2009. január 7. szerda, Ma Attila napja van. Ez az év 7. napja. Holnap Gyöngyvér napja lesz. Advertisement
www.szekelyfoldert.info
Főoldal arrow Elektronikus Könyvtár arrow Acta 1996 arrow Természettudomány arrow A magyarhermányi vasgyártás története
Főoldal
Székelyföld
Elektronikus Könyvtár
Kép-Tár
Kapcsolat




A magyarhermányi vasgyártás története PDF Nyomtatás E-mail
Acta 1996 - Természettudomány
Írta: Id. MÁTHÉ János   
(A dolgozatról)
Id. MÁTHÉ János Magyarhermány falumonográfiájában tárgyalja a település környékén ismert régi és újabb vasérckitermeléseket és az érc helyi feldolgozásának történetét. Legjelentősebb a közeli bodvaji kitermelés és vashámor. 1848-49-ben, Háromszék önvédelmi harcának idején itt öntötték az első ágyúkat. Szerző számos adatot közöl az akkori eseményekkel kapcsolatban is a monográfia ”Bányászat, vasgyártás” című fejezetében. Mivel a vonatkozó szövegbetétek külön feldolgozást érdemelnek, kötetünkben ezúttal értelemszerűen rövidítve, jegyzetanyagként, és csak a közvetlenül Bodvajjal, az ottani munkával kapcsolatos ilyen anyagot közöljük. Szintén jegyzet-függelékként kerül közlésre a Magyarhermány környéki nyersanyagkutatás történetét áttekintő, az említett fejezetet záró szövegrész. (A szerkesztő)

Előzmények


ORBÁN Balázs írta le Magyarhermánnyal kapcsolatban „…a Paphomlok nevű hegyfokon oly nagy mennyiségben jön elő a vassalak, hogy arról régen nagy mérvben űzött vasmüveletre kell következtetnünk. A hagyomány azt tartja, hogy római korban itten nagyszerü vasbányák voltak”. Nem nevezi meg a forrást, ahonnan az adatot nyerte, ezért csak annak a megállapítására támaszkodhatunk, hogy azon a környéken a leggondosabb kutatással sem lehetett az említett vasbányák és salakmaradványok nyomát megtalálni. Dr. BÁNYAI János geológus-mérnök a húszas években egy csapat középiskolás diákkal kereste, eredménytelenül.
A Kakukhegy déli lejtőjén, a Paphomlok felett, a Mezőhavas puszta szélén beomlott gödöraknák találhatók, de azok újkori keletűek, azokban a híres kakukkhegyi vascsillám (hematit v. szpekularit) villogó lemezkéit kutatták, amiről annak idején az a hír járta, hogy gyémántot találtak, de ott sem régebbi, sem újabb vasmű maradvány nincs. A hematit a vörös vasérceknek igen szép, lemezekben kristályosodott formája, mely éppen a Mezőhavason talált ritka szép darabokról lett híressé nemcsak itthon, hanem a külföldi szakirodalomban is.
A sepsiszentgyörgyi és a székelyudvarhelyi múzeumok kutatócsoportjai által 1956-ban, a száldobosi határon végzett régészeti kutatás a második vaskorszakból származó vasolvasztó műhely maradványait tárta fel, bizonyságul, hogy a vaskészítést Erdővidéken a római kor előtt már évezredekkel korábban művelték.
Az 1600-as évek elején, vagy még régebben működtek azok a hermányi kis vasolvasztók, melyek helyei és salakdombjai a falun felül nem messze láthatók. Ezek a kis kohók kőből rakott és belül agyaggal bélelt kemencék voltak, melybe berakták a faszenet, reá a vasércet, s az alján levő csőalakú nyíláson lábbal hajtott fújtatóval tartották a tüzet a kellő hőfokon. Olvadás után a gázlyukacsos vasat csak úgy lehetett kiszedni, hogy a kemencét szétbontották, a vastömbről a salakot leverték, vízi kalapáccsal tömörítették, rúdalakra verték, hogy legyen alkalmas további feldolgozásra. Az érc egyrészét Kihágó alsó teraszán , gödöraknákból szedték, másrészét a Hermánpatakban található nagy vastartalmú kövekből gyűjtötték. Anyaggyűjtéssel nemcsak a hámorosok, mások is foglalkoztak, s pénzért vagy részes olvasztásra a kohóhoz szállították. A falun felül egymástól kis távolságra három ilyen kis hámor működött a Barót patakból kivezetett vízierővel. Létesítésük ideje nem ismeretes, s mivel a felső Kihágó orránál földesúri birtokon feküdt, bizonyára a vargyasi DANIEL családé, a középső a huszár PETŐ familiáé, az alsó Borzos hídjával szemben a MÁTHÉ és a LŐRINCZ családoké volt. Az utóbbihoz tartozó, nagy munkával készült és az első világháború idején még jó állapotban levő vízárok és a kemence mellett felgyűlt salakdomb mutatja, hogy ez volt a legtovább működésben.
A kis kohókban gyártott és hámorban feldolgozott vas magas értékét mutatta, hogy a különféle vasáruk mellett kaszákat is készítettek. A huszár PETŐ testvérek hámora bérbe volt adva POSGI Ferenc nevű idegen bérlőnek, ki is egy szép napon elszámolás nélkül odébb állott, s a hámor ügyeire rávilágít a PETŐ Benedektől a bérlő ellen indított kereset, az 1766 évi falusbírósági jegyzőkönyv, melyben a bérlő által ki nem fizetett tartozásokról intézkedtek. PETŐ Benedek a székely huszárezred kötelékébe tartozott, perének tárgyalását az ezredparancsnok rendelte el, az ítéletet oda jelentették vissza.
„Méltóságos Nagyságos Úr.
Vettük Nagyságod parancsolattyát mi M. Hermányi Káplárok, biró és hitessei, hogy PETŐ Benedek Vas árendájáról igazitást tegyünk. Producálván Contractusát PETŐ Benedek és Mojses, meg visgáltuk, és helyesnek itéltünk a Contractus Tenora szerint, hogy Ött Kasza Vas árendáját megvehessen az itten maradott Vasból.
Pretendálá még három forint adósságát az elszökött POSGI Ferenc meg maradott Vassaiból, mely három forintokat adott volt az oda kivántató Eszközökre, nem itéljük ezen Vasakból, hanem a Hámoron levő Vas Portékákból.
