|
(A közlésről)
A sajátos, nem tipikusan periférikus fekvésű Székelyföld tudományos, de akár művelődési életének története is tele van fehér foltokkal. Kiragadva az 1867–1946 közötti korszakot, mindenekelőtt a megfelelő szakmai nyilvánosság időszakos és elégtelen volta a szembetűnő, ezzel magyarázható az a számos elfekvő, kéziratban maradt vagy csak helyi sajtóban közzétett szellemi teljesítmény, amelynek ma már értékelését is csak komoly előzetes feltáró munka után végezhetjük el. Amikor a Székely Nemzeti Múzeum beindította a „Szellemi sivatag” tudománytörténeti Délkeleti Intézet-kutatóprogramot, amely elsősorban a régió reprezentatív tudományos intézménye-közgyűjteménye történetének prizmáján át kívánja a témát megközelíteni, kézenfekvő volt az első szemrevételezést a részben a múzeumban maradt, részben a Sepsiszentgyörgyi Állami Levéltárba átkerült ROEDIGER Lajos-hagyatékon kezdeni. ROEDIGER Lajos színes, sokoldalú egyénisége, megélt magas életkora (1854. március 8, Torja – 1941. február 20., Kovászna) és életének változatos helyszínei kivételes rálátást kínálnak arra nézve, hogy honnan indultak és milyen körülmények között, milyen látásmód birtokában dolgoztak azok, akik a régió tudományművelésének szolgálatát a vizsgált korszakban felvállalták. ROEDIGER emlékirata az indulásra világít rá, az első világháború végéig örökíti meg részletesebben az életút pillanatait. Régiónkbeli, további munkásságát a hagyaték feldolgozása teheti átláthatóvá: az idei évkönyv kezdi közölni a néprajzos ROEDIGER-ről feltártakat, a következőben kívánjuk megkez-deni régészeti, geológiai, meteorológiai, fényképészeti örökségének nyilvánossá tételét. Az emlékiratot a közlő KÓNYA Ádám előszavazta és látta el jegyzetek-kel. (A szerk.)
(A közlésről)
A sajátos, nem tipikusan periférikus fekvésű Székelyföld tudományos, de akár művelődési életének története is tele van fehér foltokkal. Kiragadva az 1867–1946 közötti korszakot, mindenekelőtt a megfelelő szakmai nyilvánosság időszakos és elégtelen volta a szembetűnő, ezzel magyarázható az a számos elfekvő, kéziratban maradt vagy csak helyi sajtóban közzétett szellemi teljesítmény, amelynek ma már értékelését is csak komoly előzetes feltáró munka után végezhetjük el. Amikor a Székely Nemzeti Múzeum beindította a „Szellemi sivatag” tudománytörténeti Délkeleti Intézet-kutatóprogramot, amely elsősorban a régió reprezentatív tudományos intézménye-közgyűjteménye történetének prizmáján át kívánja a témát megközelíteni, kézenfekvő volt az első szemrevételezést a részben a múzeumban maradt, részben a Sepsiszentgyörgyi Állami Levéltárba átkerült ROEDIGER Lajos-hagyatékon kezdeni. ROEDIGER Lajos színes, sokoldalú egyénisége, megélt magas életkora (1854. március 8, Torja – 1941. február 20., Kovászna) és életének változatos helyszínei kivételes rálátást kínálnak arra nézve, hogy honnan indultak és milyen körülmények között, milyen látásmód birtokában dolgoztak azok, akik a régió tudományművelésének szolgálatát a vizsgált korszakban felvállalták. ROEDIGER emlékirata az indulásra világít rá, az első világháború végéig örökíti meg részletesebben az életút pillanatait. Régiónkbeli, további munkásságát a hagyaték feldolgozása teheti átláthatóvá: az idei évkönyv kezdi közölni a néprajzos ROEDIGER-ről feltártakat, a következőben kívánjuk megkez-deni régészeti, geológiai, meteorológiai, fényképészeti örökségének nyilvánossá tételét. Az emlékiratot a közlő KÓNYA Ádám előszavazta és látta el jegyzetek-kel. (A szerk.) ROEDIGER Lajos (1854–1941) Nagyapja – Szász-Weimar nagyhercegség szülötte – orvosként vetődött a türingiai tájból Erdélybe, s fiai főtisztként küzdötték végig az 1848–49-es magyar szabadságharcot. Túlélték a várbörtön éveit is. Az unoka – jelen önéletírás szerzője – a műszaki tiszt ROEDIGER Rudolf gyermeke, már iskolás korában rácsodálkozott mindennemű szerkentyűre, az újdonsült kolozsvári egyetemen pedig az azóta is találmányaikról emlegetett természettan-professzorok voltak mentorai.
Csak természetes tehát, hogy kezdő tanárságának kiskunsági éveiben fő törekvése a szertárteremtés, miközben – miként alkalom adódott – a fémesztergályozástól a kazánkovácsság fortélyain át a szövőszék kezeléséig – empirikus alkatként – mindent elsajátított. Tartósabb bácskai éveiben közéleti munkásságát ismerve az ottani Történelmi és Régészeti Társulat titkári tisztségére kérték fel: ásat, feldolgoz, közöl, adományoz, szerkeszt.
Századunk első évtizedében tér vissza „szülővármegyéjébe” – Háromszékre, ahol néprajzosként bontakozik ki munkássága: fényképez, rajzol, gyűjt, adományoz, közread. Élete nyolcadik évtizedének derekán még díszítőművészeti tanulmányt közöl, mellőzött képző- és iparművészünk, BÁLINT Benedek munkáinak összegyűjtését sürgeti a sajtóban.
Nevét ne keressük a Néprajzi Lexikonban. Igaz, nem leljük a nevét a tízezernyi tárgyat adományozó és a „MALONYAI”-ba bedolgozó BALÁZS Mártonnak sem. Vagy a KÓS Károlyt megelőzően hatalmas népi építészeti emlékanyagot kiadó KERTÉSZ K. Gyula és SVÁB Róbert említését. Helyette vall sajátos, empirikus látásmódjával, önmagáról és koráról önéletírása, amelyben döbbenetesen életes a boszniai „okkupáció” vagy az 1916-os menekülés megjelenítése.
Az emlékirat gépelt kézirata két példányban maradt fenn, a Székely Nemzeti Múzeum könyvtárában. A könyvtár és kézirattár bolygatott állapota következtében az emlékirat idekerülésének körülményeit, időpontját nem lehetett még tisztázni. Az egyik kéziratpéldány az 1937. évi múzeumi belső levéltári anyagból került elő, de korántsem biztos, hogy eredetileg is ott volt. Megírása időpontjára valószínűbbnek tűnik az 1930-as évek eleje (az emlékiratbeli utolsó életrajzi adat 1929-re vonatkozik, és a következő években ROEDIGER kapcsolatai a múzeummal megélénkülnek). A ROEDIGER és CSUTAK Vilmos közti levelezés feldolgozása feltehetőleg több homályos foltot tisztázni fog, de erre is csak az 1974-ben az Állami Levéltárba elvitt és a múzeumban maradt hagyatékrészek feldolgozása, egybevetése után kerülhet sor. A másik kéziratpéldány „vegyes” (rendezetlen) anyagból került elő, számozatlan, iktatatlan SzNM-iratgyűjtőjén tárgyként ceruzával a következők állanak: ROEDIGER Lajos életrajza és annak mellékletei. A mellékletek, amelyekre különben szövegközi utalás is akad, hiányoznak.
A kézirat közlése általában a mai helyesírást követi, de eredeti alakjában maradnak pl. a forrásértékű korabeli és tájnyelvi formák, névhasználat, idegen kifejezések.
A jegyzetanyag csak a tárgyalt időszak ismertebb (mindenekelőtt tudományos) személyiségei irányába történő első bemérést szolgálja, néhány tévedést pontosít, pár kipontozottan hagyott helyet old fel stb., illetve ROEDIGER csillagászati érdeklődésével kapcsolatos mozzanatokra hívja fel a figyelmet.
A más, gazdagabb érdeklődési és tevékenységi területek részletes feldolgozására jövő évben fog sor kerülni.
KÓNYA Ádám
ROEDIGER Lajos
Életrajzom születésemtől savanyodásomig
„Én is éltem
Vagy nem éltem
Születésem kezdeni
És egy nehéz tizedévet
Jól, rosszul leküzdeni.”
Ott kell kezdenem, hogy első magyarországi ősömről, dr. ROEDIGER A. Vilmosról beszéljek, ha valamiként érthetővé kívánom tenni hányattatott életünket.
Nagyatyám, aki Szász-Weimarban született – abban az időben – midőn az „Egalité, Fraternité, Liberté” jelszavaival megindult az ifjúsági mozgalom, éppen orvostanhallgató volt Berolinumban1. Ám mivel túl hangosan hirdette eszméit, neki is kámforrá kellett válnia és Berlinből Stuttgarton át Bécsbe kellett menekülnie.
Családjától elszakítva, az osztrák katonai hatalom adott (neki) katonai ösztöndíjat, mellyel orvosi tanulmányait elvégezhette, és katonai orvos lett.
Ám jött Napóleon, és Ferenc császárt hadisegély nyújtására kényszerítette. Nagyatyám is belejutott a 22 000 főnyi, Moszkvába induló segélyhadba. Onnan ő is mint rokkant katona került vissza.
Mint vesztegzári igazgató kapott alkalmazást Károlyvároson, hová magával vitte feleségét, a Magyarországról Bécsbe került RESCH ékszerész lányát. Ott született atyám, ROEDIGER Rezső.
Nagyatyám Károlyvárosról Karánsebesre, majd Tölgyesre és onnan Bodzára került. Atyám ezen idő alatt a gratzi katonai iskola növendéke volt2 és a nyári szünetek alatt a családi otthonba kerülvén megtanult magyarul és románul beszélni. Midőn cursusát elvégezte atyám, nagyatyám éppen akkor került a bodzai vesztegintézet élére és némi utánjárással sikerült elérni, hogy atyám a kézdivásárhelyi határőrvidéki katonai iskolához kerüljön. Persze, mint afféle indigena, csakis mint növendék vétetett föl oda, ám pár hónap alatt kiderülvén a matematikában való alapos jártassága, rövidesen tanári székbe került.
Ezen minőségben való alkalmaztatása után külső katonai szolgálatra osztatott be és a 2. sz. gyalog határőr ezred angyalosi companiájának commandánsává neveztetett ki. Ez időben nősült meg, elvette örvéndi KOVÁTSI Sámuel kézdivásárhelyi birtokos és KOVÁTS Teréz leányát, Saroltát.
Angyaloson érte atyámat a szabadságharci mozgalom. Jelen volt azon „ős gyűlésen”, midőn a székelység a szabadságharcban való részvétele fölött határozott, amidőn SZENTIVÁNYI G.3 vállalkozott puskapor gyártásra, GÁBOR Áron pedig ágyúöntésre. A gyűlés határozatainak behatása alatt atyám is előkereste grátzi jegyzeteiből a lőfegyver gyutacsainak (a durranó higanynak) készítésére való receptet és azt átadta GABRIÁNYI kézdivásárhelyi gyógyszerésznek, ki aztán magára vállalta a honvédség fegyverei számára a gyutacsok készítését.
(Atavizmus talán, hogy én később, midőn a gymnáziumban és a kereskedelmi iskolában vegytan tanításához jutottam, mindig alaposan betanítottam növendékeimet a durranó higany, a trinitrocelluloze, a trinitroglycerin, a trinitrotoluol előállítására. Sohasem tudja az ember, minek mikor veheti hasznát!) Atyámmal együtt résztvett a szabadságharcban két fiútestvére is, Lajos és Herman.4
A szabadságharci küzdelemnek az lett a vége, hogy atyám az 1849. év végétől az 1853. év elejéig az aradi várbörtönben lakozott, biztos fedezet alatt készülve a mérnöki pályára. Midőn 1853 elején anyja és bécsi nagynénje kegyelmet eszközöltek ki számára, Aradról egy sárga könyvecskével, biztos fedezet alatt hazakísérték Torjára, hol anyámnak háza és kisebb földbirtoka volt. Ott születtem én 1854. március 8-án, a villámsújtotta altorjai templom közelében, 6 évvel leánytestvérem(nek,) Laurának születése után. Szükségesnek tartom annak felemlítését, hogy kivilágosodjék, miért is kereszteltettem én reformátusnak, midőn atyám a róm. kath. vallásnak volt híve.
Akkoriban még az volt a törvényes usus, hogy az elsőnek született gyerek vallása döntötte el a később születendő gyermeknek a vallását, ha fiú volt, akkor az apáét, ha leány, az anyáét követte. Mivel anyám református, s mivel az elsőszülött leány volt, tehát én is anyám vallását követtem. Ezen uzus lehetővé tette a vallási villongások elkerülését a gyermekek között.
Ugyanott született testvérhúgom, Emma is.
A születésemkor való nehéz időben minden második, harmadik éjjel bekopogtatott a K.K. Gendarm az ablakunkon, oda idézve atyámat meggyőződést szerzendő, hogy csakugyan otthon tartózkodik-e? Amidőn pedig Kézdivásárhelyre, Torja piacára bement, először be kellett menni Torján a K.K. Gendarmarie-hoz, hol beírták a sárga könyvecskébe, mikor indult el Torjáról, és amikor beérkezett Vásárhelyre, jelentkezni kellett a K.K. Gendarmarien-nél, ahol bejegyezték, hogy hány óra, hány perckor érkezett be, s midőn dolgát végezve hazaindult, ismét be kellett menni Vásárhelyen K.K. Gendarmarie-hoz, hol pontosan bejegyezték, hány óra, hány perckor indult vissza Torjára, ahol jelentkeznie kellett a K.K. Gendarmarie-nél, hogy a sárga könyvecskébe bejegyezhessék, hány óra, hány perckor érkezett haza.
Ez a mívelet akkor is megismétlődött, midőn a mezőre vonult ki szántani vagy aratni, ott meg is látogatta a K.K. Gendarmarie éber őre, vajon szánt-e, vet-e avagy – talán azzal a verflute KLAPKÁval levelez, avagy Garibaldistákat toboroz, oder so etwas.
