|
|
|
Kutatás- és ipartörténeti adatok a kászoni borvizek hasznosításáról |
|
|
|
|
Acta 1996 - Természettudomány
|
|
Írta: ZSIGMOND Enikő
|
(Kivonat)
Szerző áttekinti a Kászoni-medencében ismert nevezetesebb
borvízforrások történetét, Lucas WAGNER 1773-as említésétől napjainkig.
A Kászonimpér melletti répáti palackozó 1888 és 1956 között üzemelt, a
Kászonjakabfalva melletti Salutaris, későbbi Kászon Gyöngye 1890 és
1990 között, a szintén Jakabfalva melletti borárnyéki Balás-forrás
(Veresszéki-, Pán-, Szent György-) töltődéje 1894-1956 között. Salvator
néven hozták forgalomba a Kászonfeltíz melletti Fehérkői-forrás vizét,
ezt már 1893 előttől, és legalább 1944-ig palackozták. Mind a négy
palackozó mellett létesült gyógyfürdő is. A telepek fejlődése a
századfordulóig a BALÁSY család, később BOLDIZSÁR Lajos és BARTALIS
Ágost vállalkozók nevéhez fűződik. A zaláni APOR László, a
sepsiszentgyörgyi dr. FOGOLYÁN Kristóf, majd TÖRÖK Andor, illetve a 2.
világháború után SZŐKE József nevét szükséges még megemlítenünk, mint
akik jelentős szerepet töltöttek be a palackozók és fürdőtelepek
működtetésében.
I. Bevezető
A kászoni medence az alcsíki medencétől K-re, a Csíki-havasok és Ojtoz
hegyei (Nemere-hegység) közé ékelődve, a Kászon folyó völgyében
helyezkedik el.
Ez a félreeső és zárt tájegység Csíkból, országúton, a Nyergestetőn
keresztül, Kozmás község felől közelíthető meg, míg délen nyitott, és a
Kászon vize mentén közvetlen összeköttetésben áll a Feketeügy
völgyével, valamint Kézdivásárhely környékével.
A medencének vasútja nincs. Csík felé a legközelebbi vasútállomás Újtusnádon van, 25 km távolságra a vidéktől.
Az itt feltörő ásványvizek és szénsavas-kénes gázömlések kivétel nélkül
a medence keleti peremén, az ojtozi hegyek lábainál bukkannak elő.
A kászoni medence 700 m tengerszint fölötti átlagmagasságával
meghaladja a szomszédos alcsíki medence 640 m-es magasságát. Alakját
tekintve É-D irányban nyújtott.
A kászoni medencét északnyugaton az 1165 m magas PAPHEGYE, nyugaton a
KECSKÉS tető, délkeleten az 1050 m magas Nyír határolja. A hegykeretet
keleten az 1291 m magas RÉPATI tető, valamint az 1198 m-es FÜGETETŐ
zárja.
Északkelet és kelet felé a domborzat magassága fokozatosan növekszik,
és a hegyvonulat szinte észrevétlenül egyesül az ojtozi csoport
legkiemelkedőbb részeivel. Nincs ember, ki ne ismerné ezen a tájon az
ojtozi hegyvonulat büszkeségeit: az 1653 m magas, háromcsúcsú Nemerét,
vagy 1639 m-es testvérét, a Nagy Sándort.
Ők őrködnek Kászon fölött régmúlt idők kezdete óta, fogadták a
legendában Gázon-harkász népét, az első betelepülőket (Székely Nemzetek
Constituciói és Privilégiumai, Budapest, 1818, 279 o. és ORBÁN Balázs,
A Székelyföld leírása II. k.) figyelték, hogyan gyarapszik lent a
völgyben a szorgalmas kis hangya - az ember teremtette élet, az egy,
majd öt falu.
A kászoni medencét elfoglaló falvak a medence közepén elhelyezkedő
Csere (801 m) dombja közé települtek. Ezek közül Feltíz, Altíz, Impér
és Jakabfalva összenőtt, míg Kászonújfalu a Nyergestető alatt különálló
település.
Bár éghajlata alig enyhébb, mint a szomszédos Csíki-medencéé, és
földrajzi jellemzői különállóvá predesztinálták, a Kászom vidéke nem
néptelenedett el, csak elszigetelődött.
Itt konzerválódott - akár egy szép borostyánzárvány - székely
népdalkincsünk, mondáink, hagyományaink, forma és díszítőművészetünk
jelentős hányada, hogy modern korunk érdeklődő embere gyönyörködve
csodálkozhasson rá.
A medencét közvetlen körülölelő hegykeret legmagasabb csúcsa, a
Répát és a medencefenék közötti szintkülönbség 790 m, mely még
nagyobbá válik délen, ahol a Kászon vize kaput nyit Felsőháromszék
felé.
A kászoni medence magassága ugyanis É-D irányban csökken. Felszíne nem
sík, hanem szabálytalanul tagolt. A közepén kiemelkedő Tölgyes-dombját
nyugaton a Nádaska és Szetye patakok, keleten a Kászon vize határolja.
A két előbbi a Veszes-patak útján egyesül a Kászonnal.
A baloldali mellékágak kelet felől táplálják a Kászon folyót. Északról
dél felé haladva a fontosabbak közül megemlíthetjük a Fehérkő, Kis- és
Nagy Repát, a Farkas patakát, valamint a Tekeres, a Borvíz és Gubás
patakokat.
Az egymással nagyjából párhuzamosan lefutó völgyek harántirányban torkollanak a Kászon medrébe.
A kászoni medence éghajlatát zárt medence jellege és nagy tengerszint
feletti magassága befolyásolja. E tényezők hatása tükröződik az
alacsony hőmérsékleti értékek (+7°, +9,5° évi átlaghőmérséklet) - és a
csapadékmennyiség bőséges eloszlásában (700-900 mm). Habár éghajlata
zord, mégis enyhébb, mint a szomszédos Csíké.
II. Kutatástörténet
Annak ellenére, hogy a Kászon-vidéki ásványvizek kutatástörténeti
dokumentumai több, mint kétszáz éves múltra tekintenek vissza,
összefoglaló, részletes leírásukkal mindmáig nem rendelkezünk. A múlt
század végéig általános orvosi, vegyészeti, földtani leírásokban,
kézikönyvekben, helyi folyóiratokban csupán kis terjedelmű
feljegyzésekre bukkanhatunk.
A kérdésre, hogy mi lehetett a hézagos kutatás oka, és miért nem jelent
meg legalább egy szintézis a kászoni borvizekről - szinte önmagától
adódik a felelet. Az elmúlt évszázad társadalmi, gazdasági viszonyait
szemlélve, egyetlen magyarázatot találunk, nevezetesen azt, hogy az
Osztrák-Magyar Monarchia közigazgatási apparátusa az ausztriai és
csehországi nagy hírnévnek örvendő ásványvizei mellett nem fordított
gondot az Erdélyi-medence ásványvizeire. Akkoriban a Habsburg-monarchia
egész területén méregdrágán árusított osztrák vizeket forgalmazták,
gondosan ügyelve arra, hogy a piacon ne jelenhessenek meg új, jobb
minőségű versenytársak.
A nemzeti mozgalmak idején mind több erdélyi orvos és vegyész sürgeti az itt található ásványvizek hasznosítását.
A kászoni ásványvizekre vonatkozóan több szerző közölt részletes adatokat.
Közűlük elsőként a brassói Lucas WAGNER-t említhetjük, akinek 1773-ban
jelenik meg az erdélyi ásványvizek latin nyelvű, orvosvegytani leírása,
a „DISSERTATIO INAUGURALIS MEDICO-CHIMICA DE AQUIS MEDICALIS MAGNI
PRINCIPATUS TRANSYLVANIAE”, melyben Kászon vizei is szerepelnek.