ANDRÁS Domokos constitutus Notarius”
Egyházunk anyakönyvében 1815. február 15-ről van bejegyzés: „Kereszteltem Miklós Hámorosnak Sárát.” Bardocszék 1819. okt. 19-i jegyzőkönyvében találjuk „TOBIS János Mhermányban lakó Vas Hámoros” nevét. 1830-ban kelt szerződés írja, hogy a huszár PETŐ testvérek a hámor helyére vízifűrészt építettek, melyhez 1843-ban többen társultak. A fűrészt elérte a „közös lónak túros a háta” igazsága, romladozni kezdett, összedőlt, az a hely ma is a „rossz fűrész” nevet viseli. A MÁTHÉ-LŐRINC családok hámora a bodvaji üzem beindulása után szűnt meg, helyébe ugyan társulási alapon malmot építettek, ennek BÁNDÁS Tódor nevű román volt az utolsó bérlője 1870-ig, akkor lebontották, és leköltöztették a faluba, napjainkban a BALÓ PETŐ Imre utódaié.

A bodvaji vasgyár-hámor.
Gábor Áron kohója

A bodvaji vastermelés kezdeti ideje nem ismeretes, a kisbaconi határ Györgykovács nevű részéről való emlékezés a legrégibb támpont. BENEDEK Elek írta: „Ez a neve annak az erdőrésznek, ahol nekünk is, másnak is a legtöbb erdei kaszálója van. Györgykovács mellett van Bodvaj nevű vasbánya, mely sok száz esztendővel ezelőtt egy György nevű kovácsé volt: az ő nevét örökíté meg egy többszáz holdas terület.”
BENKŐ József írta, hogy a hermányi vasmű 1720-ig működött, akkor felhagytak vele, majd 1768-ban kezdték újra a termelést. Megemlíti, hogy a hermányi bánya a torockóihoz hasonló minőségű vasat ad, ha kellő módon dolgozzák fel. (Nem tudjuk, hogy a termelés másodszor mikor szűnt meg.)
És még egy írás a magyarhermányi vasgyárról neves földtani szakértőnk, Dr. BÁNYAI János tollából, 1941-ből: „Ez a már elcsendesedett hely különben is nevezetes hely lett az 1848-as önvédelmi harc eseményei által is. Itt öntötte GÁBOR Áron az ágyúkat, egész egyszerű kisiparos módon, s felvette a versenyt ezekkel a primitív készítményekkel a bécsi arzenál ágyúival.”
Az általunk ismert bodvaji üzemet az örmény származású gyergyószentmiklósi ZAKARIÁS Antal létesítette. ZAKARIÁS képzett bányaszakértő, kiváló szervező és üzletember volt, akit munkásai a maguk körében tiszteletük jeléül „werkes” névvel ruháztak fel. (Werk, német = mű, munka) ZAKARIÁSnak még egy bányaműve volt üzemben, Csíkszentdomokos felett a Balánhavason, ahol az erdélyi főkormányszék rézhámorát bérelte, ugyanis a rézművet a gubernium tisztviselői ráfizetéssel igazgatták, emiatt 1816-ban évi 5000 forintért bérbeadták a ZAKARIÁS családnak. A rézműben dolgozó munkások egyike, kisbaconi GÁL Samu hívta fel ZAKARIÁS figyelmét a bodvaji bányára. A Balánbányára szállított anyag kohósítása kitűnő eredménnyel járt. ZAKARIÁS a helyszín megtekintése után elhatározta a bánya megnyitását és a vasmű felépítését, megszerezte a bodvaji bányamező alszíni tulajdonát, amely a gyulafehérvári törvényszéknél, mint bányabíróságnál így van bejegyezve: „Grubenlehen auf Eisenstein S. Antoni mit 3 grossen Felder…jeder zu 3528 klafter S. Szentgyörgy Bezirk in M. Hermanyer Ortsgebiet, Eigenthümer Anton ZAHARIAS”. Az 1828. szept. 14-én kelt szerződéssel a communitastól kibérelte a kihatárolt felszíni területet, melyért - a telepre költöző munkások ingyen tűzifahasználatával - évi 60 ezüst forintot fizetett. Megvette Feketehegyben a faszénégetéshez szükséges bükkfát, ezért baksánként fizetett. ZAKARIÁS sok hermányi családnak jótevő angyalként jött, a beinduló munkákból ezideig nem ismert jó pénzkeresetet hozott. PETŐ Mózes, aki az első kapavágástól az 1849. januári osztrák lerombolásig ott dolgozott, elmondta, hogy a különféle munkáknál 60-70 ember dolgozott, ZAKARIÁS jól fizetett, sőt, akinek hamarább is pénzre volt szüksége, a munkavezető kezessége mellett előre fizetett.
Az építkezés 1829 tavaszán kezdődött, 1831-ben szállt fel az első füst a kemencéből. ZAKARIÁS bányász, kohász szakmunkásokat Balánbányáról telepített át; TINCSÁK, SZKOTÁK, KULIK, PODRÁCZKY cseh-szlovák, BRUDER, HAUSLER, TISCHLER, EIBEN, HELN felvidéki zipsernémet, KALÁKA felcsíki székely. A gyárban és hámorban a nagy keresletnek örvendő rúd- és singvasat, ekevasat, üst, fazék, mozsár, csákány, lapát, ásó és más közszükségleti tárgyakat készítettek. Ezek a gyárnak nemsokára hírnevet szereztek, messze vidékekről jöttek szekerekkel a kereskedők, s mivel a gyárat nehéz hegyi úton lehetett elérni, kialakult az egyeseknek jó pénzt hozó kisegítő fuvarozás, vállalták a szekereknek a gyárba és onnan a teherrel a faluba szállítását. A gyárnak voltak hermányi, baconi, baróti szerződött fuvaros árusai, ezek szabott áron, utólagos elszámolással átvettek egy rakomány portékát, aztán ki-ki a maga választotta útra indulva adta el. Eljártak Kolozsvárig, mások Moldvát, Ploieşti, Bukarest környékét járták, jó keresettel tértek haza. Az 1848. évi események a gyárat teljes üzemben találták.1