De ennek a nehéz sorsnak véget vetett nagyatyámnak, a „K.K. Contumar Directornak” közbenjárása, ki atyámat beszerezte az állami sóbányákat bérlő bécsi Creditanstallt marosújvári hajógyárához. Ott vette atyám hasznát aradi, zárt körben tartott mérnöki tanulmányainak, és ott azonnal megbízták az atyám által javasolt új alakú, lapos fenekű hajók építésével.
Én tehát a Torja pataka mellől, ahol apránként felcseperedtem, és ahol annyit lábatlankodtam a szeszfőzdében, és ahol az udvaron libák, rucák számára földbe ásott vizes csöbörből hajánál fogva húztam ki húgocskámat, más, csodásabb világba kerültem, a Maros partjára, ahol csudásabb dolgok képe maradt meg emlékezetemben.
A bányatoroknál lófogatú szárazmalmi kerék emelte föl a mélyből a bivalybőr tartályokba berakott kősót, amelyet onnan vasút szállított le a Maros-parti raktárakba, ahol ismét a hely kihasználása okáért siklópályán taposómalommal húzatták föl a kocsikat a magasabb részekre. Amely gépezet emelte föl a kősót a bányából, ugyanaz hajtotta a szivattyúkat. A kiemelt sósvíz K.K. Finanzok által őrzött csatornába folyt le a Marosra.
Lakásunk egyik kincstári épületben volt, a Holtmaros partján, jó kilátással az esténként fényben úszó MIKÓ-kastélyra. Ottani emlékeim közül a legkiemelkedőbb, hogy midőn az atyám által tervezett első új típusú hajót vízre bocsájtották, atyám vitézi mivoltomra hivatkozva beemelt a hajóba, és midőn már a Maroson úszott a hajó, akkor jöttek csónakon értem. Kedves emlékeim közé tartoznak azok a kellemes kirándulások a hordóraktár tetején kedves bajtársaimmal, a JOVIÁN fiúkkal. Már nem olyan kedves volt azonban az az emlékem, hogy a lakásunkba vezető magas kőgrádicson behengeredve vállperectörést szenvedtem.
Midőn az első 60 drb. új típusú hajó elkészült, azokkal atyám is lehajózott Szegedig. Ott már várták a Creditanstalt bécsi küldöttei a hajórajt. Kérdésükre, hogy atyám mily jutalmat óhajt, ő, útközben tapasztalva, hogy milyen békés állás a sótárnokság, sótárnokságot kért. Rögtön meg is kapta a rablógyilkosság útján megürült sótárnokságot Makón.
Odaköltözésünk után én és a húgom azonnal megkaptuk a maláriát, mellyel másfél évig kínlódtunk. Az idő folyásával nálam 6 évvel idősebb néném kedves kormánya alatt tanulgatni kezdém a Nagybibliából, K.........e-Ke. (Kezdetben teremté Isten ....) Ilyenformán aztán könnyen ment megtanulni TYUKODI úrtól az első osztályban az olvasást.
Makón egy ideig a vármegyeház szomszédságában laktunk, hol a vármegye kisfiaival megbarátkozva megtekinthettem a vallatókamarát. Ott egy hosszú lánckötélre erősített lánckosárba helyezték bele a vallatott rabot, és a kosarat egy csiga segélyével a magasba húzva intézték hozzá a vallató kérdéseket.
Ne feledjük el, hogy akkor volt a „RÓZSA Sándor-világ”.
A vármegyeháza mellől a sóraktár telkén levő házba költöztünk, ott nyílt meg előttem a világ. Lakóházunk telke, egyik oldalon a csanádi püspök rezidenciájának parkjával, másfelől a Comisarius kertjével volt szomszédos, kertünk végénél pedig a püspökség prokurátorának, FARKAS ügyvédnek más utcára nyíló telke vonult el. A négy szomszéd család 9 gyermekének a jóságos kertész türelme alapján a rezidencia parkja volt szabad játszótere és egyúttal botanikai iskolája. A parkba pedig a legközvetlenebb utakon, a kerítések tetején jutottunk el. A rezidencia udvarán a darvak, túzokok, pávák, őzek, nyulak elég jó játszótársaknak bizonyultak. De ezen lakásunkból már föl kelletett járni a ref. templom mellett eső elemi iskolába, SZONDI bácsi keze alá.
A NÁVAY kúria előtt eső park, a nagy piactér, a KRAUSZ Maxiék boltja, az Ér hídja mennyi csínytevésnek volt tanúja. Nem is tudom, hogy jutottam én úgy hirtelenében SZABÓ, majd KOMÁROMI tanító urak osztályába. Végül a partikulába SZALÁRDI MOLNÁR úr elébe; de addig sok mindent meg kellett tanulnom, „a Hármas Kis Tükörből”5, meg aztán – otthon.
A finánc laktanya szomszédsága, és hogy 2 éjjeli őr is őrizte a sóraktárral együtt házunkat, lehetővé tette, hogy estenden atyám régi honvéd bajtársai, CSEREY Ignácz ezredes, GYERŐFFY, a búsköltő és ZAY Róbert, POZSONYI János, SZILVÁSSI István és mások, továbbá testvérnéném oktatói, SZEREMLEI Sámuel6, mint hitoktató, szalárdi MOLNÁR Albert, az irodalom és történelem tanára, gyakran fölkeresték házunkat. Reám pedig akkoriba nagy szükség volt, mert a faggyúgyertya világában kinek másnak kiálthatták volna: „koppancs”. Amikor meg divatba jött a mo-deratur lámpa, akkor meg már beleszoktam a nagyok közé, meg akkor is kellett forgatni a lámpa kulcsát, és még szükség is volt reám, mert amikor atyám és CSEREY bácsi SZEREMLEI tiszteletes úrnak diktálgatták a magyar szabadságharcra vonatkozó adataikat, akkor nekem kellett a nagy térképben (A magyar szent korona országának térképe, Buda, 1863. NAGEL és WI-SCHAN. Rajzolta: SKRIESZERWSKI Adolf) kikeresgélni a helyneveket. Ebből az időből őrzöm én mai napig KAMPIS Tamásnak SZEREMLEI S. által fordított „Krisztus követése” című munkáját.
Egy estén összes ismerősei atyámnak megjelentek házunknál és sok szó folyt SMOLKA reichs-rathi lengyel képviselőnek a Reichsrathban tartott beszédéről, mely felől csak serdültebb koromban értettem meg, hogy az a magyarság apothe(o)zisa volt.
Ilyen környezetben nőve föl, nem csoda, hogy én a SZONDI úr vizsgálatán ilyen kezdetű költeményt szavaltam: „Nincs nevetségesebb az embernél”.
Hiába született meg ez idő tájban a milligyertya, amelyet már nem kellett koppantani, én mégis csak a nagyok között maradtam. Atyám úgy nevelt, hogy vasárnaponként, midőn hazaérkeztem a ref. istentiszteletről, egyik vasárnapon elvitt a rom. kath. templomba, másik vasárnapon a gör. kath. vagyis orosz templomba, sőt elküldött az izraeliták zsinagógájába is, arra tanítván, hogy Isten mindenkiben egyformán jelen van. Egy napon a rom. kath. templomba mentünk, hol SZÉCHENYI István gróf requiemén gyászolt a makói magyarság. A gyászistentisztelet végén atyám ölbe kapott engem azon utasítással, nézz szét, nem látsz-e zsandárt. S mivel nem láttam, atyám rázendített a „Szózatra”.
„Akkor még az volt a Himnusz”. Nem volt akkoriban olyan magyar úriház, melynek falán ott ne díszlett volna gróf SZÉCHENYI Istvánnak kőnyomatú arcképe, alatta ezen sorokkal:
„ĺgy ápolá galambjait,
Fúván az édes bús dalt
Melyet honszerelem
S érző szíve sugalt.”
Nem sok idő telt el, midőn ismét requiemre szólította a rom. kath. templom harangja a makói magyar-ságot. Az „öngyilkos”, ref. vallású TELEKY László grófot parentálta el BOGYÓ apátplébános. Ezen alkalommal is felhagzott a „Szózat”, de elkövetkezett erre az apátplébános gyásza is. Ám a TELEKY László gróf temetését ábrázoló kőnyomatú kép megjelent az úrilakok falán.
Pedig akkor BACH volt a mindenható úr az osztrák császárságban7 és spiclijei mindenfelé bőven el voltak szórva az egész országban. És mégis ez idő tájt írta az élclapok költője, KIPFELHAUSER úr, a széltében szavalt híres költeményt:
„BÁCH urnak kertje
Kivirult hájnálrá
Hábe méhtsz úr a nádrágját,
Mossá a pátákbán,
Mossá a pátákbán
Egy Stádtleinak szélén
Kicsit schmutzig, kicsit poros
Messziről jött szegény” stb. stb.
Említettem, hogy nővérem neveltetésében milyen szerepet vittek SZEREMLEI és MOLNÁR urak. Akkoriban nyilvános leányiskolák hiányában a leány növendékeknek csak házi nevelésben volt részük. Tehetősebb családoknál mindenütt ott találjuk a nagy szerepet játszó „Freuleint”, Elize-t, Leontin-t és Josephine-t, ki a ház leányát, esetleg leányait a francia és német nyelvre, klavírozni, esetleg egy kis földrajzra és mindenesetre táncolni tanították. Városokban ismerős családok együttesen tartottak nevelőnőket, Stefánia és Júlia kisasszonyokat. ĺgy az én nővéremet Juliette a német és francia nyelvekben oktatta és táncra tanította, míg BECK úr – ki közköltségen érkezett Csehországból – zenére oktatott minket. Megvallom, hogy a mi zongoránk – melynek billentyűibe annyiszor verte bele ujjaimat BECK úr – egy divatjamúlt Klavikordium volt, s amelynek édes négyszögletes testvére ott díszelgett a Székely Nemzeti Múzeumban. BECK úr, mint afféle tősgyökeres civilizátor addig nevelte a szülőket, míg Bécsből egyszerre 3 drb rövidebb zongorát nem hozott Makóra. (De ezen már nem verte ujjaimat a billentyűkbe, mondogatván „ászándérentette ászász uj”.) Említém, hogy akkoriban tartott még a RÓZSA Sándor-világ. A K.K. Postamt emiatt nem fogadta el Makón a pénzküldemények szállítását. A Creditanstalt megbízta atyámat a sóeladásból befolyó összegeknek bizonyos percentnyi részesedés mellett való, a szegedi főpénztárba való beszállítására. Szabadságot adott neki, hogy akkor zárja be a sóraktárt, mikor lehetségesnek tartja a pénz beszállítását Szegedre. Ezen művelet csak úgy volt lehetséges, hogy atyám látszólag beállott mulatós embernek, ki egyszer Földeákra (NÁVAYék), máskor Kiszomborra (RÓNAYak) vagy Lelére (Püspöki uradalom) rándult ki látogatóba, honnan aztán könnyebb volt beillanni Szögedébe. Ezen manipuláció jó anyagi helyzetet teremtett házunkban és ennek következtében atyám az akkori viszonyokhoz mérten elég kiadósan áldozhatott pártolásra. Az akkoriban jelentősebb napilap, a „Hon”, továbbá a „Vasárnapi Újság”, a „Bolond Istók”, „Ludas Matyi”, rendes olvasmányunk volt, a „Honderű”-vel együtt. A számottevő kiadványok közül a Kisfaludi társaság, VÖRÖSMARTY költeményei, VASS Gereben és JÓSIKA regényei és BEÖTHY László művei, JÓKAInak regényei, HORVÁTH Mihály nagy történelmi művei, JÁMBOR Pál irodalomtörténete, HUNFALVY János, Magyarország és Erdély eredeti képekben 1860–64. Darmstadt, LANGE Gusztáv György. Rajzolta: ROCHBOCK János, GALETTI nagy földrajza, ROESSLER világtörténelme, SCH ... „A Természet könyve”8 voltak kis könyvtárunknak díszei.
Akkoriban lakásunk falait a már említett SZÉCHENYI és TELEKI-féle képeken kívül BARABÁS Miklós acélmetszetei, „ZRÍNYI esküje” (a horvátországi árvízkárosultak javára rendezett magyar főurakból álló élőképmásolata, „Hadak útja” vagy talán „Holtak harca” című, Csaba királyfi mondájára emlékeztető képek, atyám katonakori „Daguerre” fényképe és más családi képek fedték.
A jobb anyagi helyzet lehetővé tette, hogy két ízben is felkereshessük Kovászna gyógyvizeit. Először 1861-ben utaztunk be. Aradig csak amolyan ekhós szekéren mentünk. Ezen utunkban Pécska felé jártunk, midőn egy utánunk rohanó felfegyverzett emberekkel telt kocsiból ránk kiabáltak, hogy álljunk félre az útból, és azzal mellettünk fenyegetőzve elhaladtak. Nemsokára újból észrevettünk egy hátunk megett rohanó lovas vértes szakaszt, kinek parancsnoka megtudakolta tőlünk, hogy láttuk-e a mellettünk elrohanó fegyveres csapatot, és azzal elrohant az előbbi kocsi után a svalizsár csapat. Kevés vártatva egy útfordulónál láttunk egy hámból kivágott döglődő lovat, mi aztán abból tudtuk meg, hogy a vitéz svalizsérek RÓZSA Sándor egyik bandáját kergették meg. Aradtól Brassóig „Dilige(n)ce”-on utaztunk be, honnan torjai nagybátyánk kocsija vitt be Kovásznára.
Akkoriban Kovászna tele volt Magyarország minden megyéjéből és Moldvából való fürdővendégekkel, és minden kiadandó ház falán ott díszelgett CUZA Sándor moldovai és havasalföldi fejedelem, török kajmakám arcképe is. Amikor is a szomszédos országok vendégei nagy barátságba keveredtek.
Mi egy udvaron laktunk ANTOS József úr bátyámmal, kinek felesége báró RADÁK Katalin nagyasszonyunk volt.