A kibédi származású Dr. MÁTYUS István, borvizeink alapos ismerője és
vegyelemzője, 1792-ben Pozsonyban megjelent munkájában, az „Ó ÉS ÚJ
DIETETICA”-ban Kászon vizeit is megemlíti.
A századfordulón, 1800-ban Kolozsváron jelenik meg NYULAS Ferenc
munkája, „AZ ERDÉLYORSZÁGI ORVOSVIZEKNEK BONTÁSÁRÓL KÖZÖNSÉGESEN” című
szakdolgozata. A számos vegyelemzést tartalmazó munka kiemelkedő
érdeme, hogy elsőként boncolgatja az ásványvizek fiziológiai hatását az
emberi szervezetre. Egyben irányt szab az erdélyi balneológiai
kutatásoknak.
A Székelyföld ásványvizeinek leírásával GERGELYFFY András munkájában, a
„DE AQUIS ET THERMIS MINERALIBUS TERRAE SICULORUM TRANSYLVANIAE” -
Cibinii - 1811 - találkozunk.
A szakdolgozatok sorában Dr. PATAKI Sámuel munkája következik, a
„DESCRIPTIA PHYSICOCHEMIA AQVARUM MINERALIUM MAGNI PRINCIPATUS
TRANSYLVANIAE” - Vindobene - 1820, melyben részletes vegyelemzést és
orvosi javallatot közöl a kászonjakabfalvi ásványvizekről.
BENKŐ József 1834-ben másodszor kiadott munkájában („TRANSYLVANIA SIVE
MAGNUS TRANSYLVANIAE PRINCIPATUS” - Editio secunda - Claudiopoli) a 74.
oldalon így ír:”Ex aquis mineralibus celebratunt maxime acidulae
variae, quales sunt: Radnenses, Bor-Székenses in sede Gyergyó,
Lövétenses, Száldobosenses, Batzonenses, Hermányenses, Hatojkenses,
Csikenses, Kászonenses, et permultae aliae de quarum indele lectu
sunt…” - mintegy felhíva a figyelmet az említett ásványvizek gazdag
szénsavtartalmára és változatos összetételére.
Az analízisek egyre részletesebbé és pontosabbá válnak. Sor kerül az
ásványi gáznemű anyagok meghatározására is, amit a múlt század hatvanas
éveitől kezdve THAN Károly, BERNÁTH József, LENGYEL Béla, NURICSÁNY
József és főképp HANKÓ Vilmos végeztek el.
Az említett munkák a kémiai összetétel alapján osztályozták az
ásványvizeket, összehasonlítva azokat a külföldi vizekkel. Egyben
felhívják a figyelmet az ásványvizek nemzetgazdasági jelentőségére is.
A múlt század 60-as éveiben megindult ipari fejlődés a Kászonok vidékén
is érezteti hatását. A nagyarányú ipari fellendülés négy
borvízpalackozó és fürdőhely létrehozását eredményezi.
A kászoni borvizek megismeréséből, kutatástörténetéből nem maradhat ki
ORBÁN Balázs összefoglaló munkája, az immár klasszikussá vált „A
SZÉKELYFÖLD LEÍRÁSA” sem.
Az 1868-ban megjelent második kötet 55. oldalán fényképet közöl a kászonjakabfalvi fürdőről.
Az 54. oldalon így ír: „…a jakabfalvi fürdő…alkotja Kászon nevezetességét…”
„A Kászoni borviz szállitható, a bort nagy szénsavtartalommal birván -
főzi, s főként Háromszékre igen sokat hordanak szét…”. Továbbá közli a
forrás vegytani elemzését is, Dr. PATAKI után, valamint a fürdő
tulajdonosának nevét, a BALÁSYét is.
Ekkor már a kászonjakabfalvi ásványvíz valóban nagy hírnévnek
örvendett, hiszen a felsorolt munkákon kívül egyre többet foglalkoznak
vele, úgy a századfordulón, mint századunk első évtizedeiben, hozzáadva
mindig valami újat, részletesebbet a régi leírásokhoz.
KOZMA Ferenc nem volt vegyész, sem orvos, de ahogyan gazdaszemmel
vélekedik a kászonjakabfalvi vizekről, bármely szakembernek becsületére
válhatna. „A SZÉKELYFÖLD KÖZGAZDASÁGI ÉS KÖZMIVELŐDÉSI ÁLLAPOTA” című
munkájában írja: (1879, 36. oldal) „Kászonjakabfalva: vizei közül
egynek vegyelemzése még 1816-ból való lévén, annak közlését mellőzzük…”
„…kétségbevonhatatlan gyógyhatása a görvélykórban oly számos esetben és fényesen bizonyult be…”
Földtani adatokat is közöl ugyanott: „A víznek, melyek homokkő és
konglomerát-rétegből erednek, feltűnő naphta-ize van…” (Ez bizony nem
más, mint az oligocén-kori zenilit- és disszodilpalás szűrőréteg
jelenléte. Az ásványvíz ma is jól érezhetően kénhidrogén tartalmú !)
A VITOS Mózes által szerkesztett „CSIKMEGYEI FÜZETEK” 1894-es
kiadásában részletes leírást találunk a kászonjakabfalvi, a répáti, a
borárnyéki (Veresszék) és a fehérkői ásványvizekről. Nemcsak Dr.
LENGYEL Béla és Dr. HANKÓ Vilmos vegyelemzéseit közli, hanem leírja a
fürdők földrajzi helyzetét, a fürdővendégek kényelmét és ellátását
szolgáló létesítményeket, megemlíti a források vízhozamát, orvosi
javallatokra hivatkozik, és még arról is tájékoztat, ki mennyire vaskos
pénztárcával induljon gyógyulást keresni. A közlemény nem tudományos
leírás, a széles olvasóközönséghez szól.
Az említett időszak legnagyobb jelentőségű tudományos szintézise Dr.
HANKÓ Vilmos munkája, a „SZÉKELYFÖLD”, amely 1896-ban, jelent meg,
Budapesten.
A szintézist megelőzően, Dr. HANKÓ évtizedeken keresztül széleskörű
gyűjtő- és kutatómunkát fejtett ki. Áldozatos, kitartó munkájáról,
céltudatos törekvéseiről, nevezetesen a balneológia fejlesztéséről, a
Székelyföld gazdasági és szellemi elmaradottságának felszámolásáról
számtalan felhívás, tudományos ismeretterjesztő újságcikk, szaklapokban
megjelenő közlemény tanúskodik.
Elég kiragadnunk a rendelkezésünkre álló dokumentumok közül a VERESS
Endre által, Kolozsváron szerkesztett „ERDÉLY” című folyóirat
1892-95-ben megjelent néhány példányszámát, hogy Dr. HANKÓ Vilmos mint
korának reálisan gondolkodó tudós professzora jelenjen meg előttünk,
aki túllép az öncélú lombik-tudományosság határain, munkája fő
mozgatórugójaként valamely kutatás gazdasági hasznosságát helyezve
előtérbe.
