(Adalékok a Székely Nemzeti Múzeum második világháború utáni történetéhez)

(Kivonat)
A bonyhádi Székely Múzeum az 1945-ben a Völgységbe telepített, hányatott sorsú bukovinai székely töredék múzeumának jött létre. A kézdivásárhelyi születésû BODOR György, aki a telepítésben is rendkívüli szerepet játszott, átfogó tervvel rendelkezik: gazdasági szövetkezetet, iskolát, mûvelõdési egyesületet is alapít a völgységi székelyeknek. Múzeumigazgatónak HEREPEI Jánost kéri fel, 1947-ben. HEREPEI ekkor még Keszthelyen tartózkodik, politikai okokból nem tér vissza Erdélybe - õ hajtotta végre, mint a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum akkori múzeumõre, felsõbb utasításnak engedve, a múzeum legértékesebb anyagának balsikerû, úgy tûnik, az anyag teljes pusztulásával végzõdõ evakuálását a háború végén. HEREPEI, bár ugyanakkor a szekszárdi, a balassagyarmati, a székesfehérvári múzeum igazgatását is felajánlják neki, a Székely Múzeumbeli tisztet vállalja el, ezt a székely ügy iránti elkötelezettségével indokolja. Vele tart Sepsiszentgyörgy óta hûséges társa, BARABÁS Jenõ altiszt is. Felmerül annak a gondolata, hogy az új múzeumot a Székely Nemzeti Múzeum evakuált anyagának roncsaira alapozzák, de HEREPEI ezt nem tartja reálisnak: jelentéktelen mennyiség, és a helyét ennek is Sepsiszentgyörgyön látja. A néprajzos ORTUTAY Gyula, mint vallás- és közoktatásügyi miniszter (1947-50) a belsõ migráció kutatását állítaná a múzeum tevékenységének központjába, de a közben, 1949-ben államosított intézményt 1950-ben maga kénytelen beszüntetni, a Múzeumok és Mûemlékek Országos Központja elnökeként, román állami nyomásra. A román kormány a név ellen tiltakozik, álláspontja szerint Románián kívül nem élnek székelyek. A bonyhádi muzeális anyagot a szekszárdi múzeumba, a könyveket  Tolna vármegye levéltárába szállítják. Szerzõ, aki 1941-1944-ben maga is a Székely Nemzeti Múzeumban dolgozik, de frontszolgálatos már anyagának evakuálása idején, és késõbb két alkalommal, 1945-ben és 1947-ben is a közvetítõ szerepét játssza az elszámoló HEREPEI és az új sepsiszentgyörgyi múzeumõr, a költõként és egyetemi tanárként ismertebb SZABÉDI László között, HEREPEI János emlékének ajánlja ezt a dolgozatot.

Mint az ma már köztudomású, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum ládákba csomagolt válogatott anyaga 1944. szeptember 2-án indult el hosszú vándorútjára, melynek végállomása a keszthelyi Balatoni Múzeum. Innen a kiürítési parancsok értelmében többször is útnak indították, majd hosszabb ideig a zalaegerszegi pályaudvaron vesztegelt, ahonnan légitámadáskor a nyílt pályára vontatták ki a Székely Nemzeti Múzeum anyagát tartalmazó vagont a Balatoni Múzeum vagonjaival együtt. 1945. március 28-ról 29-re virradó éjszaka erre nem volt idõ, és az eseményeket a hivatalos jegyzõkönyv így rögzítette: „...a Székely Nemzeti Múzeum két vagonja, mely lõszert szállító szerelvény tõszomszédságában állott, az egyik lõszeres kocsit ért találat következtében a zalaegerszegi pályaudvaron porrá égett”. A vagonokból csak vasrészek maradtak meg, azok is deformálódott állapotban. A szétrepült tárgyak maradványait, fõleg a fémek egy részét, még aznap széthordták az arra járók, bár HEREPEI és a Zalaegerszegre menekült sepsiszentgyörgyiek mindent elkövettek a maradékok megmentése érdekében. Összesen csak 44 db apróbb tárgytöredéket és 95 érmét sikerült megtalálni. Ezeket a Balatoni Múzeum tulajdonától szétválogatták, majd a Közgyûjtemények Országos Felügyelõsége visszajuttatta a Székely Nemzeti Múzeumnak Sepsiszentgyörgyre.
