2024. március 28. csütörtök, Ma Gedeon napja van. Ez az év 88. napja. Holnap Auguszta napja lesz. Advertisement
www.szekelyfoldert.info
Főoldal arrow Elektronikus Könyvtár arrow Acta 1998 arrow Acta 1998 - Művelődéstörténet arrow Emlékirat
Főoldal
Székelyföld
Elektronikus Könyvtár
Kép-Tár
Author Info Module




Emlékirat PDF Nyomtatás E-mail
Írta: ROEDIGER Lajos / Közlő: KÓNYA Ádám   

 (A közlésről)

A sajátos, nem tipikusan periférikus fekvésű Székelyföld tudományos, de akár művelődési életének története is tele van fehér foltokkal. Kiragadva az 1867–1946 közötti korszakot, mindenekelőtt a megfelelő szakmai nyilvánosság időszakos és elégtelen volta a szembetűnő, ezzel magyarázható az a számos elfekvő, kéziratban maradt vagy csak helyi sajtóban közzétett szellemi teljesítmény, amelynek ma már értékelését is csak komoly előzetes feltáró munka után végezhetjük el. Amikor a Székely Nemzeti Múzeum beindította a „Szellemi sivatag” tudománytörténeti Délkeleti Intézet-kutatóprogramot, amely elsősorban a régió reprezentatív tudományos intézménye-közgyűjteménye történetének prizmáján át kívánja a témát megközelíteni, kézenfekvő volt az első szemrevételezést a részben a múzeumban maradt, részben a Sepsiszentgyörgyi Állami Levéltárba átkerült ROEDIGER Lajos-hagyatékon kezdeni. ROEDIGER Lajos színes, sokoldalú egyénisége, megélt magas életkora (1854. március 8, Torja – 1941. február 20., Kovászna) és életének változatos helyszínei kivételes rálátást kínálnak arra nézve, hogy honnan indultak és milyen körülmények között, milyen látásmód birtokában dolgoztak azok, akik a régió tudományművelésének szolgálatát a vizsgált korszakban felvállalták. ROEDIGER emlékirata az indulásra világít rá, az első világháború végéig örökíti meg részletesebben az életút pillanatait. Régiónkbeli, további munkásságát a hagyaték feldolgozása teheti átláthatóvá: az idei évkönyv kezdi közölni a néprajzos ROEDIGER-ről feltártakat, a következőben kívánjuk megkez-deni régészeti, geológiai, meteorológiai, fényképészeti örökségének nyilvánossá tételét. Az emlékiratot a közlő KÓNYA Ádám előszavazta és látta el jegyzetek-kel. (A szerk.)

 

 (A közlésről)

A sajátos, nem tipikusan periférikus fekvésű Székelyföld tudományos, de akár művelődési életének története is tele van fehér foltokkal. Kiragadva az 1867–1946 közötti korszakot, mindenekelőtt a megfelelő szakmai nyilvánosság időszakos és elégtelen volta a szembetűnő, ezzel magyarázható az a számos elfekvő, kéziratban maradt vagy csak helyi sajtóban közzétett szellemi teljesítmény, amelynek ma már értékelését is csak komoly előzetes feltáró munka után végezhetjük el. Amikor a Székely Nemzeti Múzeum beindította a „Szellemi sivatag” tudománytörténeti Délkeleti Intézet-kutatóprogramot, amely elsősorban a régió reprezentatív tudományos intézménye-közgyűjteménye történetének prizmáján át kívánja a témát megközelíteni, kézenfekvő volt az első szemrevételezést a részben a múzeumban maradt, részben a Sepsiszentgyörgyi Állami Levéltárba átkerült ROEDIGER Lajos-hagyatékon kezdeni. ROEDIGER Lajos színes, sokoldalú egyénisége, megélt magas életkora (1854. március 8, Torja – 1941. február 20., Kovászna) és életének változatos helyszínei kivételes rálátást kínálnak arra nézve, hogy honnan indultak és milyen körülmények között, milyen látásmód birtokában dolgoztak azok, akik a régió tudományművelésének szolgálatát a vizsgált korszakban felvállalták. ROEDIGER emlékirata az indulásra világít rá, az első világháború végéig örökíti meg részletesebben az életút pillanatait. Régiónkbeli, további munkásságát a hagyaték feldolgozása teheti átláthatóvá: az idei évkönyv kezdi közölni a néprajzos ROEDIGER-ről feltártakat, a következőben kívánjuk megkez-deni régészeti, geológiai, meteorológiai, fényképészeti örökségének nyilvánossá tételét. Az emlékiratot a közlő KÓNYA Ádám előszavazta és látta el jegyzetek-kel. (A szerk.)

ROEDIGER Lajos (1854–1941)

Nagyapja – Szász-Weimar nagyhercegség szülötte – orvosként vetődött a türingiai tájból Erdélybe, s fiai főtisztként küzdötték végig az 1848–49-es magyar szabadságharcot. Túlélték a várbörtön éveit is. Az unoka – jelen önéletírás szerzője – a műszaki tiszt ROEDIGER Rudolf gyermeke, már iskolás korában rácsodálkozott mindennemű szerkentyűre, az újdonsült kolozsvári egyetemen pedig az azóta is találmányaikról emlegetett természettan-professzorok voltak mentorai.

Csak természetes tehát, hogy kezdő tanárságának kiskunsági éveiben fő törekvése a szertárteremtés, miközben – miként alkalom adódott – a fémesztergályozástól a kazánkovácsság fortélyain át a szövőszék kezeléséig – empirikus alkatként – mindent elsajátított. Tartósabb bácskai éveiben közéleti munkásságát ismerve az ottani Történelmi és Régészeti Társulat titkári tisztségére kérték fel: ásat, feldolgoz, közöl, adományoz, szerkeszt.

Századunk első évtizedében tér vissza „szülővármegyéjébe” – Háromszékre, ahol néprajzosként bontakozik ki munkássága: fényképez, rajzol, gyűjt, adományoz, közread. Élete nyolcadik évtizedének derekán még díszítőművészeti tanulmányt közöl, mellőzött képző- és iparművészünk, BÁLINT Benedek munkáinak összegyűjtését sürgeti a sajtóban.

Nevét ne keressük a Néprajzi Lexikonban. Igaz, nem leljük a nevét a tízezernyi tárgyat adományozó és a „MALONYAI”-ba bedolgozó BALÁZS Mártonnak sem. Vagy a KÓS Károlyt megelőzően hatalmas népi építészeti emlékanyagot kiadó KERTÉSZ K. Gyula és SVÁB Róbert említését. Helyette vall sajátos, empirikus látásmódjával, önmagáról és koráról önéletírása, amelyben döbbenetesen életes a boszniai „okkupáció” vagy az 1916-os menekülés megjelenítése.

Az emlékirat gépelt kézirata két példányban maradt fenn, a Székely Nemzeti Múzeum könyvtárában. A könyvtár és kézirattár bolygatott állapota következtében az emlékirat idekerülésének körülményeit, időpontját nem lehetett még tisztázni. Az egyik kéziratpéldány az 1937. évi múzeumi belső levéltári anyagból került elő, de korántsem biztos, hogy eredetileg is ott volt. Megírása időpontjára valószínűbbnek tűnik az 1930-as évek eleje (az emlékiratbeli utolsó életrajzi adat 1929-re vonatkozik, és a következő években ROEDIGER kapcsolatai a múzeummal megélénkülnek). A ROEDIGER és CSUTAK Vilmos közti levelezés feldolgozása feltehetőleg több homályos foltot tisztázni fog, de erre is csak az 1974-ben az Állami Levéltárba elvitt és a múzeumban maradt hagyatékrészek feldolgozása, egybevetése után kerülhet sor. A másik kéziratpéldány „vegyes” (rendezetlen) anyagból került elő, számozatlan, iktatatlan SzNM-iratgyűjtőjén tárgyként ceruzával a következők állanak: ROEDIGER Lajos életrajza és annak mellékletei. A mellékletek, amelyekre különben szövegközi utalás is akad, hiányoznak.

A kézirat közlése általában a mai helyesírást követi, de eredeti alakjában maradnak pl. a forrásértékű korabeli és tájnyelvi formák, névhasználat, idegen kifejezések.

A jegyzetanyag csak a tárgyalt időszak ismertebb (mindenekelőtt tudományos) személyiségei irányába történő első bemérést szolgálja, néhány tévedést pontosít, pár kipontozottan hagyott helyet old fel stb., illetve ROEDIGER csillagászati érdeklődésével kapcsolatos mozzanatokra hívja fel a figyelmet.

A más, gazdagabb érdeklődési és tevékenységi területek részletes feldolgozására jövő évben fog sor kerülni.

KÓNYA Ádám
 
 

ROEDIGER Lajos
Életrajzom születésemtől savanyodásomig
 
 
„Én is éltem
Vagy nem éltem
Születésem kezdeni
És egy nehéz tizedévet
Jól, rosszul leküzdeni.”