Másodízben 1864-ben kerestük fel Kovásznát, akkor is persze kocsin és Diligence-on téve meg az utat, mert vasútnak még csak a híre volt meg akkor. Élénk emlékezetemben van, hogy ezen alkalommal a NAGY Ézékiel9 uram családjában tartott nagyszabású keresztelőre voltunk hivatalosak, amidőn egyszerre talán 3 gyereket kereszteltek és Ézsi-bá vasöntödéje is működésben volt ez alkalommal. Négy nagy kovácsfúvó élesztette a vasolvasztó tüzét és a kifolyó vasból nehány hamuzsírfőző üst tellett ki.
Nem lenne teljes makói emlékezetemnek a képe, ha mellőzném azon két nagy természeti tüneményt, melyet ott éltem meg. Az első az 1861-ki DONÁTHI-féle üstökös megjelenése volt10, melyet én János gazdának (az egyik éjjeliőrünknek) szakszerű magyarázata alapján ismertem ugyan meg, de GALLETTI földrajzának ábrázolásai után kétségbe vontam, hogy az Attila kardja lehetett volna.
A második az 1864-diki nagy szárazság és az azzal járó éhínség volt. Ezen alkalommal Makón, mintegy közmegegyezéssel minden tehetősebb polgár a hét egy napján cipókat osztogatott a szenvedő szegényeknek, így atyámék is. Mi, a ház gyermekei teljesítettük ezen kötelességet, a kinyitott kapunál, az udvaron. Egy ilyen alkalommal a következőket láttuk:
Boldog megelégedéssel tolta haza talicskáján a városházától a makói gazda az állam által kölcsön adott, vetőmagnak adott búzát. Rövid egy óra múlva visszafelé indult a most már síró asszonyoktól is kísért menet, minden talicskát két cserepár vitéz is kísérve, mert adóhátrálékban elszedték a kölcsön adott vetőmagot CSEÖRGEŐ adminisztrátor uram dicséretére. (Ezt a cselekményt szívet facsaróan írta meg JÓKAI Mór a „Szerelem bolondjai” című regényében).
Mivel minden jónak és minden rossznak vége szokott lenni, így a bécsi Creditanstalt-nak is lejáróban lévén bérletideje, sok sóraktárt feloszlatott, így a makóit is.
Családunk 1865 nyarán újból vándorútra indult, ez alkalommal a torjai hétszilva felé. Ezen alkalommal a saját, bőrrel fedett kényelmes útikocsinkon utaztunk a temesvári híres lókupec SCHWIMMER-cégtől bérelt három kis póni segítségével.
Földrajzi ismereteim szörnyen tágultak ezen az úton, mert ezen jártunkban Nagy Szent Miklós-, Temesvár-, Aradon át utazva a glogováci hét híres kurgán mellett elhaladva Paulis-, Radna-, Déva-, Piski, Szászváros-, Nagyszeben-, Fogaras-, Brassón át, bizony nem a torjai szilvafák felé, hanem Kézdivásárhelyre, anyai nagyapám kantai kúriájába vonultunk be, mert már Brassóban kiderült, hogy anyai nagyszüleimnek úgy tetszett, hogy az én alsótorjai szülőházamat a mi 7 évi távollétünk alatt egyik nagybátyámnak engedték át, és minket Kézdivásárhelynek kantai részén fekvő nagyanyai kontignációs házban helyeztek el. Olyan házban laktunk tehát, hol ha tyúkunk az utca átellenes oldalára tévedt, ezen ügyes-bajos dolgunkban nem a kézdivásárhelyi tanácshoz kellett fordulnunk, hanem a Felső-fehérmegyében eső peselneki Dullóhoz11, aki aztán a maga részéről ezen ügyben átírt a Kézdiszék Felsőtorján lakó Dullójához, ő tette át az ügyet a kézdivásárhelyi Tanácshoz.
Anyai nagyatyám, örvéndi KOVÁTSY Sámuel amolyan igazi kézdivásárhelyi, nyugalomba vonult szeszgyáros és a nemes tímár-, csizmadia- és szűcs-céheknek külső tagja volt, aki a szokásos világoskék abaposztó ruhában járt, melynek kabátját, mellényét ezüst gombok tartották össze. Egymagában élt, mert nagyanyám felsőtorjai birtokán élt volna, ha nem látta volna jónak a Torja vize túlsó oldalán lakó JANKÓ Károlyné nagynénémnél tölteni el idejét, és csak akkor jött be nagyatyámhoz, mikor pénzügyi manipulációi megkívánták megjelenését. (Igen ám, mert ő elsőrendű szakértője volt a „vekszlik”-nek). Ilyen alkalmakkor aztán megelevenedett az emeletes kúria kinyúló föld-szintes része, a nagy családi konyha, ahol a család tagjai adtak találkozót vásáros napokon. Bezzeg sokszor biztatott ott engem nagyatyám „forgasd, édes unokám, egyformán a nyársat, és lepcsegtesd sűrűn a zsírfogóból”.
De bezzeg összezsugorodott a 7 évi távollét után a mi kis földbirtokunk, mert úgy látták jónak Nainkámék, hogy édes anyámnak többnyire ún. zálogosföldet adtak át, úgy vélekedvén, hogy édesanyám nevelő anyjától, SZABÓ Andrásné nagynénjétől úgyis eleget kapott. Azoknak a zálogos földeknek, ha azok ősi vagyonhoz tartoztak, a családnak legkésőbbi leszármazottjai is, ha letette az azért kapott zálog összeget (a minor summát) akkor az visszaszállott az ősi családra. ĺgy estünk el mi is több darab földtől, azok között a Bálványosvár oldalán eső nagydarab kaszálótól, amelyre pedig kaszáláskor két hétre kellett föltarisznyálni.
1865 nyarán iskolai vakáció időn kerültem Kézdivásárhelyre, és mivel híre volt, hogy VAJA úr(, a) s.szt.györgyi gymnázium igazgatója nagyon szigorúan veszi a nimet nyelvet (amivel pedig STEINER úr, a makói zsidó iskola igazgatója hétszer is hiába próbálkozott, ezen „madárnyelv” elemeibe bevezetni engem) a vakáció idő alatt a vásárhelyi ref. pártikula tanára SZÁSZ uramhoz a német nyelv tanulmányozása céljából kellett följárnom, holott is nem egymagam, de KOVÁTS János társammal együtt tanulgattuk aztán a német declinatiót és conjugatiót.
Ekkor nyílt ki előttem a világ!
Jankóval végigtanulmányoztuk Kézdivásárhely összes szeszgyárait, BENKŐ Pálét, CSISZÁR Pálét, SZABÓ Mózesét, NAGY Pálét, NAGY Józsefét, JANCSÓ Mózesét, NAGY Ferencét, CSISZÁR Imréét, NAGY Mózesét, TÖRÖK Samuét, és a serfőzdéket, WINTERNICÉT, WELL(E)NREITERÉT, TÖRÖK Samuét, a BAKA-félét, POPOVICSét és a NAGY uram sörházát.
Ezen idő tájt a kézdivásárhelyi volt határőrvidéki gyalogezred laktanyáiban „CONDRECOURT”-ról elnevezett K.K. gyalogezred galíciai származású legénysége volt elhelyezve, amelynek gyakorlatai sok élvezetes órát szereztek. Példának okáért a fegyvertöltésre fölhangzó vezényszavak ezek voltak:
Habt Acht!
1. Laden!
2. Beim Fuss!
3. Patron abreissen!
4. Patron ab beissen!
5. Pulver hinein!
6. Kugel hinein!
7. Ladestock heraus!
8. Hinein schlagen 1-2-3!
9. Ladestock hinein!
10. Gewehr auf!
11. Kapsel darauf!
12. Ziel!
13. Feuer!
Rövidesen azt is megtanultam, hogy a gyakorlatra kivonuló katonaság trombitái mit harsognak a székely levegőbe:
1. Kezdi a század trombitás:
Peszternákom peszternák,
Jönnek, mennek a katonák,
Nem mennek ők messzire
Csak a város végére.
2. Folytatja a batalion trombitás, egy quintettel följebb:
Mikor Pécsben lóger vót,
Akkor piszu hideg fót.
Zenyim bakkancs lyukas vót,
Zenyim lábam fázik fót.
De bizony tudta Jankó azt is, hogy az estvéli Capistrangnál, mit tudakozódik a trombitás.
3. Apád, anyád hovávaló?
Galíciai!
.......................................
.................................! Hoos, hoos, hoos,
Kis nyavalya, nagy nyavalya,
Rontson ki!
Ilyen körülmények között kerültem én az „ő-ző” területről a sepsiszentgyörgyi ev. ref. algymnázium második osztályába, éspedig (III. melléklet, rajz) városi „Vörös korcsma” emeletére bennlakónak, IZSÁK József12 tanár úr keze alá. Új társaim szörnyű nagy megbotránkozására sehogy sem tudtam megszokni a „Tanár úr instálom” megszólítást, hanem következetesen „Tanár úr kéröm”-öt mondottam. Nem éppen székölyös nevem, mög aztán vörössel szegett makói fekete szűröm és sasorrom igen gyanús színben tüntették föl új társaim előtt személyemet, és – kineveztek „zsidónak”. Ámde ennek a névnek consequentiáját akkor is viselni kellett. Este 9 órakor, midőn lefekvés előtt meg kellett járnunk a földszinten az udvar hátsórészén eső illemhelyet, akkor tanuló társaim egyrésze fölállott a csak két végén világító ablakkal ellátott folyosón és engem végig püfölt minden este az első diligentián. Csak természetes, hogy amikor az első, a szüreti vakáción hazatértem, én ugyan nagybátran kinyilatkoztattam, nem megyek vissza többé Sepsiszentgyörgyre, mert ott minden este végigdöngetnek engem a folyosón. Majd az állam esett le ijedtemben atyámnak azon kérésére: „Hát te miért nem ütötted vissza?”. Mikor aztán kinyögtem a feleletet: „vannak azok között nagy fiúk is, van 17 éves is, én még csak 11 éves vagyok.” Apám megszidott, és megmutatta, hogy fogjam össze öklömet, és hogy hová vágjak azzal. Igaz lélekkel mondom, dehogy is maradtam volna otthon, alig vártam az első folyosói sétát. Elkövetkezett a séta és a döngetés is, de a folyosó végén a lejáró lépcső kezdetén az ablak világa mellett megláttam BIKFALVI Simon társamat, oda ütöttem öklömet, hol az eleség emésztődik, mire ő nagy ordítással hanyatvá-gódva végiggurult a lépcsőn, kiabálva „Jaj megölt a ROEDIGER!!!” Természetesen minden szobából kitódult a nemzet, lámpákkal, élükön jó IZSÁK József felügyelő tanárunkkal, ki rám kiáltott: „Mit tettél, szerencsétlen?!” Előadtam, hogy a múlt diligentián végigvertek, de nem akartam lealjasodni árulkodásra, de megelégeltem a döngetést és most hasba vágtam az egyik döngetőt. IZSÁK úr nehány riadt társamtól megkérdezte: „Hát te ütötted-e?” Egyhangú volt az igenlő felelet. (Elmúlt idők emléke az őszinteség.) Felhozatta Simont, megkérdezte, hol vágott meg ROEDIGER, mire ő fájós hasára mutatott. Tőle is megkérdezte IZSÁK úr, hát te ütötted-e őt?, mire BIKFALVI igent rebegett. Erre IZSÁK úr kihozatott egy széket és a nádpálcát, a székre rá Simont, és hangosan pattogó ellenszert mért hasának ellenkező oldalára. Bezzeg rögtön új nevet kaptam, cingárságom miatt gyufakirály címet kaptam. Csak természetes, hogy ezután én jártam mindig a többiek feje tetején. Ebben a gyönyörűséges 1865–66-ik tanévben sok dolog van élénk emlékezetemben. ĺgy a hetivásárról az „Istoria” árus, némelyik karongoló képekkel illusztrálva a földreterített istoriák tartalmát, sőt verklivel kísért dalban adta elő:
„Esz a kicsi kutyácská
Tizenhármat szópotitá”
És ott volt kiterítve a sok gyönyörű istoria Árgilus királyfiról, Csontos Szikfridról, Tündér Ilonáról, Piroska és a farkasról, A cigány vajda temetése stb. gyönyörűséges olvasmányokról, melynek darabja 2–3 o. ez. krajcárba került. Szomszédjában árult a képárus, általunk elérhetetlen magas árakkal árulván a Vadász temetését, Az öregek ifjító masinériáját és más hasonló műtermékeket. De a piacra sem kellett menjünk, hogy meghalljuk a papirosmalmok számára rongyot gyűjtő árus kiabálását, „Gyűrűt, borsot, foncsikát”, mert akkoriban még működött a gelencei, a csíkszentmártoni és a többi székelyföldi papírmalom. De ma már nemigen halljuk azt a másik ajánlkozót, ki „Fázekát drótoztassanak asszonyok”, ha még hallik is máma a kiáltás, hogy „éveg-ablak”.
