|
PATAKY Iván
Zalai légihelyzet, 1944-45
(Adalékok a Székely Nemzeti Múzeum második világháborús történetéhez)
(Kivonat)
A Székely Nemzeti Múzeum 1944-ben menekített anyaga az eddig ismert források szerint a zalaegerszegi vasútállomást ért 1945. március 27/28-i bombatámadásban pusztult el. Szerző tisztázza a légi támadás előzményeit és körülményeit. 1945. márciusban még működött a német- és részben az ennek alárendelt magyar lokátorhálózat is, és 1944 végétől ez már elsősorban Bécs és éppen a zalai olajvidék - az egyetlen, még német kézen maradt európai kőolajmező - védelmét szolgálta. Zalaegerszeg hadászatilag még mindig jelentéktelen, félreeső vasútállomását azóta már két, amerikai légitámadás is érte. 1945. március 16-án elesik Budapest, és a Vörös Hadsereg újra támadásba lendül a hosszú ideig lemerevedett dunántúli frontvonalon. Légi kötelékei alacsony repülésben támadnak, a lokátorok nem jelzik idejében a gépeket, ezért késik el a légiriadó. A zalaegerszegi bombázás is a csapatok előnyomulását készíti elő, néhány órával a bombázás után a város el is esik. Ezért nem készül a szokásos módon részletes jelentés az eseményről, és a városban is csak utólag rekonstruálják a történteket.
Cél: lehetőleg minél többet megtudni arról a légitámadásról, amelyik 1945 márciusának utolsó dekádjában a zalaegerszegi vasútállomáson elpusztította a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum oda menekített műtárgyait.
Az előzmények: a Székely Nemzeti Múzeum műtárgyainak jelentős részét 1944 nyarának végén, a gyors ütemben előretörő Vörös Hadsereg csapatai elől a korabeli múzeumi és műemléki felügyelőség először Kolozsvárra, majd Keszthelyre és végül Zalaegerszegre menekítette. Egerszeg mellett valószínűleg az szólhatott, hogy bár megyeszékhely volt, vasútállomása egy aránylag jelentéktelen mellékvonalon épült fel, amelynek hadászati jelentősége elenyésző volt, ellentétben a közeli Nagykanizsa és Szombathely pályaudvaraival. Ennek ellenére - mint később részletezem - az amerikai légierő 1944 végén két ízben is bombázta kisebb kötelékekkel.
A helyzet: a múzeum anyagát tartalmazó vagonok az állomás rendezővágányain állottak. A korabeli légoltalmi előírásoknak megfelelően légiriadókor minden esetben, a többi szerelvénynyel együtt kihúzatták a nyílt vágányokra, hogy így csökkentsék a veszélyeztetettségüket. A bombatámadás napján, 1945. március 27/28-án erre nem volt már lehetőség. Néhány hónappal korábban, 1944 nyarán általában 15-20 perccel a támadás előtt szólaltak meg a szirénák, és jelezték a légiriadót. Ez lehetővé tette, hogy a légiriadó és az első bombák lehullása közötti időben az emberek elérjék az óvóhelyeket, és elfoglalják helyeiket, a vasutasok és a gyárakban dolgozók végrehajtsák meghatározott feladataikat. 1943-44-ben a német és a magyar légvédelem hatékony lokátorhálózatot épített ki, amely képes volt a magasan szálló amerikai és más légikötelékeket, vagy egyes gépeket időben észlelni. A német hálózat első vonala követte az Adriai-tenger vonalát Dubrovniktól egészen Triesztig. E láncot a Zágráb és Belgrád térségében kiépített állomások egészítették ki. A második vonal Ausztria déli részén települt. A magyar hálózat keretében két magyar tervezésű és gyártmányú több mint 300 km-es hatósugarú „Sas” típusú lokátor települt Sári és Dunapentele térségében. Magyarország 1944. március 19-i német megszállását követően e hálózat kiegészítésére német állomások épültek Pécs, Kecskemét, Celldömölk, Lovászpatona, Veszprém, Pápa és Szered körzetében. Az állomások puszta felsorolásából egyértelműen kitűnik, hogy elsősorban Bécs és körzete, illetve Budapest és a zalai magyar olajvidék, olajipar védelme volt a feladatuk, Északkelet- és Keletmagyarország - ezen belül Észak-Erdély - gyakorlatilag kívül esett a lokátorok hatósugarain. A magyar légoltalom és légvédelem központi harcálláspontja Budapesten, a Gellért-hegyben kiépített, úgynevezett „Szikla-központ”-ban működött. Az egész vázolt körzetet - tehát az Alpok vonalától keletre, egészen a Tiszántúlig terjedő hatalmas területet a Bécs melletti Cobenzben kiépített német központ fogta össze. Zalaegerszeg, mivel Bécs távolabbi megközelítési útvonalán fekszik, a német lokátorok által többszörösen lefedett területen helyezkedett el. A vázolt rendszer 1945 márciusában - a magyarországi elemek kiesésével - de még működött.