Ott kell kezdenem, hogy első magyarországi ősömről, dr. ROEDIGER A. Vilmosról beszéljek, ha valamiként érthetővé kívánom tenni hányattatott életünket.

Nagyatyám, aki Szász-Weimarban született – abban az időben – midőn az „Egalité, Fraternité, Liberté” jelszavaival megindult az ifjúsági mozgalom, éppen orvostanhallgató volt Berolinumban1. Ám mivel túl hangosan hirdette eszméit, neki is kámforrá kellett válnia és Berlinből Stuttgarton át Bécsbe kellett menekülnie.

Családjától elszakítva, az osztrák katonai hatalom adott (neki) katonai ösztöndíjat, mellyel orvosi tanulmányait elvégezhette, és katonai orvos lett.

Ám jött Napóleon, és Ferenc császárt hadisegély nyújtására kényszerítette. Nagyatyám is belejutott a 22 000 főnyi, Moszkvába induló segélyhadba. Onnan ő is mint rokkant katona került vissza.

Mint vesztegzári igazgató kapott alkalmazást Károlyvároson, hová magával vitte feleségét, a Magyarországról Bécsbe került RESCH ékszerész lányát. Ott született atyám, ROEDIGER Rezső.

Nagyatyám Károlyvárosról Karánsebesre, majd Tölgyesre és onnan Bodzára került. Atyám ezen idő alatt a gratzi katonai iskola növendéke volt2 és a nyári szünetek alatt a családi otthonba kerülvén megtanult magyarul és románul beszélni. Midőn cursusát elvégezte atyám, nagyatyám éppen akkor került a bodzai vesztegintézet élére és némi utánjárással sikerült elérni, hogy atyám a kézdivásárhelyi határőrvidéki katonai iskolához kerüljön. Persze, mint afféle indigena, csakis mint növendék vétetett föl oda, ám pár hónap alatt kiderülvén a matematikában való alapos jártassága, rövidesen tanári székbe került.

Ezen minőségben való alkalmaztatása után külső katonai szolgálatra osztatott be és a 2. sz. gyalog határőr ezred angyalosi companiájának commandánsává neveztetett ki. Ez időben nősült meg, elvette örvéndi KOVÁTSI Sámuel kézdivásárhelyi birtokos és KOVÁTS Teréz leányát, Saroltát.

Angyaloson érte atyámat a szabadságharci mozgalom. Jelen volt azon „ős gyűlésen”, midőn a székelység a szabadságharcban való részvétele fölött határozott, amidőn SZENTIVÁNYI G.3 vállalkozott puskapor gyártásra, GÁBOR Áron pedig ágyúöntésre. A gyűlés határozatainak behatása alatt atyám is előkereste grátzi jegyzeteiből a lőfegyver gyutacsainak (a durranó higanynak) készítésére való receptet és azt átadta GABRIÁNYI kézdivásárhelyi gyógyszerésznek, ki aztán magára vállalta a honvédség fegyverei számára a gyutacsok készítését.

(Atavizmus talán, hogy én később, midőn a gymnáziumban és a kereskedelmi iskolában vegytan tanításához jutottam, mindig alaposan betanítottam növendékeimet a durranó higany, a trinitrocelluloze, a trinitroglycerin, a trinitrotoluol előállítására. Sohasem tudja az ember, minek mikor veheti hasznát!) Atyámmal együtt résztvett a szabadságharcban két fiútestvére is, Lajos és Herman.4

A szabadságharci küzdelemnek az lett a vége, hogy atyám az 1849. év végétől az 1853. év elejéig az aradi várbörtönben lakozott, biztos fedezet alatt készülve a mérnöki pályára. Midőn 1853 elején anyja és bécsi nagynénje kegyelmet eszközöltek ki számára, Aradról egy sárga könyvecskével, biztos fedezet alatt hazakísérték Torjára, hol anyámnak háza és kisebb földbirtoka volt. Ott születtem én 1854. március 8-án, a villámsújtotta altorjai templom közelében, 6 évvel leánytestvérem(nek,) Laurának születése után. Szükségesnek tartom annak felemlítését, hogy kivilágosodjék, miért is kereszteltettem én reformátusnak, midőn atyám a róm. kath. vallásnak volt híve.

Akkoriban még az volt a törvényes usus, hogy az elsőnek született gyerek vallása döntötte el a később születendő gyermeknek a vallását, ha fiú volt, akkor az apáét, ha leány, az anyáét követte. Mivel anyám református, s mivel az elsőszülött leány volt, tehát én is anyám vallását követtem. Ezen uzus lehetővé tette a vallási villongások elkerülését a gyermekek között.
Ugyanott született testvérhúgom, Emma is.

A születésemkor való nehéz időben minden második, harmadik éjjel bekopogtatott a K.K. Gendarm az ablakunkon, oda idézve atyámat meggyőződést szerzendő, hogy csakugyan otthon tartózkodik-e? Amidőn pedig Kézdivásárhelyre, Torja piacára bement, először be kellett menni Torján a K.K. Gendarmarie-hoz, hol beírták a sárga könyvecskébe, mikor indult el Torjáról, és amikor beérkezett Vásárhelyre, jelentkezni kellett a K.K. Gendarmarien-nél, ahol bejegyezték, hogy hány óra, hány perckor érkezett be, s midőn dolgát végezve hazaindult, ismét be kellett menni Vásárhelyen K.K. Gendarmarie-hoz, hol pontosan bejegyezték, hány óra, hány perckor indult vissza Torjára, ahol jelentkeznie kellett a K.K. Gendarmarie-nél, hogy a sárga könyvecskébe bejegyezhessék, hány óra, hány perckor érkezett haza.

Ez a mívelet akkor is megismétlődött, midőn a mezőre vonult ki szántani vagy aratni, ott meg is látogatta a K.K. Gendarmarie éber őre, vajon szánt-e, vet-e avagy – talán azzal a verflute KLAPKÁval levelez, avagy Garibaldistákat toboroz, oder so etwas.

De ennek a nehéz sorsnak véget vetett nagyatyámnak, a „K.K. Contumar Directornak” közbenjárása, ki atyámat beszerezte az állami sóbányákat bérlő bécsi Creditanstallt marosújvári hajógyárához. Ott vette atyám hasznát aradi, zárt körben tartott mérnöki tanulmányainak, és ott azonnal megbízták az atyám által javasolt új alakú, lapos fenekű hajók építésével.

Én tehát a Torja pataka mellől, ahol apránként felcseperedtem, és ahol annyit lábatlankodtam a szeszfőzdében, és ahol az udvaron libák, rucák számára földbe ásott vizes csöbörből hajánál fogva húztam ki húgocskámat, más, csodásabb világba kerültem, a Maros partjára, ahol csudásabb dolgok képe maradt meg emlékezetemben.

A bányatoroknál lófogatú szárazmalmi kerék emelte föl a mélyből a bivalybőr tartályokba berakott kősót, amelyet onnan vasút szállított le a Maros-parti raktárakba, ahol ismét a hely kihasználása okáért siklópályán taposómalommal húzatták föl a kocsikat a magasabb részekre. Amely gépezet emelte föl a kősót a bányából, ugyanaz hajtotta a szivattyúkat. A kiemelt sósvíz K.K. Finanzok által őrzött csatornába folyt le a Marosra.

Lakásunk egyik kincstári épületben volt, a Holtmaros partján, jó kilátással az esténként fényben úszó MIKÓ-kastélyra. Ottani emlékeim közül a legkiemelkedőbb, hogy midőn az atyám által tervezett első új típusú hajót vízre bocsájtották, atyám vitézi mivoltomra hivatkozva beemelt a hajóba, és midőn már a Maroson úszott a hajó, akkor jöttek csónakon értem. Kedves emlékeim közé tartoznak azok a kellemes kirándulások a hordóraktár tetején kedves bajtársaimmal, a JOVIÁN fiúkkal. Már nem olyan kedves volt azonban az az emlékem, hogy a lakásunkba vezető magas kőgrádicson behengeredve vállperectörést szenvedtem.

Midőn az első 60 drb. új típusú hajó elkészült, azokkal atyám is lehajózott Szegedig. Ott már várták a Creditanstalt bécsi küldöttei a hajórajt. Kérdésükre, hogy atyám mily jutalmat óhajt, ő, útközben tapasztalva, hogy milyen békés állás a sótárnokság, sótárnokságot kért. Rögtön meg is kapta a rablógyilkosság útján megürült sótárnokságot Makón.

Odaköltözésünk után én és a húgom azonnal megkaptuk a maláriát, mellyel másfél évig kínlódtunk. Az idő folyásával nálam 6 évvel idősebb néném kedves kormánya alatt tanulgatni kezdém a Nagybibliából, K.........e-Ke. (Kezdetben teremté Isten ....) Ilyenformán aztán könnyen ment megtanulni TYUKODI úrtól az első osztályban az olvasást.