Mivel ezen évben atyám összebeszélve NAGY Mózes prókátor, HANKÓ Dániel kereskedő és HOSSZÚ Ferenc K.K. Steuer preceptor kézdivásárhelyi lakosokkal és IZSÁK tanár úrral, a PÁL István vendéglőjéből hordattak számunkra ebédet, vacsorát nekünk osztálytársaknak, a többi cipóhoz szokott tanuló társunkkal szemben tősgyökeres ellentétbe kerültünk, és most már belátom, hogy tanulótársaimnak tőlem való idegenkedése ezen tényből származhatott. Ebben a tanévben az egyiptomi szemfájás járványa ütötte föl magát iskolánkban, melynek gyógyítására egy-egy ép szemű társunk vezetésével seregestől ment fel a délelőtti tanórák végeztével VIZIÁK doktor úrhoz a szék kórházába13 az ifjúság. Ezen tanévtől élénk emlékezetemben van azon délután, midőn tanáraink vezetése alatt kimentünk az Őrkő alá, hol a megfelelő elővigyázati szabályok után egy négyszögletes meszes hely körül a négy osztályt négyszögben felállítván tanáraink, egyikök így kezdé hozzánk intézett beszédét: „Itt halt vértanú halált VÁRADI Antal és BARTHALIS István”14. Az is élénk emlékezetemben van, hogy szépírási óráink miként folytak le. A délelőtti harmadik óra végén ott fogott minket mindig pár percre oktató mesterünk, DEMETER úr, és fölírt a táblára egy-két dalt, melyet nekünk caligraphikus írással be kellett írni a daloskönyvünkbe, lehetőleg csinos iniciálékkal díszítve. Daloskönyveinket szerdán és szombaton délutánonként átvizsgálta. Ugyanazon időtájt átjött Zalánból ZAYZON tiszteletes úr is, ki a dalok dallamára megtanított. Ezen módszer mellett a három tanév alatt 200 dalnál is többet tanultunk be. Kiemelem itt, hogy ezen tanévben aránylag sok szentimentális német dallamra szoló dalt (pl. 1. Nyögdelő gyenge nemzet, 2. Be gyönyörű este van, 3. Galambom édes, 4. Vedd a füzért homlokodra, 5. Egy pásztor leány kis báránykát, 6. Hegyen ülök, búsan nézek le róla) és a lengyel dalok közül kettőt (1. Néma hölgy fut a nagy éjszakán, 2. Búsul a lengyel hona állapotján)15 tanultunk. A következő tanévben aztán mindinkább több, több díszbetűt kellett megtanulnunk, hogy évvégén (III. melléklet) szépírási vizsgálati dolgozatunkra „Fractur” lapokat kellett beadnunk. De a szépírási óráinkon meg kellett tanulnunk, hogy lehet záróléceket, békát, gólyát, vadkacsát, emlékoszlopot, szomorúfüzet stb. egyvonalba kirajzolni, miről a méretek felbecsülését tanultuk meg.
Emlékemben él a sétatéri zene, nem a mai sétaterét értem Sepsiszentgyörgynek, mert azon az egész helyen az állami méntelep lovainak jártató helye volt, hanem a lábas háztól Szemerja felé elhúzódó sétateret értem, amely lábas háznak oldalán egy nagy sárga táblán nagy kétfejű sas fölött ez volt írva, K.K. Bezirksamt, földszintjén pedig az oszlopok közötti fekete-sárga festett korlátfára támasztva feküdtek az őrség fegyverei. Ott szólott a rezes banda.16
A tanév alatti vakációkon Kézdivásárhelyen tartózkodván lementem nagyapónak faházába, ahol ő rendesen tartózkodni szokott, és a csempekályha világánál hallgattam nagyapó elbeszéléseit. A nagy futásról, amidőn a törökök 1797-, vagy talán 1798-ban utoljára ütöttek be Erdélybe, éspedig a bodzai szoroson17 át, amikor az összes fehérnépeket, gyerekeket a torjai erdőkben rejtették el, féltett javaikat elásták, a férfiak pedig a templomkastélyokba vonultak be őrizetre. Elmesélte, hogy ő a rozsból és törökbúzából főzött spirituszát 5–6 szekérre rakva hogy szállította át a moldvai határon Ónfalva, Grózafalva (így!), Dormányfalva csángóközségekbe, ha el nem kelt, tovább Bákóba, esetleg Foscaniba (így!). És kapott azokért jófajta magyar ezüst húszasokat, körmöci dukátokat, esetleg „Napoleon d’or-okat”, mert bizony akkor Moldvának nem volt saját pénze. Elmesélte, hogy gyerekkorában örmény kereskedők teveháton is hozták a keleti árukat, perzsaszőnyegeket, citromot, narancsot, datolyát, szentjánoskenyeret és jóféle teát. Mivel pedig még az én gyerekkoromban is a határon túlra való kereskedés könnyen ment, a kézdivásárhelyi nagyszámú iparosság is ott értékesítette áruit. ĺgy pl. KUPÁN bácsi, a kalapos céh atyamestere összeszedvén a kalapos mesterek gyártmányait, maga vitte azokat át Moldvába értékesítés végett. Éppen így szedte össze a csizmadiák atyamestere a rámás csizmákat, a vörös szattyánbőrökből készült kifordított, varrottas talpú csizmákat, melyek itthon ugyan egy új forint és harminc–negyven krajcárba kerültek, de a határon túl már Dukát és Napoleon d’or volt az áruk. Ezenképpen jártak el a többi céhek atyamesterei is, tímároké, cserzővargáké, bútorasztalosoké stb. mind. (Nagy volt pedig a forgalom Galac felé is, mert jól emlékszem, hogy az egyik SZABÓ András nénitől örökölt házunkban lakott egy piaci árus, ki Galacról hordta a narancsot, citromot, teát, kávét, és a házbért ezen árukkal fizette.)
Ezen tanév nyarán történt, hogy atyám ragyogó arccal, de könnyes szemekkel tért haza hozzánk, fennhangon kiáltva: „nagy öröm ért minket, megvertek minket a poroszok, estére fényesen kivilágítunk!”18 Volt is olyan fényes kivilágítás Kézdivásárhelyen, amilyen azóta sem volt többször. Másnap pedig nagy hálaadó Istentisztelet tartatott a kézdivásárhelyi ref. templomban, melyre még a kantai barátok is feljöttek miseingben, az isteni tisztelet végeztével pedig lement Kantába az egész gyülekezet, ahol a rom. katholikus templomban fényes „Te Deum” tartatott.
Ezen vakáción történt meg, hogy egy délután, Torjára, a BENKŐ Dénes úr bátyámhoz igyekezvén gyalog, utolért egy fehérvászon nadrágos, sötét kabátos úr, kinek kabátja alól kilátszott a vörös ing. Beszédbe elegyedvén elmondta, hogy ő Futásfalvára igyekszik, LUKÁCS kapitány úrhoz (kinek kertjében 500 almafa volt, de mindenik más-más fajtájú) és sok minden szépet mondott GARIBÁLDIról. Belemelegedvén a beszédbe, tőle tanultam meg ezt a nótát:
Kerek ez a zsemlye,
Nem fér a zsebembe,
Ketté kéne vágni,
Úgy kell megpróbálni
Éljen GARIBÁLDI!
Az 1866–67. tanév új jelekkel kezdődött meg számomra, mert szüleim meggyőződvén arról, hogy a közhangulat ellen kellemetlen lévén cselekedni, engem is a többi ifjúsággal egyezőleg „expora” adtak és pedig jó szerencsémre a TÉGLÁS néni expójára. Az expó rendszer értelmében 7 fizető és 1 nem fizető növendék alkotott egy expót. Minden fizető növendékért kellett évente 18 o. é. forint főzési díjat fizetni, azonkívül egész évre 1 véka fuszulykát, 4 bécsi font húsnak az árát. Ezért mindennap megkaptuk húsleves-, sóbafőtt- és mártásból álló ebédet és valamely főzelék- vagy túrós puliszkából álló vacsoránkat. A kész ételeket nem fizető társunk hozta be a collegiumba a kifőző helyről és ugyan ő vitte vissza az üres edényeket. Az étkezésnél pedig sorrendet kellett tartanunk, már azért is, hogy a hús vagy más étel szétosztása igazságosan történjék, amenyiben a sorrendben az utolsó volt az osztó. A kásztrolos túróspuliszka 8-felé való osztásánál, ilyen szisztema mellett megtanultuk a körnek pontos 8-felé osztását.
Ezen tanévben már zászlók alatt mentünk a vasárnapi Istentiszteletre éspedig: I. k.o. piros, II. k.o. fehér, III. k.o. zöld, IV. k.o. kék zászló alatt. A Templom utcában sokszor párhuzamos rendben ment a 3 első osztály.
Itt említem meg, hogy mindjárt a tanév elején vezényeltek ki minket a ref. templomhoz, hol a várkastély egy olmadozó falrészletét és bástyáját kőműves mesterek bontogatván, mi hosszú láncot alkottunk és egyik a másik kezéből adta le a követ, a kastély kijárata mellett álló épülethez, amelyből később, ha jól tudom, elemi iskola épült.
Szomorúan emlékszem vissza, hogy jó rajzoló FÜZI tanár uram sikertelen fáradozott velem, hogy engem a germán-nyelv elsajátítására serkentsen. Egy délután BRASSAI bácsi „Okszerű vezér”-éből betanulásra feladott négy soros körmondatban egy „das” helyett „der”-t mondván, ő engem órák után elpáholt. Másnap délután aztán közölte velem, hogy minden délután 4 órakor német leckére kell előállnom. Persze az ő fáradozása – éppen úgy, mint Makón STEINER igazgató úré is – ugyan kárba veszett, mert még ma sem tudom, hogy pl. az ajtó „der”-e, „das”-e vagy „die”?
Meg kell említenem, hogy ezen tanévben nagy zenei-mű élvezésében részesültünk. REMÉNYI Ede hegedűművész ragyogtatta előttünk tehetségét, a „Repülj fecském ablakára” és „Szeretlek én egyetlen egy galambom” dalokat, POLÁNYI zongoraművész kíséretével. Énekóráinkon egy újabb lengyel dalt tanultunk meg, amely így kezdődött:
„Óh te méltán lángzó forró lengyel,
Fájdalmaidnak öléből életre vidulj föl.
Itt rád vád s gyötrelem vár,
Mit zsarnok dölyf reád tár,”
etc. etc. (ma nem lehet leírni.)
Ezen tanév záróvizsgálatán nyilvános szavalóverseny volt a harmadik osztályban, szokásosan VÖRÖSMARTYnak „Élőszobor” című költeménye volt a verseny tárgya, s habár keményen pályáztam is a dicső-ségre, a pálmát az orrom elől DOBAI Jancsi vitte el.
Nem emlékszem egészen, ezen tanév végén vagy a következő elején vonult-e fel a Székházba gróf KÁLNOKY Dénes 4 fakó lovával vontatott kocsiján, mint Háromszék főkirálybírája, megnyitni az annyi év után első „Sedria”-t. Megértük, hogy a piros, fehér, zöld színek egy zászlóra kerüljenek, de a lábasházról is lekerült a kétfejű sasos sárga tábla és helyébe fehér került a magyar címerrel.
Az 1867–68. tanévtől kezdve BARTHA M. tanár úr felügyelete alá kerültünk, „Wasmivel” a „Was sagt er”-ek végképp kiköltöztek a lábas házból, olyan bátran énekeltük a collegium udvarán az
1. „Isten adj hazánk felett...-”
2. „Fel, fel vitéz, fel erős, fel erős, fel erős magyar nép...”
3. „Már a vár fokán...” kezdetű magyar indulókat, és amellett vígan éltünk az expó jóvoltából. Tömegesen biflálva be a „De-bello, gallico”-caputjait, nem felejtve el AESOPUS meséinek előző évről elmaradt darabjait.
Ám, ha szorgalmasan bifláztunk is, de a délelőtti iskolazárás után, kimenve a mai szövőgyár akkor üres telkén keresztül a mai dohánygyárnak akkor is bekerített telke mögé, már gyakorlatilag igyekeztünk tudomást venni a szemerjai akkor még finom kicsiny sárga levelű dohány minősége felől, VASS Dénes, CSISZÁR Pál, SIPOS, KILYÉNI András és mások társaságában egy ilyen alkalommal megmentettük egy dohánycsempésznő egész dohánykészletét a spinát huszároktól. Máskor meg azzal szórakoztunk, hogy a CSISZÁR Pali jó társammal közösen bírt egycsövű pisztolyból, saját gyártmányú puskaporunkkal célba lövöldöztünk. Évközben már kiváló eseményeink voltak, hogy CSÖSZ János tanuló társunk a szemerjai templomban, KILYÉNI András pedig a kilyéni temp-lomban tartottak ref. Istentiszteletet, és mi osztálytársaik, iskolai engedéllyel mind kivonultunk oda.
Szégyenkezve bevallom, hogy a szemerjai patak partján céllövészeteink alkalmával már megismerkedtünk a Jenigde, Damenzigarett, Inlander és Latos dohány nevű kincstári termékekkel, de ezenkívül a „Szemerjai-papusá”-val is, melyet aztán egy, a Csíki utcán lakó öreg bácsi vágott föl finom dohányvágó gépén laskadohánnyá és nem kellett a „Cornelius Nepos” bekötési tábláját agyonfaragni. De a Latos dohány jussán későbbi időben megtanultuk az új és a régi súlymértékek között való váltószámot. Mert a Latos dohány ára 17 krajcár volt és a bécsi latt = 17 gramm, mert hogy el ne felejtsem, akkoriban a húst bécsi fonttal mérték. (Egy bécsi font ...)19 A gabonát vékával, a bort kupával, itcével, meszejjel. Kilyénben persze a SZÉKELY Gergely családhoz voltunk uzsonnára meghíva.
A tanév végén a „Herceg SCHWARZENBERG Csarnok”-ban20 tartott nyilvános vizsgálatunk alkalmával a „Rendületlenül” című költeményre volt nyilvános pályázat kitűzve, melynek egy császári arany jutalomdíját CSŐSZ János tanulótársam vitte el előlem. Erről a csarnokról jut eszembe az akkor annyival is inkább köztudatba ment tény, hogy előttünk történt, midőn CSÁSZÁR Bálint uram a POTOCKI uram boltjában megvásárolván a stemplis papirost, arra ráírt valamit, de tévedésből nem porzót öntött az írásra, hanem tentát. Akkor aztán másik stemplis papirosra írva az állítólag azonos tartalmú szöveget, azt megszárítva, gondosan zsebredugta. POTOCZKI uram az eldobott papirost felvéve, arról leolvasta, hogy CSÁSZÁR Bálint tetemes összegről szóló ajánlatot szándékozott beadni az akkori pénzügyigazgatósághoz a sepsiszentgyörgyi regale bérletek fejében. Nosza rajta, BOGDÁN és POTOCKI uramék, egy még nagyobb összegről szóló ajánlatot adtak be, és csak a versenytárgyaláson tűnt ki, hogy CSÁSZÁR Bálint a zsebében felejtette az offertet.21 A következő időszakban aztán CSÁSZÁR Bálint sutytyomban adta be bérajánlatait és ezzel kezdődött Sepsiszentgyörgy városa anyagi fellendülése és a város lakóinak megrendíthetetlen bizalma CSÁSZÁR Bálint személye iránt.