1944 januárjában a 15. amerikai légi hadsereg, mintegy 1500 repülőgéppel Dél-Olaszországban, Bari-Foggia térségében kiépített repülőterekre települt át. Ezzel Magyarország a nehézbombázók - B-17-es „Flying Fortress” („Repülő erőd”) és B-24-es „Liberátor” - hatósugarába került. Az 1944. április 3-ával megkezdődött sorozatos bombatámadások legfontosabb célpontjai a vasúti berendezések, pályaudvarok, rendező-pályaudvarok, állomások, vadászrepülőgépgyárak és olajipari berendezések voltak. Mint említettem, Zalaegerszeg vasúti mellékvonalon feküdt, így állomása csak a háború utolsó hónapjaiban vált fontosabbá. Akkor, amikor az ország területének nagyobb részét a Vörös Hadsereg már elfoglalta , és a német hadi gépezetnek egyetlen természetes kőolajforrása a zalai (lispei) olajmezők voltak. Az első bombatámadást a 15. amerikai légihadsereg gépei 1944. október 7-én hajtották végre Egerszeg ellen. Aznap reggel mintegy 700 nehézbombázó szállt fel Dél-Olaszországban a Bécs környéki kőolajfinomítók bombázására. Mellékcélpontként bombázták a győri repülőteret és az érsekújvári, komáromi pályaudvarokat is. Mintegy harminc gépből álló kötelék pedig megtámadta Szombathely és Zalaegerszeg pályaudvarát, illetve vasútállomását. A második légitámadás december 6-án érte az állomást. Aznap 270 bombázó bevetésével támadták Sopront - ez pusztító erejű volt -, Nagycenket, Hegyeshalmot, Szombathelyet, Pozsonyt és Grazot, Maribort. Az egerszegi állomáson okozott károkat viszonylag hamar helyreállították. Egyik támadás sem volt pusztító erejű.
1944 végén Budapest körül bezárult a Vörös Hadsereg gyűrűje. A főváros ostroma nagy szovjet erőket kötött le. Az 1944. augusztus 20-ai jassi-kisinyovi áttörés óta szakadatlanul támadásban levő 2. és 3. Ukrán Frontok kifulladtak, és az arcvonalak a Dráva-Nagybajom-Balaton-Székesfehérvár dél-Bicske-Esztergom általános vonal magasságában megmerevedtek. A fővárosban ostromgyűrűbe szorult német-magyar erők felmentésére tett német kísérletek sikertelennek bizonyultak. 1945. február 13-án Budapest elesett. A második világháború utolsó német támadásának, a Balaton és Duna között megindított „Tavasz ébredése” fedőnevű német ellentámadásnak sikertelenségét követően 1945 március 16-án lendült újra támadásba, Nyugat-Magyarország, majd Bécs elfoglalására a Vörös Hadsereg. A 3. Ukrán Front a főcsapást Székesfehérvár-Pápa-Sopron-Bécs irányába tervezte mérni. A balszárnyán, másodrendű irányba támadó erők feladata volt Szombathely-Zalaegerszeg elfoglalása és a Balatontól délre védő német-magyar erők bekerítése. Egerszeg irányába a 27. szovjet hadsereg erői törtek előre. Harcukat a 189. csatarepülő, majd a 262. éjszakai bombázó hadosztályok támogatták. Az amerikai légierő március 26-án bombázta utoljára Szombathely pályaudvarát, majd a hadászati együttműködés követelményeinek megfelelően, hogy ne zavarják az előretörő szovjet csapatok harcászati légierejének tevékenységét, a továbbiakban csak ausztriai célpontokat bombáztak.