Abban az életrajzban, melyet HEREPEI Jánosról1 közreadtam, már említést tettem a rövid életû bonyhádi Székely Múzeumról. Azt gondoltam, hogy az utókor számára a rendelkezésemre álló írott források, visszaemlékezések segítségével egy kicsit részletesebben is bemutatom ennek az intézménynek alig három éves történetét.
A bukovinai székelyek õsei 1763-65-ben a székelyföldi határõrség erõszakos szervezése, a Madéfalvi veszedelem székelygyilkossága után menekültek Moldvába. 1775 után, amikor Bukovina Ausztria részévé vélt, oda átszivárogva megalapították Fogadjisten, Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva és Józseffalva községeket. Ezek lakossága a múlt század második felére annyira elszaporodott, hogy Magyarországra való településükre gondoltak. 1883-ban az Al-Duna mellé telepedett közülük közel 4000, de Déva, Vajdahunyad környékén is létrehoztak telepeket és máshol is Erdélyben. 1905-1914 között Kanadában egész falvakat alapítottak, 1924-ben még Brazíliában is létrejött egy bukovinai székely telep (Boldogasszonyfalva). 1941-ben a magyar kormány néhány család kivételével Bácskában, a két világháború között létesített, de a háború következtében elhagyott szerb telepesfalvakban biztosított helyet számukra. Ez azonban csak 1944-ig tartott, amikor a partizánok elõl el kellett menekülniük. Ezután eljutottak Fejér, Vas, Zala, Veszprém megye falvaiba, de az országhatárt sohasem lépték át nyugat felé.
1945 tavaszán dr. BODOR György ügyvéd vetette fel annak lehetõségét, hogy a bukovinai székelyeket Tolna megyében, Bonyhád központtal, a Völgységi járásban kellene letelepíteni. Ehhez a Nemzeti Parasztpártot, az Országos Földhivatalt és annak akkori elnökét, KERÉK  Mihályt megnyerte. Végül az ügyet az akkori belügyminiszter ERDEI Ferenc is jóváhagyta. Az eredetileg többségükben sváb falvak csaknem kiürültek, mert a lakosok vagy elmenekültek, vagy kitelepítették õket. BODOR kormánybiztosi megbízást kapott, és NÉMETH Kálmán segítségével az egymással állandó összeköttetésben lévõ bukovinai székelyek döntõ többsége 1945 májusában már Bonyhádon és környékén gyülekezett2.
Pontos lélekszámukat nem ismerjük, csak a családokat tartották nyilván. „Így a Dunántúlon 3321 bukovinai székely, 702 erdélyi székely és 141 moldvai csángó család, összesen 4164 család nyert letelepítést Tolnában és Baranyában. Az Észak-Bácskában maradt 500 bukovinai családdal együtt 4664 az új telepes családok száma. Lélekszámukat sajnos pontosan nem ismerjük3.” A családok számát 4-5 fõre téve az összes telepesek lélekszámát kb. 20000 fõre tehetjük4. A bukovinai székelyek a házakon, kerteken, szõlõn kívül 34593, a moldvai csángók 1569 kh földet kaptak. A székelyeknek történt juttatásról nincsenek adataim.