Nem végzek talán felesleges munkát, ha a nyelvhasználatra nézve megjegyzem, hogy még ekkor is vajúdott az egyének megszólítása, folyt a kegyed, nagysád megszólítás divatja, de nem múlt el a „Honderű” stílusa sem, melyről a következő, VAS Gereben művéből való idézet szolgáljon:
„Ifjú: (Tonelépésben közeledik a háziasszonyhoz, kezet csókol és köszönti) Óhajtám tiszteletemet tenni a teinsasszonynál.
Úrnő: Kegyed révén a jogászi minőség valójában létezendik városunkban.
Ifjú: Ez irányt jelöltem ki életcélomul!
Úrnő: Nemes célját a polcok magaslatáig akarja ön egykor beszárnyalni, – vagy mint a jog-
védelem apostola fog küzdeni az elnyomott felek igazságáért?
Ifjú: A jövendőnek burkaiban rejlik még sorsomnak ujjmutatása!
Úrnő: ĺgérje meg kegyed, hogy kedvenc gyermekemnek védkarát nyujtandja és az ifjú élet göröngyein iránytűje leend.
Ifjú: Szent kötelességemnek érzetében ígérem, hogy lámpája leszek a zajló tengeren, hogy örvényeitől megóvjam.
Úrnő: Az anyai kebelnek ihlete súgja nekem, hogy kegyedben a vezércsillagot lelém fel és sugarai szerencsésen vezérlendik magzatomat.”
Más idők, más kifejezésbeli szokások. Ma az Élet, Ember, Gondolat szokását éljük.
A lefolyt három tanév alatt mi, a négy összetartó kézdivásárhelyi családnak fiai sokszor róttuk a Kézdivásárhely–Sepsiszentgyörgy közötti országutat, és ebből a sok utazásból az első karácsonyi vakációi út volt a legemlékezetesebb, amennyiben Sepsiszentgyörgyről nagyon szép időben indultunk el, de már a Szépmezőn elkezdett fújni a „Nemere”, amikor beértünk a brassói–berecki főútvonalba, már elkezdett havazni, Maksán már meleg bort itatott velünk HOSSZÚ nénikénk, Csernátonban pedig az „Itt a bakánál, legjobb bort innál” című korcsmánál egyik társunknak lábát már hóval kellett feldörzsölni, és a nagy hófúvásokban alig tudtunk hazavergődni Kézdivásárhelyre.
Akkoriban Sepsiszentgyörgyön még csak a négy középosztály volt felállítva, és így szüleinknek választani kellett, hogy melyik collegiumban folytassuk tanulmányainkat. Mivel pedig NAGY Géza tanulótársam testvérei a nagyenyedi BETHLEN főtanodában tanultak, én is HANKÓ Iván társammal oda vándoroltam. És egy szép augusztusi délután megindult a két borított szekérből álló karaván, az akkor egyedül lehetséges úton, a Székelyföldön keresztül, Nagyenyed felé, hogy 4 napi bolyongás után kiköthessen a két szemközt néző nyíllal átlőtt nyakú hattyúból álló címtáblájú vendégfogadóban. A vándor csoport feje MOLNÁR Dénes theológus volt, mellé sorakoztunk NAGY Béla II. é. theol., ZAYZON Albert I. é. jogász, SZOTYORI J. I. é. theol., NAGY Gyula II. é. philosophus (vagyis VIII. g.o.t.) NAGY Géza, HANKÓ Iván és jómagam V. g.o. tanulók, MOLNÁR I. mézeskalácsos fia, kinek az apja volt a szekeresünk és még két-három kisebb társunk és a két kocsis. Uramfia, micsoda karaván volt! – ahány diák, annyi láda, és a szekér oldala is kantárba rakott töltöttkáposztás fazekakkal és túrós tarisnyákkal. A pakolás, búcsúzkodás Kézdivásárhelyen délig tartott, úgyhogy csak később délután juthattunk be Kászonújfaluba. És itt kezdődik igazi deáki életem. Némely gastronomiai megnyilatkozásom alapján közakarattal az elemózsiás tarisnyák, káposztás-fazekak és túróskupák directorává kiáltván ki azzal, hogy úgy igyekezzem, hogy az utolsó, gerendi stáción is maradjon még valami. Étkezésünk közben egy másik szekér érkezett oda csupa diákkal. Meg kellett tanulnom, úgy énekelik állva a köszöntőt, „Gaudeamus igitur”, – és – akkor azon éjszakára meg van kötve közöttük az örök béke, és egy asztalhoz költözik a két felekezet. De csak akkor lőn nagy ijedségem, midőn NAGY Béla odasúgá nekem, Lajos, maga vigyázzon a dugókra. Egyszóval nekem, 14 évet múlt gyerekembernek kell vigyáznom, ha idősebb társaim eleresztik a gyeplőt. Nos hát most is megveregetem a vállamat, amiért reggel 2 órakor – mikor a siserahad aludni tért – kabátom jobb zsebéből előadtam az össztársaság által elfogyasztott 12 számú boros és a 11 borvizes üveg dugóját. De addig megeredt a nóta, és én együltömben, stantepede, meg is tanultam a deáki életre legszükségesebb tudnivalókat:
1. Kórus: (Kört, kört, köréneket és jó bort
Szeretjük mindnyájan.)
N.N. (akire rámutatnak) kedvesed neve.
Szóló: Eulália (Eufrosina, Leokádia, kinek mi tetszik)
Kórus: Eulália, Éljen! éljen, éljen, mindkoron.
NB. (Ez alatt a töltött poharat a felszólított N.N. ki kell, hogy igya, a többi meg nézi.)
Kórus: (Jaj de, jaj de, jaj de kár,
Üres a pohár;)
Kórus: Kört, kört, köréneket és jó bort...
(és ez így megy mindaddig, míg minden résztvevő megitta a maga egy pohár borát.)
2. Ha a diák útra kél, s útra kél,
Friss cipóval vígan él, vígan él!
Egy, két pohár krampampuli
Ezer milljom paropli
Juphaidéra, juphaida
Juphaidera, juphaida – (és változatai).
3. Igyunk, igyunk barátim!
Rövid az élet, örök a sír,
Ne nézz, ne nézz a jövőre, Élvezd a jelent,
Igyál, és ne sírj! –
4. Keserge, Fiuk, az Isten áldjon meg,
Mert nem nézhetek vidáman
Csak mikor részeg vagyok.–
5. Székely vagyok, szabad bércek szülötte
Szabadon foly, de hogyha mi gátolja
6. Bekecs alatt Nyárád töve,
De belseje aranybánya,
Ihajja! – (és a többi.)
Amikor beszámoltam KOVÁTSY Bálint uramnak a dugókkal, kiderült, hogy vérint való atyafiak vagyunk anyai ágon, és bevitt engem aludni a vizitszobába.
Ebédidőre Csíkkozmásra értünk, honnan pár lépés volt a csíkszentmártoni papirosmalom. Csak természetes dolog, hogy a 3 órai etetési idő alatt a malom vezetőjének szívességéből alaposan megtanultuk a merített papír gyártását. Megtanultuk a kender és len rongyok szétválasztását, a rongyok fehérítését, a rongyoknak „Hollender”-ben való aprítását, a szétfoszlatott rongy masszá(já)nak enyvezését és a most már kész papírmasszának merítését, és a merített lapnak nemez lemezekre való fordítását, a felesleges nedvességtől való kipréselését, a szárítópadlásra való kiteregetését. A késői délutáni órákban értünk Zsögödre, ahol nemcsak a fürdőt szemléltük meg, de az ottani papirosmalomban az itatóspapír gyártását is.
Marosvásárhelyen egy, a főtéren, a BODÓ-kútjához közel eső vendégfogadóba szálltunk be. A BODÓ-kútja nem szólalt ugyan meg a mi kedvünkért, de a káposztás fazekak is szörnyen megürültek. Fővezérünket a vásárhelyi kórházban hagyva súlyos fejsebével, Nyárádtő és Kutyafalva mellett elhaladva, ezen ötödik napon elindultunk Enyed felé. Déli időre az Aranyos folyó hídja mellett eső vendégfogadóban22 kötöttünk ki, hol már csak a túrós bödönök segítettek ki ebéd dolgában, mivel mi nem számítottunk ezen ötödik napra, mert a tarisnyák szalonna tartalma „Tabu” volt számunkra. Még jókor délután beértünk Nagyenyedre a collegiumba, VITUS senior úr hamarosan „dislocala” is minket, és mivel szalma ugyan bőségesen állott rendelkezésünkre, hamarosan megteltek a szalmazsákok is, hogy jó nyugodt éjszakát tölthessünk el, de előbb, mivel a déli rántott túró igen nagy üreget hagyott gyomrunkban, amúgy frissiben a híres „Enyedi dög”-ből is falatoztunk.
A collegiumi törvények megtartása fölött egy, a theologusok, jogászok, filozófusok által választott juratus testület működött, s amelynek élén a megválasztott senior állott (ezen évben VITUS úr) és hű társa, (a) contra scriba. Minden panasz és kihágás megvizsgálása a jurátus testület elé tartozott, melynek ítéletei fölött a tanári testület őrködött. Minden lakószobának megvolt a főnöke, primárius és másodfőnöke, secundárius, kik a szoba rendjére, tisztaságára felügyeltek és a mentorságuk alá tartozókat tanulmányaikban segítették. Szegénysorsú tanulótársainkat a collegium nemcsak teljes tandíj, lakásdíj, fűtésdíj elengedésével, hanem naponta 2 ingyen cipó adásával is segítette, az általuk végzett szolgáltatásokért kisebb jutalmakkal is segítette. Az V–VI. osztálybeli csoportba eső szegény tanulókat, akik minden kedvezményt élveztek, akiket neuter-eknek neveztek, kik úgyszólva rendőri szolgálatot teljesítettek, ezekből teltek ki a párosával szolgálatot teljesítő kapuőrök (cursorok) és a fő éjjeli őrök (vigilek), kik néhanapján a collegium kórházában is elég jó díjazás mellett ápolói szolgálatot is teljesítettek. A négy alsó osztály szegény tanulói pedig seperték a szobákat, folyosókat, udvart; fát és vizet hordtak be a szobákba, és éjjel felváltva őrködtek a folyosókon. Megfelelő díjazásért kosztot is hordtak be (mert akkor nem volt közétkezés), és a lustább diákoknak megfelelő díjazás mellett még mosdóvizet is hordtak be, és naponként segédkeztek délelőtt 11 óra után, a collegiumi cipók kiosztásánál. Bezzeg megindult az üzlet a cipókiosztás után a hangos „ki ad el cipót?”, „Ki veszen cipót?” kiáltásoktól. Az elmondottakból megérthető, hogy lehetett az, hogy pl. okáért egy háromszéki tanu-ló, kinek kezébe édesapja, mikor őt az igazgatói irodában ott hagyta, 20 krajcárt tett le évi költségül, mégis mikor hazatért, 2–3 forintott vitt haza. Amikor én enyedi diák voltam, a theologiai, jogi facultásokon, a VIII. gimnázium(i) osztályban, a tanítóképezdében összesen 1160-an voltunk beiratkozva, akik közül 300-an kaptunk hazulról ellátásunkra kisebb-nagyobb összegeket.
FÁBER tanár bemutatván beszélő gépének szerkezetét, megkérdezte ezen nőalaktól: mi a neved? A felelet volt Eufrozina (ropogós r-vel); ki készített? Fáberrr tanárrr! Mit tanultál a kollégiumban? Ki ad el cipót? Ki veszen cipót? (célzással a d.e. 11 óra utáni cipóosztásra). És elmondatta a géppel, hol, merre járt a nagyvilágban.
Amint hírlett, a feltaláló megőrült, és Eufrozinát agyonverte. Este 9 órakor a contra scribával az élükön megjelentek minden szobában az appaditorok névsorolvasásra, távozásuk után le kellett feküdni.
Mulasztást követnék el, ha meg nem említeném, hogy azon időben a nagyenyedi collegium minden theologusnak, jogásznak, filozófusnak, képezdésznek, minden igazolt szegény tanulónak 2 ingyen cipót adott naponta segélyezésül. Ezen jótéteményen felül minden tanulót, aki beteg lett, saját kórházában gyógyíttatta, ősszel egy párszor a collegium gyümölcsösébe vitte el szüretelni. Szüretkor pedig a miriszlói szőlőbe szabad bemenetet engedett a tanulóseregnek. A Felenyed felé eső fűrészmalmánál saját uszodájában ingyen tanította úszni.
Fakó lovam fel van kantározva,
Repülj Fakó szikrázzék a patkó,
... ... ...
Ne lőjje ki, ne lőjje ki alólam a lovamat,
Annak a lakodalmára megyek én.
Nagy szélfúvás van,
Nagy szélfúvás van a pusztába,
... ... ...
Se szűröm, se gubám nékem,
Nem különb a párnám nékem,
De az igaz betyár
... ... ...
Elhagyott a babám is, babám is,
Megélek én egyedül magam is, magam is. –
Nincsen kedvem, mert a fecske elvitte,
Akkor leszek édes rózsám én még víg,
A nagy dalolás közt eljutottunk Egerbegyig, hol igen akurátus disztótoros vacsorával várt reánk József bátyám uram másik leánya. Onnan a társaság egy része szánon vonult a detremi kúriába.
A húsvéti vakációra Kolozsvárra dirigált atyám nagybátyámhoz, és én a jó diligenssel Tordán át hiány nélkül jutottam el nagybátyámhoz, útközben megbámulván a tordai hasadékot.