A Vörös Hadsereg támadó csapatai előtti közlekedési, katonai és egyéb célokat mintegy 100-150 km mélységben bombázták, illetve fedélzeti fegyvereikkel támadták a szovjet csatarepülő és zuhanóbombázó kötelékek. E támadások teljesen váratlanul érték a városokat, pályaudvarokat és a lakosságot. Szinte nem is maradt idejük a védekezésre. A korábbiakban röviden bemutatott lokátorhálózat magyarországi állomásainak túlnyomó többségét a szovjet csapatok már fölszámolták, csak a bécsi hálózat déli és nyugati elemei működtek valamennyire ép állapotban még. A támadó szovjet csatarepülő kötelékek azonban többnyire alacsonyan repülve közelítették meg a célokat. A lokátorok észlelési magassága alatt repültek. Rácsapásaik nagyon gyorsak voltak. Ha egyáltalán megszólaltak a szirénák, és jelezték a légiriadót, akkor az már vagy a támadással egyidőben történt, vagy oly röviddel előtte, hogy nem lehetett hatékonyan védekezni. Ismereteim szerint a múzeum anyagát elpusztító szovjet légitámadást sem előzte meg riasztás. A vagonok bent álltak az állomáson, nem volt lehetőség kihúzni a nyílt vonalra. Közvetlen közelében pedig lőszer szállító vagonok is álltak. Feltehetően ez is közrejátszott a műtárgyak pusztulásában. Mivel március 27/28-ára a szovjet csapatok már jócskán megközelítették a város előterét - március 27-én a Vörös Hadsereg harckocsi egységei elfoglalták Tapolcát és környékét, majd szinte akadálytalanul támadtak tovább Egerszeg irányában -, a magyar közigazgatás és légoltalom is a városban a felbomlás, agonizálás állapotában volt. Teljes volt az összeomlás. Aki átélte azokat a napokat, emlékezhet rá, hogy az emberek egy része már a menekülésen törte ilyenkor a fejét, sőt az óvatosabbja el is indult. Nem véletlen, hogy alig készültek hivatalos feljegyzések, jelentések az eseményekről. A bombázásokról az előírásoknak megfelelően, a városi légoltalmi parancsnoknak, azaz a rendőrkapitánynak a támadást követő hat órán belül föl kellett terjesztenie az első, majd 24 órán belül az első összefoglaló jelentést. E jelentésekben részletesen le kellett írni a bombák pusztítását, a veszteségeket és a keletkezett károkat, illetve a tett intézkedéseket, a mentő munkák helyzetét... és így tovább. A zalaegerszegi támadásról eddig nem találtam semmilyen jelentést.
A szovjet bombatámadás gyakorlatilag zavartalan lehetett. A várost nem védte légvédelmi tüzérség. Ha volt is légvédelem - erre sincs nyom - az csak valamelyik ott állomásozó magyar vagy német alakulat csapatlégvédelme lehetett. A magyar és a német vadászrepülő kötelékek tevékenysége is ugyancsak visszaesett. Erejük fölmorzsolódott az óriási - gyakran nyolc-tízszeres vagy még többszörös - túlerőben lévő amerikai légikötelékekkel vívott hősies és eleve reménytelen harcban. A közeli Szombathelyen állomásozó 101. magyar vadászrepülő ezred, a félelmes hírű „Pumák”, pont aznap, március 27-én települtek át új repülőterükre, az ausztriai Grosspeterdorfra, végleg elhagyva Magyarországot. A körzetet nem védte semmilyen vadászrepülő kötelék.