Makón egy ideig a vármegyeház szomszédságában laktunk, hol a vármegye kisfiaival megbarátkozva megtekinthettem a vallatókamarát. Ott egy hosszú lánckötélre erősített lánckosárba helyezték bele a vallatott rabot, és a kosarat egy csiga segélyével a magasba húzva intézték hozzá a vallató kérdéseket.

Ne feledjük el, hogy akkor volt a „RÓZSA Sándor-világ”.

A vármegyeháza mellől a sóraktár telkén levő házba költöztünk, ott nyílt meg előttem a világ. Lakóházunk telke, egyik oldalon a csanádi püspök rezidenciájának parkjával, másfelől a Comisarius kertjével volt szomszédos, kertünk végénél pedig a püspökség prokurátorának, FARKAS ügyvédnek más utcára nyíló telke vonult el. A négy szomszéd család 9 gyermekének a jóságos kertész türelme alapján a rezidencia parkja volt szabad játszótere és egyúttal botanikai iskolája. A parkba pedig a legközvetlenebb utakon, a kerítések tetején jutottunk el. A rezidencia udvarán a darvak, túzokok, pávák, őzek, nyulak elég jó játszótársaknak bizonyultak. De ezen lakásunkból már föl kelletett járni a ref. templom mellett eső elemi iskolába, SZONDI bácsi keze alá.

A NÁVAY kúria előtt eső park, a nagy piactér, a KRAUSZ Maxiék boltja, az Ér hídja mennyi csínytevésnek volt tanúja. Nem is tudom, hogy jutottam én úgy hirtelenében SZABÓ, majd KOMÁROMI tanító urak osztályába. Végül a partikulába SZALÁRDI MOLNÁR úr elébe; de addig sok mindent meg kellett tanulnom, „a Hármas Kis Tükörből”5, meg aztán – otthon.

A finánc laktanya szomszédsága, és hogy 2 éjjeli őr is őrizte a sóraktárral együtt házunkat, lehetővé tette, hogy estenden atyám régi honvéd bajtársai, CSEREY Ignácz ezredes, GYERŐFFY, a búsköltő és ZAY Róbert, POZSONYI János, SZILVÁSSI István és mások, továbbá testvérnéném oktatói, SZEREMLEI Sámuel6, mint hitoktató, szalárdi MOLNÁR Albert, az irodalom és történelem tanára, gyakran fölkeresték házunkat. Reám pedig akkoriba nagy szükség volt, mert a faggyúgyertya világában kinek másnak kiálthatták volna: „koppancs”. Amikor meg divatba jött a mo-deratur lámpa, akkor meg már beleszoktam a nagyok közé, meg akkor is kellett forgatni a lámpa kulcsát, és még szükség is volt reám, mert amikor atyám és CSEREY bácsi SZEREMLEI tiszteletes úrnak diktálgatták a magyar szabadságharcra vonatkozó adataikat, akkor nekem kellett a nagy térképben (A magyar szent korona országának térképe, Buda, 1863. NAGEL és WI-SCHAN. Rajzolta: SKRIESZERWSKI Adolf) kikeresgélni a helyneveket. Ebből az időből őrzöm én mai napig KAMPIS Tamásnak SZEREMLEI S. által fordított „Krisztus követése” című munkáját.

Egy estén összes ismerősei atyámnak megjelentek házunknál és sok szó folyt SMOLKA reichs-rathi lengyel képviselőnek a Reichsrathban tartott beszédéről, mely felől csak serdültebb koromban értettem meg, hogy az a magyarság apothe(o)zisa volt.

Ilyen környezetben nőve föl, nem csoda, hogy én a SZONDI úr vizsgálatán ilyen kezdetű költeményt szavaltam: „Nincs nevetségesebb az embernél”.

Hiába született meg ez idő tájban a milligyertya, amelyet már nem kellett koppantani, én mégis csak a nagyok között maradtam. Atyám úgy nevelt, hogy vasárnaponként, midőn hazaérkeztem a ref. istentiszteletről, egyik vasárnapon elvitt a rom. kath. templomba, másik vasárnapon a gör. kath. vagyis orosz templomba, sőt elküldött az izraeliták zsinagógájába is, arra tanítván, hogy Isten mindenkiben egyformán jelen van. Egy napon a rom. kath. templomba mentünk, hol SZÉCHENYI István gróf requiemén gyászolt a makói magyarság. A gyászistentisztelet végén atyám ölbe kapott engem azon utasítással, nézz szét, nem látsz-e zsandárt. S mivel nem láttam, atyám rázendített a „Szózatra”.

„Akkor még az volt a Himnusz”. Nem volt akkoriban olyan magyar úriház, melynek falán ott ne díszlett volna gróf SZÉCHENYI Istvánnak kőnyomatú arcképe, alatta ezen sorokkal:

„ĺgy ápolá galambjait,
Fúván az édes bús dalt
Melyet honszerelem
S érző szíve sugalt.”


Nem sok idő telt el, midőn ismét requiemre szólította a rom. kath. templom harangja a makói magyar-ságot. Az „öngyilkos”, ref. vallású TELEKY László grófot parentálta el BOGYÓ apátplébános. Ezen alkalommal is felhagzott a „Szózat”, de elkövetkezett erre az apátplébános gyásza is. Ám a TELEKY László gróf temetését ábrázoló kőnyomatú kép megjelent az úrilakok falán.

Pedig akkor BACH volt a mindenható úr az osztrák császárságban7 és spiclijei mindenfelé bőven el voltak szórva az egész országban. És mégis ez idő tájt írta az élclapok költője, KIPFELHAUSER úr, a széltében szavalt híres költeményt:

„BÁCH urnak kertje
Kivirult hájnálrá
Hábe méhtsz úr a nádrágját,
Mossá a pátákbán,
Mossá a pátákbán
Egy Stádtleinak szélén
Kicsit schmutzig, kicsit poros
Messziről jött szegény” stb. stb.


Említettem, hogy nővérem neveltetésében milyen szerepet vittek SZEREMLEI és MOLNÁR urak. Akkoriban nyilvános leányiskolák hiányában a leány növendékeknek csak házi nevelésben volt részük. Tehetősebb családoknál mindenütt ott találjuk a nagy szerepet játszó „Freuleint”, Elize-t, Leontin-t és Josephine-t, ki a ház leányát, esetleg leányait a francia és német nyelvre, klavírozni, esetleg egy kis földrajzra és mindenesetre táncolni tanították. Városokban ismerős családok együttesen tartottak nevelőnőket, Stefánia és Júlia kisasszonyokat. ĺgy az én nővéremet Juliette a német és francia nyelvekben oktatta és táncra tanította, míg BECK úr – ki közköltségen érkezett Csehországból – zenére oktatott minket. Megvallom, hogy a mi zongoránk – melynek billentyűibe annyiszor verte bele ujjaimat BECK úr – egy divatjamúlt Klavikordium volt, s amelynek édes négyszögletes testvére ott díszelgett a Székely Nemzeti Múzeumban. BECK úr, mint afféle tősgyökeres civilizátor addig nevelte a szülőket, míg Bécsből egyszerre 3 drb rövidebb zongorát nem hozott Makóra. (De ezen már nem verte ujjaimat a billentyűkbe, mondogatván „ászándérentette ászász uj”.) Említém, hogy akkoriban tartott még a RÓZSA Sándor-világ. A K.K. Postamt emiatt nem fogadta el Makón a pénzküldemények szállítását. A Creditanstalt megbízta atyámat a sóeladásból befolyó összegeknek bizonyos percentnyi részesedés mellett való, a szegedi főpénztárba való beszállítására. Szabadságot adott neki, hogy akkor zárja be a sóraktárt, mikor lehetségesnek tartja a pénz beszállítását Szegedre. Ezen művelet csak úgy volt lehetséges, hogy atyám látszólag beállott mulatós embernek, ki egyszer Földeákra (NÁVAYék), máskor Kiszomborra (RÓNAYak) vagy Lelére (Püspöki uradalom) rándult ki látogatóba, honnan aztán könnyebb volt beillanni Szögedébe. Ezen manipuláció jó anyagi helyzetet teremtett házunkban és ennek következtében atyám az akkori viszonyokhoz mérten elég kiadósan áldozhatott pártolásra. Az akkoriban jelentősebb napilap, a „Hon”, továbbá a „Vasárnapi Újság”, a „Bolond Istók”, „Ludas Matyi”, rendes olvasmányunk volt, a „Honderű”-vel együtt. A számottevő kiadványok közül a Kisfaludi társaság, VÖRÖSMARTY költeményei, VASS Gereben és JÓSIKA regényei és BEÖTHY László művei, JÓKAInak regényei, HORVÁTH Mihály nagy történelmi művei, JÁMBOR Pál irodalomtörténete, HUNFALVY János, Magyarország és Erdély eredeti képekben 1860–64. Darmstadt, LANGE Gusztáv György. Rajzolta: ROCHBOCK János, GALETTI nagy földrajza, ROESSLER világtörténelme, SCH ... „A Természet könyve”8 voltak kis könyvtárunknak díszei.