A régebbi kiadású katonai térképeken Magyarhermánytól északkeletre bányaüzemet jelző kalapács ábrát látunk ezen felirattal: Bodva. GÁBOR Áron kohója. Különös érdeklődésre tart számot, hogy a Magyarhermány-Bodvaj-i öntöde miképp jutott történelmi hírnévhez a székely szabadságharcos szereplése nyomán. Az ágyúmester legendás emlékét érdeméhez méltóan őrzi az utókor, de működésének egyes mozzanatairól téves hely- és időelírások csúsztak az irodalomba amiatt, hogy az évtizedek múltán írt munkák szerzői közül egy sem kereste fel az első székely ágyúk születésének - az egyik írótól „rejtekhely”-nek nevezett - színhelyét, sem az akkor még élő szemtanúk, munkatársak körében nem keresett forrásértékű búvárlatot2, ebből következett, hogy a bodvaji gyár neve a szabadságharc irodalmában fehér hollóként sem fordult elő. Az ágyúöntöde nevét, a GÁBOR Áron ágyúöntésével foglalkozó munkák, a fellelhető forrásanyagokat mellőzve egymás tollára támaszkodva, felületes elírással „fülei” néven szerepeltették. Kevés van, amely Magyarhermányt említi, pedig GÁBOR Áron ágyúöntő műhelyeinek hely- és időrendi működését az egykorú források a tényeknek megfelelően rögzítik. A Brassói Lap 1849. május 7.-i száma GÁBOR Áronról írja: „Így éjt nappá téve feszült munkássággal futott, fáradott M. Hermányban, S. Szentgyörgyön, Kézdivásárhelyen és egyebütt”. Az ágyúöntések ezen a három helyen folytak, 1848. nov. 13-26. napjai közt öntötték az első kettőt, utána, mivel a nov. 25-én Erdővidékre betört Heydte-sereg miatt Bodvaj veszélybe került, az öntést Sepsiszentgyörgyön, a KISS János harangöntő műhelyében folytatták a december 24.-i hídvégi csatavesztésig, azaz a Földvár-Árapataki egyezmény aláírásáig, ott 6-8 löveget állitottak elő, a többit biztonságos helyen, a TURÓCZI Mózes kézdivásárhelyi rézöntő műhelyében létesített gyárban 1849 június végéig, a cári hadak Ojtoz felől való betöréséig. Kézdivásárhelyt 60-70 ágyút szereltek fel. [1849. jan. 7-én a hámort feldúlják.]3

A helyreállított bodvaji gyár
működése megszűnéséig

A Bodvajba telepedett idegen munkások számára ZAKARIÁS 1852-ben a gyár feletti kis lapályon kőkápolnát építtetett a gyár védszentje, Szent Antal tiszteletére. Egyházi szolgálatra a baróti katolikus pap járt fel, kántor helyben lakott. Minden évben Szent Antal napját (június 13) követő vasárnap búcsújárást tartottak a környékről és Csíkból összegyűlt nép résztvételével. Ekkor már a telep egész kis faluvá épült, volt malma, mészárszéke, italmérése. Szoros kapcsolatban álltak a hermányi néppel, itt szerezték be a különféle háztartási dolgokat, háziszőttes szükségleteiket.
A gyár termékeinek a Kárpátokon túl is nagy kelendősége volt. Hermányi, baconi, baróti szegődményes fuvaroskereskedők szállították az ojtozi, predeáli átkelő helyeken Romániába. Számos családnak jól jövedelmező foglalkozást adott, mivel a háztartáshoz és a földműveléshez szükséges árukból minden mennyiséget el tudtak adni. Ezek a szállítók a hámornál szabott áron átvették az árut, sorshúzással elosztották, ki melyik vidékre mehessen, aztán ki-ki a maga alkus szerencséjével adta el, pénzzel és gabonával megrakodva tértek vissza.
A gyár nemsokára gazdát cserélt, ZAKARIÁS Antal a brassói törvényszék jóváhagyásával 3688 forint vételár feltüntetésével az 1867. január 31-én kelt szerződéssel a bányajogosítványokat és a vasüzemet eladta öccsének, Telegdi-Baczoni ZAKARIÁS Andrásnak. András a kohót és a gyárépületet 1874-ben felújította, modernizálta, a kemence fújtatóberendezését nagyméretű kétrekeszes szekrénnyel cserélte ki, melyet szintén az újjáépített hatalmas vízikerék tartott üzemben. A gyárépületen alul nagy raktár a készáru számára és az asztalosműhely. Még alább működött a hámori vasverő egy nagyobb és egy kisebb vízikalapáccsal. A telepen felül malom és molnárház, a különféle dolgozók száma meghaladta a százat, ezeken felül 6-8 szénégető. A telepen 1875-ben 21 lakóház volt.
A gyárban vas, acél, fogaskerekek, csapágyak, gépalkatrészek, öntött kerítések, kályha, üst, fazék és más öntvények, a hámorban különféle méretű singvas, további feldolgozásra rúdvasak, a kovácsműhelyek részére kalapácsok készültek. Csákány, kapa, lapát és jó kezű mesterektől formába vert kaszagyártás folyt. András később Nagybaconon alul a Barót patak vízierejével működő még egy hámort létesített a bodvaji vas feldolgozására.
Ez időre esik Bodvajbánya és a gyár virágkora. András nagyvonalúan dolgozott, minőségi árut termelt, munkásait jól fizette, de nem volt szerencsés kezű üzletember, amellett a feleségével kezdődött egyenetlenség kedvezőtlenül érintette a gyár pénzügyeit, emiatt sűrűn kezdte látogatni Brassóban lakó örmény rokonait a pénzügyi gazdálkodás kívánta kölcsönökért. Ezek a hovatovább szórakozással vegyített utak sok pénzbe kerültek, mivel akkor is feles számmal találtattak pénzt és ékszert kedvelő lenge ruhás szép nők, s ezek kitartó segítségével a gyár pénzügyi egyensúlya felborult. András a gyár fejlesztésére a felesége vagyonát is igénybe vette, ezenfelül a brassói rokonoktól 17.500 forint kölcsönt vett fel, a kölcsönöket és a felesége 8.000 forint női hozományát teherként a gyár telekkönyvébe bejegyezték. A bajokat tetézte, hogy Románia 1884-ben lezárta határát az erdélyi kivitel előtt, a gyár termékeit mind nehezebben tudták eladni, s a felgyűlt nagy adósság miatt András még azon évben eladta a bányát és a gyárat LÁNTZKY Sándornak a Lövéte-szentkeresztbányai vasmű tulajdonosának. LÁNTZKY, amíg a gyár a kezén volt, semmi újabb befektetést nem eszközölt.
LÁNTZKY és üzletileg érdekelt sógora, HROBONY Adolf 1884-ben haszonbérleti szerződést kötöttek a felszíntulajdonos magyarhermányi közbirtokossággal. Bérlet tárgyát képezte”…az úgynevezett Bodvajban egy vasmetáliommal teljes helyiség, melyet a fen nevezett uraknak több évekig haszonbérbe ada a közbirtokosság”. Évi bér 100 forint. Munkások csak ideiglenesen telepedhetnek le a bérelt területen. A gyár körül előfordulható minden nemű munkát és szállításokat, amit Hermány lakossága meg bír tenni, addig más község lakosainak munkát a bérlő nem adhat.
Tűzifa használatért egy füst után 1 forint, egy nagy állat legeltetéséért 1 forint 50 krajcár, egy sertésért 1 forint, egy kecske után 50 krajcár fizetendő a birtokosok pénztárába. Tíz darab igás állat díjtalanul legeltethető.