A Völgységi Telepesek Központi Szövetkezete Bonyhád 1947. elején kelt kimutatása szerint az alábbi székely telepeket tartották nyilván: Tolna megye. Völgységi járás: Bonyhád, Cikó, Mõcsény, Bonyhádvarasd, Tevel, Zomba, Kéty Majos, Aparhant, Mucsfa, Izmény, Kisvejke, Nagyvejke, Závod, Tapód, Nagymányok, Grábóc, Lengyel Kakasd. Simontornyai járás: Felsõnána, Kalaznó, Hõgyész, Diósberény, Duzs, Varság. Központi  járás: Bátszék. Baranya megye: Hegyháti járás: Egyházaskozár, Szárász (itt csángók laknak). Pécsváradi járás: Hidas. Mohácsi járás: Palotabozsok, Véménd, Somberek, Himesháza, Hercegszabar. Bács-Bodrog megye: Bajai járás: Vaskút, Gara, Csátalja. Tehát 38 községben telepedtek le, de döntõ többségük Tolna megyében élt és él napjainkig is.
A letelepülés elhúzódó folyamatának már az elején megkezdõdött a székely gazdaság megszervezése. Ennek fõ kezdeményezõje ugyancsak BODOR György volt (1904-1976), aki Kézdivásárhelyen született, majd a budapesti egyetemen jogot végzett, késõbb ügyvédi és bírói vizsgát tett, és Budapesten 1932-tõl ügyvédi irodát nyitott. A BARTHA Miklós Társaság tagja, egy ideig fõtitkára éppenúgy, mint a BAJCSY-ZSILINSZKY Endre alapította és vezette Magyar Radikális Pártnak. 1940-es évek elsõ felében vállalati jogász; foglalkozott történeti (KOSSUTH Lajos amerikai útjával), kisebbségi, néprajzi kérdésekkel is. 1945-ben egyik szervezõje a Nemzeti Paraszt Pártnak, de az õszi választások után nyilvánosan bejelenti kilépését a következõ indoklással:
„...Most a választásokon képviselõnek jelöltek Tolna-Baranyában. Azért ott, mert én telepítettem oda a bukovinai székelységet. A település harcaiban a 33 székely falu népével összeforrtunk, s õk kértek titeket erre a jelölésre, azt akarva, hogy legyen a parlamentben szószólója e település érdekeinek is. Megegyeztünk abban, hogy érdemben elsõ helyen jelöltök, mert a pártnak ott egész biztos mandátuma csak egy van. Így határozott az intézõbizottság is. Én belevetettem magam székely falvainkban a pártért indított választási harcba. Mire elõjöttem a választás elõtt, meglepetve láttuk, hogy a politikai morál furcsa értelmezésével, a megegyezés ellenére érdemben a harmadik helyre jegyeztetek be...
Nos barátom, ebbõl azt látom, úgy érzitek, hogy az én politikám, az én magatartásom számára a Paraszt Pártban nincs hely. Ezért érzem kényszerûségnek kilépésemet.
Nehéz szívvel teszem ezt.
Közületek sokakhoz régi közös küzdelem emlékei fûznek. Együtt voltunk BAJCSY-ZSILINSZKY Endre lapjaiban a „Szabadság”-ban, majd a „Független Magyarország”-ban. Együtt küzdöttünk a BARTHA Miklós Társaságban, majd a német elnyomás megerõsödésével megszûkült vagy titkos kis köreinkben a konzervatív rendszer hibái ellen és a népi demokráciáért. Távozásomkor két kérésem van.
Az egyik a tolna-baranyai székelységre vonatkozik. Ez a nép 180 éve nem vett részt a magyar politikában. Most tanul járni. Én ezt a népet odavezettem a Nemzeti Paraszt Pártba. Nyugodtan tettem ezt, hisz tény, hogy a párt melléjük állt, s nagy becsületes szolgálatot tett e település ügyének... minden ügyében, minden bajában segítsétek ezután is, úgy mint eddig tettétek... igaz és magyar ügyet szolgáltok vele...