Akkoriban lakásunk falait a már említett SZÉCHENYI és TELEKI-féle képeken kívül BARABÁS Miklós acélmetszetei, „ZRÍNYI esküje” (a horvátországi árvízkárosultak javára rendezett magyar főurakból álló élőképmásolata, „Hadak útja” vagy talán „Holtak harca” című, Csaba királyfi mondájára emlékeztető képek, atyám katonakori „Daguerre” fényképe és más családi képek fedték.

A jobb anyagi helyzet lehetővé tette, hogy két ízben is felkereshessük Kovászna gyógyvizeit. Először 1861-ben utaztunk be. Aradig csak amolyan ekhós szekéren mentünk. Ezen utunkban Pécska felé jártunk, midőn egy utánunk rohanó felfegyverzett emberekkel telt kocsiból ránk kiabáltak, hogy álljunk félre az útból, és azzal mellettünk fenyegetőzve elhaladtak. Nemsokára újból észrevettünk egy hátunk megett rohanó lovas vértes szakaszt, kinek parancsnoka megtudakolta tőlünk, hogy láttuk-e a mellettünk elrohanó fegyveres csapatot, és azzal elrohant az előbbi kocsi után a svalizsár csapat. Kevés vártatva egy útfordulónál láttunk egy hámból kivágott döglődő lovat, mi aztán abból tudtuk meg, hogy a vitéz svalizsérek RÓZSA Sándor egyik bandáját kergették meg. Aradtól Brassóig „Dilige(n)ce”-on utaztunk be, honnan torjai nagybátyánk kocsija vitt be Kovásznára.

Akkoriban Kovászna tele volt Magyarország minden megyéjéből és Moldvából való fürdővendégekkel, és minden kiadandó ház falán ott díszelgett CUZA Sándor moldovai és havasalföldi fejedelem, török kajmakám arcképe is. Amikor is a szomszédos országok vendégei nagy barátságba keveredtek.

Mi egy udvaron laktunk ANTOS József úr bátyámmal, kinek felesége báró RADÁK Katalin nagyasszonyunk volt.

Másodízben 1864-ben kerestük fel Kovásznát, akkor is persze kocsin és Diligence-on téve meg az utat, mert vasútnak még csak a híre volt meg akkor. Élénk emlékezetemben van, hogy ezen alkalommal a NAGY Ézékiel9 uram családjában tartott nagyszabású keresztelőre voltunk hivatalosak, amidőn egyszerre talán 3 gyereket kereszteltek és Ézsi-bá vasöntödéje is működésben volt ez alkalommal. Négy nagy kovácsfúvó élesztette a vasolvasztó tüzét és a kifolyó vasból nehány hamuzsírfőző üst tellett ki.

Nem lenne teljes makói emlékezetemnek a képe, ha mellőzném azon két nagy természeti tüneményt, melyet ott éltem meg. Az első az 1861-ki DONÁTHI-féle üstökös megjelenése volt10, melyet én János gazdának (az egyik éjjeliőrünknek) szakszerű magyarázata alapján ismertem ugyan meg, de GALLETTI földrajzának ábrázolásai után kétségbe vontam, hogy az Attila kardja lehetett volna.

A második az 1864-diki nagy szárazság és az azzal járó éhínség volt. Ezen alkalommal Makón, mintegy közmegegyezéssel minden tehetősebb polgár a hét egy napján cipókat osztogatott a szenvedő szegényeknek, így atyámék is. Mi, a ház gyermekei teljesítettük ezen kötelességet, a kinyitott kapunál, az udvaron. Egy ilyen alkalommal a következőket láttuk:

Boldog megelégedéssel tolta haza talicskáján a városházától a makói gazda az állam által kölcsön adott, vetőmagnak adott búzát. Rövid egy óra múlva visszafelé indult a most már síró asszonyoktól is kísért menet, minden talicskát két cserepár vitéz is kísérve, mert adóhátrálékban elszedték a kölcsön adott vetőmagot CSEÖRGEŐ adminisztrátor uram dicséretére. (Ezt a cselekményt szívet facsaróan írta meg JÓKAI Mór a „Szerelem bolondjai” című regényében).

Mivel minden jónak és minden rossznak vége szokott lenni, így a bécsi Creditanstalt-nak is lejáróban lévén bérletideje, sok sóraktárt feloszlatott, így a makóit is.

Családunk 1865 nyarán újból vándorútra indult, ez alkalommal a torjai hétszilva felé. Ezen alkalommal a saját, bőrrel fedett kényelmes útikocsinkon utaztunk a temesvári híres lókupec SCHWIMMER-cégtől bérelt három kis póni segítségével.

Földrajzi ismereteim szörnyen tágultak ezen az úton, mert ezen jártunkban Nagy Szent Miklós-, Temesvár-, Aradon át utazva a glogováci hét híres kurgán mellett elhaladva Paulis-, Radna-, Déva-, Piski, Szászváros-, Nagyszeben-, Fogaras-, Brassón át, bizony nem a torjai szilvafák felé, hanem Kézdivásárhelyre, anyai nagyapám kantai kúriájába vonultunk be, mert már Brassóban kiderült, hogy anyai nagyszüleimnek úgy tetszett, hogy az én alsótorjai szülőházamat a mi 7 évi távollétünk alatt egyik nagybátyámnak engedték át, és minket Kézdivásárhelynek kantai részén fekvő nagyanyai kontignációs házban helyeztek el. Olyan házban laktunk tehát, hol ha tyúkunk az utca átellenes oldalára tévedt, ezen ügyes-bajos dolgunkban nem a kézdivásárhelyi tanácshoz kellett fordulnunk, hanem a Felső-fehérmegyében eső peselneki Dullóhoz11, aki aztán a maga részéről ezen ügyben átírt a Kézdiszék Felsőtorján lakó Dullójához, ő tette át az ügyet a kézdivásárhelyi Tanácshoz.

Anyai nagyatyám, örvéndi KOVÁTSY Sámuel amolyan igazi kézdivásárhelyi, nyugalomba vonult szeszgyáros és a nemes tímár-, csizmadia- és szűcs-céheknek külső tagja volt, aki a szokásos világoskék abaposztó ruhában járt, melynek kabátját, mellényét ezüst gombok tartották össze. Egymagában élt, mert nagyanyám felsőtorjai birtokán élt volna, ha nem látta volna jónak a Torja vize túlsó oldalán lakó JANKÓ Károlyné nagynénémnél tölteni el idejét, és csak akkor jött be nagyatyámhoz, mikor pénzügyi manipulációi megkívánták megjelenését. (Igen ám, mert ő elsőrendű szakértője volt a „vekszlik”-nek). Ilyen alkalmakkor aztán megelevenedett az emeletes kúria kinyúló föld-szintes része, a nagy családi konyha, ahol a család tagjai adtak találkozót vásáros napokon. Bezzeg sokszor biztatott ott engem nagyatyám „forgasd, édes unokám, egyformán a nyársat, és lepcsegtesd sűrűn a zsírfogóból”.

De bezzeg összezsugorodott a 7 évi távollét után a mi kis földbirtokunk, mert úgy látták jónak Nainkámék, hogy édes anyámnak többnyire ún. zálogosföldet adtak át, úgy vélekedvén, hogy édesanyám nevelő anyjától, SZABÓ Andrásné nagynénjétől úgyis eleget kapott. Azoknak a zálogos földeknek, ha azok ősi vagyonhoz tartoztak, a családnak legkésőbbi leszármazottjai is, ha letette az azért kapott zálog összeget (a minor summát) akkor az visszaszállott az ősi családra. ĺgy estünk el mi is több darab földtől, azok között a Bálványosvár oldalán eső nagydarab kaszálótól, amelyre pedig kaszáláskor két hétre kellett föltarisznyálni.

1865 nyarán iskolai vakáció időn kerültem Kézdivásárhelyre, és mivel híre volt, hogy VAJA úr(, a) s.szt.györgyi gymnázium igazgatója nagyon szigorúan veszi a nimet nyelvet (amivel pedig STEINER úr, a makói zsidó iskola igazgatója hétszer is hiába próbálkozott, ezen „madárnyelv” elemeibe bevezetni engem) a vakáció idő alatt a vásárhelyi ref. pártikula tanára SZÁSZ uramhoz a német nyelv tanulmányozása céljából kellett följárnom, holott is nem egymagam, de KOVÁTS János társammal együtt tanulgattuk aztán a német declinatiót és conjugatiót.

Ekkor nyílt ki előttem a világ!

Jankóval végigtanulmányoztuk Kézdivásárhely összes szeszgyárait, BENKŐ Pálét, CSISZÁR Pálét, SZABÓ Mózesét, NAGY Pálét, NAGY Józsefét, JANCSÓ Mózesét, NAGY Ferencét, CSISZÁR Imréét, NAGY Mózesét, TÖRÖK Samuét, és a serfőzdéket, WINTERNICÉT, WELL(E)NREITERÉT, TÖRÖK Samuét, a BAKA-félét, POPOVICSét és a NAGY uram sörházát.