A vasgyár területén és lakossága által kocsmát és mészárszéket és árulást senki nem gyakorolhat Magyarhermány közbirtokossága engedélye nélkül. A terület és a más bérletek minden évben előre fizetendők.
A keleti határ lezárása a gyárra súlyos csapást jelentett, a termelést csökkenteni kellett, emiatt a munkások egy része 1886-ban átköltözött Szentkeresztbányára. Akik itt maradtak, biztatták egymást - jóra fordul még minden, hozzánőttek, második szülőföldjüknek érezték a vadregényes szép tájat. Kérték LÁNTZKYt, ők kevesebb fizetésért is dolgoznak, csak ne adja fel a gyárat. Ragaszkodásuk annyi eredménnyel járt, hogy LÁNTZKY még üzemeltette a gyárat és a hámort, de a román piac elvesztése megpecsételte a vasmű sorsát. TINCSÁK János, az öreg cseh, aki ifjú korától Bodvaj lakója volt, élete végéig kitartott a gyár mellett, ő tartotta a lelket a megfogyatkozott munkásseregben. 1890 nyarán még fürgén mozgott a hámornál, aztán őt is átkísérték a mohaszőnyeggel borított bükkalji temetőbe.
1894-ben 12 férfi és 3 fiatal dolgozott az üzemben, a bányászást 1897 őszén abbahagyták, a kihozott ércből 1905 tavaszáig, LÁNTZKY haláláig dolgoztak, azon évben mindenki elköltözött, Bodvajra csend borult, csak az alkalmazott telepőr maradt.(...)
LÁNTZKY népes családja örökölte a gyárat, de egyikük sem vette kezébe, sem közös alapon, hogy üzembe állítsák. Az 1914. május 1-én kelt szerződéssel 100.000 aranykoronáért eladták a magyar államnak, a szerződést LÁNTZKY egyik veje, dr. JODÁL Gábor udvarhelyi ügyvéd kötötte meg a magyar állami vasgyárak igazgatóságával. Átadásra, átvételre nem került sor, mert a szerződés miniszteri jóváhagyása után már egy héttel dörögtek az ágyúk Európában, milliós hadseregek vonultak fel, hogy a történetírásban első világháborúnak nevezett összecsapásban egymás emberét és vagyonát minél jobb készültséggel pusztítsák.
A gyár berendezése, felszerelése, minden a helyén maradt, a lakóházak fáját, cserepét az örökösök eladták, az olvasztó és az üzem többi épületei a háború kezdetén jó karban voltak, a tiszti házban a bútorok, a raktárban a sok szerszám és egyebek, a kápolna díszes oltárával, miseruhákkal vastag porréteg alatt úgy állottak, miképp az utolsó szertartásnál otthagyták, mint fiatal gyermekember csodálkozva néztem azokat.
A háború után minden pusztulásnak indult, nagybaconi NAGY Efraim - a LÁNTZKY utódok utolsó felügyelője 1919-ig őrt tartott az ingó javak vigyázására, de mivel sem maga sem a telepőr számára fizetést nem adtak, minden gazdátlanná válott.
A jogutód román állam illetékes szervei figyelmen kívül hagyták Bodvajt, részükről az 1920-1945. évek közt senki még helynézni sem járt ott. A második világháború után a vajdahunyadi vasgyár mérnökei jártak Bodvajban, s 1945 tavaszán megkezdték a bánya és kohó helyreállítását. Az újjáépítésnél megtalálták a gyárépület falába helyezett 1874. évi emlékiratot, melyet „ N. Batzoni GECSE Sándor Vas Igazgató” írt azon záradékkal, hogy „utódaink ezen irást vegyék jó néven”. Az irat szerint bibarcfalvi BARTALIS Sándor volt az öntést vezető, ÜLKEI Tamás a kőműves- és KALÁKA Ferenc az ácsmester.
A hunyadi gyár 1946-ban a közbirtokosságtól kibérelte a LÁNTZKYék által használt területet évi 400.000 lejért ( a lej vásárlóértéke akkor már futott a szakadék felé), a bérletet két évig fizették, azután nem, a felszínt 1950-ben államosították.
A kitermelt ércet tengelyen Ágostonfalvára, onnan a hunyadi kohóba szállították, de mivel a szállítást a nagy távolság költségessé tette, 1949-ben a szentkeresztbányai gyár vette át a termelést. Az újított kemencében az első olvasztás 780 kg nyersvas (libavas) volt, ami rövid idő alatt napi 3000 kg fölé emelkedett. Bodvaj félévszázados csendjét újra életzaj váltotta fel. A vízierő helyett gőzkazánt állítottak be, villanytelepet szereltek, künn és a bányában villanyfény mellett dolgoznak, összesen 52 férfi és női munkaerő. Nyersvason kívül motorfejeket, dugattyúgyűrűket, vasúti kocsi féktuskókat öntöttek. A bányászást 1951 márciusában beszüntették azon indokkal, hogy az érc kifogyott. A jelentésre két mérnököt küldtek ki, ezek a hermányi bányászok elmondása szerint semmi érdemleges vizsgálatot nem tartottak. A termelés ideje alatt új tárnát nem nyitottak, csak a régi tárók közeit, az ú.n. lábtámaszokat bontották, az idő alatt nem jutottak el a régi fejtésekig, a tervszerűtlenül végzett termelés miatt a hegy beszakadt, odatemette a sínhálózatot, a beomlás a felszínen látható.
A szentkeresztbányai mérnökök, mesterek egyike sem szerette az istenhátamögötti helyen tartózkodni, alig várta, hogy megszabaduljon. A hermányi bányászok szerint ez állt az érc elfogyásáról szóló jelentés mögött.
1954. április 1-én kialudt a tűz a kemencében, a gépeket és a felszerelést átvitték a Száldoboson épített olvasztóhoz, közhírré tették, hogy Bodvajban az épületek eladók. Ezzel zárult a bánya és a gyár 1831-ben kezdődött működése.4

Jegyzet

1. [A szerző a következőket jegyzi le Bodvaj 1848-as szerepének kezdeteiről:] Az agyagfalvi gyűlés ideje alatt [1848. október 16.] a táborba érkezett sokféle hír közt az is elterjedt, hogy a fegyverkező szászok a magyarhermányi vasgyárban ágyúkat öntettek. Honnan, kitől származott a haragot kiváltó hír - nem tudható, a tüstént kihallgatott hermányi katonáknak nem volt tudomásuk a szászok bodvaji járásáról. Az elnökség részéről Háromszék vezérfia: BERDE Mózes azonnal intézkedett, hogy a komolynak tűnő hír végére járjanak. Felmentette vargyasi DANIEL Gábor bardoczszéki királybíró kormánybiztost a táborba szállás alól, megbízta, hogy térjen vissza, és kutassa át a hermányi gyárat, s ha titokban, idegen rendelésre öntött ágyúkat, vagy más hadifelszerelést talál, kobozza el, ha pedig a hír valótlannak bizonyul, de a gyárnál vállalnák, hogy ágyúkat tudnának önteni, a székely sereg számára rendeljen ágyúkat. A továbbiakban adjuk át a szót DANIEL Gábornak, mivel az ő emlékirata egyedülállóan írja le a bodvaji gyárban nemsokára kezdődő ágyúöntések előzményeit, az ő küldetésével lépett elő GÁBOR Áron a háromszéki önvédelmi harc vezérlő emberei közé.