„A KÉP EGY HÍRES ÁSVÁNYVIZ ÉLETÉRŐL” című, 1892-ben megjelent cikkében szomorú iróniával jegyzi meg:
„Földrészünk legjobb vizéről, a borszéki-ről a fővárosban csak azt
tudják, hogy létezik; a pompás előpatakiról, hazánk legkitűnőbb
alkálikus vizéről, a répátiról vagy a kovásznai „Horgáczról” még ezt
sem tudják…” (Erdély, I. köt. II. füzet - 1892)
A „MAGYAR SZENT KORONA ORSZÁGAI BALNEOLÓGIAI EGYESÜLETÉNEK 1893.-IK ÉVI
ÉVKÖNYVÉNEK” ismertetésében a kászoni borvizek szószólójává válik
(Erdély, II. évf., 410-404 old.):
„…ki borszéki, répáti…vagy előpataki vizet hozat haza a kereskedésből,
az tényleg azt a kellemes, a szénsavas gyöngyöktől buzgó,
kristálytiszta vizet élvezi, mely messze Erdély bérczei között a kútból
előtör…”
Az „Erdély” III évfolyamában (1894) az 1-2 és 3-4 számok fedőlapján Dr.
HANKÓ kérést intéz az erdélyi ásványvíztulajdonosokhoz az ásványvizek
leírása végett, hogy:…”Közölni sziveskedjenek a viz kezelési módját
(töltés, dugaszolás, a palack beszerzési helye), az orvosi véleményeket
az orvosok neveinek megjelölésével; az elemzés adatait - még ha tőlem
származott volna is - a raktárakat, a vizek árát nagyban és kicsiben…”
„Kérés azzal a szándékkal, hogy ismertető munkát adjon ki az Erdélyi
Kárpát Egyesület és…az orvosok és a nagyközönség körében minden erővel
terjessze…”
Szintén az „Erdély” hasábjain jelenik meg 1895-ben (IV. évf., 3-4 szám)
„A kászoni fürdő gyógyító forrásai” című dolgozata, amelyben közli a
Főkút, a Szemvíz-kút és a Borvíz-kút kémiai elemzését, kiemelve ezek
legjellemzőbb tulajdonságait:
„…a kászoni „Főkút” vize kitűnő lúgos savanyú viz…”
„…a „Borvízkút” vize savanyú víz…”
„…a „Szemvíz-forrás” vize földes, kénes viz…”
„…a nagy jövőre hivatott kászoni fürdő és forrástelep BALÁSY Lajos csikvármegyei nagybirtokos tulajdonát képezi…”
Láthatjuk tehát, hogy a Kászonban mindinkább fokozódó
ásványvízkitermelés egyre több forrás ipari és balneológiai
hasznosítását igényli. Ezzel párhuzamosan nemcsak alapos
vegyelemzéseknek vetik alá a borvízféleségeket, hanem felfigyelnek egy
sajátságos tényezőre is, nevezetesen a borvíztelepek védelmének
szükségességére, ami fontos lépést jelentett mind az iparosítás, mind a
csírájában lévő környezetvédelem terén. Örvendetes tény, hogy a
kászonjakabfalvi ásványvizek részére már 1894-ben hivatalos
„védterületet” állapítottak meg.
A tudósítás az „Erdély” 1894. évi 3-4 szám 118. oldalán eképpen jelent meg:
„A földmüvelődésügyi m. kir. Miniszter Csikvármegyében lévő, a BALÁSY
Lajos kászon-impéri birtokos tulajdonát képező kászonjakabfalvi fürdő
gyógyforrásai részére a Vizjogi Törvény 16 §-a értelmében védterületet
állapittat meg.”
Az említett folyóirat 1895. évi 1-2 számának fedőlapján a bodoki és
borszéki ásványvizek reklámszövegén kívül megjelenik a répáti is:
„A székelyföldi ásványvizek páratlanja a RÉPÁTI…”
S habár Dr. HANKÓ és számos kutató kortársa munkássága nem volt
pusztába kiáltott szó, a borvízipar tökéletesedése sok kívánnivalót
hordozott magával.
Tanúbizonyságul idézem BUDAI Barna 1902-ben, a Székely Kongresszuson
elhangzott beszédének töredékeit (256. old.), melyben az
ásványvízkereskedelem fellendítését szorgalmazza:
„…Bel- és külföldi kereskedelmi társaságaink tegyenek valamit ügyünkért, mert eddig nem sok életjelt adtak magukról !”
„…A hazai orvosok vizeinket nagyobb mérvü támogatásban részesitsék…”
„…Katonaságunk is mutasson egy kis hazafiságot ásványvizeink fogyasztásával…” hangzik kissé komikusan a felhívás.
„…Vendéglőseink…helyiségeinkben csupán hazai vizet szolgáltatnának ki…”
„…A borvizforgalomra határozottan káros a szállodák és vendéglők
személyzetének azon elbánása, hogy óriási árakon szolgáltatják ki a
savanyuvizet a fogyasztónak. 60-70 fillért vesznek el 1 drb.
félliteres, literes borvizért üveg nélkül. No ez már a rablástól nem
áll messze…”
A továbbiakból kitűnik, hogy a borvízipar fejlődését és az ásványvíz
forgalmazását nemcsak az érdeklődés hiánya, vagy a vendéglősök
vagyongyűjtési szenvedélye akadályozta, hanem igen elterjedt a
hamisítás is, mert nem volt „…szigorú védjegytörvényünk”. „Külföldön,
Romániában még azt is megteszik, hogy gyártanak azonos néven, vegyi
összetételben borszékit, előpatakit, répátit, stb. s az eredeti helyen
adják - olcsón.”
Ugyanakkor hiányoztak a téli szállításhoz szükséges fűtött szállítókocsik.
Az ásványvizek reklámozása sem volt tökéletes, mert mindig valamely külföldi vízzel hasonlították össze a hazai vizeket.
„…Ne legyünk a külföld szócsövei, mondván ez és ez a vizünk hasonlóan kitünő mint amaz a külföldi…” mennydörögte BUDAI Barna.
Az első világháborús gazdasági hanyatlás megtöri a borvízipar
fejlődését, és megállítja egy időre a kutatások kiszélesedését is.
Az ásványvízkutatás az első világháború után újjáéled, és még nagyobb jelentőségre tesz szert, mint azelőtt.
Új kutatócsoportok kapcsolódnak be a széleskörű munkálatba, s az
erdélyi ásványvizek és fürdőtelepek fellendítését olyan nevek
fémjelzik, mint: TEOHARI, N. VICEL, M. STURZA és Gh. ATANASIU.
Az első világháború után az erdélyi ásványvizek radontartalmát Gh.
ATANASIU professzor vizsgálta elsőként, rámutatva a rádioaktivitás
eredetére és fiziológiai hatásaira is.
Gyógyvizeink mikro-alkatrészeinek problémáját STRAUB János (1950)
vetette fel elsőként - 52 forrás részletes vegyelemzése kapcsán. Ebben
a munkában a kászoni borvizek is helyet kaptak.
Közben az új ásványvíztulajdonosok és bérlők igyekeznek a lehető
leggazdaságosabbá tenni a borvízipart, s hogy ne kelljen drágán
megvenni és messze földről szállítani a palackozáshoz szükséges üveget,
üveghutákat létesítenek.
Erről tudósít Dr. ENDES Mózes a „CSIK, GYERGYÓ ÉS KÁSZONSZÉKEK” című munkájában (1937, Budapest, 380. old.):
„A borvizárulással kapcsolatos volt az üveggyártás. Ez Borszéken már
1804-ben megkezdődött. A XIX. sz. közepén Kászonjakabfalván állittatott
fel üveggyár.”
Az ásványvízkutatás kapcsán és ennek keretein belül a kászoni vizek
legalaposabb ismerője, Dr. BÁNYAI János kitartó munkássága jelzi a
további irányvonalat 1927-től 1972-ben bekövetkezett elhunytáig. Ő az,
aki felkutatja borvíztelepeink legrejtettebb forrásait számtalan
vegyelemzést végezve. Munkája eredményeként szűkebb hazánk térképén
egyre sokasodnak az apró, forrást jelző, fekete pontok.