Ezen idő tájt a kézdivásárhelyi volt határőrvidéki gyalogezred laktanyáiban „CONDRECOURT”-ról elnevezett K.K. gyalogezred galíciai származású legénysége volt elhelyezve, amelynek gyakorlatai sok élvezetes órát szereztek. Példának okáért a fegyvertöltésre fölhangzó vezényszavak ezek voltak:

Habt Acht!

1. Laden!
2. Beim Fuss!
3. Patron abreissen!
4. Patron ab beissen!
5. Pulver hinein!
6. Kugel hinein!
7. Ladestock heraus!
8. Hinein schlagen 1-2-3!
9. Ladestock hinein!
10. Gewehr auf!
11. Kapsel darauf!
12. Ziel!
13. Feuer!

Rövidesen azt is megtanultam, hogy a gyakorlatra kivonuló katonaság trombitái mit harsognak a székely levegőbe:

1. Kezdi a század trombitás:
Peszternákom peszternák,
Jönnek, mennek a katonák,
Nem mennek ők messzire
Csak a város végére.

2. Folytatja a batalion trombitás, egy quintettel följebb:
Mikor Pécsben lóger vót,
Akkor piszu hideg fót.
Zenyim bakkancs lyukas vót,
Zenyim lábam fázik fót.
De bizony tudta Jankó azt is, hogy az estvéli Capistrangnál, mit tudakozódik a trombitás.

3. Apád, anyád hovávaló?
Galíciai!

.......................................

.................................! Hoos, hoos, hoos,

Kis nyavalya, nagy nyavalya,
Rontson ki!


Ilyen körülmények között kerültem én az „ő-ző” területről a sepsiszentgyörgyi ev. ref. algymnázium második osztályába, éspedig (III. melléklet, rajz) városi „Vörös korcsma” emeletére bennlakónak, IZSÁK József12 tanár úr keze alá. Új társaim szörnyű nagy megbotránkozására sehogy sem tudtam megszokni a „Tanár úr instálom” megszólítást, hanem következetesen „Tanár úr kéröm”-öt mondottam. Nem éppen székölyös nevem, mög aztán vörössel szegett makói fekete szűröm és sasorrom igen gyanús színben tüntették föl új társaim előtt személyemet, és – kineveztek „zsidónak”. Ámde ennek a névnek consequentiáját akkor is viselni kellett. Este 9 órakor, midőn lefekvés előtt meg kellett járnunk a földszinten az udvar hátsórészén eső illemhelyet, akkor tanuló társaim egyrésze fölállott a csak két végén világító ablakkal ellátott folyosón és engem végig püfölt minden este az első diligentián. Csak természetes, hogy amikor az első, a szüreti vakáción hazatértem, én ugyan nagybátran kinyilatkoztattam, nem megyek vissza többé Sepsiszentgyörgyre, mert ott minden este végigdöngetnek engem a folyosón. Majd az állam esett le ijedtemben atyámnak azon kérésére: „Hát te miért nem ütötted vissza?”. Mikor aztán kinyögtem a feleletet: „vannak azok között nagy fiúk is, van 17 éves is, én még csak 11 éves vagyok.” Apám megszidott, és megmutatta, hogy fogjam össze öklömet, és hogy hová vágjak azzal. Igaz lélekkel mondom, dehogy is maradtam volna otthon, alig vártam az első folyosói sétát. Elkövetkezett a séta és a döngetés is, de a folyosó végén a lejáró lépcső kezdetén az ablak világa mellett megláttam BIKFALVI Simon társamat, oda ütöttem öklömet, hol az eleség emésztődik, mire ő nagy ordítással hanyatvá-gódva végiggurult a lépcsőn, kiabálva „Jaj megölt a ROEDIGER!!!” Természetesen minden szobából kitódult a nemzet, lámpákkal, élükön jó IZSÁK József felügyelő tanárunkkal, ki rám kiáltott: „Mit tettél, szerencsétlen?!” Előadtam, hogy a múlt diligentián végigvertek, de nem akartam lealjasodni árulkodásra, de megelégeltem a döngetést és most hasba vágtam az egyik döngetőt. IZSÁK úr nehány riadt társamtól megkérdezte: „Hát te ütötted-e?” Egyhangú volt az igenlő felelet. (Elmúlt idők emléke az őszinteség.) Felhozatta Simont, megkérdezte, hol vágott meg ROEDIGER, mire ő fájós hasára mutatott. Tőle is megkérdezte IZSÁK úr, hát te ütötted-e őt?, mire BIKFALVI igent rebegett. Erre IZSÁK úr kihozatott egy széket és a nádpálcát, a székre rá Simont, és hangosan pattogó ellenszert mért hasának ellenkező oldalára. Bezzeg rögtön új nevet kaptam, cingárságom miatt gyufakirály címet kaptam. Csak természetes, hogy ezután én jártam mindig a többiek feje tetején. Ebben a gyönyörűséges 1865–66-ik tanévben sok dolog van élénk emlékezetemben. ĺgy a hetivásárról az „Istoria” árus, némelyik karongoló képekkel illusztrálva a földreterített istoriák tartalmát, sőt verklivel kísért dalban adta elő:

Esz a kicsi kutyácská
Tizenhármat szópotitá”


És ott volt kiterítve a sok gyönyörű istoria Árgilus királyfiról, Csontos Szikfridról, Tündér Ilonáról, Piroska és a farkasról, A cigány vajda temetése stb. gyönyörűséges olvasmányokról, melynek darabja 2–3 o. ez. krajcárba került. Szomszédjában árult a képárus, általunk elérhetetlen magas árakkal árulván a Vadász temetését, Az öregek ifjító masinériáját és más hasonló műtermékeket. De a piacra sem kellett menjünk, hogy meghalljuk a papirosmalmok számára rongyot gyűjtő árus kiabálását, „Gyűrűt, borsot, foncsikát”, mert akkoriban még működött a gelencei, a csíkszentmártoni és a többi székelyföldi papírmalom. De ma már nemigen halljuk azt a másik ajánlkozót, ki „Fázekát drótoztassanak asszonyok”, ha még hallik is máma a kiáltás, hogy „éveg-ablak”.

Mivel ezen évben atyám összebeszélve NAGY Mózes prókátor, HANKÓ Dániel kereskedő és HOSSZÚ Ferenc K.K. Steuer preceptor kézdivásárhelyi lakosokkal és IZSÁK tanár úrral, a PÁL István vendéglőjéből hordattak számunkra ebédet, vacsorát nekünk osztálytársaknak, a többi cipóhoz szokott tanuló társunkkal szemben tősgyökeres ellentétbe kerültünk, és most már belátom, hogy tanulótársaimnak tőlem való idegenkedése ezen tényből származhatott. Ebben a tanévben az egyiptomi szemfájás járványa ütötte föl magát iskolánkban, melynek gyógyítására egy-egy ép szemű társunk vezetésével seregestől ment fel a délelőtti tanórák végeztével VIZIÁK doktor úrhoz a szék kórházába13 az ifjúság. Ezen tanévtől élénk emlékezetemben van azon délután, midőn tanáraink vezetése alatt kimentünk az Őrkő alá, hol a megfelelő elővigyázati szabályok után egy négyszögletes meszes hely körül a négy osztályt négyszögben felállítván tanáraink, egyikök így kezdé hozzánk intézett beszédét: „Itt halt vértanú halált VÁRADI Antal és BARTHALIS István”14. Az is élénk emlékezetemben van, hogy szépírási óráink miként folytak le. A délelőtti harmadik óra végén ott fogott minket mindig pár percre oktató mesterünk, DEMETER úr, és fölírt a táblára egy-két dalt, melyet nekünk caligraphikus írással be kellett írni a daloskönyvünkbe, lehetőleg csinos iniciálékkal díszítve. Daloskönyveinket szerdán és szombaton délutánonként átvizsgálta. Ugyanazon időtájt átjött Zalánból ZAYZON tiszteletes úr is, ki a dalok dallamára megtanított. Ezen módszer mellett a három tanév alatt 200 dalnál is többet tanultunk be. Kiemelem itt, hogy ezen tanévben aránylag sok szentimentális német dallamra szoló dalt (pl. 1. Nyögdelő gyenge nemzet, 2. Be gyönyörű este van, 3. Galambom édes, 4. Vedd a füzért homlokodra, 5. Egy pásztor leány kis báránykát, 6. Hegyen ülök, búsan nézek le róla) és a lengyel dalok közül kettőt (1. Néma hölgy fut a nagy éjszakán, 2. Búsul a lengyel hona állapotján)15 tanultunk. A következő tanévben aztán mindinkább több, több díszbetűt kellett megtanulnunk, hogy évvégén (III. melléklet) szépírási vizsgálati dolgozatunkra „Fractur” lapokat kellett beadnunk. De a szépírási óráinkon meg kellett tanulnunk, hogy lehet záróléceket, békát, gólyát, vadkacsát, emlékoszlopot, szomorúfüzet stb. egyvonalba kirajzolni, miről a méretek felbecsülését tanultuk meg.