A pünkösdi vakációt ismét Alsódetrehemben, KOVÁTS J. úr bátyámnál töltöttem, hol naponta felmászván a szőlőkön keresztül a hegytetőre, a görög aoristusok alaposabb tanulmányozására, s a tetőről végigtekintve a Pietrosul, az Ünőkő, a Vlegyásza, a Retyezát és Fogarasi havasok, és a háttérben emelkedő Hargita által körülhatárolt térségre, láttuk majdnem egész Erdély határait. A hegy túlsó oldalán ültetett erdőben meg azt láttuk meg, hogy milyen óriási károkat okozhat az apácahernyó.
Az V. g. osztályon szerencsésen átlábolván, megjött a nagy vakáció, és azzal MOLNÁR I. kézdivásárhelyi mézeskalácsos is két ekhós szekerével, hogy haza vigye a fiát és engem, és hogy megtöltesse hordóit Marosvásárhelyen színmézzel. Hazafelé tehát ismét Marosvásárhely felé indultunk nagy vígan. De hogy a hordók megteltek mézzel, annál inkább lépésben indultunk Gagyon, Oklándon, Előpatakon át Vásárhely felé. Utunkban a Rikán átmenve Réka sírjánál is megálltunk Réka emlékének adózandók. Még Enyeden csatlakozott karavánunkhoz egy bérkocsis 5 bardóczszéki tanu-lótársammal, és ott tartottuk a búcsúzót, mert a felsőrákosi korcsmától utaink elváltak. Onnantól kezdve csikóink csak lépésben haladgattak, nem bírván a mézterhet, igazolván, hogy „mézből is sok, ami sok”. ĺgy baktattunk Köpecen át, hol akkor éppen „nem volt baj”, hacsak siralmas gyaloglásunkat nem tekintjük bajnak. Estélig mégiscsak beérkeztünk Hidvégre, másnap reggeltől délutánig beértünk Alsócsernátonba, az „Itt a bakánál legjobb bort innál, hogyha megállnál” korcsmánál búcsút mondtam MOLNÁR bátyámnak, és alkalmi szekérrel hazamentem Kézdivásárhelyre, hová még elég jókor érkeztem, hogy segíthessek testvéreimnek a szénatakarásban.
Csak természetes, hogy egész napi kirándulásokat is rendezett az ifjúság. Amikor a Szent-Anna-tóhoz rándultunk ki, sok minden cókmókot kellett cipelni, nekem két kulacsot – azóta sem voltam többé soha kétkulacsos – melyeket egyik jó kedvű confráterrel egyetértve vízzel megtöltötteknek állíttattunk lenni. A messze úton vízért epedőknek kemény szívvel kellett megtagadnom a vizet, megmagyarázván, hogy a víz ebédidőre kell, mert a tó vize ihatatlan. Amikor aztán a tónál étkezésünk véget ért, confráter társunk buzgó fohász után megáldotta a kulacsok tartalmát, kérvén Istent, hogy változtatná borrá. És megtörtént a csoda – bor folyt a kulacsból. Egyéb sem kellett MISKOLCZY Máriának, ki az egész úton vallási vitákat folytatott az egyik fráterrel, rácsapott, mint a kánya a confráterre, hogy meri az Isten szent nevét belekeverni az ilyen profán tréfákba. Bezzeg meglapultunk szégyenkezve megleckéztetésünkért, de nem is volt többé vallási vita. Vita nélkül jártuk meg a „Bálványos várát” is. A Szent-Anna-tó tündéreiről és a „Bálványosvár” mondáiról elég érdekes thema volt. Mikor egy fürdővendég eltávozott, palotája a fürdővendégek közakaratából az estéli közvilágítást látta el, a lángok martaléka lett.
Az első kedves iskolai élményem az volt, hogy iskolatársaim: DÁNIEL Gábor, PÁLFFY Mór, ÁRKOSI, DIÓSZEGI, GEREI meghívtak a DANIEL Gábor nagybátyjának szőlőjébe, egy kis szüreti lakomára. Nem tudván, hogy mit jelent diáki nyelven a nagybácsi szőlőjébe való invitálás, természetesen szívesen csatlakoztam hozzájuk. Csak akkor kaptam észbe, mikor a fellegvár háta mögé felkapaszkodva a szőlős kertek kerítésén kívül sétálgattunk, és csak miután ÁRKOSI társunk felszólítására két csoportra oszoltunk és a szőlőcsősz ÁRKOSIékat kísérgette a kerítésen belül, mi többiek pedig nyugodtan besétáltunk a nagybácsi szőlőjébe, akkor lettem tudós a kérdés felől.
A gymnáziumban pedig szorgalmasan tanulmányoztuk Micipsa háborúit, Toldi magyar irodalomtörténetét, ARANYOSRÁKOSI SZÉKELY S. az „unitária vallás történelme” című művét és legfőképp MILNE Edward „Phisiologia” művét, melyet maga BENCÉDI Gergely25 igazgató úr adott elő. Ő látva negy érdeklődésemet, mindig előttem helyezte a padra az 1 méter hosszú gyermekcsontvázat és ugyan sűrűn feleltetett engem. (Az évvégi, BRASSAI bácsi elnöklete alatt tartott nyilvános vizsgálaton azzal tüntetett ki, hogy a kihúzott sédát elvette tőlem, és összefoglaló kérdést adott az állat-ország egyes családjainak idegrendszeréről.)
A szombati és vasárnapi szabad délutánokon többször sétáltunk ki nagybátyámnak Szászlónán lévő kis birtokára, hol a nép (KONRÁD, HETZEI, ... stb.) a Kalotainak nevezett magyar viseletben járt, ahol ha nem is akadt nyúl, de annál több Szent László-pénzét (nummulith), Grypheát szedtük ki a Bocsort oldalából, és közelről szemlélhettük RÁKÓCZY György nagyságos erdélyi fejedelemnek gyalui kastélyát, hiszen arra már a Kolozsmonostor végén álló RÁKÓCZY-emlékmű is elkötelezett. A húsvéti vakáción pedig atyám akkor már Kalota-Szent-Királyról szekeret küldött értem és én ilyen módon újból láthattam az egy év előtt látott tájakat. Már akkor közölte velem atyám, hogy felszólítást kapván a honvédséghez újból való belépésre, alighanem a Székelyföldre kap beosztást, ami persze ismét iskolaváltozást jelentett számomra. Kolozsváron kezdtem megtanulni a tanulás módját az élettan és a magyar irodalomtörténet kapcsán.
Elkövetkezett a tanév vége is, és atyám már Besztercén teljesítvén tényleges szolgálatot, én is 2 hétre hozzá utaztam diligenson. Útközben a válaszúti vendéglőben váltott a postakocsi lovat, mi ott megvacsoráztunk, s mivel én gr. LÁZÁR E. útitársunk gráciájába kerültem, a tiszteletére adott vacsorán ingyen vendégként működtem. Másnap későn reggel beértünk Besztercére, hol atyám már megkezdé a honvéd zász-lóalj megszervezését. Az első sorozáson atyám 1600 Beszterce vidéki ifjúra mondván ki „Auf meine Verantwortung tauglich”, és annak legnagyobb része csakugyan tauglich volt és bekerült a besztercei óriás zászlóaljba.
Lefelé folyik a Tisza
Éljen TISZA, BÖSZÖRMÉNYI
Germán szóra küldték a fiút Besztercére, és vele rándultam ki Borgó Prundra, megtekinteni azokat a sáncokat, melyeket atyám hányatott ki 1849-ben, mikor a honvédsereg kirándult Vatra Dorna felé, hogy Húsvét reggelén meglocsolhassa a fekete-sárgákat.
TOROCKAI Jankó, Jankó, Jankó,
Lett erre örömrivalgás, mert az apostrófát atyámnak egyik aradi honvéd fogolytársa volt. Gyulafehérvárra a késői éjjeli órákban érkeztünk be, és mivel a menetrend szerint be kellett várnunk az „Első Erdélyi Vasút” aradi vonatát, volt időnk bőven megtekinteni a várost is, de főleg az emlékezetes gyulafehérvári kazamatákat, hol atyám is nehány hónapig fogva volt 1849-ben.
Brassóban újból is megcsodálva a vízvezeték csurgóit és a már 1864-ben látott világító gázlámpákat, atyámnak egyik ismerőse által átengedett kocsin Kovásznára hajtattunk ki, ahol anyám és testvéreim akkoriban fürdőhasználatért időztek. Kovásznán ekkoriban egészen más összetétele volt a fürdőző közönségnek, mint 1864-ben, leginkább Háromszékmegyéből toborzódtak össze. Anyámékkal együtt aztán augusztus hó végén beköltöztünk mi is Brassóba, a Bolgárszegbe, KENYERES Testvérek és RÉTHI Lajos tanfelügyelő szomszédságába. Húgom sürgősen megkapta a brassói tífuszt, melyben majdnem 5 hónapig kínlódott. Mivel az ő betegágyánál felváltva mindig ketten őrködtünk, hogy lázálmaiban el ne szaladjon, teljesen elfelejtkeztünk arról, hogy nekem iskolába is kellene járnom valahová. ĺgy azután csak januáriusban próbálkoztunk meg a beiratkozással, éspedig elsőbben az ág. ev. gimnázium igazgatóságánál. Igen hiányos germán nyelvismeretem miatt az igazgató úr csak az V. osztályba akart felvenni – engem ki a VI. c. osztályt már kitüntetéssel végeztem. A szintén német tannyelvű róm. kath. gymnáziumban azon tanévben állították fel a VI. g. o.-t, és egy év elvesztéséről volt szó, azon eshetőségre való kilátással, hogy megtanulok németül beszélni, oda iratkoztam be. Mivel a germán nyelven való felelés, különösen a rettentően választékos germán irodalomból nehezemre esett, kapva kaptam az alkalmon, midőn az iskolai értesítőből megláttam, hogy a gimnázium tannyelve: német, magyar, román. Atyám beleegyezésével közöltem osztályfőnökömmel, ROSKOZNI Elek világi paptanárommal, hogy ezután magyarul fogok felelni. Nem is gondoltam, hogy mekkora ágyút sütöttem én el ezzel, mert tanárom erre a hírre megölelt és biztatott: „felelj csak magyarul, ne félj, nem hagyunk el”, és nagy örömmel közölte a tanári teremből kilépő VARGYASI Endre világi paptanárommal, miszerint atyám kívánságára ezután magyarul fogok felelni. Uccu erre VARGYASI úr is megölelt, biztatott: „Csak felelj magyarul, nem hagyunk!”
Brassói időzésem alatt záródott le a porosz–francia háború, ami persze már szász polgártársainknak is nagy tüntetésre adott alkalmat. Megemlítem itt, hogy a brassói magyar, német, román polgárság a szász tüntetés ellensúlyozására nagy testvéri egyesülési ünnepélyt tartott, ugyanazon napon, mikor a szászság tartotta ünnepélyét „Nr. 1.” vendéglőben. Ezen zártkörű ünnepélyen az ablakok belőlről deszkával, matracokkal voltak tapecírozva, nagyobb biztonság okáért a helyőrség is készenlétbe volt helyezve, és mégis reggelre – óh csudák csudája – a bezárkózott teremben összetört tálak-, székek- és vérnyomokra talált a felszolgáló személyzet. A testvérülési ünnepély első része a bolgárszegi gör. kel. gimnázium előtt folyt le, honnan katonazenekar kírérete mellett vonult le négyes sorokban a hosszú ünneplő sor s a városház terén fogadtak egymásnak örök hűséget, este pedig a „Nap” című (ma rom. kath. apácazárda) vendéglőben ünnepeltek. (Amelyen még atyám is mondott román nyelven üdvözlő beszédet.) Ezen évben kezdték építeni a „Keleti Vasút”-nak Brassóig terjedő részét.
Ugyanakkor zajlott le a kovásznai – Háromszékre oly végzetes – képviselőválasztás is, midőn az orbai szék népe TISZA Lajos akkori közlekedésügyi miniszter és dr. CSEH Károly borszéki fürdőorvos között választhatott. Mivel a választók bizalma inkább az utóbbi jelölt felé hajlott, a választási elnök, gr. MIKES (a most élő gr. MIKES Ármin atyja) oly mérhetetlenül felbőszült, hogy kilépve a választási helyiség (a mostani takarékpénztár) erkélyére, onnan szidalmazni kezdte a várakozó választókat, kiejtve a „paraszt szé-kely” szidalmat is. Erre az inzultusra kőzáporral felelt a tömeg. Szerencsére a kirendelt karhatalom megfontoltságának (hála) nem következett be vérontás, mert a parancsnok látva, hogy a szuronyt szegezve előrenyomuló katonák elé élőfalként odaállanak az atyák, biztatva fiaikat „szúrd le hát atyádat” kiáltással, ő maga kiállott a katonasor elé, fölszólítva a tömeget, hogy hát üssék agyon előbb őt, mert neki kötelessége a választási elnöknek engedelmeskedni, neki előnyomulni „muszáj”. Erre a szóra szétoszlott a választók tömege, de megválasztatott dr. CSEH Károly. MIKES gróf pedig csendőrök és katonaság által őriztetve ért haza, de 2 éven át nem került uradalmába székely munkás, a bérlőt is elüldözték, és csak akkor csendesedett le Zabola népe, midőn a gróf emeletes iskolaépületet ajándékozott a községnek.
Mivel atyám testestől-lelkestől katona volt, én is szert tettem némi katonai ismeretekre, így megtanultam a menetközben való térképezést. Phisicai ismereteim gyarapítására nagy hatással volt, hogy volt enyedi mentorom, ZAJZON Albert a brassói távíró hivatalhoz kapott beosztást, és az ő szíves meghívására, midőn ő éjjeli szolgálatban volt, gyakran felmentem a távíró hivatalba, és ott beletanultam a „MORSE” gép kezelésébe, és phisicai ismereteim más irányban is gyarapodtak.