„A gyülésről hazamenve siettem megbizatásomban eljárni. Magam mellé vettem vargyasi birtokos GYÉRTYÁNFY Jánost és néhány honmaradt értelmes székely katonát felmentünk a magyarhermányi ZAKARIÁS gazdag őrmény tulajdonát képező vasgyárhoz. A gyárvezetőnek (nagybaconi BARDOCZ László. M. J.) kijelentettem jövetelem czélját. Minekutána ágyut nem láttam és a gyárvezető állitotta, hogy nemis öntetett, szükségesnek találtam a gyárhelyiségeit kikutatni, mert hátha annak valamely zugában meglehetne találni. Embereimet kissebb csapatokra osztottam és megbiztam az értelmesebbek vezetése alatt a gyár különböző részeinek átkutatásával, figyelmeztetvén arra, hogy ne nyuljanak egy darab vashoz se, mert nekünk feladatunk csakis a hir szerénti ágyuk utáni kutatásunk. Már csak ezen puszta hir is ellenszenvet keltett az emberekben a gyár iránt, másfelől ismertem embereimnek a vas iránti előszeretetöket nem volt felesleges az intés - ritka volt akkor a vaspántos szekér, hanem csak fakó - fatalpu kerék, amely a kövezett utakon hat szegletüvé vált. [Akkor a szekérkerékre a ráfot nem egy karikába forrasztva húzták fel, hanem a hámorban vert 65-70 cm hossszú „singvasból” négy darabban, „singszeggel” szegezték fel. M. J.] Az embereim felügyeletem alatt a kutatást pontosan telyesitették, a tavat, amely a fuvó hajtására volt szánva, leeresztettem. [DANIEL Gábor itt tévesen emlékezik. A kemence tüzét tápláló ikerfúvót nem a tó vize, hanem a Fenyős-patak mintegy 300 m hosszú árkon folyó vize egy kétöles átmérőjű vízikerékre vezetve tartotta működésben. A kerékről leömlő víz alább egy nagy tóba gyűlt össze, mellyel a még alább fekvő hámori verő kalapácsát hajtatták. Az 1872-ben újraépített vízikerék, a fúvószekrények, öntőkellékek, belső berendezés, épületek, templom, a délidőt jelző, vasárnap a kápolnába hívó, falábon álló harang az első világháborút eléggé épségben megérték, a háború után felügyelet nélkül maradt telepen, ami érték volt, lassan széthordták. M. J.]
Seholt nem akadott nyoma az ágyuöntésnek, vagy ágyunak. Erre az embereimet sorba állitottam, és kijelentettem, hogy minek utánna őkis meggyőződtek a gyanu alaptalanságáról, haza mehetnek, nekem még más megbizatásomis lévén, csak annak elintézése után távozhatok. Ezzel GYÉRTYÁNFYval bemenve az irodába megkérdeztem a gyárfelügyelőt, hogy tudna-é a mi részünkre néhány ágyut öntetni?  ő vállalkozott arra, csak arra kért hogy a megrendelésről adjak irást mely által igazolhatná,hogy nem a szász hanem a székelység részére öntett ágyukat. Ezt helyeselvén, kiálítottam az irást a mely szerént én a NAGY Imre alezredes vezénylete alatti tábor számára hat ágyut rendeltem.” (Id. DANIEL Gábor: Önéletirásom. 1824-1902. Kézirat BORBÁTH Károly kezében.) [V. ö. EGYED Ákos, Háromszék 1848-49-ben, 119, 238-239)!]
[Danielék távozása után BARDOCZ egyeztet a Baconban tartózkodó ZAKARIÁSsal, és üzen GÁBOR Áronnak Bereckbe. G. Á. több ízben megfordult már náluk, gorzafalvi gépeihez is Bodvajban készültek a fémszerelékek. A mesterek, a munkakészítő asztalosok kételyét az ágyúöntést illetően (nincsenek mértékek, formák, munkavezető) az ő személye oszlatja el, ismerik szakmai tudását, tüzérségi képzettségét, BARDOCZ arról is tud, hogy ágyú-mintarajzai vannak. G. Á. október utolsó napjaiban meg is érkezik, lovon, Bükszád felől, de a gálfalvi csatavesztés hírére visszatér Bereckbe.
1848. nov. 12.-én Háromszék (katonailag idetartozott Bardócz fiúszék is, tehát ideértendő ezúttal), bár egész Erdélyben egyedül maradt a császári erőkkel szemben, az önvédelem mellett dönt. G. Á. Berdéék hivatalos megbízólevelével indul újra Bodvajba. KIS János harangöntőt kéri maga mellé, és kerekes mestert. E célra DOBAY ezredes BENE hadnagyot adja segítségére, végrehajtani a szék parancsát, és a huszárezred kerekes műhelyéből MONOKI Antal tizedes mestert rendeli mellé (1892-ben még élt Baróton. Történelmi Lapok. 1848/49. 1892. 1. évf. 1. sz.).]
2. A következő dolgokról a századfordulóig még élénken fennmaradt hagyományokból, a veterán honvédek emlékezéseiből és az irodalom használható közléseiből, adataiból világos kép áll össze. Az első világháború kezdetén még több 48-as honvéd élt Hermányban, ezek - mivel az egyház tiltotta a vasárnapi mezei munkát - nyári vasárnapokon a kiskapuk elé kiülve, téli estéken pedig a szabadtüzelő lobogó lángja mellett, a beszélgetésre összegyűlt szomszédoknak és a feszült figyelemmel hallgató ifjú nemzedéknek beszéltek a legendás időkről. PETŐ Pál, kinek amíg élt HONVÉD Pali volt a neve, de különösen ILYÉS PETŐ Mózes és ZSIGMOND József egykori hámori munkások tudtak beszélni GÁBOR Áronról és munkatársairól. Mindketten a gyárnak az osztrákok által 1849. januárban történt lerombolása után hagyták el a telepet, és álltak honvédsorba. ILYÉS PETŐ lábát a szebeni várfalakat elfoglaló rohamban osztrák kartács végighasította, alig maradt életben. Közelünkben lakott, mindennap láttam, a mosolygó arcú öreg honvéd még élete alkonyán is elénekelte nekünk a 48-as honvédnótákat. Amerre járt, amiket látott, annak élő történelemkönyve volt. Megérte az első világháborút, amikor 1914. augusztus 2.-án a mozgósított tartalékos katonák elindultak, botjára támaszkodva ott állt a régi községháza sarkánál, onnan intett búcsút nekik. 1916 késő őszén halt meg, nem kísérhettem utolsó útjára az általam mindég csodált szabadságharcost, mert én és 18 éves társaim akkor már a senki földjét őriző lövészárkok lakói voltunk, a fronton kaptam meg apám levelét haláláról. Tisztelettel őrzöm emlékét.