Csoportosította, rendszerezte, osztályozta a borvízféleségeket,
rámutatott ezek minősége és az őket létrehozó anyakőzet közötti szoros
összefüggésekre.
Az elmúlt harminc évben számos intézmény munkaközössége tanulmányozta
Hargita-megye ásványvíztelepeit, melyek közül a legszámottevőbbek
voltak: az ISPIF, az IGP, az IGF és a helyi IPEG.
1989 óta az ásványvízkutatás stagnál.
III. A borvízpalackozók és a gyógyfürdők története
A. A legelső palackozó állomást a Répát-patak völgyfejében építették.
A répáti forrásra BALÁSY SIMON József kászoni nábob, székely
királybírók ivadéka, a terület tulajdonosa figyelt fel, és a múlt
század nyolcvanas éveiben megkezdte ipari hasznosítását.
Egészen biztos adatunk 1888-tól kezdődően van, amikor egy GYÖRGY József
nevű bérlő „nem csak újra foglaltatta, hanem tető alá is hozatta a
répáti forrást” és az akkor legkorszerűbbnek számító „CZERNICKI-féle
magától müködő töltő készülékkel látta el” -írja VITOS Mózes a
Csíkmegyei Füzetek 1894-es kiadásában a 346-347. oldalon.
A répáti forrás akkori hozama 2000 l/24 óra volt, ami 0,02 l/sec-nak felel meg.
A Kászonimpértől másfél óra járásra lévő borvízkút vegyi összetételét
Dr. LENGYEL Béla határozta meg elsőként. Megállapította, hogy az
„alkáli-savanyúvíz” (lúgos vegyhatás) kitűnő gyógyszere a különféle
gyomorbántalmaknak és néhány hurutos-hűléses megbetegedésnek. A nagyon
hideg, csupán 7,4°C-os ásványvíz sok szabad széndioxidot, nátrium,
kálium, lítiumbikarbonátot, vas-, mangán-, kálcium-, nátrium-kloridot,
nátriumjodidot, alumíniumhidroxidot, sziliciumoxidot és ami ritkán
fordul elő: stronciumbikarbonátot és stronciumszulfátot tartalmaz.
Nem csoda, hogy Dr. PURJESZ Zsigmond, kolozsvári orvos, aki az 1800-as évek végén elismert szaktekintély, így írt:
„Alulirott bizonyitom, hogy a répáti savanyúvizet a nyálkahártyák
hurutos bántalmai ellen - ismételve jó sikerrel alkalmaztam.” (VITOS
M., Csíkmegyei Füzetek - 1894)
A marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara 1892. évi jelentéséből
kitűnik, hogy 590.000 félliteres palackot forgalmaztak, amelyből a
Regátba 180.000 palackot, Bécsbe 1500-at, és Berlinbe 450 darabot
szállítottak. VITOS M. továbbá arról is tudósít a Csíkmegyei Füzetek
1894-es évfolyamának 346-349. oldalain, hogy Dr. HANKÓ véleménye nem ez
volt a termelés valódi volumenéről, hanem „…mintegy 700.000 félliteres
palack, amit Erdélyben és a Regátban hoztak forgalomba…” A budapesti
piacra csak 1894-ben jut el igen kis mennyiségben.
VITOS M. felsorolja GYÖRGY József bérlő kereskedelmi útvonalának
fontosabb raktárait is, ezek: Kolozsvár, Brassó, Segesvár, Nagy-Szeben,
Gyulafehérvár és Déva.
A répáti palackozott ásványvíz minőségét tekintve bátran állta a
versenyt a vichy-i vízzel, meg a más fajta, akkoriban divatos import
ásványvizekkel. A kolozsvári piacon üvegestől 12 koronáért, üveg
nélkül, azaz csereüvegért 8 koronáért árulták. (VITOS M.)
Következésképpen a borvíz költséges élvezeti cikk volt !
1890-ben a Csíki Lapok reklámújdonságai között a répáti víz is szerepel:
„A répáti égvényes savanyú viz - a monarchia legszénsavdúsabb és legtisztább égvényes savanyúvizei közé tartozik.”
A répáti borvíz nemcsak itthon, Csíkban vívott ki megérdemelt
elismerést, hanem olyan hírneves tudósok, mint Dr. HANKÓ Vilmos is
nagyra értékelték, aki az 1893-ban megrendezett III. Magyar
Balneológiai Congresszuson így nyilatkozik:
„…Kár, hogy a nagy utánajárással, a világhírű giesshübli módjára kezelt
répáti-víz páratlan vizéből nem jut a főváros lakóinak...”
A „MILYEN ÁSVÁNYVIZET IGYUNK” című füzetében a répáti borvíz igazi
szószólójává válik: „…a kászonimpéri répáti savanyúviz a jók között is
a legjobbak közé tartozik…”
Az első világháború végén a BALÁSY-vagyont az örökösök felosztották és
eladták. A répáti palackozót a kászonimpéri közbirtokosság vásárolta
meg, és adta bérbe 1922-ben, TEIEL Vilmos brassói szász kereskedőnek,
aki Ausztriában, Németországban és Magyarországon forgalmazza a borvíz
nagy részét.
TEIEL a répáti víz tengeri szállításával is kísérletezett. A Galaţi-ig
szekéren fuvarozott, majd behajózott ásványvíz első tengeri útján
sikeresen vizsgázott. SZŐKE József, a falu múltjának alapos ismerője,
így emlékezik: „…Az ásványvíz kitűnően állta a próbát, minősége és
szénsavtartalma változatlan maradt…”. Azt azonban, hogy Isztambulba,
vagy valamely görög kikötőbe szállították a répáti borvizet, nem tudta
pontosan megmondani.
A tengeri szállítás folytatásáról nincs tudomásunk.
A répáti töltőállomást 1936-tól 1944-ig TÖRÖK Andor kézdivásárhelyi
borkereskedő bérelte. A háború idején egy tűzvész alkalmával minden
tönkrement.
Az impéri közbirtokosság 1944-ben SZŐKE Józsefnek adja bérbe a borvíz
bérletét. Ő az, aki mégegyszer felvirágoztatja a borvízpalackozást,
egész kis települést építve a front hagyta romokon.
A töltőde épülete mellett nemsokára megjelent egy 6 szobás, 12 ágyas vendégfogadó, egy kőből épített munkáslakás és mosoda.
A technológiai folyamat igen egyszerű volt. A töltésre különleges
„szőlőfürtös” üvegeket használtak. Tisztításuk kézi mosással, vitriolos
melegvízzel történt. Ipari víznek, mosás-öblítésre a Répát-patak vizét
használták, amelyet kazánokban forrósítottak fel.
A borvízforrást kőköpübe foglalták, és üvegharanggal fedték le,
amelyből gumicsövön csordogált az ásványvíz. A palackokat a gumicső alá
tartották, és amikor megteltek, főtt parafadugóval dugaszolták. Ezek
mindegyikén, beégetve, a répáti pecsét díszelgett. Utána címkézték és
forgalmazták.
Kézdivásárhelyre, Brassóba, Csíkszeredába gépkocsival és szekerekkel
fuvarozták. BODÓ Dénes és SIMON Pál voltak a legtöbbet szállító
fuvarosok.
1948-ban, az államosításkor megvonják SZŐKE Józseftől a bérleti engedélyt.
1948-tól 1956-ig a kézdivásárhelyi „GÁBOR ÁRON” helyi ipari kisvállalat adminisztrálja a répáti ásványvízpalackozót.