Brassó városa akkor egészen más képet mutatott, mint a mai. Azon nagy tér, melyen ma a törvényszék, a posta, a pénzügyigazgatósági paloták és a belvárosi indóház állanak, akkor vásáros napokon vásártér, más napokon gyakorlótér volt. A Cenk hegy felé, a Csigadomb alatt volt a gázgyár, melyben bükkfából állították elő a világító gázt. A volt Klastrom utca E. k. végén ott állott még a kettős városkapu, egyik oldalán a rendőrőrmesteri lakással, másfelől az idegenforgalmi irodával. A vásáros szekerek ezen a kapun haladhattak be a főtéri piacra, hol áruikat lerakván, a volt Kapu utcán haladhattak kifelé a nagy piactérre. A volt Rezső-körút helyén, a felhordott sétatéri út tövén húzódott el a „Graben”, amely a városi erdőkből hordott bükk tűzifával volt telehordva.
A városi tanács azon idő berendezése szerint Brassó széknek a közigazgatási feje volt. Minden városi szenátor 1-1 járásnak főszolgabírói tisztjét viselte inspektori címen. Onnan tudom ezt bizonyosan, hogy amikor a Keleti Vasút nyomjelzése volt, akkor engem SCHEIDER senátor magával vitt, azon a bizonyos Mária Therézia korabeli hintón, melyhez a négy lóból álló előfogatot az érdekelt községek adták. Két napig tartott ezen excursio, Földvár-, Vörösmart-, Apácán át. Felemlítem most azt is, hogy a mostani Kút utca ott végződött, ahol a mai Egres utca nyúlik el, mert nem lévén még vasúti pályudvar, nem is volt szükség útnyitásra.
Ezen időtájt tűnt fel Brassóban Mr. IZOS francia nyelvmester, ki arra vállalkozott, hogy 6 hónap leforgása alatt megtanítja a növendékét franciául beszélni. Hármas csoportokba osztotta be növendékeit, egyik ilyen hármasba engem is. Emlékezet okáért leírom módszerét. Az első tanórától kezdve a kétrétbe tűrt füzetbe (csak 1 példánynál) felírt sajátkezűleg egy szócsoportot és rámutatott az egyes szókra, fennhan-gon felolvasva azt. Nekünk addig kellett ismételnünk, míg helyes franciasággal hangoztattuk azt. Akkor aztán lediktálta német nyelven az egyes szók jelentését. Másnap aztán a szócsoportból kérdő mondatokat alakítván, nekünk arra állító mondatokkal kellett felelnünk, és megfordított szereposztással is. Circa tizednapon félórai tanítás után felesége váltotta fel a mestert, ki na-gyon kedves modorú, víg asszony lévén, bizony igyekeztünk, hogy szégyenbe ne maradjunk, megfeszített szorgalommal tanultunk, hogy a 2 mester előtt megálljuk a sarat. Egy hónap múlva már sétákat rendezett velünk, hol a városban, hol a Cenk alatt, ily módon aztán nagy szóbőségre tettünk szert. De még a második hónap végén se kukkintottunk bele holmi „grammais”-be, „Syntax”-ba. Csak a három első hó eltelte után kezdtek társaim (én időközben typhusommal kimaradtam a sorból) nyelvtannal és irodalommal foglalkozni. (Mr. IZOS a budapesti egyetem lektora lett.)
Ezen időben indult útjára HERMANN Antal27 tanárom szerkesztésében a „Nemere” című lap, melynek én kezdettől fogva correctora voltam. A lap szerkesztősége HERMANN tanár lakásán volt, a Klastrom utcában, szemközt a GÖTZ házzal, a „Kronstadter Zeitung” szerkesztőségével. Önként kínálkozott a helyzet HERMANN úrnak, hogy 1872. március 15-én egy kis parázs tüntetést rendezzen. Az utcára néző 2 szoba egyike, a nagyszámú meghívott vendégsereg, KENYERESék, RÉTH tanfelügyelő, Dr. OTROBÁN Nándor, SZELE bácsi, VERZÁR kereskedő, atyám és sok mások számára volt felterítve, míg a másik szoba ablakában nagy transparens volt a magyar címerrel és 1848. március 15 felírással. Ugyanakkor szervezte meg HERMANN Antal a brassói polgári kört. A megalkuváskor mi is, az ő tanítványai, szavalatainkkal élénkítettük a hangulatot, és a legelső estélyén a körnek közreműködtünk és én olyan lendülettel szavaltam el ZALÁR „Zizimjét”, hogy megismétlése helyett TOMPÁnak „A leány szeretőnek való” című költeményét szavaltam el tejfeles szájjal.
Nemsokára ezután I. Károly román király érkezett a brassói állomásra, Erzsébet királynével (írói nevén Carmen SYLVA), ahol az elöljáróság nagy ünnepléssel fogadta. A királyi pár a Sinaiából elébök érkezett udvari 5-ös fogattal hajtatott a városba, ahol a királyné őfelsége a Fekete-templomi nagy orgonán játszott is.
Az érettségit PÁLL István kir. főigazgató vezette le, melyből én „rite” minősítéssel kerültem ki. Huszonkét társam közül 8-an magyarul, (a) többi németül tette le az érettségit. Fölemlítem, 22-őnk közül 9 magyar, 9 román, 3 német és 1 görög nemzetiségű volt.
Az első egyetemi tanév alatt többször tekintve bele a távcsőbe és a mikroszkópba, azzal búcsút mondtam a vagyonszerzés lehetőségének és beiratkoztam a tanárképzőbe.
Ritka szabad időmet az „Egyetemi körben” vagy az egyetemi könyvtárban, olvasással töltöttem el. A világi társadalmi életből ugyan keveset láttam. Egyszer megtörtént, hogy JANCSÓ Benedek30, HEGEDÜS és társai felszólítására elmentem a belső Farkas utcai HEGEDÜS kúriába szavalóversenyre, melynek eredményéül az „Egyetemi kör” által tartott ünnepélyen magam is szavaltam. Ezen tanév telén fellángolt ugyan még kincses Kolozsvár fénye, midőn az „Úri kaszinó” fényes szánkirándulást rendezett Válaszútig, honnan a fényes fogatok fáklyafénynél tértek vissza Kolozsvárra.
A második egyetemi tanévben a mennyiségtan, természettan, vegytan, paedagogia órákon kívül a hetenként 25 órás vegytani gyakorlatokra is beiratkoztam azon szándékkal, hogy a vegyészeti pályára pártolok át. Tanárom, dr. FLEISCHER31 a maga előszobájába osztott be szolgálatra, hol nekem mindjárt az első naptól kezdve merkaptánokat kellett előállítanom nagy mennyiségben, mert ő merkaptán vegyületekkel foglalkozott. Ám Isten úgy rendelte, hogy nehány hét múlva tanárom assistense ágyba került, és nekem kellett az előadási kísérleteket, úgy a kísérleti, mint az elemző vegytani előadásokra előkészíteni. Ugyan kedvemre való foglalkozás volt ez! De bezzeg megsavanyította ezen örömömet a gyógyszerész hallgatók kezejárására való felügyelet. A gázcsapok és a kiöntő edények ugyan éber őrködésemet igényelték. Hozzájárult a pályához való elidegenedésemhez, hogy künn az udvaron felállított fabódékban kellett ezen a rettentő hideg télen ellenőrizni a „magisterium”-okat készítő gyógyszerész hallgatók munkálatait, sőt nem egyszer kellett magamnak is vegytiszta légensavat meg sósavat előállítani. Én ezen alkalmakkor nagyon meghűltem. Ezen okból második egyetemi évem második felében már bejelentettem a tanárképezde igazgatóságának, hogy végérvényesen a mennyiségtan, természettani szakra lépek vissza.
Ezen év nyarán történt, hogy hajnaltól kezdve látván a föld közelében járkáló Venus csillagot33 és annak helyét folytonosan szemmel tartván, jelentkeztem déli 1 órakor dr. MARTIN Lajos egyetemi tanáromnál, a csillagászat előadójánál, hogy én a Naptól nem nagy távolságban jól látom a Venus csillagot. Na, ha igen – mondta ő – állítsa be reá (a) theodositót. Rövidesen kikerült az udvarra egy kis asztalka, reá törtcsövű theodolit a zárt objektívvel. Beállítám a Venusra, s tanárom leszedvén az objektív fedelét, benne volt a távcsőben a Venus. Másnap délben megvizsgáltatta szememet tanárom dr. SCHULEK híres szemgyógyász tanárral, és előtte ismételtem most már a merideán csővel látási produkciómat.34
Dacára sűrű elfoglaltságomnak, mégis jutott idő 3- vagy 4-szer színi előadásokat látogatni, bevallom csak azért, hogy segítsek cimboráimnak akkor, mikor a híres tenorista „ZAJONGHI”35 nem bírta kivágni a magas „c-ét” és mi a tapssal segítettük ki őt.
Ezen tanév második felében sikerült nekem egy megüresedett tanárképezdei ösztöndíjat elnyernem. Ugyanakkor kaptam egy ősi háromszéki család sarja mellett magántanítói alkalmazást. Ami azon anyagi haszonnal járt, hogy közeledvén tanári vizsgálatom ideje, magamnak értékesebb műveket vásárolhattam be s azonfelül egy másodpercütő ún. duplexes zsebórát, ami a csillagászati megfigyeléseknél szükséges segédeszközöm volt.
Ezenközben sokszor éjjelezvén dr. MARTIN tanárommal a meridián cső végénél, előkészítettük a csillagda földrajzi hosszúságának meghatározását. A minisztérium engedélye alapján néhány éjjelen keresztül távirati összeköttetésbe jutottunk az ógyallai csillagvizsgáló intézettel,37 és dr. MARTIN tanárom felügyelete alatt egy jól sikerült holdészleléssel meghatároztam a kolozsvári csillagda hosszúságát.
Mivel alapvizsgálatom ideje szept. 4.-re volt kitűzve, azért pár nappal előbb leutaztam tájékozódásom végett Makóra. Utamban az Alföld Fiumei vasútvonalán azon észleletet tettem, hogy Hódmezővásárhelyen a cigányzenekar a vonat beérkeztével rázendítette a nótát:
Hajlik ide, hajlik oda, gyönyörű szép kisleány.
Bár ne hajlott hajladozott, ne mosolygott volna.
Szegedre beérve a várost ünnepi díszbe öltözve láttam, mert azon napon leplezte le a város közönsége DUGONITS András író életnagyságú szobrát. Én PÁKH sótárnok úrhoz hajtattam – atyám egyik régi ismerőséhez – bizonyos információk végett, és szerencsésen bele is cseppentem egy nagy családi ebédbe, mert PÁKHné DUGONITSsal rokonságban állott. Ám azért bérkocsin naplementekor már a Kis-Zombor (és) Makó közötti kompon állott, és ott tapasztaltam, milyen messzire elhangzik az emberi hang a víz fölött. Felülről jött le egy molnárlegény énekelve:
Baja történt tegnap éjjel az égen.
És az égről egy szép csillag lehullott.
Másnap, midőn bemutatkozni voltam, csak akkor tudtam meg, hogy az algimnáziumot felerészben az ev. ref. egyház, másik felében Makó város közönsége tartja fenn, és ennek megfelelően a gimnázium iskolaszékének tagjait felerészben az ev. ref. egyház, másik felében Makó város közönsége küldi ki. Az ev. ref. egyház részéről: CSÉCSI-NAGY Imre ev. ref. második pap, SZ. MOLNÁR Albert gimn. igazgató (volt pártikulai tanárom), SZALÁRDI J. ev. ref. káplán, ZSAKÓ M. ref. egyházi gondnok, SZÉLL földbirtokos és BÁNFFY Zs. nyug. ref. pap, a város részéről pedig POZSONYI János polgármester, BOGYÓ apátplébános, HORVÁTH M., az orosz egyház (gör. kath.), STEINHARDT J. zsidóiskolai igazgató, NEMCSIK M. városi képviselő, SZÉLL István földbirtokos. Az iskola vezetője CSÉCSI M. Imre volt.
Visszautazva Kolozsvárra, szerencsésen fejeztem be alapvizsgálatomat. És ezzel búcsút mondtam az erdélyi bérceknek, hogy aztán 30 éven át kinn az alföldön időzzem. Makóra visszautaztomban Hódmezővásárhelyen Béla cigány most így kesergett:
Sajkáján ül egy halászlegény,
Elhagyta, el a szegényt.
CSÉCSI tiszteletes úr – ki éppen philosophiai doktorátusra készült – előre beszerezte a tankönyveket, s mivel ő a jeles paedagogiai művekből úgy látta, hogy a legkitűnőbb mértani mű Euklidesnek mértana, hát ő beszerezte Euklides geometriájának BRASSAI bácsi által fordított példányait. Földrajzi tankönyvül pedig LOCZI Ferencnek katonai iskolák számára írt földrajzát, és nekem szigorúan ezen könyvekhez kellett tartani magam.
Természetrajz szakos egyetemi kartársaimmal való levelezésem útján egész csinos kis ásvány- és kőzetgyűjteményt szereztem össze. A fizikai szertár saját kézimunkámmal kisebb eszközöket, mint p(l). okáért mozgások egyenközényét, hajtási parabolát, ingaállványt, Leideni palackokat, Minottó-elemeket, szikrázó kerekeket, Caleidoskopot állítván elő. Az iskolaszék azzal méltatta szorgalmamat, hogy a fizikai szertár számára 800 forintot szavazott meg. Ezen összegből elsősorban a SÜSS-féle egyetemes fizikai állványt, ATWOOD-féle ejtőgépet, Centrifugális gépet összes mellékleteivel szereztem be, úgyhogy év végén elég szép szertárt tudtam összehozni.
Makói tanárkodásom idején felszólított PO-ZSONYI polgármester, hogy a képviselő testületet győzném meg a rácshidak előnyéről, azon időben lévén kérdésben a Maroson keresztül vezető közúti híd, melynek még a kisvonatot is el kellett bírnia. Felada-tomnak közderültség közt alaposan megfelelvén, kedvet kaptam a vízről kísérletekkel egybekötött előadást tartani. Ezen célból Natrium fémért beutaztam a megáradt Maros hátán Szögedébe, és ekkor a várost ismét lobogódíszt öltve találtam.