Másik kérésem az..., hogy nyíltan színt kell vallani... Lépjetek arra az útra, amelyen KOSSUTH Lajostól BAJCSY-ZSILINSZKY Endréig a demokráciának minden igazán magyar harcosa járt” (1945. XI. 15).
BODOR György a továbbiakban sem állt félre, hanem tovább intézte, mint elnök az általa létrehozott Völgységi Telepesek Központi Szövetkezetének (Bonyhád) ügyeit.
Már 1945. augusztusában elküldte a Miniszterelnökségre a „Bonyhád-vidéki Székely Kuratórium” létrehozásának tervét. Erre 1945. szeptember 13-án kapott választ egy olvashatatlan aláírású államtitkártól (?):
„Megkérlek, légy szíves tájékoztatni, vajon a bokuvinai székely telepesek tolna megyei telephelyeiken leendõ megjavítása érdekében készített javaslataid eddig milyen eredménnyel jártak? A javaslatok közül eddig mi valósult meg? Ki, illetõleg melyik minisztérium gazdája ennek a kérdésnek, amely kezében tartja, szorgalmazza a javaslatok gyakorlati megvalósítását?”5
Most azonban nem annyira a gazdasági megszervezés, hanem a mûvelõdésre, azon belül is a SZÉKELY MÚZEUM megalapítására fordítsuk figyelmünket.
A KIS ÚJSÁG 1945. augusztus 10. számában egy rövid hír jelent meg arról, hogy Bonyhádon egy SZÉKELY MÚZEUMot kívánnak létrehozni. Ebben az idõben HEREPEInek felajánlották a szekszárdi, balassagyarmati vagy a székesfehérvári múzeum igazgatását. Amikor azonban a cikkecskét elolvasta, levéllel kereste fel NÉMETH Kálmán plebánus urat, aki minden hányódásban vezette és védte a bukovinai székelyeket, mert Õt sejtette a kezdeményezés mögött. Mindjárt elkészített egy tervezetet is, hogy ha azzal egyetért, mindjárt terjessze fel a Vallás- és Közoktatási Minisztériumnak. Jelezte, hogy nem vállalja el egyik múzeumot sem a fentebb felsoroltak közül: „Szívesen elhagynám érette a jól megalapozott múzeumok kényelmes igazgatói székét, csakhogy ismét a székely nép szolgálatába állíthassam minden tudásomat és erõmet! Istenem, milyen jó lenne ismét erdélyi feladatokért dolgozni!”6
Úgy látszik, hogy a levél csak nagy késéssel jutott el NÉMETH Kálmánhoz, és azt átadhatta BODOR Györgynek, aki 1946. április 27-én kelt levelében megírta:
„NÉMETH Kálmán barátomtól tudom, hogy igazgató úr állítólag Keszthelyen van. Már õsz óta foglalkoztat egy gondolat, hogy a Dunántúl megteremtett kis Székelyföldön csináljunk egy székely múzeumot. Ebben össze kellene gyûjtsünk lehetõleg mindent, ami itt, Csonka-Magyarországon a székely dolgokból úgy levéltári, mint egyéb anyagból összegyûjthetõ. Ha a szentgyörgyi múzeumnak valamije megmaradt volna és itt van, az lehetne az alap. Nagyon kérem írja meg nekem, helyesli-e ezt a tervet, lehetségesnek tartja-e, és véleménye szerint mit tehetnénk ennek érdekében. Kérem, tudassa tehát velem terveit és nézeteit minél elõbb.”7
A felvetett gondolattal kapcsolatban különbözõ oldalakról bizonyos óvatosság nyilatkozott meg. A tartózkodás okát dr. BALÁS Gábor véleménye fejezi ki, aki abban az idõben „Budapest Székesfõváros tiszti fõügyészhelyettese”-ként mûködött. HEREPEI tudakozódó levelére többek között ezt válaszolta: „Véleményem szerint alapvetõ elv, hogy a Múzeumnak otthon kell lennie. A székelység pedig Székelyföldön van elsõsorban, de mindenképpen csak Erdélyben... Pillanatnyilag várni kell az események alakulását, a végcél: vissza a Székelyföldre”. Ugyanilyen választ adott a Múzeumok Országos Fõfelügyelõsége Budapestrõl. Ekkor még nem írták alá a Párizsi békeszerzõdést (1947. II. 10).