1956-ban a csíki helyi ipari vállalat - az I.R.E.M. - (Întreprinderea
Regională Extractivă şi Metalo-chimică) kötelékébe helyezték át,
melynek vezetősége rövidesen felszámolja, azzal az indokkal, hogy a
túlságosan félreeső borvíz szállítását, különösen télen, nehéz
lebonyolítani. 1956-tól a töltőde nem üzemel.
B. A második palackozóállomás, a „Kászon Gyöngye”
A mostani „Kászon-gyönye” palackozó területe, hasonlóan a répáti
birtokrészhez, szintén a nemes BALÁSY-család tulajdonát képezte, itt
hamarabb jelent meg az első szabadfürdő, mint maga a töltőállomás. A
fürdő létesítéséről nincsenek pontos adataink. A kászoniak emlékezete
szerint azonban a fürdő már 1848 előtt ismert. A kis telepen ebben az
időben 4-5 öltözőfülkét ácsoltak, fenyőfából. (VITOS M.)
A kortárs VITOS Mózes feljegyzéseiből (1894) kitűnik, hogy „…Ma Kászon
legfőbb nevezetességét a jakabfalvi fürdő képezi… A Bor-patak
völgyében, a falutól (Kászonjakabfalva) 1/2 óra járásnyira virágzó
fürdőtelep létesült…” Tulajdonosa BALÁSY Lajos, aki „szállásokat”,
„étkezdét” és később, 1890-ben „töltőházat” is épített.
A fürdőn nem voltak „fényes termek”, de a „szállások különböző hazai
városok, falvak neveire voltak elkeresztelve, úgymint: Vásárhely,
Kanta, Kézdivásárhely, stb.”
A „görvélykór” elleni fürdőkúra szabadtéri, fagerendákkal bélelt medencében történt.
A telep központja a „Fő forrás”, ezt palackozásra is használták (ma az
1-es forrás). Ez „egy fövénykősziklából (= homokkő) minden harmadik
percben megújuló erősebb rohammal szökellt fel” (VITOS M.), tehát
artézi jellegű volt.
A töltőde 1892-es évi forgalma 450.000 darab félliteres palack. Üvegenként 4-5 koronáért árusították.
A lúgos vegyhatású borvizet, mely a savanyú Küküllő-menti borokat is
édeskés-aszúízűre változtatta, „igen kedvelték úgy a Regátban, mint
Erdélyben”. Különösen Háromszék-vármegyébe szállítottak sokat. A
legnagyobb borvízlerakatokat Kézdivásárhelyen és Brassóban rendezték
be.
A Bor-patak völgyében a Fő-forráson kívül még három másik forrást
ismertek: a „Borvizkútat”, a „Szemvizet”, és a „Felső-forrást” (most a
2-es,3-as,4-es források).
Ugyancsak a Bor-patak mentén, a „Borfő-erdőben” BALÁSY SIMON József -
BALÁSY Lajos rokona - egy ötödik forrást is felfedezett, amelyet
kizárólag palackozásra használtak. 1892-es évi forgalma 200.000
félliteres palack. Erről a töltődéről nincsenek további adataink.
A kászonjakabfalvi fürdőtelep, majd borvízpalackozó forrásait olyan
hírneves vegyészek elemezték, mint: Dr. MOLNÁR János és Dr. HANKÓ
Vilmos. (Lásd a „Kutatástörténet c. fejezetet)
Dr. MOLNÁR János nemcsak a főbb ásványi-összetevők részarányát
határozta meg, hanem külföldről importált ásványvizek minőségével is
összehasonlította ezeket.
„…a kászoni viz (Főkút) jódtartalma: 0,0100, a hirneves luhatschoniczié: 0,0074, a kreuznschié: 0,0100 gr.”
„…a giesshübli vizben a nátriumbikarbonát mennyisége 1,192 gr…a Fő-kút vizében a nátriumbikarbonát mennyisége 1,6332 gr”
„…a Borvizkút vize vasas savanyúviz. Összetételére nézve legközelebb
áll a spasi „Souveniere” - a hazaiak közül a lublói „Amália” vizéhez…”
A jakabfalvi fürdőtelep ásványvizeinek gazdag nátriumbikarbonát-,
szabad szénsav- és jódtartalma hatásos gyógyszere volt a
„skrofulózusos” megbetegedéseknek.
A BALÁSY Lajos által létesített palackozót a századfordulón BARTALIS
Ágost és BOLDIZSÁR Lajos vásárolta meg. Egészen biztosan nem tudjuk,
mikor adták a palackozott ásványvíznek a „Salutaris” nevet, de annyi
bizonyos, hogy BALÁSY Lajos örökösei már így nevezték egy 1920 körül
nyomtatott címke tanúsága szerint.
Bartalisék az első világháború után túladtak a borvíztöltődén. Az új
bérlő 1922 és 1944 között APOR László zaláni (Kovászna megye)
gazdálkodó. (Nincs atyafiságban a torjai nemes APORokkal.)
Kászon öregjei (KAZATSAY Matild és SZŐKE József) még emlékeztek rá,
hogy a „töltőlány” APOR felesége volt ! Ugyanis a szokásos módszer a
„kézi töltés” volt, minden különösebb gépi felszerelés nélkül. APOR
„fehérlovas szekérrel” hordta a parafadugóval dugaszolt borvizet a
megrendelőknek, főként a háromszéki vargavárosba, Kézdivásárhelyre.
Később nem volt szükség rá, hogy a tulajdonos maga fogjon be.
Fuvarosokat szerződtetett a faluból, mint: a JÁNOSI testvéreket, ISTVÁN
Ferit, DOMBI Lászlót és a BÁCS családot.
Ahogy APOR gazdagodni kezdett, a töltőde mellé 12 kabinos melegfürdőt
is építtetett. A fürdőház emeletét 15 X 20 = 300 négyzetméteres
bálteremmé alakította, mindkét végében egy-egy büfével.
A melegített borvizet a kádas fürdőzéshez külön kazánház szolgáltatta.
APOR nem feledkezett meg a strandolás kedvelőiről sem. Kitataroztatta a
BALÁSYéktól örökölt fürdőmedencét, és nyolc öltözőkabint állíttatott
melléje. Hamarosan sor került négy személyzeti lakás építésére, ugyanis
a fürdőtelepet és a töltődét 25 személy szolgálta ki.
Az 1930-as években már helyi áramforrás szolgáltatta a
villanyvilágítást, és a töltési technológia is változott: bevezették a
szalagrendszerű üvegmosást.
A BALÁSYaktól maradt egy emeletes, 25 szobás faház. Ez amolyan
kisebb szálloda volt. Mellette APOR a saját kőből épült rezidenciáját
rendezte be, ennek pincéje garázsként szolgált.
A fürdőtelepről hosszú, fasorral szegélyezett sétány vezetett a
veresszéki telep felé. A fenyőfaligetben kecskelábú faasztalok és padok
várták a kirándulókat. A lovaskocsik, szekerek számára fedett színeket
építettek, most talán parkolóhelynek neveznénk őket.
A nyári fürdőidényben nem egy kocsmáros és lacikonyhás kiköltözött a jakabfalvi fürdőtelepre.
A „Salutaris” vagy „Kászon Gyönye” néven forgalmazott ásványvíz igen
érdekes módon tört be a piacra. Az egykori „marketing”-ről maradt fenn
a következő anekdota-ízű történet. APOR, az újdonsült és nem mindennapi
üzleti érzékkel megáldott tulajdonos, a lehető legelőnyösebben
igyekezett túladni a jó minőségű de ismeretlen terméken. Nem sajnálta
mélyen a zsebébe nyúlni, hiszen a befektetés úgyis busásan megtérült.