Emlékemben él a sétatéri zene, nem a mai sétaterét értem Sepsiszentgyörgynek, mert azon az egész helyen az állami méntelep lovainak jártató helye volt, hanem a lábas háztól Szemerja felé elhúzódó sétateret értem, amely lábas háznak oldalán egy nagy sárga táblán nagy kétfejű sas fölött ez volt írva, K.K. Bezirksamt, földszintjén pedig az oszlopok közötti fekete-sárga festett korlátfára támasztva feküdtek az őrség fegyverei. Ott szólott a rezes banda.16

A tanév alatti vakációkon Kézdivásárhelyen tartózkodván lementem nagyapónak faházába, ahol ő rendesen tartózkodni szokott, és a csempekályha világánál hallgattam nagyapó elbeszéléseit. A nagy futásról, amidőn a törökök 1797-, vagy talán 1798-ban utoljára ütöttek be Erdélybe, éspedig a bodzai szoroson17 át, amikor az összes fehérnépeket, gyerekeket a torjai erdőkben rejtették el, féltett javaikat elásták, a férfiak pedig a templomkastélyokba vonultak be őrizetre. Elmesélte, hogy ő a rozsból és törökbúzából főzött spirituszát 5–6 szekérre rakva hogy szállította át a moldvai határon Ónfalva, Grózafalva (így!), Dormányfalva csángóközségekbe, ha el nem kelt, tovább Bákóba, esetleg Foscaniba (így!). És kapott azokért jófajta magyar ezüst húszasokat, körmöci dukátokat, esetleg „Napoleon d’or-okat”, mert bizony akkor Moldvának nem volt saját pénze. Elmesélte, hogy gyerekkorában örmény kereskedők teveháton is hozták a keleti árukat, perzsaszőnyegeket, citromot, narancsot, datolyát, szentjánoskenyeret és jóféle teát. Mivel pedig még az én gyerekkoromban is a határon túlra való kereskedés könnyen ment, a kézdivásárhelyi nagyszámú iparosság is ott értékesítette áruit. ĺgy pl. KUPÁN bácsi, a kalapos céh atyamestere összeszedvén a kalapos mesterek gyártmányait, maga vitte azokat át Moldvába értékesítés végett. Éppen így szedte össze a csizmadiák atyamestere a rámás csizmákat, a vörös szattyánbőrökből készült kifordított, varrottas talpú csizmákat, melyek itthon ugyan egy új forint és harminc–negyven krajcárba kerültek, de a határon túl már Dukát és Napoleon d’or volt az áruk. Ezenképpen jártak el a többi céhek atyamesterei is, tímároké, cserzővargáké, bútorasztalosoké stb. mind. (Nagy volt pedig a forgalom Galac felé is, mert jól emlékszem, hogy az egyik SZABÓ András nénitől örökölt házunkban lakott egy piaci árus, ki Galacról hordta a narancsot, citromot, teát, kávét, és a házbért ezen árukkal fizette.)

Ezen tanév nyarán történt, hogy atyám ragyogó arccal, de könnyes szemekkel tért haza hozzánk, fennhangon kiáltva: „nagy öröm ért minket, megvertek minket a poroszok, estére fényesen kivilágítunk!”18 Volt is olyan fényes kivilágítás Kézdivásárhelyen, amilyen azóta sem volt többször. Másnap pedig nagy hálaadó Istentisztelet tartatott a kézdivásárhelyi ref. templomban, melyre még a kantai barátok is feljöttek miseingben, az isteni tisztelet végeztével pedig lement Kantába az egész gyülekezet, ahol a rom. katholikus templomban fényes „Te Deum” tartatott.

Ezen vakáción történt meg, hogy egy délután, Torjára, a BENKŐ Dénes úr bátyámhoz igyekezvén gyalog, utolért egy fehérvászon nadrágos, sötét kabátos úr, kinek kabátja alól kilátszott a vörös ing. Beszédbe elegyedvén elmondta, hogy ő Futásfalvára igyekszik, LUKÁCS kapitány úrhoz (kinek kertjében 500 almafa volt, de mindenik más-más fajtájú) és sok minden szépet mondott GARIBÁLDIról. Belemelegedvén a beszédbe, tőle tanultam meg ezt a nótát:

Kerek ez a zsemlye,
Nem fér a zsebembe,
Ketté kéne vágni,
Úgy kell megpróbálni
Éljen GARIBÁLDI!


Az 1866–67. tanév új jelekkel kezdődött meg számomra, mert szüleim meggyőződvén arról, hogy a közhangulat ellen kellemetlen lévén cselekedni, engem is a többi ifjúsággal egyezőleg „expora” adtak és pedig jó szerencsémre a TÉGLÁS néni expójára. Az expó rendszer értelmében 7 fizető és 1 nem fizető növendék alkotott egy expót. Minden fizető növendékért kellett évente 18 o. é. forint főzési díjat fizetni, azonkívül egész évre 1 véka fuszulykát, 4 bécsi font húsnak az árát. Ezért mindennap megkaptuk húsleves-, sóbafőtt- és mártásból álló ebédet és valamely főzelék- vagy túrós puliszkából álló vacsoránkat. A kész ételeket nem fizető társunk hozta be a collegiumba a kifőző helyről és ugyan ő vitte vissza az üres edényeket. Az étkezésnél pedig sorrendet kellett tartanunk, már azért is, hogy a hús vagy más étel szétosztása igazságosan történjék, amenyiben a sorrendben az utolsó volt az osztó. A kásztrolos túróspuliszka 8-felé való osztásánál, ilyen szisztema mellett megtanultuk a körnek pontos 8-felé osztását.

Ezen tanévben már zászlók alatt mentünk a vasárnapi Istentiszteletre éspedig: I. k.o. piros, II. k.o. fehér, III. k.o. zöld, IV. k.o. kék zászló alatt. A Templom utcában sokszor párhuzamos rendben ment a 3 első osztály.

Itt említem meg, hogy mindjárt a tanév elején vezényeltek ki minket a ref. templomhoz, hol a várkastély egy olmadozó falrészletét és bástyáját kőműves mesterek bontogatván, mi hosszú láncot alkottunk és egyik a másik kezéből adta le a követ, a kastély kijárata mellett álló épülethez, amelyből később, ha jól tudom, elemi iskola épült.

Szomorúan emlékszem vissza, hogy jó rajzoló FÜZI tanár uram sikertelen fáradozott velem, hogy engem a germán-nyelv elsajátítására serkentsen. Egy délután BRASSAI bácsi „Okszerű vezér”-éből betanulásra feladott négy soros körmondatban egy „das” helyett „der”-t mondván, ő engem órák után elpáholt. Másnap délután aztán közölte velem, hogy minden délután 4 órakor német leckére kell előállnom. Persze az ő fáradozása – éppen úgy, mint Makón STEINER igazgató úré is – ugyan kárba veszett, mert még ma sem tudom, hogy pl. az ajtó „der”-e, „das”-e vagy „die”?

Meg kell említenem, hogy ezen tanévben nagy zenei-mű élvezésében részesültünk. REMÉNYI Ede hegedűművész ragyogtatta előttünk tehetségét, a „Repülj fecském ablakára” és „Szeretlek én egyetlen egy galambom” dalokat, POLÁNYI zongoraművész kíséretével. Énekóráinkon egy újabb lengyel dalt tanultunk meg, amely így kezdődött:

Óh te méltán lángzó forró lengyel,
Fájdalmaidnak öléből életre vidulj föl.
Itt rád vád s gyötrelem vár,
Mit zsarnok dölyf reád tár,”
etc. etc. (ma nem lehet leírni.)


Ezen tanév záróvizsgálatán nyilvános szavalóverseny volt a harmadik osztályban, szokásosan VÖRÖSMARTYnak „Élőszobor” című költeménye volt a verseny tárgya, s habár keményen pályáztam is a dicső-ségre, a pálmát az orrom elől DOBAI Jancsi vitte el.

Nem emlékszem egészen, ezen tanév végén vagy a következő elején vonult-e fel a Székházba gróf KÁLNOKY Dénes 4 fakó lovával vontatott kocsiján, mint Háromszék főkirálybírája, megnyitni az annyi év után első „Sedria”-t. Megértük, hogy a piros, fehér, zöld színek egy zászlóra kerüljenek, de a lábasházról is lekerült a kétfejű sasos sárga tábla és helyébe fehér került a magyar címerrel.