Idéznem kell HEREPEI véleményét BODOR Javaslatának egy pontjával kapcsolatban: „A Székely Nemzeti Múzeum kihozott értékeibõl csupán csak egy kis kosárnyi maradt, ezt azonban, amikor itt lesz az ideje, haza fogom juttatni; erre azonban feletteseim rendelkezését várom.”8 A dolgok jobb megértése érdekében egy kis kitérõt kell tennem, melynek során bizonyos kérdésekben saját szerepemet be kell mutatnom.
1940. decemberétõl a Kolozsvári Tudományegyetem Bölcsészeti Kara Magyar Nyelvtudományi Tanszékén SZABÓ T. Attila mellett gyakornokként mûködtem. 1941. szeptember 4-én a Magyar Nemzeti Múzeum státusába múzeumi segédõrként kinevezést kaptam a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumhoz, ahol a néprajzi gyûjtemény kezelését és gyarapítását kaptam feladatul. 1942. októberében Losoncra vonultam be, majd onnan kérésemre áthelyeztek Sepsiszentgyörgyre a 27. Székely Gyalogezredhez, melynek kötelékében 1944. áprilisától kezdve frontszolgálatot teljesítettem. Augusztus 11-én megsebesültem, majd Sátoraljaújhelyen, Debrecenben ápoltak. Így a Székely Nemzeti Múzeum kijelölt anyagának elrendelt elcsomagolásában, majd szállításában és bolyongásában nem vettem részt. Státusom értelmében a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Múzeumában 1944. októberében megkezdtem szolgálatomat, mivel Székelyföldre nem mehettem vissza. A Székely Nemzeti Múzeum ügyét, amennyire lehetett, nemcsak figyelemmel kísértem, hanem igyekeztem segíteni is.
1945. július 8-án BALOGH Edgár, a Magyar Népi Szövetség alelnöke és LÁSZLÓ Gyula múzeumi elõadó Kolozsvárról levelet intézett HEREPEI Jánoshoz, melyben többek között ezeket írták:
„Megdöbbenéssel értesültünk az Igazgató úr által SZABÓ T. Attila egyetemi tanár úrnak küldött jegyzõkönyvekbõl a Székely Nemzeti Múzeum válogatott anyagának pusztulásáról, s egyben elszomorodva olvastuk annak az emberfeletti küzdelemnek eredménytelenségét, amelyet az Igazgató úr folytatott a fasiszta közönnyel és cinizmussal szemben a gyûjtemény megmentéséért.
A MNSZ mint a romániai magyarság képviselõje, elsõrendû feladatának tekinti, a három székely vármegyével együttesen, hogy a Székely Nemzeti Múzeumot korszerû gyûjteménnyé alkossa, és ásató, valamint gyûjtõ munkával a hiányokat idõvel pótolja. E munka megkezdésére kértük a Magyar Nemzeti Múzeum Elnökségétõl dr. BALASSA Iván múzeumi õr ideiglenes jellegû kiküldetését Sepsiszentgyörgyre, s egyben felkértük õt, hogy készítsen részletes jegyzéket a Székely Nemzeti Múzeum már elõzetesen Budapestre vitt értékeirõl s pusztulásból megmaradt tárgyakról és a tárgyakat a szállítási nehézségek elmúltáig a MNM-ba helyezze letétbe a tulajdonjog fenntartásával.
Az igazgató úrhoz, aki annyi szeretettel és becsülettel fejlesztette a múzeumot, az a kérésünk, hogy legyen  szíves BALASSA dr-t e munkájában tanácsaival és felvilágosításaival támogatni.