[A hermányi gyárba induló csapatot - FORRÓ és MONOKI tizedesek, BAKÓ közvitéz, GÁBOR Áron, KIS és BENE - a székház elől a huszárezred fogata viszi Erdővidékre, este 8 után érnek Hermányba, itt FODOR BARABÁS Laji, az éjjeliőr tartóztatja fel őket, ittasan, rendreutasítják. A bíró, KALÁRI PETŐ János és felesége, Heléna vendégül látná őket, Benéék beszámolnak arról, mire kaptak rendelkezést, G. Á. ragaszkodik a továbbinduláshoz. Közben előkerül a katonabíró is, BALÓ Samu, valamint küldött-társai, előállítják a maguk fogatát. Bodvajban BARDOTZ László távollétében BARTALIS Sándor vezető mester fogadja őket, G. Á.-t ismeri, a katonák látványa meglepi. Jelen levő mesterek: EIBEN, KALÁKA, a brünni TINCSÁK János (BENEDEK Elek róla írta „A vén hámoros” c. elbeszélését. Vasárnapi Újság. 1923. dec. 23. M. J.). 13.-án hozzálátnak a munkához. Elsőnek a csőmintát kell kidolgozni, aztán a háromfontos gyalogágyú méreteit elkészíteni. Az asztalosműhely esztergája 50 collos, a hosszabb csőmintát nem lehet befogni, ezért BALÓ káplár kihozatja 4 lóval a NAGY Ábrahám malomépítő mester padját (1792-ben a templom újításához, a karzat oszlopainak kiesztergálásához készíttette, 1884-ben a malomházzal elégett. M. J.). G. Á. összeírja a szükséges eszközfát, a két bíró és MONOKI fogja összegyűjteni. Közben megérkezik BARDOTZ és ZAKARIÁS is, lelkesen csatlakoznak a munkához. A faluban, a Benkő-kert felett, a temetőben, a régi hirdetőhelyen, egy sírhalomról, amelyet az egész faluból látni, BARABÁS Laji kihirdeti a szükségletet, kétannyit hordanak össze.]
Acélfúró nem lévén, a csöveket lyukasan kellett önteni, ezért a formát már az esztergán egy leleményes hosszlyukfúróval az öbnagyságnak megfelelően kifúrták, helyébe egy finoman kidolgozott agyaghengert kellett beállítani, és azt egy háromágú vastámasszal a fenékrészhez rögzíteni, ami az öntés után a csőben maradt, a GÁBOR Áron-féle ágyúkat erről a támaszról lehetett felismerni egészen addig, amíg nem alkalmazták Kézdivásárhelyen a TURÓCZY Mózestől feltalált csőfúrókat. Három napba került, amíg a csőformák elkészültek. BENE a próbalövéshez elhozatta a lőport, az elsőnek öntött háromfontos kitűnően állta a mind erősebb töltésű lövéseket. BALÓ Ferenc nagy mestere volt a tekegolyók készítésének, már az előkészületek alatt kiesztergálta az ágyúgolyók öntőformáit, a lövedékek mindkét méretben ki voltak öntve. Következett a nagyobb munka, a hatfontosok öntése. 19-én kora reggel megnyitották a kohót, két nagy cső ömlött a formákba. Jelen volt a vezérkar minden embere, várakozni kellett, amíg mozgathatóvá váltak. Dél felé az öntöde előtt állványra tették, G. Á. a torkukba nézett, csak annyit mondott: Jók.
Vasárnap lévén, a telep népe és az egyre-másra érkező látogatók ott nyüzsögtek a csövek körül, mert Erdővidéken szárnyakon repült a hír a bodvaji ágyúkról. A munkálatok alatt RAUBER bardocszéki kormánybiztos kocsija már kétszer ereszkedett le Bodvajba, a golyók öntőmintáit a fülei gyár részére is elkészíttette, az öntést ott is megkezdette. Amíg a formákat készítették, G. Á. a később szükséges szerszámokról is gondoskodott. A gyárnál szűkében voltak a nagyobb öntvények, kovácsolt darabok utólagos megmunkálásához alkalmas reszelőknek, azokhoz köszörűket használtak. Nagyobb teljesítményű reszelőket a közelben nem lehetett beszerezni, G. Á. és BARDOCZ megbízásából a szepességi Késmárkról származó BRUDER János és a rendkívül ügyes és élelmes BEDŐ Pista vállalkoztak Brassóba menni reszelők és egy nagy menetvágó szerszám beszerzésére. G. Á. egy régóta ismert öreg szász kovácsmesterhez irányította őket. [A szászok óvatosak, de BRUDER és BEDŐ, ha nagyon drágán is, de megveszik a szerszámokat, Prázsmár szélén, visszajövet majdnem osztrák járőrökbe futnak, de sikerül hazatérniük, ZAKARIÁS meg is jutalmazza őket.
Adalék a telep életéhez: az élelmezést javítja a szabad vadászat, a hámor fölötti Nagy-Mátyás tető oldalában a Kaláka családnak már termő szilvása van, saját készítésű pálinkája.
BENE a katonabírótól kirendelt lovasfutár útján kér ismét 30 font lőport, ezzel TANA huszárőrmester másnap délelőtt meg is érkezik. Fel a patak mellett próbálják ki az első két hatfontos ágyút, 400 lépésre, a malomházon felüli kis emelkedésre állítják az emberalakú céltáblát. A lőpad mögé földhányást emelnek, az útban álló fákat kivágják, rengeteg az önkéntes segédmunkás. A céllövés sikeres.