Az 1867–68. tanévtől kezdve BARTHA M. tanár úr felügyelete alá kerültünk, „Wasmivel” a „Was sagt er”-ek végképp kiköltöztek a lábas házból, olyan bátran énekeltük a collegium udvarán az

1. „Isten adj hazánk felett...-”
2. „Fel, fel vitéz, fel erős, fel erős, fel erős magyar nép...”
3. „Már a vár fokán...” kezdetű magyar indulókat, és amellett vígan éltünk az expó jóvoltából. Tömegesen biflálva be a „De-bello, gallico”-caputjait, nem felejtve el AESOPUS meséinek előző évről elmaradt darabjait.

Ám, ha szorgalmasan bifláztunk is, de a délelőtti iskolazárás után, kimenve a mai szövőgyár akkor üres telkén keresztül a mai dohánygyárnak akkor is bekerített telke mögé, már gyakorlatilag igyekeztünk tudomást venni a szemerjai akkor még finom kicsiny sárga levelű dohány minősége felől, VASS Dénes, CSISZÁR Pál, SIPOS, KILYÉNI András és mások társaságában egy ilyen alkalommal megmentettük egy dohánycsempésznő egész dohánykészletét a spinát huszároktól. Máskor meg azzal szórakoztunk, hogy a CSISZÁR Pali jó társammal közösen bírt egycsövű pisztolyból, saját gyártmányú puskaporunkkal célba lövöldöztünk. Évközben már kiváló eseményeink voltak, hogy CSÖSZ János tanuló társunk a szemerjai templomban, KILYÉNI András pedig a kilyéni temp-lomban tartottak ref. Istentiszteletet, és mi osztálytársaik, iskolai engedéllyel mind kivonultunk oda.

Szégyenkezve bevallom, hogy a szemerjai patak partján céllövészeteink alkalmával már megismerkedtünk a Jenigde, Damenzigarett, Inlander és Latos dohány nevű kincstári termékekkel, de ezenkívül a „Szemerjai-papusá”-val is, melyet aztán egy, a Csíki utcán lakó öreg bácsi vágott föl finom dohányvágó gépén laskadohánnyá és nem kellett a „Cornelius Nepos” bekötési tábláját agyonfaragni. De a Latos dohány jussán későbbi időben megtanultuk az új és a régi súlymértékek között való váltószámot. Mert a Latos dohány ára 17 krajcár volt és a bécsi latt = 17 gramm, mert hogy el ne felejtsem, akkoriban a húst bécsi fonttal mérték. (Egy bécsi font ...)19 A gabonát vékával, a bort kupával, itcével, meszejjel. Kilyénben persze a SZÉKELY Gergely családhoz voltunk uzsonnára meghíva.

A tanév végén a „Herceg SCHWARZENBERG Csarnok”-ban20 tartott nyilvános vizsgálatunk alkalmával a „Rendületlenül” című költeményre volt nyilvános pályázat kitűzve, melynek egy császári arany jutalomdíját CSŐSZ János tanulótársam vitte el előlem. Erről a csarnokról jut eszembe az akkor annyival is inkább köztudatba ment tény, hogy előttünk történt, midőn CSÁSZÁR Bálint uram a POTOCKI uram boltjában megvásárolván a stemplis papirost, arra ráírt valamit, de tévedésből nem porzót öntött az írásra, hanem tentát. Akkor aztán másik stemplis papirosra írva az állítólag azonos tartalmú szöveget, azt megszárítva, gondosan zsebredugta. POTOCZKI uram az eldobott papirost felvéve, arról leolvasta, hogy CSÁSZÁR Bálint tetemes összegről szóló ajánlatot szándékozott beadni az akkori pénzügyigazgatósághoz a sepsiszentgyörgyi regale bérletek fejében. Nosza rajta, BOGDÁN és POTOCKI uramék, egy még nagyobb összegről szóló ajánlatot adtak be, és csak a versenytárgyaláson tűnt ki, hogy CSÁSZÁR Bálint a zsebében felejtette az offertet.21 A következő időszakban aztán CSÁSZÁR Bálint sutytyomban adta be bérajánlatait és ezzel kezdődött Sepsiszentgyörgy városa anyagi fellendülése és a város lakóinak megrendíthetetlen bizalma CSÁSZÁR Bálint személye iránt.

Nem végzek talán felesleges munkát, ha a nyelvhasználatra nézve megjegyzem, hogy még ekkor is vajúdott az egyének megszólítása, folyt a kegyed, nagysád megszólítás divatja, de nem múlt el a „Honderű” stílusa sem, melyről a következő, VAS Gereben művéből való idézet szolgáljon:

„Ifjú: (Tonelépésben közeledik a háziasszonyhoz, kezet csókol és köszönti) Óhajtám tiszteletemet tenni a teinsasszonynál.
Úrnő: Kegyed révén a jogászi minőség valójában létezendik városunkban.
Ifjú: Ez irányt jelöltem ki életcélomul!
Úrnő: Nemes célját a polcok magaslatáig akarja ön egykor beszárnyalni, – vagy mint a jog-
védelem apostola fog küzdeni az elnyomott felek igazságáért?
Ifjú: A jövendőnek burkaiban rejlik még sorsomnak ujjmutatása!
Úrnő: ĺgérje meg kegyed, hogy kedvenc gyermekemnek védkarát nyujtandja és az ifjú élet göröngyein iránytűje leend.
Ifjú: Szent kötelességemnek érzetében ígérem, hogy lámpája leszek a zajló tengeren, hogy örvényeitől megóvjam.
Úrnő: Az anyai kebelnek ihlete súgja nekem, hogy kegyedben a vezércsillagot lelém fel és sugarai szerencsésen vezérlendik magzatomat.”

Más idők, más kifejezésbeli szokások. Ma az Élet, Ember, Gondolat szokását éljük.

A lefolyt három tanév alatt mi, a négy összetartó kézdivásárhelyi családnak fiai sokszor róttuk a Kézdivásárhely–Sepsiszentgyörgy közötti országutat, és ebből a sok utazásból az első karácsonyi vakációi út volt a legemlékezetesebb, amennyiben Sepsiszentgyörgyről nagyon szép időben indultunk el, de már a Szépmezőn elkezdett fújni a „Nemere”, amikor beértünk a brassói–berecki főútvonalba, már elkezdett havazni, Maksán már meleg bort itatott velünk HOSSZÚ nénikénk, Csernátonban pedig az „Itt a bakánál, legjobb bort innál” című korcsmánál egyik társunknak lábát már hóval kellett feldörzsölni, és a nagy hófúvásokban alig tudtunk hazavergődni Kézdivásárhelyre.

Akkoriban Sepsiszentgyörgyön még csak a négy középosztály volt felállítva, és így szüleinknek választani kellett, hogy melyik collegiumban folytassuk tanulmányainkat. Mivel pedig NAGY Géza tanulótársam testvérei a nagyenyedi BETHLEN főtanodában tanultak, én is HANKÓ Iván társammal oda vándoroltam. És egy szép augusztusi délután megindult a két borított szekérből álló karaván, az akkor egyedül lehetséges úton, a Székelyföldön keresztül, Nagyenyed felé, hogy 4 napi bolyongás után kiköthessen a két szemközt néző nyíllal átlőtt nyakú hattyúból álló címtáblájú vendégfogadóban. A vándor csoport feje MOLNÁR Dénes theológus volt, mellé sorakoztunk NAGY Béla II. é. theol., ZAYZON Albert I. é. jogász, SZOTYORI J. I. é. theol., NAGY Gyula II. é. philosophus (vagyis VIII. g.o.t.) NAGY Géza, HANKÓ Iván és jómagam V. g.o. tanulók, MOLNÁR I. mézeskalácsos fia, kinek az apja volt a szekeresünk és még két-három kisebb társunk és a két kocsis. Uramfia, micsoda karaván volt! – ahány diák, annyi láda, és a szekér oldala is kantárba rakott töltöttkáposztás fazekakkal és túrós tarisnyákkal. A pakolás, búcsúzkodás Kézdivásárhelyen délig tartott, úgyhogy csak később délután juthattunk be Kászonújfaluba. És itt kezdődik igazi deáki életem. Némely gastronomiai megnyilatkozásom alapján közakarattal az elemózsiás tarisnyák, káposztás-fazekak és túróskupák directorává kiáltván ki azzal, hogy úgy igyekezzem, hogy az utolsó, gerendi stáción is maradjon még valami. Étkezésünk közben egy másik szekér érkezett oda csupa diákkal. Meg kellett tanulnom, úgy énekelik állva a köszöntőt, „Gaudeamus igitur”, – és – akkor azon éjszakára meg van kötve közöttük az örök béke, és egy asztalhoz költözik a két felekezet. De csak akkor lőn nagy ijedségem, midőn NAGY Béla odasúgá nekem, Lajos, maga vigyázzon a dugókra. Egyszóval nekem, 14 évet múlt gyerekembernek kell vigyáznom, ha idősebb társaim eleresztik a gyeplőt. Nos hát most is megveregetem a vállamat, amiért reggel 2 órakor – mikor a siserahad aludni tért – kabátom jobb zsebéből előadtam az össztársaság által elfogyasztott 12 számú boros és a 11 borvizes üveg dugóját. De addig megeredt a nóta, és én együltömben, stantepede, meg is tanultam a deáki életre legszükségesebb tudnivalókat:

1. Kórus: (Kört, kört, köréneket és jó bort
Szeretjük mindnyájan.)
N.N. (akire rámutatnak) kedvesed neve.
Szóló: Eulália (Eufrosina, Leokádia, kinek mi tetszik)
Kórus: Eulália, Éljen! éljen, éljen, mindkoron.
NB. (Ez alatt a töltött poharat a felszólított N.N. ki kell, hogy igya, a többi meg nézi.)
Kórus: (Jaj de, jaj de, jaj de kár,
Üres a pohár;)
Kórus: Kört, kört, köréneket és jó bort...
(és ez így megy mindaddig, míg minden résztvevő megitta a maga egy pohár borát.)