...a MNSz a SzNM újjáépítésének elindítására háromtagú direktóriumot javasolt, amelynek tagjai BÖZÖDI György, SÁNDOR Gábor és Fadgyas Anna, e bizottság bevonja a munkába MOZSOLICS Amália õsrégészt, BALASSA Iván néprajzi kutatót, mindkettõt mint a MNM kiküldöttjét és végül SZÉKELY Zoltánt, akire a római régiségek rendezése vár.”9
1945. kora õszén kalandos utazás után érkeztem meg Sepsiszentgyörgyre, ahol megbízásomnak mindenben igyekeztem eleget tenni. Ebben az idõben lett SZABÉDI SZÉKELY László (1907-1959) a Székely Nemzeti Múzeum igazgatásával megbízott múzeumõr, akivel õszinte barátságot kötöttünk. Megrendeztem a „Székely kenyér története” c. kiállítást, melynek rajzait LÁSZLÓ Gyula készítette el. A munkámat FADGYAS Anna, SÁNDOR Gábor és mások nagymértékben segítették. 1947-ben még egy alkalommal ellátogattam a SzNM-ba, és igyekeztem annak munkáját segíteni. Itthon pedig mindent elkövettem, hogy a nagy égésbõl megmaradt, alig használható tárgyat felettes hatóságaink diplomáciai úton hazajuttassák.
Az a hálátlan feladat várt rám, hogy HEREPEI és SZABÉDI között közvetítsek. Mindezt csak az könnyítette meg, hogy megbízott bennem mind a kettõ. Így végül is a kettõjük közötti ellentét feloldódott. 1947. március 27-én SZABÉDI a sok kemény szó között már ezt írja HEREPEInek:
„Ami a bonyhádi csángó-múzeum dolgát illeti, õszintén örvendek, hogy mégiscsak ízlésednek megfelelõ munkakört kaptál. Ez azonban szorosan nem tartozik ránk... Azt azonban remélem, hogy a bonyhádi csángó-múzeum és a sepsiszentgyörgyi székely múzeum közt elõbb-utóbb barátságos viszony fog kialakulni, hiszen gyûjtõkörük rokon.”10
A SZÉKELY MÚZEUM megvalósítása akkor indult meg, amikor 1947. február 6-án kelt levelével BODOR György megkereste HEREPEI Jánost, és körvonalazta, hogy mi mindent tettek viszonylag rövid idõ alatt a bukovinai székelyek mûvelõdési szintjének emelése érdekében:
„Az ottani székely kulturális munka terén eddig a következõk történtek.
1. Külön Székely Szabadmûvelõdési kerületünk van, kiszakítva a megyei keretbõl. Vezetõje KOVÁCS Pál, helyettese SZAKÁCS Antal.
2. Egyik községünkben, Tevelen (KÕRÖSI CSOMA Sándor Székely Tanintézet néven) szakosított általános iskolát létesítettünk, ami gyermekek növekedésével együtt érettségiig nõ. A kultusz elismerte az iskola székely jellegét. Igazgatója FÖLDI István, 12 székely tanár és tanárnõ van, köztük VASS Gyula és felesége is.
3. Harmadik lenne a Múzeum. Megemlítem, hogy lenn él Kakasdon TÖRÖK Pali, aki nagy szeretettel veti most rá magát a múzeum létesítésének munkájára.
4. Tervünk a „TELEKI Pál Tudományos Intézettel” a múzeum mellett egy székely táj- és népkutató intézmény létesítése is. Ez csak terv, de a kultusz a gondolatot rokonszenvvel fogadta.
Csak tájékoztatásul jegyzem meg, hogy a bonyhádi szövetkezeti központunkat KONCZ István baróti ügyvéd vezeti. A környékre eddig mintegy 30 székely tanítót tudtunk kineveztetni. Lassacskán szaporodik egyéb értelmiségünk is.