Az első köpeci csata (BALÁZS Manó árulása) után G. Á. a DEZSŐ családtól felajánlott lovon útnak indul, mennek az ágyúk is. A katonabíró vontató fogatokat állíttat elő, előre fizetve a 4 forintokat, de a pénz mellett dicsőség is az ágyúkkal Szentgyörgyre menni. A két mozdonyos ágyún kívül három szekéren 440 hatfontos, 112 háromfontos ágyúgolyó van. A katonabíró arra is embereket rendel, hogy a Nagy-Mátyás tetőtől a faluig tartó nagy lejtésű úton az ágyúkat kötelekkel visszatatartva fékezzék. Megéjszakáznak Hermányban, ZSIGMOND András udvarára állanak be az ágyúk és a szekerek, G. Á. a szemközt lakó PETŐ Rudolf és pap fia Mózesnél száll meg. November 27-én délelőtt érkeznek Szentgyörgyre, ahol 28-án, amint az ismert, ismét sikeresen vizsgáznak. A hermányi BARABÁS Lajos (Dávid fia), BALÓ András (György fia), DAMOKOS János rokon legények tüzérnek indulnak utánuk, Zalánon át mennek, itt még két fiatal csatlakozik hozzájuk, melléjük választ még ki G. Á. az ágyúk mellé további tizenöt diákot, városi mesterlegényt és vidéki erős testű jelentkezőt, ők az első tüzérei.]
3. [A második, vesztes hídvégi csata után, december 26-án a háromszékiek fegyverszünetet kérnek GEDEON tábornoktól. Az 1849. január 2.-ai Földvár-Árapataki béke értelmében az önkéntes alakulatokat, a Mátyás-huszárokat és GÁBOR Áron tüzérségét le kell fegyverezni, a fegyvereket, ágyúkat, lovakat és a tüzérségi felszerelést két nap múlva (jan. 4.) az Aldoboly és Szászhermány közötti Olt-hídnál át kell adni. (KOVÁTS Endre: BEM József. Bp. 1954. 336-337. M. J.) A székelyek az egyezséget nem tartják be, csak használhatatlan fegyvereket adnak át.]
GEDEON tábornok a békeszerződésben lefektetett területi sérthetetlenséget megszegve, parancsot adott a bodvaji üzem lerombolására. 1849. január 7-én hajnalban HEYDTE különleges utasítással felkészített félszázad katonája Vargyasról indult Hermányba. A csapat nagy része lengyelekből, a nép nyelvén palákok, polyákok-ból állott, a különítmény Bardoc felől az Egres patak mellett felvonulva kora reggel megérkezett a faluba. A Nyíl nevű mezőrészről a BOGDÁN János kertjén ereszkedtek be, nagy rémületet keltve a vidék félreeső helységében. A vezető tiszt a bíró után küldött, parancsba adva, hogy a katonáknak a környező házaknál kettesével meleg ételt rendeljen, két vezető pedig készen álljon az előre nem közölt további útra.
Az egyik, Budapesten éveket töltött, magyarul jól beszélő lengyel altiszt egy társával a hadban levő INCZE Samu házánál kapott ellátást, reggelizés közben érdeklődött a vasgyárról, a Samu anyja és a felesége gyanút fogtak, hogy a katonák útja oda irányul, s a lengyelek távozása után a fiatal asszony a faluban tartózkodó KALÁKA Ferenc hámori munkáshoz futott, elmondta mit hallottak, Ferenc tisztában volt a helyzettel, tudta, mit műveltek el a fülei vasgyárral, több mint bizonyos, itt is hasonló a cél. Percnyi időt sem veszítve futott az öreg BENKŐ Jakabhoz, s néhány szóval közlé a veszedelmet, felkapott a lófő lovára s a falun felül a Köves patak melletti erdei kaszálókon, a határ más rendes útjánál rövidebb úton felnyargalva jóval megelőzte a havas-síkos hegyi úton közeledő századot. Vasárnap lévén a műhelyekben szünetelt a munka, csak a kohónál és a tárnában dúcolással dolgoztak.
Szemtanuk elbeszélése szerint a hokmán-ház elé érkező Ferenc már a lóról elkiáltotta magát:
- Talpra mindenki, jön a katonaság !
A közeli házakból futottak Ferenc köré, nagy volt a riadalom, de nem vesztették el a fejüket, BARTALIS mester rendelkezett a tennivalókról. Az ágyúszerelés Szentgyörgyre telepítése után a gyárnál maradt háromfontos csőformát, a szentgyörgyi műhely részére öntött két ágyúcsövet, a golyókat és más ágyúalkatrészeket - férfi, asszony, gyermek - ki melyiket bírta, áthordták a patakon túlra Györgykovács árka mellé, ott egy meredek mart alá hóval betakarták. A menekítés alatt BARDOCZ gyárvezető a bármilyen vállalkozásra kész BEDŐ Pistát küldte kémszemlére, Pista ahogy a lába bírta, futott fel a temető felett Fenyősvár oldalán, feltornázta magát egy ágas-bogas bükkfára, onnan szemmel tarthatta a szemben levő Nagy-Mátyás tetőt, hogy a katonák érkezését füttyszóval jelezze. (Hermányban ma is vannak olyan juhász-pásztor emberek, kik jobb kezük két ujját szájukba szorítva, olyan éles füttyöt adnak, hogy csendes időben kilométernél is távolabbra elhallatszik.) Pistát a fa keleti oldala eltakarta, a másik oldalról nem láthatták. Amikor a Pista sivító füttye belehasított a téli délelőtt hideg levegőjébe, minden el volt rendezve, az öntőde körül a hó felseperve.
A völgybe ereszkedő csapat azonnal körülfogta a telepet, BARDOCZ igazgató mellé szuronyos őrt állítottak, a telepen találhatókat a hokmán-ház előtti térre parancsolták, utána a gyár épületeit és a lakóházakat átkutatták, az altisztek jelentették, hogy a keresett tárgyakból semmit nem találtak. Egyik csapat a tárnákat járta végig, ezek is üres kézzel tértek viszsza. A tárna bejárása közben történt a tragikomikus eset, amelyet a hadikrónika nem jegyzett fel, de hagyományként a nép száján sokáig fennmaradt. A telepen több szamár vala, melyeket a faluból élelem kihordásra és a fasínen járó kis csilléknek a bányából való kihúzására használtak. Ezek egyike - a bányafát vontató Trézsi nevű, a mellette elhaladó polyákot, aki tenyerével a farára csapott, úgy térden rúgta, hogy nekiesett a tárna falának, mire a feldühödött katona puskatussal betörte a Trézsi koponyáját. Így Trézsi lett a bodvaji hadjárat egyetlen hősi halottja. ZSIGMOND József bácsi beszélte, hogy a szamár egy nagybaconi KERESZTES nevű szegényebb emberé volt, aki hetek múlva is átkozta a polyákot. Később BARDOCZ pénzzel segítette, hogy másikat vegyen.
A kutatás végeztével kalapácsokkal, vasrúdakkal összezúzták az öntődét, a kereskedelmi portékákkal tele raktárt, a kovács és az asztalos műhelyeket. Ez utóbbiban elbújt HAUSLER nevű német mintaasztalost megtalálták, félholtra verték, s mivel magát az ütlegeléstől egy kezébe vett deszkadarabbal próbálta védeni, karját szuronnyal átdöfték.