Budapesten - mivel igen gyakran utazgatott oda - alkalmazott néhány
munkanélküli fiatalt, akiknek nem volt más feladatuk, mint eljátszani a
gazdag, gondtalan polgár-ifjonc szerepét. Így hát a kor legújabb
divatja szerint öltözködött „uracsok” a legelőkelőbb éttermeket
látogatták sorba, és a kiadós menü elfogyasztása után Salutaris
borvizet kértek. A pincérek, sőt néha a vendéglősök maguk is zavartan
vallották be, hogy ezt a fajta ásványvizet nem ismerik. A fizetővendég
rögtön felvilágosította, hogy az egy „fenomen” és hogy „már minden
valamire-való étteremben kapható”! Közben azt is az érdekeltek tudtára
adták, honnan lehet beszerezni az értékes nedűt. És mit tesz a
konkurencia ? A rendelések megindultak APOR felé. Így terjedt el egyre
jobban a Salutaris víz, nemcsak Budapesten, hanem még Bécsben is.
(SZÜSZER NAGY Andor bányamérnök közlése)
A háború utáni borvíztermelés 1934-ben érte el teljes virágzását, amikor naponta 4000 l ásványvizet palackoztak.
Az 1944-48-as időszakban a töltődét LÁSZLÓ István bérelte. A háború
idején az átvonuló front majdnem mindent lerombolt. A mostani
töltőállomás végénél még ma is látszanak a melegfürdő romos alapjai. A
személyzeti lakások még állnak, de a híres fenyősétány eltűnt.
Az államosítás után a kézdivásárhelyi „GÁBOR Áron” helyiipari vállalat
gyámkodott a töltés felett. Egyetlen kézidugaszolóval indul a termelés.
A dugaszológép később a csíkszeredai múzeum tulajdonába kerül
1956-ban a palackozót a csíkszeredai „November 7” vállalathoz csatolják. Ekkor számolják fel a melegfürdőt.
A sorozatos átszervezések következtében a „November 7” helyi ipari
vállalat IREM, IREMC, IJEMC és IJIL-lé lett. 1970-ig a kászoni
borvízpalackozó az IJEMC-hez tartozik. Az 1970 és 1973 közötti
időszakben egy másik helyi ipari vállalat, a borszéki „APEMIN”
adminisztrálja.
1972-ben a bukaresti ISPIF kutatóintézet dolgozik a Bor-patak környékén.
A munkálatokat a borszéki APEMIN rendeli meg. A kutatás programja:
felmérni az összes számottevő borvízforrás hozamát, megállapítani
minőségi jellemzőit és tisztázni a telep geológiai viszonyait. Ennek
érdekében több fúrást kellett volna elvégezni, de csak egyetlen
szondára telt a kiutalt pénzösszegből. A kutatási programot
végrehajtották ugyan, mert a hozamméréseket, a vegyelemzéseket
elvégezték, de a palackozó korszerűsítésére nem került sor. Egy több
millió literes kapacitású üzem beruházási költségeit nem lehetett
egyetlen szonda eredményeire alapozni.
1973 májusától 1977 szeptemberéig az APEMINt a megyei helyi ipari
vállalathoz (IJIL) csatolják, de a kászoni palackozót 1974-ben
áthelyezik a csíkzsögödi mezőgazdasági farm (Ferma Agricolă Jigodin)
keretébe, amelyet kimondottan a megyei pártapparátus adminisztrált. A
töltőde tovább üzemelt kisebb-nagyobb megszakításokkal, legutóbb a
kászoni polgármesteri hivatalhoz tartozott. A rendszerváltás után
bezárták.
C. A „Borárnyéki Balás-forrás”
A mostani Veresszéki-Pán borvíztelep megfelelője. Jakabfalvától DK-re, 6 km távolságra található.
A múlt század végén tulajdonosa BALÁSY SIMON József.
Ez a hely is hamar látogatott fürdőteleppé vált.
A „Borárnyéki” források kiaknázása közös, „családi vállalkozás”
lehetett, mivel a társtulajdonos BALÁSY Lajos 1891-ben a meglévő 50
szobás szálloda-fürdő mellé még egy „csinos lakóházat” is építtetett !
(VITOS M.) Három év múltán, 1894-ben már áll az üzemképes palackozó is,
melynek vizét Dr. LENGYEL Béla vegyelemezte és fémjelezte a piac
részére legelsőként.
Ennek a palackozónak évi termelési hozama nem ismert, de tanulságos
adatként szolgálhat, ha megemlítem, hogy a gyógyulást nem osztogatták
ingyen, ugyanis egy melegfürdő 50 koronába került, míg egy
hideg-fürdőzés „csak” 12 koronát ért. (VITOS M.)
A rendelkezésünkre álló forrásmunkák, dokumentumok közül igen értékes
feljegyzéseket találunk BALÁSY SIMON József Borárnyéki
savanyúvíz-tulajdonos és -kezelő sajátkezű, kéziratos könyvviteli
naplójában, melyet folyamatosan vezetett 1892-től 1897-ig. A napló ma a
Csíki Székely Múzeumban található.
A kézirat az alkalmazottak: fuvarosok, kubikosok és más munkások
névsorával kezdődik. Így jutott tudomásunkra, hogy egy kétkezi munkás 4
napi bére 2 forint 80 krajcár volt. Ugyanakkor egy munkavezető „3 napi
munkavezetésért” 12 forintot kapott.
A leggyakrabban előforduló nevek az állandó vásárlókra és a fő kereskedelmi útvonalakra is rávilágítanak.
Ezek a következő személyek voltak:
-Brassóból WECHSELBERGER József
-Budapestről Dr. RESCA Pál
-Csíkszeredából Dr. BOCSKOR Béla, ANTAL József, TAMÁS József, HAJNÓD Béla
-Csíkszentkirályról BALÁZS Benjámin, aki a lerakat raktárosa is volt egyben
-Eresztevényről (ma Maksa községhez tartozik) CSISZÉR Béla
-Gelencéről OPRA József
-HARAJRÓL a tanító (így, név nélkül !)
-Kézdivásárhelyről SZÁSZ Dénes, HRINTZ Kino, FÉNIG Vaszi, KAZATSAI
Ignác, Vidor és István, KOZMA György, LÁSZLÓ Zoltán, aki nemcsak
kereskedő, hanem raktárnok is egy személyben
-Maksáról HAMIGO Móritz
-Ozsdoláról BENDE György
-Tölgyesről FEHÉR György és VERESS Lajos
-Uzonból NÉMETH János és KHÁN Dániel
A borvíztöltő építési munkálatai nagyrészt 1893 nyarára estek.
A napló feljegyzéseiből fény derül mindarra a sok ügyes-bajos dologra és utánajárásra, ami ilyenkor összegyűl.
BALÁSY S. József kitűnő szervező lehetett, akinek mindenre kiterjedt a
figyelme. Ügyei intézésével nem szívesen bízott meg másokat, maga járt
utánuk.
Így például 1893. június 16-án Újtusnádra megy kőköpü-szegődni BETEG
Józsefhez és DARVAS Jánoshoz. Előleget 4 forintot fizetett - míg a köpü
„szegődött ára 30 forint” volt.
SIMON Péter és KOSZTI KELEMEN András kászonimpéri lakosokkal július
9-én köt adásvételi szerződést a „Borfejében lévő birtok vételéről”.
Három nap múlva már Kézdivásárhelyen jár, ahol SÜKET Mihálytól és
KAZATSAY Vidortól csorgónak való „csövet és egyéb vasakat” rendel.