A Székely Szövetkezet nevében tehát felkérem Igazgató Urat, hogy a megbízást vállalja el.
Ha elõzõleg szét akar ott nézni, kérem értesítését. Bárhogy határoz, elvárjuk szíves válaszát. Budapest, 1947. február 6. Õszinte híve BODOR György a Völgységi Telepesek Központi Szövetkezetének Elnöke.”11
Ebbõl a levélbõl jól kitetszik BODOR elgondolása. Eszerint megalakította azt a gazdasági szövetkezetet, mely az anyagi élet alapját képezte. Ezután következett az iskola, melyhez azért próbált minél több székely pedagógust megnyerni, hogy a szülõföldhöz való tartozást elõsegítse. Az iskolán kívüli mûvelõdést is rendkívül fontosnak tartotta, és ezért hozta létre a „Székely Szabadmûvelõdési Kerületet”. Ez és az iskola igazában csak úgy mûködhetett, ha múzeum és kutató intézet segíti azt. Azt hiszem, hogy jobb szervezeti keretet ma sem lehetne létrehozni, de az ún. „fordulat” éve (1949) áthúzta a terveket.
HEREPEI a felkérésre nem sokat gondolkozott, hiszen Keszthelyen elég nehéz körülmények között éltek, ezért már február 22-én írt levelében bizonyos feltételekkel elvállalta a megbízatást, és válaszát ezekkel a szavakkal zárta: „Nagy örömmel üdvözlöm tehát a bonyhádi székely múzeum gondolatának megérését és magvalósulás elõtt való állását. Ajánlatodat köszönettel elfogadom...”12
1947. elejére megváltozott a helyzet, és ezt mutatja BALÁS Gábor febr. 13-án kelt levele:
„BODOR Györggyel, aki a telepítést intézte, megtárgyaltuk a felmerülõ kérdéseket, és arra gondoltunk, hogy a levelezésünkben már régebben megpendített múzeum gondolata most aktuális lenne. Bonyhádon helyiségként... a szövetkezet házának néhány üresen álló szobája kínálkozik. A minisztériumban eljárva hajlandóságot tapasztaltunk arra, hogy az ottani telepesek részére múzeum létesítését lehetõvé tegyék. A TELEKI Pál Intézetben is igen érdeklõdtek a telepesek iránt, és hajlandók lennének népkutatási központot  a helyszínen kijelölni.”13
A körülmények megváltozásának egyik tényezõje lehetett, hogy 1947. február 10. aláírták a Párizsi békét, és a Trianoni határok megmerevedtek. A visszatérés lehetõsége csökkent illetve megszûnt. Feltétlenül elõsegítette a megoldást ORTUTAY Gyula, akinek akadémiai székfoglalója: A mai magyar belsõ vándorlás és a néprajzi kutatás, mely 1947-ben meg is jelent.14 Mint vallás- és közoktatásügyi miniszter (1947-1950) a kutatás tárgyául elsõ helyen a bukovinai székelyeket emelte ki, és az áttelepültekkel kapcsolatban megállapította: „Ezt a munkát feltétlenül el kell végezni, hacsak nem vagyunk végtelenül közömbösek saját népünk, etnikai strukturánk, paraszti mûveltségünk alakulása iránt.” A kutatás legfelsõ irányításában a Magyar Tudományos Akadémiára gondolt, de különösen a múzeumoknak szánt nagy szerepet, és a „...központilag megszervezett, szakemberek által irányított intézmények mellett még valósággal a társadalmat is megmozgató intézkedésekre is lesz szükségünk, hogy... a külsõ munkatársak, mûkedvelõk, levelezõk, gyûjtõk serege is mellénk álljon.”15 Ebbe az elgondolásba a bonyhádi Székely Múzeum terve nagyon jól beleillett.