Nagyon nehéz a szovjet okmányokból is kihámozni egy-egy támadás adatait. A szovjet csatarepülő századok bevetésére többnyire a harcban álló, előretörő csapatok kérései alapján adtak parancsot. A visszatérő kötelékek parancsnokainak nem kellett az amerikai hadászati bombázó kötelékek parancsnokaihoz hasonló, minden kérdésre részletesen kitérő írásos jelentést készíteniök. Legtöbbször elegendő volt szóban, vagy térképen jelenteni a bevetést, a bombatámadás végrehajtását és eredményeit. Ezek az adatok azután bekerültek az ezredek napi összefoglaló jelentéseibe, illetve naplóiba. Természetesen részletezés nélkül. Tapasztalataink bizonyítják, hogy legtöbbször a nyilvánvaló túlzásokat is elfogadták a jelentések során. Megjegyzem, ez nem valamiféle „szovjet sajátosság” volt, az amerikai jelentések „pontossága” is hasonló volt. Ha például elfogadnánk az 1944-április-június hónapokra vonatkozó légi-győzelmi jelentéseiket, akkor gyakorlatilag 1944 június közepétől egyetlen magyar és német vadászgép nem maradt volna hazánk légterében. Sőt szlovák sem! A jelentések szerint ugyanis a ténylegesen meglévő gépszám többszörösét lőtték le a légiharcok során. Hasonló volt a helyzet a bombatámadásokról szóló jelentéseknél is. Gyakran jelentettek megsemmisítettnek olyan célokat, ahol ugyancsak mellédobták a bombákat. Ezért célszerű minden bombázási vagy légiharc jelentést összevetni a támadást elszenvedő magyar város, terület légoltalmi, légvédelmi jelentésével - ha megvan -, mert csak akkor kapjuk meg a valóságot megközelítő adatokat.
Ez volt a múzeum műtárgyai pusztulásának háttere. Szovjet levéltári forrásaim nem voltak. A történelmi feldolgozások, visszaemlékezések... stb. pedig csupán megjegyezték, hogy a 189. csatarepülő hadosztály kötelékei szünet nélkül támogatták a támadó csapatokat.
Budapest, 1996. május 23-án
Megjegyzés:
Mivel érdemi levéltári anyagokat nem tudtam felhasználni nem lábjegyzeteltem az írást.
Felhasznált fontosabb irodalom:
1. VERESS D. Csaba: A Dunántúl hadi krónikája 1944-1945.
Zrinyi Katonai Kiadó, Budapest, 1984
2. PATAKY Iván - ROZSOS László - SÁRHIDAI Gyula: Légi háború Magyarország felett. I-II. Zrinyi Kiadó. Budapest, 1991-1992.
3. CZESANY, Maximilian: Allierter Bombenterror. Druffel Verlag. Leoni am Starnbeger See. 1986.
4. M. SZABÓ Miklós: A magyar királyi honvéd légierő a második világháborúban. Zrinyi Katonai Kiadó. Budapest, 1987.
5. DOMBRÁDY Lóránd - Tóth Sándor: A magyar királyi honvédség 1919-1945. Zrinyi Katonai Kiadó. Budapest, 1987.
6. BANNY, Leopold: Krieg im Burgenland. Verlag Nentwich-Lattner. Eisenstadt, 1983.
7. CARTER-MUELLER: The Army Air Force in World War II. Combat Chronology 1941-1945. Washington, 1973.
ACTA - 1996 (A Székely Nemzeti Múzeum, a Csíki Székely Múzeum és az Erdővidéki Múzeum Évkönyve) |
Elektronikus Könyvtár 