Ugyanez év július 16-án ifj. KOSZTI G. Mihály és NAGY Gy. András a
„kőköpüt kiszállitották Borfejében a helyszinre”. A gyorsütemű munka
hamarosan a végére ért. Július 19-én a „köpükövet bétették a forrásra”,
azaz köpübe foglalták a borvizet.
1893 novemberében egy SZABÓ Albert nevű szállítótól hitelben
megvásárolja a dugaszológépet és „ a jövő 1894-ik év Pünkösdnapig”
kötelezi magát ennek kifizetésére.
A palackozáshoz szükséges üvegeket a sepsibükszádi üveghutából szerzi be.
Közben az új ásványvíz minőségének a meghatározásáról sem feledkezik
meg. November 20-án levelet küld Dr. LENGYEL Bélához. A
vegyészprofesszor öt nap múlva megérkezik. BALÁSY a fiát, Pált küldi
lovashintóval Kézdivásárhelyre „ a vonathoz Dr. LENGYEL Béla úr elibe”.
Aztán megkezdődik a hosszas küzdelem a borvízárusítás jóváhagyásáért.
1894-ben többször folyamodik a m. kir. Belügyminisztériumhoz,
felhasználva Dr. GYÖRFFI Gyula országgyűlési képviselő támogatását is,
akinek ajándékba „1 láda 25-ös” vizet küldött a borárnyékiból. (Vagyis
egy ládába 25 üveg fért el !) A kérelmezés nem járt eredménnyel.
Keserűen jegyzi fel 1894. június 27-én, hogy „Visszaérkezett a
Belügyminisztériumból a visszautasító válasz az összes iratokkal, s
engedély nem adatott az árusitásra”.
A kudarc nem töri le: hamar megtalálja a kiutat. Másnap már
Kézdivásárhelyre utazik, Dr. MOLNÁR László ügyvédhez, „tanácskozás
végett”. Később - július 19-én (1894) Csík-Csatószegbe (ma
Csíkszensimonhoz tartozó falu) látogat „INTZE Ignátz úrhoz
tanácskozásért”. Ez utóbbi azt javasolja, hogy „…sürgönyözzenek a
belügyminiszternek, hogy honn van-e ? …” Sürgönyöztek !
Kézdivásárhelyről ! A válasz az volt, hogy a belügyminiszter Erdélyben
van ! Tehát várni kellett, amíg visszatér a fővárosba, Budapestre.
BALÁSY, türelme fogytán, november 21-én Dr. MOLNÁR László ügyvéddel
újabb „kérőlevelet” irat, a a borárnyéki Balás-forrás forgalmazási
engedélyéért.
A 42.428-as számú „árulhatási engedélyt” a m. kir. belügy csak 1895. május 20-án adja meg.
A naplóból az is kiderül, hogy még 1893-ban viszály kerekedik BALÁSY S.
József és BALÁSY Lajos között, a két egymás mellett levő forrás
kitermeléséért. BALÁSY Lajos vitathatónak minősíti a BALÁSY SIMON
József elsőbbségét a borárnyéki telepen, azt állítva, hogy előtte pár
hónappal már felfedezte az egyik forrást ! (A dokumentumból nem lehet
kideríteni, kire utal a vádló B. Lajos.) Az viszont tény, hogy a két
forrás összeköttetésben lévén egymással, egyformán viselkedett a
mesterséges beavatkozás hatására - nevezetesen a kitermelésre.
Az egyik forrás intenzív kitermelése befolyásolhatta a szomszédságában
lévő másik forrás hozamát is. Így BALÁSY Lajos joggal aggódhatott, hogy
egy szép napon víz nélkül marad virágzó fürdőtelepe ! Ezért sietett
védterületet megállapíttatni a tulajdonában lévő forrás környezetében,
akárcsak a jakabfalvi Bor-pataki telep esetében.
Helyi szinten a pert Dr. BOCSKOR Béla csíkszeredai ügyvéd bonyolítja
le. Valószínű, nem vezetett kedvező eredményre a bírósági döntés, és
ezért BALÁSY S. József a fővárosi legfelsőbb törvényszékhez, Dr. RESCA
Pál ügyvédhez folyamodik. A feljegyzésekből nem tűnik ki, hogy kinek a
javára döntenek a legfelső törvényszéken. Csupán annyit tudunk, hogy
1895-ben a per nem volt még lezárva.
Valószínű, a megromlott rokoni kapcsolatok a „családi vállalkozást” a századfordulóra csődbe juttatják.
A borárnyéki telep így kerül az első bérlő: BOLDIZSÁR Lajos kezébe, aki
1920-ig, átvészelve az első világháborút, fenntartja és üzemelteti úgy
a palackozót, mint a fürdőtelepet.
Majd Dr. FOGOLYÁN Kristóf örmény származású, sepsiszentgyörgyi orvos
következett, aki beton-alapú, téglaemeletes épületet húzatott az általa
„Pán”-nak nevezett forrás fölé. A tetszetős, kőből, téglából és
fagerendából rakott épület KÓS Károly stílusát, keze nyomát őrzi mind a
mai napig!
A tervezett szanatóriumot FOGOLYÁN doktor nem tudta befejezni a
kedvezőtlen háborús konjunktúra következtében, de 1938-ig a töltőde
folyamatosan üzemelt.
A veresszéki vizet „SALVATOR” néven hozták forgalomba.
1938 és 1944 között a veresszéki palackozó és fürdőtelep DÁVID Dezső
kézdivásárhelyi kereskedő kezébe kerül. Ő is megtartja a piacon ismert
Salvator nevet, de a forrást újra kereszteli, most már „Szent György”
forrásnak nevezik, és nem Pánnak ! A FOGOLYÁN doktor által megkezdett
épületet nem tudja befejezni.
Az 1944-48-as időszakban a töltés szünetel. 1948-ban a kézdivásárhelyi
„GÁBOR Áron” helyiipari vállalat gyámkodik a palackozótelep felett, és
egészen 1956-ig rendszeres termelés folyik.
1956-ban Kézdi-rajontól Csík-rajonhoz csatolják, de a „November 7”
vállalat, az új gazda ezt is elprédálja, nem találván kifizetődőnek a
nehezen szállítható és tárolható borvíz kitermelését!
Ezután sokáig a helyiek járnak ki a ve-resszéki borvízhez, és hordják haza, otthoni használatra, orvosságnak.
HOSSZÚ Ilona, kászoni lakos, a borvíz házhoz-szállításával
foglalkozott, egész 1973-ig, amikor a forrás környéke, a félbehagyott
szanatórium és a hozzá vezető út olyan elhanyagolt állapotba került,
hogy még szekérrel is nehéz volt megközelíteni. Így ez a szállító is
felhagyott a borvízfuvarozással.
A most még álló romos épület közben a kollektívgazdaság nyári
istállójának szerepét is betöltötte, ami a forrás teljes
szennyezettségéhez vezetett.
1989 után egy kászoni vállalkozó, BODÓ János igyekezett rendbehozni,
tatarozni a múzeális értékű szanatóriumot. A megkezdett munkálatok
azonban abbamaradtak megfelelő tőke hiányában.
A veresszéki forrást kitakarították, újrafoglalták és lefödték. A borvíz vékony csövön csordogál.
D. A negyedik fontosabb ásványvíztelep a „Fehérkői”
Kászonfeltíz közelében, 4 km távolságra a falu északi határától. Mivel
a községi kaszáló területén több forrás jelent meg, ezek a faluközösség
tulajdonát képezték.
A kászonfeltízi községi tanács kérésére Dr. LENGYEL Béla végezte el a töltési engedély elnyeréséhez szükséges vegyelemzéseket.