1947. március 5-én a Völgységi Telepesek Központi Szövetkezetének bonyhádi székházában a Székely Múzeum és a Székely Táj- és Népkutató Intézet megalapítását a következõk határozták el: dr. PÁKAY Zsolt min. osztálytanácsos, dr. RADNÓTI Aladár a Közgyûjtemények Országos felügyelõjének állandó helyettese, HEREPEI János múzeumigazgató. A VTKSz. választmánya által  kiküldött Múzeumi Bizottság: FÖLDI István, KISSVÁRDAY Gyula, dr. id. TÖRÖK Pál, dr. BODOR György, LÁSZLÓ Antal, VASS Gyula, KOVÁCSI Pál szabadmûvelõdési felügyelõ és helyettese SZAKÁCS Antal. Meghívott vendégek: ÉRMÉNYI János bonyhádi fõjegyzõ, DOMOKOS István bonyhádvarasdi, BARABÁS Gáspár cikói, CSOBOTH Gáspár véméndi, RÓZSA Lajos tabódi székely telepes bírák.
A VTKSz. kiküldött Múzeumi Bizottsága egyhangúan kimondja, hogy „Székely Múzeum Egyletté” alakul át. Az egylet alapszabályainak az erre vonatkozó hatósági elõírások megtartásával való elõkészítésére HEREPEI János múzeumigazgató urat kéri fel.
A magát ily módon megalakultnak kimondó Múzeum Egylet kéri a Kultuszminisztérium  jelenlevõ képviselõit, hogy a Miniszter úrnak tegyen elõterjesztést HEREPEI János úrnak és altisztjének Bonyhádra való áthelyezésére. Kéri azt is, hogy õt a Bonyhádi Székely Múzeum, valamint a Bonyhádi Táj- és Népkutató Intézet megszervezésével és vezetésével bízza meg.
A maguk részérõl felajánlják az intézmény elhelyezésére szolgáló helyiségeket díjmentesen. „Felajánljuk az összes dologi kiadások fedezését, így a helyiségek fûtését, világítását és takarítását.”
A megüresedett német házak közül az Országos Földhivatal az igazgatónak egy két, az altisztnek (BARABÁS Jenõ) egyszobás házat, kisebb huzavona után kiutalt. A VKM pedig gondoskodott az áthelyezésrõl. Így a munka, igaz sok nehézséggel, megindulhatott. A Múzeum Egyesület elsõ közgyûlését 1947. augusztus 8-án Tevelen (Tolna m.) tartotta, melyen az alapszabályokat elfogadták. A mûködési területe elsõsorban a Völgységi-járás, de az egész ország, ahol „letelepedett székelyek és csángók élnek”.

„Az Egyesület feladata:

A székelység és csángóság múlt és jelenbeli életének  s lelkületének, továbbá környezetének és körülményeinek tüzetes megismerése s közkinccsé tétele, hasonlóképpen az új életlehetõségek közé szakadt székelyek és csángótöredékek õsi mûveltségének megõrzése és fejlesztése érdekében feladatául választotta a körébe tartozó szellemi és tárgyi adatoknak módszeres alapon való gyûjtését, feldolgozását és az eredmények hozzáférhetõvé tételét, valamint közmûveltségük gyarapítását.”
A továbbiakban a belsõ szervezet, a különbözõ tagsági fokozatokat és a mûködés szervezetét mutatja be. Maga az intézmény három részre tagozódott: 1. Múzeum, 2. Táj- és Népkutató Intézet, 3. Közmûvelõdési Csoport. A Közgyûlés által megvitatott és elfogadott alapszabályokat a Magyar Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz terjesztették fel, hogy azt jóváhagyásra a Magyar belügyminisztériumhoz juttassa el.

ACTA - 1996 (A Székely Nemzeti Múzeum, a Csíki Székely Múzeum és az Erdõvidéki Múzeum Évkönyve)