Bármilyen ízletes volt is a makói túrós lepény és kedvesek voltak is a NÉMETH színtársulatához tartozó társulat tagjai, kik szabad estéikben segítettek nekem deszkákat politúrozni, klikkereket körösztülfúrni, mégsem bírtam elfelejtkezni arról, hogy a Maros vize normális vízálláskor is egy szintben van íróasztalommal. Amikor pedig kilép medréből és megtölti a töltések tágas közét, akkor felszíne lakásom tetejével áll egy szintben. Ezen eset ottlétem alatt kétszer is bekövetkezett. Ilyen esetben másfél hétig is felhangzott a harangok félreverése után a ref. templom tornyának tetején lakó toronyőr által a városi tanácsnak szócsövön át leadott parancsa: „Minden ember ásóval, kapával a Verebesi töltésre, mert nagy a veszedelöm”, vagy pedig: „Minden gazda hordjon trágyát a hídvári töltésre, mert nyúlgátat kell csinálni”. Egy ízben mi is ki voltunk rendelve a nagyobb tanulókkal nyúlgátverésre. Máskor meg a tanári testület is ki volt rendelve éjjeli őrségre csolnakokra.
Belátván, hogy rettentő elfoglaltságom mellett nem tudok kellően elkészülni szakvizsgámra, és másfelől pedig meggyőződvén arról, hogy a fennálló körülmények között nem fejlődésképes a gimnázium, lemondtam állásomról és Kis-Kun-Félegyházára húzódtam meg, atyám mellé.
A nyári vakáció elején hazalátogattam háromszéki rokonaimhoz, akiket nagy izgalomban találtam. Akkor kezdődött az orosz–török háború. Egy külső hatalom biztatására br. ORBÁN Balázs puccsot készített elő az „Adjud”-i híd felrobbantására, ami által az orosz katonai utánpótlás lett volna meghiúsítható. Mivel túlságos nyíltan folyt az ügy előkészítése, és ellenkémkedés útján igen könnyen vehetett tudomást a dologról Oroszország is, az Osztrák–Magyar-Monarchia kormányánál közbeléphetett, és ezáltal meg lett hiúsítva a kísérlet. A m. kir. csendőrség folytonos éberlétben volt, házkutatásokat tartott. Mikor én hazakerültem, a Dalmácia felől becsempészett, a cs. kir. hadseregből kimustrált „WENZEL"-féle fegyverek nagyrésze már részben a csendőrség kezében volt, másik része a dálnoki erdőkön ládákba csomagolva hevert. Onnan, mert a csendőrség már nagyon közel kutatott a ládák után, L. A. útján Márkosfalvára került B. B. kezére, ki a ládákat Attila koporsójának temetési módjára társaival a Csernáton pataka egyik holtmedrébe ásta el, és azután a vizet rávezették. Azon időtájt igen sok kéményben függött sonka helyett füstölt „WENZEL”. Magam is egy ilyen füstölt WENZEL puskához jutottam. Ezen mozgalom szervezője, mint biztos résztvevőktől tudom, br. ORBÁN Balázs volt – legalábbis Csíkszéket és Háromszéket illetőleg, és nem UGRON Gábor, mint azt egyidejű újságok hirdették. Br. ORBÁN Balázs járta be gigjén Csíkmegyét, mind pedig Háromszékmegyét.
1878 januáriusában, bevégezve szakvizsgámat még pótlólag megismerkedtem a kolozsvári egyetemen a BELL-féle telefonnal, mintegy ráadásképpen az egyetemi tanulmányaimra.
Megemlítem a későbbiekért, hogy atyám lakása Kis-Kun-Félegyházán, ugyanazon városi épületben volt, hol Svalizsér39 őrnagy korában József főherceg Őfensége lakott. Ezt a T-alakú épületet a város később két lakásra osztotta szét. A szomszédunk HOSSZÚ Sándor erdélyi származású nyug. adótárnok volt, kinek neje egy bécsi származású, vidám kedélyű úrnő, TEKUTS Rózália ki szerette az ifjú nemzedéket maga körül gyűjteni. A zongorázás és nagyvidámság az egy helyt vékony közfalon át hozzánk is áthallatszott. Ilyenkor megesett, hogy a közfalon való átkopogtatással engem is átidéztek. Egy ilyen alkalommal esett meg, hogy a szűnni nem akaró kopogtatásra, mivel mi ifjabbak nem akartuk otthagyni a kártyapartit, atyám ment által. Ámde rögtön vissza is tért azzal, hogy „Jertek, mert az öreg Hosszút megütötte a szél”. Én jó társammal, VARGA Bandi hadnaggyal átrohantam, de akkor már atyám is ott volt egy közelben lakó orvossal, ki utasításul adta, hogy a szenvedőnek tarkójára és mellére reszelt tormát rakjunk, karjait s lábait folytonosan súroljuk. Társam maga helyett atyám lovászát küldte, és mi ketten addig súroltuk a szegény HOSSZÚ testét, míg a belépő doktor felvilágosított, hogy fáradozásunk immár hiábavaló. A temetés után az özvegy felszólítására átmentünk hozzá, hogy jogtanácsosának jelen-létében felvegyük a közös vagyont. Megállapítottuk, hogy állampapírokban, takarékpénztári könyvekben, kitűnő értékű váltókban a többi felkelhetőkön kívül 56 ezer forint volt a birtokában.
Kis-kun-félegyházai vakációzásom alatt jött a parancs violaszín pecsét alatt, hogy a Mollinári bakáknak Boszniába kell vonulniok.40 Mivel az ezred körletének Kis-Kun-Félegyháza volt az utolsó városa, itt vett utolsó búcsút hozzátartozóitól az ezred legénysége. Az ellenszenves excursióra induló legénység búcsúja igen keserves volt. Circa tíz bakát kellett kiráncigálni az indulófélben levő vonat kerekei alól – akik persze rögtön bilincsbe kerültek – de a tömegen hy(p)nozisos erő hatalmasodván el, asszonylányok csoportosul fektették nyakukat a sínekre, és csak nagy későre sikerült kordont húzni a vonat mellett, és a vonat előre-hátra tolatásával végképp elillanni, de a robogó vonatról is sűrűn hangzott „csokjasa ozmanili” kiáltás. Ennek a hangulatnak megfelelően hozta aztán a hír, hogy a hadbíróság 11 egy éves önkéntest lövetett főbe Bosznapródban, mert nem akartak a török testvérek ellen harcolni.
1878. szeptember 28-án kineveztetvén a kecskeméti állami reáliskolához tanárnak, én bevonultam Kecskemét híres városába. A kaján sors azonban úgy rendelte, hogy atyámnak egyik szab. állományú főhadnagyához, egy ref. collegiumi tanárhoz szálltam be, aki akkor éppen szöges ellentétben állott dr. DÉKÁNY Rafaellel (most már igazgatómmal) a városi iskolaszéki elnökség felett való küzdelemben, amelyben dr. SZAKÁTS István jó székely társam lett a győztes. Gondolható, hogy helyzetem nem volt kellemes, főleg ha megemlítem, hogy a tanári testület nagyobb fele „Zipser” kathólikusokból állott, akik a székely faj ellen való ellenszenvüket elég nyíltan is kimutatták. Csak nagy későn tudtam kedvezőbb nézetekre hangolni kollégáimat, és sok hónapba került, míg megindult ebéd után a búcsújárás „ROEDIGERékhez” feketekávéra. Egy közel lévő vendéglőben étkezvén, ebédután haza-felé igyekeztemben 2-3 tanárt láték lakásom felé sétálni, kiktől megtudakoltam, merre igyekeznek, mire a felelet az volt: „ROEDIGERékhez” feketekávéra. Mikor együtt megérkeztünk lakásomra, már ott vala egy-kettő-három, kávéőrléssel, és már 1-2 kávéfőző gépen főzték is a kávét az elkövetkezendő számára, és rövid időn minden szék, divány és az ágyak megteltek ref. kollégiumi, piarista gimnáziumi és reáliskolai tanárokkal, kik aztán szent egyetértésben szívták az előre kikészített békepipát. Különösebben összeboronáltak minket a reáliskolai tanárok által kezdeményezett nagyböjti ismeretterjesztő előadások. A nagyrészben ismeretterjesztő előadásokra fáradságot nem kímélve készültünk elő, meggyőzve a közönséget, hogy a „lejáriskolai” tanárok is megállják a helyüket. Négy évi kecskeméti időzésem alatt aztán minden évben megújítottuk a böjti előadásokat.41
1879. márc. 5-én a Tisza elöntvén Szeged városát, mihelyt kiépült Dorozsmától Szegedig az ideig-lenes hídpálya, azonnal kirándultunk Szögedébe megtapasztalni a nagy vizet. Az állomástól fiakkerek helyett csolnakokon jutva be a városba, élőtanúi lettünk a város romlásának. Otthon Kecskeméten aztán elhatároztuk, hogy a szegedi árvízkárosultak javára mindenféle előadásokat rendezünk.
Az új 1879–80. tanév sok munkával kezdődött, mert egy fáradhatatlan munkakedvű tanártársammal a reáliskola vegytani intézete számára világítógáz előállítására szolgáló készüléket terveztünk, saját kézi-munkánkkal szándékoztunk azt előállítani. Mivel azonban csapokat, csöveket, hordót nem szoktak ingyen adni, a költségek előteremtése céljából előadásokat rendeztünk. E célból EDISON „Phonograph”-jának segélyével akartuk megadóztatni a közönséget. STEFLI-CSEK bécsi tanszerárustól 5 forint napibérért haszonbérbe vévén ezt a rém csuda szerszámot, és 5 napi kísérletezés után összetanultunk ezzel a gyermekkorát élő géppel (melynél a hengerre fölragasztott staniol leme-zekre íratott rá a hang), és be mertük mutatni a közönségnek. A trombita és a kisbőgő hangjának felvétele ki-tűnően sikerült, már kevésbé a klarinét és emberi éneké, gyengécskén a „vochumana”-é. Ugyanis minden körülfordulásnál egyszer csúnya zörej hallatszott, a staniol lapnak összeragasztási helyén.
Nem is mertünk elmenni Nagykőrösre, hogy bejelentett előadásunkat megtartsuk, hanem magunk helyett levelezőlapot küldtünk robogó vonat rajzával, melynek tetején ott volt elhelyezve a fügét mutató phonograph.
1881. júl. 28-án született első fiam, Kálmán, Élesden.
1882. május 1.-től betegszabadságra mentem, ahol 3 hónapot töltöttünk el a SZINY-féle telken időzve. Kovásznán kaptuk kecskeméti sógorom azon értesítését, hogy HOSSZÚ Sándorné elhalt, de halála előtt fölke-restette férjének egyik távoli rokonát Erdélyben, egy gör. kath. HOSSZÚ nevű papot, és miután a kis-kun-félegyházai tanítóképezdének férje nevére alapítványt tett, magának és férjének sírkápolnát építtetett, öreg cselédjét végkielégítette, 22 kis-kun-félegyházai ifjabb nő és férfi ismerőseinek – köztük nekem is – egyenként 300-300 forintot hagyományozott, a fennmaradó 26 000 forintot férje felkutatott rokonának hagyta.
De meglátogattuk a DACZÓ kúriában elhelyezett székely műipariskola helyiségeit is, mely intézmény akkor PÁLMAY Lenke úrhölgy erélyes vezetése alatt állott. Ezen intézmény működéséről csak annyira emlékszem, miszerint módot adott a székely asszonyok- és leányoknak arra, hogy a szövés technikáját, kiindulva a legegyszerűbb régi szövőszékekből, megtanulhassák a 4, 8 nyüstös szöveteket szőni, szemmel látható módon tanulságot meríthessenek a gyorsvetélő előnyeiről és megismerhessék a soknyüstű nyüstgépek kezelését.
Ugyan megkedveltük feleségemmel együtt a szövés mesterségét, mert Kovásznára hazatérve azonnal beszereztük a fehér, vörös, kék fejtőt, na meg kerítve egy szövőszéket, KAKASné asszonyom tudós vezetése alatt megkezdtük nehány uzsonnázó abrosz szövését 8 nyüstre, magam levén őkemének segítő inasa.
Egyik kecskeméti születésű kartársam eminens oktatást adott arról, miszerint meggyőződésemmel ellenkezőleg még tanárember is szerezhet vagyont a legtisztességesebb módon. Élő például szolgált ő maga, ki szegénysorsú szülőktől származván Kecskemétről eljövetelemkor már mindkét takarékpénztárnak, nagy szőlőterületnek, két nagyobb háznak tulajdonosa volt. Jó példája azonban máig sem fogott rajtam.
Eszembe jutott, hogy midőn 1880. augusztus 8-án tartott esküvőnk után a székelyföldi havas tájak helyett Kecskemét homokjára kellett kitelepednünk, a vakációi forró napok alatt csak a reggeli és estéli órák alatt mertünk kimozdulni, és amíg feleségem házi-munkával foglalkozott, én a kézdivásárhelyi „Székelyföld” számára írogattam cikkeket. Első cikkemben a kecskeméti racionális gyümölcstermelés előnyeit ismertettem, utalva az egyidőben érő gyümölcsfaj termelési előnyeire, szemközt a háromszékivel, hol ismertem olyan kertet, hol az 500 drb almafából mindenik másfajta volt, más időben érett be, tehát piacképtelen volt. Második cikkem a köpeci barnaszénről szólott, felhíva a figyelmet arra, hogy a gyengébb minőségű szenek bányászata csak akkor fizeti ki magát, ha (a) termelés helyén elégettetve, villamoserő átvitelére használjuk fel. Harmadik cikkemben a barnaszén elégetésére használt újabb rendszerű kemencék (regencvátoros kemencék) leírását adtam. Negyedik cikkemben a bolgár rendszerű kertöntözést ismertettem. Mindenik cikket saját készítésű cinkográfiával illusztráltam, melyből annyi példányt, ahány példányban jelent meg az újság.
Ezek és sok más egyéb jutott eszembe az új, fehértemplomi környezetben, midőn hírül vettem, hogy kollégám, kivel cserét tettem, várakozásában csalódva öngyilkos le |
Elektronikus Könyvtár 