A tiszt a németül jól tudó BARDOCZ igazgatót felelősségre vonta az ágyúk öntéséért, szemére vetette, ő is a törvényes rend ellen lázadók egyike, kilátásba helyezte, a büntetés nem fog késni, majd követelte, mutassa meg, kik öntötték az ágyúkat. BARDOCZ megmondta, hogy az öntőmestereket behívták Szentgyörgyre, nem jöttek vissza. De ez a válasz nem elégítette ki a dühös osztrákot, mindenki meg kellett mondja a nevét, és mivel foglalkozik, az idegen nemzetiségűeket félreállította, ezeket bekísérték az öntőcsarnokba, puskatussal, botokkal végigverték, a helybeliek közül csak néhány kapott kisebb bántalmazást. A tiszt BARDOCZ útján parancsot hírdetett: semmihez sem szabad hozzányúlni, bármilyen munkáért főbelövés jár.
A tiszt részletes beszámolót követelt BARDOCZtól, hogy a gyár nem állami, hanem magántulajdon, miért kezdtek ágyút önteni ? A firtató kérdésekre BARDOCZ hivatkozott a DANIEL Gábor ágyúrendelésére, s bár a levelet a ZAKARIÁS jelenléte nélkül nem akarta kiadni, a tiszt fogolyként való elkíséréssel fenyegette, kénytelen volt átadni, ami másnap a HEYDTE kezében volt.
BARDOCZ lovas futárral küldte Szentgyörgyre a gyár romlása és a munkások megveréséről írott jelentést. A békekötés egy hét alatt semmivé lett. A nyomban összehívott bizottmányi gyűlésen GÁBOR Áron és a felszólalók azonnali és kemény visszavágást követeltek.
[…] Az osztrákok nem támadtak, a székely vezérség a nyugalmi időt a csapatok fegyverzeti hiányának pótlására fordították GÁL Sándor ezredes vette kezébe az ágyú és lőszergyártás szervezését, az új zászlóaljak megalakítását. Szentkeresztbányán, Csíkszentdomokoson és a bodvaji gyárnál tettek előkészületeket. A hermányi gyárnál - mivel itt volt az ágyú és golyó öntésre a legjobb anyag - az ezredes egy bizottsággal 1849. február 16-án szemlét tartott a gyár állapotának megvizsgálására, s mivel égető szükség volt a termelés beindítására, a gyár sürgős helyreállítását rendelték, a 2000 forintot igénylő költséget a székek kormánybiztosai soron kívül a ZAKARIÁS rendelkezésére bocsátották.
A bodvaji gyárat vizsgáló bizottság egyik tagja BIRÓ Sándor, Réty község református papja, az osztrák uralom visszatérése ellen fegyverrel is kiálló háromszéki szervezkedés egyik vezéralakja, később a Csíkban megjelenő Hadi Lap írója, szerkesztője, nagy bizakodással írt a Csíkszentdomokoson és a Hermányban felszerelendő lőpor és ágyúgyárakról,…Hermányban pedig hét nap alatt egy vaságyú- és golyógyárat állít fel. A lőporgyár oly nagyszerű leend, hogy naponta 5-10 mázsa lőport is tud gyártani. Az ágyú és golyó gyárban 12-18 - sőt 24 fontos ágyúk is gyártathatnak.
Az ágyú- és a golyóöntés előkészítése GÁBOR Áron minden idejét leköti.
[…] Mikor CSÁNYI kormánybiztos hívja GÁBOR Áront a Kolozsváron létesítendő ágyúgyár szervezésére, a háromszéki térparancsnok levélben válaszol: GÁBOR Áront nem tudják nélkülözni, ebben az időben ágyúgolyóöntés végett Magyarhermányban tartózkodott…a hermányi vashámorban a GÁBOR Áron által előkészített ágyúgolyóöntés ügye is olyan állapotban van, hogy már éppen meg kell kezdeni az öntést…(BÖZÖDI György: Aluta I, 1969, 148, 149, 158)
GÁBOR Áron ekkor járt utoljára Hermányban és a bodvaji gyárnál. Az államköltségen helyreállított öntődében a szabadságharc végéig nagy mennyiségű ágyúlövedéket öntöttek.
4. (Függelék)A század elején több ízben végeztek kutatásokat hermányi területen. Először LÁNTZKY kapott a zalatnai bányakapitányságtól zártkutatási engedélyt.
1907-ben olaszteleki NAGY Imre és báró DANIEL Gábor kaptak Havasláb, Nagyhavas puszta és Kakukhegy területén kutatási jogot, ugyanakkor Keselyő patakban mangánérc bányászására.
1912-ben az osztrák-magyar államvasút társaság Aninán székelő felügyelősége kutatott szén után, akkor nyitottak tárót Bükkös patak mellett LŐRINCZ Mózes kovácsmester és NAGY Lajos a Szálas nevű erdőrész alá. A következő évben elérték a szénréteget, sokat kihordtak a patak mellé, jött a háború, a munka abbamaradt.
1914-ben NAGY Imre, báró DANIEL Gábor és a berlini dr. WOHL Lajos Falkabükk, Gyűrűvessző, Likatalja nevű határrészekre kaptak szénkutatási bányatelkeket.
1918-ban a háború alatt Keselyő patakban a budapesti PASCHKA mérnök külszíni fejtéssel több hónapon keresztül mangánércet termelt hadicélra, melyet Budapesten dolgoztak fel.
A harmincas években Fűrészpatak mellett a felsőrákosi unitárius pap több vagon diatomaföldet termeltetett ki, és szállíttatott el. Erről a fehér lisztről dr. BÁNYAI János írta: A falu felső végén a dombokban porlós, krétaszerű föld van, amely nem a tapadós, gyúrható porcelánföld, mint azt sokáig hitték, hanem diatoma föld, melynek az iparban rendkívül változatos és értékes alkalmazása van. A diatomák, amelyeknek kovapáncéljaiból az őstengerekből visszamaradt édesvízi medencékben kovatelepek keletkeztek.
1950-ben az omlási borvíznél Barnahágó felé kutató tárnát nyitottak, sziderit ércet találtak, viszont a borvíz elapadt.
1962-64-ben több helyen mélyfúrásokat végeztek, a varjuvári fúrásban nem mélyen szénréteget találtak.

ACTA - 1996 (A Csíki Székely Múzeum és a Székely Nemzeti Múzeum Évkönyve)


 
< Előző   Következő >
Joomla Toplista
Erdélyi Top10 | relatio.ro - Az információ

| www.szekelyfoldert.info | Minden jog fenntartva © 2005-2006 | Digital Studio |