A főkút a „Szent István” nevet viselte. Szénsavas, nátriumos,
magnéziumos, jódos. Vasas víz, amelynek szabad széndioxid tartalma igen
nagy, állapította meg 1892-ben a hírneves szakértő. Hozama 1 l/s.
Pontosan nem lehet tudni, melyik évben kezdték palackozni, de VITOS
Mózes leírásából ismert, hogy a „Fehérkői” palackozó bérlője „1893-ban
elhalálozott”, és ekkor a faluközösség 6 évre újból bérbe vette a
telepet.
Közben Kászonaltíz is igényt tartott a birtokjogra. Ebből rengeteg
bonyodalom származott, és még most is fel-fellángol a vita a juss
felett.
A Fehérkői főforrás mellett, azzal átellenben, a patak jobb oldalán egy
erős kénes „szejke” forrás található. Vize szürkésfehér csapadéktól
zavaros.
A századfordulón sok reumás és csonttuberkulózisos beteg távozott innen
gyógyultan, annak ellenére, hogy a jól bevált gyógymód igen kezdetleges
volt.
Dr. WEISZ Mórné - sz. KAZATSAY Matild (maga is szemtanúja ilyen
szerencsés eseteknek) így mesélt: „…Óriási szapulókádakat töltöttek meg
szejke vízzel, s aztán sűrű ágú vasvillával tüzes köveket dobáltak a
dézsákba, hogy a fürdő kellemesen meleg legyen…” Aki ezt két hónapig
rendszeresen ismételte, az gyógyultan mehetett haza. Az üdülők
természetesen a telepen laktak, ahol 3-4 vendégház állt
rendelkezésükre.
A hajdani töltőház istállóval, raktárral, sütőházzal és más
melléképületekkel együtt rég megsemmisült. Valószínű, a Fehérkői
töltőde sorsa is ugyanolyan viharos volt, mint hozzá hasonló társaié.
Igen gyakran cserélt gazdát. 1940 és 1944 között TÖRÖK Andor bérelte és
„Fehérkői borvíz” címen forgalmazta.
1948-ban a községi tanács elárverezi az épületet, melyet rögtön lebontanak !
Annak ellenére, hogy a fehérkői telepet teljesen felszámolták, továbbra is a kászoniak kedvenc pihenőhelye maradt.
Ezt bizonyítja az a tény, hogy 1977 őszén sor kerül a kút
kitakarítására és higiéniai körülményeinek helyreállítására. SZŐKE
József és PÁLL Imre kezdeményezésére kalákát szerveznek, és tetőt
húznak a forrás fölé.
Az elmondottakból kitűnik, hogy Kászon vidéke hírnevét elsősorban
vizeinek köszönheti, és dacára annak, hogy az utóbbi huszonöt évben új
nevek jelentek meg a borvízpiacon, mint: a tusnádi vagy a
csíkszentkirályi „Hargita Gyöngye” - melyeknek több millió literes
termelése mellett az alig működő kászoni töltőde kapacitása eltörpül,
balneológiai és turisztikai jelentősége még mindig számottevő. Ez pedig
olyan, magától kínálkozó helyzet, amelyet figyelmen kívül hagyni
könnyelműség.
(1979-1992)
Irodalom
1. BALÁSY S. József - kéziratos jegyzetei:1892-1897, Csíki Székely Műzeum gyűjteménye
2. BÁNYAI János: Székelyföldi ásványvizek és forrásfoglalásaik (E.M.E. Emlékkönyv, 1934, Kolozsvár)
A Székelyföld természeti kincsei és csodás ritkaságai (Székelység - Odorheiu Secuiesc, 1938)
Despre valorificarea locală a izvoarelor de ape minerale din judeţul
Harghita (apărut post mortem în anul 1974 în volumul „Factori
terapeutici naturali din judeţul Harghita”) (91)
3. BENKŐ József: Transsilvania sive Magnus Transsilvaniae Principatus. Editio seconda - Claudiopoli 1834 (74)
4. BUDAI Barna: A Székely Kongresszus, 1902, Budapest (256)
5. ENDES Mózes: Csík, Gyergyó és Kászon székek, 1937, Budapest (380)
6. GERGELYFFY András: De aquis et thermis mineralibus terrae Siculorum Transylvaniae, Cibinii, 1811
7. HANKÓ Vilmos: Az erdélyrészi fürdők és ásványvizek leírása, Budapest, 1891
Kép egy hires ásványviz életéből, Erdély, I. Köt., II. Füzet,Február 1892, Kolozsvár
A magyar szent-korona országai Balneológiai Egyesületének 1893-iki
évkönyvének ismertetése, Erdély, II. évf., 11-12 szám, 1893, Kolozsvár
(401, 404)
Kérés az erdélyrészi ásványviz tulajdonosokhoz (Erdély, 1894, III. évf. 1-2 és 3-4 szám
A kászoni fürdő gyógyitó forrásai (Erdély, 1895, IV. évf. 3-4 szám)
Székelyföld, 1896, Budapest
Die Böder und Mineralwasser der Erdély, 1900, Budapest
8. JAKAB, Kálmán - SALAMON, Mária: Bogăţia în resursele naturale
balneoturistice terapeutice de interes local din depresiunea Ciucului
inferior, Giurgeului, Bistricioarei şi a Ghimeşului (Factorii
terapeutici naturali din Judeţul Harghita, 1974, pag. 63)
9. KOZMA Ferenc: A Székelyföld közgazdasági és közművelődési állapota, Budapest, 1879 (36)
10. MÁTYUS István: O és új Dietetica, 1892, Pozsony
11.NYULAS Ferenc: Erdélyországi orvosvizeknek bontásáról közönségesen, 1800, Kolozsvár
12. ORBÁN Balázs: A Székelyföld leirása, II. köt., 186.., Budapest (54-55)
13. PATAKI Sámuel: Descriptio physicochemia aquanem mineralium Magni Principatus Transilvaniae, 1820, Vindabone
14. PRICĂJAN, Artemiu: Apele mineraleşi termale din România, Bucureşti, 1972 (114, 184)
Zestrea de ape minerale şi gaze mofetice a judeţului Harghita (Factorii
terapeutici naturali din Judeţul Harghita, 1974, 7, 35, 36)
15. STRAUB János: Erdélyi gyógyvizek (ásványvizek) kémiai összetétele,
különös tekintettel a ritkább alkatrészekre és ezek biokémiai
jelentőségére, Magyar Földtani Intézet Évkönyve, XXXIX kötet, I. füzet,
1950, Budapest
16. SZABÓ Árpád, SÓOS I., SCHWARTZ A., BÁNYAI J., VÁSÁRHELYI Cs.:
Magyar autonóm tartománybeli ásványvizek és gázömlések, Akadémiai
kiadó, 1957, Bukarest (7, 8)
17. SZABÓ Árpád: Ape şi gaze radioactive din România, Ed. Dacia, 1978, Cluj (87)
18. SZŐNYI Béla: Borszék földrajza, Akadémiai kiadó, 1958, Bukarest (74-80)
19. WAGNER, Lucas: Dissertatio inauguralis medico-chimica de aquis medicalis Magni Principatus Transilvaniae, 1773, Brassó
20. VITOS Mózes: Csikmegyei füzetek, 1894, (339, 340, 341, 342, 343, 345, 346, 347, 348, 350)
21. Studiu hidrogeologic pentru punerea în evidenţă a noi surse de apă
minerală carbogazoasă la Perla-Casin - jud. Harghita, I.S.P.I.F.,
Bucureşti, 1973
ACTA - 1996 (A Csíki Székely Múzeum és a Székely Nemzeti Múzeum Évkönyve)
|
|
Elektronikus Könyvtár 