2. Ha a diák útra kél, s útra kél,
Friss cipóval vígan él, vígan él!
Egy, két pohár krampampuli
Ezer milljom paropli
Juphaidéra, juphaida
Juphaidera, juphaida – (és változatai).

3. Igyunk, igyunk barátim!
Rövid az élet, örök a sír,
Ne nézz, ne nézz a jövőre, Élvezd a jelent,
Igyál, és ne sírj! –

4. Keserge, Fiuk, az Isten áldjon meg,
Mert nem nézhetek vidáman

Csak mikor részeg vagyok.–

5. Székely vagyok, szabad bércek szülötte
Szabadon foly, de hogyha mi gátolja

6. Bekecs alatt Nyárád töve,
De belseje aranybánya,
Ihajja! – (és a többi.)

Amikor beszámoltam KOVÁTSY Bálint uramnak a dugókkal, kiderült, hogy vérint való atyafiak vagyunk anyai ágon, és bevitt engem aludni a vizitszobába.

Ebédidőre Csíkkozmásra értünk, honnan pár lépés volt a csíkszentmártoni papirosmalom. Csak természetes dolog, hogy a 3 órai etetési idő alatt a malom vezetőjének szívességéből alaposan megtanultuk a merített papír gyártását. Megtanultuk a kender és len rongyok szétválasztását, a rongyok fehérítését, a rongyoknak „Hollender”-ben való aprítását, a szétfoszlatott rongy masszá(já)nak enyvezését és a most már kész papírmasszának merítését, és a merített lapnak nemez lemezekre való fordítását, a felesleges nedvességtől való kipréselését, a szárítópadlásra való kiteregetését. A késői délutáni órákban értünk Zsögödre, ahol nemcsak a fürdőt szemléltük meg, de az ottani papirosmalomban az itatóspapír gyártását is.

Marosvásárhelyen egy, a főtéren, a BODÓ-kútjához közel eső vendégfogadóba szálltunk be. A BODÓ-kútja nem szólalt ugyan meg a mi kedvünkért, de a káposztás fazekak is szörnyen megürültek. Fővezérünket a vásárhelyi kórházban hagyva súlyos fejsebével, Nyárádtő és Kutyafalva mellett elhaladva, ezen ötödik napon elindultunk Enyed felé. Déli időre az Aranyos folyó hídja mellett eső vendégfogadóban22 kötöttünk ki, hol már csak a túrós bödönök segítettek ki ebéd dolgában, mivel mi nem számítottunk ezen ötödik napra, mert a tarisnyák szalonna tartalma „Tabu” volt számunkra. Még jókor délután beértünk Nagyenyedre a collegiumba, VITUS senior úr hamarosan „dislocala” is minket, és mivel szalma ugyan bőségesen állott rendelkezésünkre, hamarosan megteltek a szalmazsákok is, hogy jó nyugodt éjszakát tölthessünk el, de előbb, mivel a déli rántott túró igen nagy üreget hagyott gyomrunkban, amúgy frissiben a híres „Enyedi dög”-ből is falatoztunk.

A collegiumi törvények megtartása fölött egy, a theologusok, jogászok, filozófusok által választott juratus testület működött, s amelynek élén a megválasztott senior állott (ezen évben VITUS úr) és hű társa, (a) contra scriba. Minden panasz és kihágás megvizsgálása a jurátus testület elé tartozott, melynek ítéletei fölött a tanári testület őrködött. Minden lakószobának megvolt a főnöke, primárius és másodfőnöke, secundárius, kik a szoba rendjére, tisztaságára felügyeltek és a mentorságuk alá tartozókat tanulmányaikban segítették. Szegénysorsú tanulótársainkat a collegium nemcsak teljes tandíj, lakásdíj, fűtésdíj elengedésével, hanem naponta 2 ingyen cipó adásával is segítette, az általuk végzett szolgáltatásokért kisebb jutalmakkal is segítette. Az V–VI. osztálybeli csoportba eső szegény tanulókat, akik minden kedvezményt élveztek, akiket neuter-eknek neveztek, kik úgyszólva rendőri szolgálatot teljesítettek, ezekből teltek ki a párosával szolgálatot teljesítő kapuőrök (cursorok) és a fő éjjeli őrök (vigilek), kik néhanapján a collegium kórházában is elég jó díjazás mellett ápolói szolgálatot is teljesítettek. A négy alsó osztály szegény tanulói pedig seperték a szobákat, folyosókat, udvart; fát és vizet hordtak be a szobákba, és éjjel felváltva őrködtek a folyosókon. Megfelelő díjazásért kosztot is hordtak be (mert akkor nem volt közétkezés), és a lustább diákoknak megfelelő díjazás mellett még mosdóvizet is hordtak be, és naponként segédkeztek délelőtt 11 óra után, a collegiumi cipók kiosztásánál. Bezzeg megindult az üzlet a cipókiosztás után a hangos „ki ad el cipót?”, „Ki veszen cipót?” kiáltásoktól. Az elmondottakból megérthető, hogy lehetett az, hogy pl. okáért egy háromszéki tanu-ló, kinek kezébe édesapja, mikor őt az igazgatói irodában ott hagyta, 20 krajcárt tett le évi költségül, mégis mikor hazatért, 2–3 forintott vitt haza. Amikor én enyedi diák voltam, a theologiai, jogi facultásokon, a VIII. gimnázium(i) osztályban, a tanítóképezdében összesen 1160-an voltunk beiratkozva, akik közül 300-an kaptunk hazulról ellátásunkra kisebb-nagyobb összegeket.

FÁBER tanár bemutatván beszélő gépének szerkezetét, megkérdezte ezen nőalaktól: mi a neved? A felelet volt Eufrozina (ropogós r-vel); ki készített? Fáberrr tanárrr! Mit tanultál a kollégiumban? Ki ad el cipót? Ki veszen cipót? (célzással a d.e. 11 óra utáni cipóosztásra). És elmondatta a géppel, hol, merre járt a nagyvilágban.

Amint hírlett, a feltaláló megőrült, és Eufrozinát agyonverte. Este 9 órakor a contra scribával az élükön megjelentek minden szobában az appaditorok névsorolvasásra, távozásuk után le kellett feküdni.

Mulasztást követnék el, ha meg nem említeném, hogy azon időben a nagyenyedi collegium minden theologusnak, jogásznak, filozófusnak, képezdésznek, minden igazolt szegény tanulónak 2 ingyen cipót adott naponta segélyezésül. Ezen jótéteményen felül minden tanulót, aki beteg lett, saját kórházában gyógyíttatta, ősszel egy párszor a collegium gyümölcsösébe vitte el szüretelni. Szüretkor pedig a miriszlói szőlőbe szabad bemenetet engedett a tanulóseregnek. A Felenyed felé eső fűrészmalmánál saját uszodájában ingyen tanította úszni.

Fakó lovam fel van kantározva,
Repülj Fakó szikrázzék a patkó,
... ... ...
Ne lőjje ki, ne lőjje ki alólam a lovamat,
Annak a lakodalmára megyek én.
Nagy szélfúvás van,
Nagy szélfúvás van a pusztába,
... ... ...
Se szűröm, se gubám nékem,
Nem különb a párnám nékem,
De az igaz betyár
... ... ...
Elhagyott a babám is, babám is,
Megélek én egyedül magam is, magam is. –
Nincsen kedvem, mert a fecske elvitte,
Akkor leszek édes rózsám én még víg,


A nagy dalolás közt eljutottunk Egerbegyig, hol igen akurátus disztótoros vacsorával várt reánk József bátyám uram másik leánya. Onnan a társaság egy része szánon vonult a detremi kúriába.

A húsvéti vakációra Kolozsvárra dirigált atyám nagybátyámhoz, és én a jó diligenssel Tordán át hiány nélkül jutottam el nagybátyámhoz, útközben megbámulván a tordai hasadékot.

A pünkösdi vakációt ismét Alsódetrehemben, KOVÁTS J. úr bátyámnál töltöttem, hol naponta felmászván a szőlőkön keresztül a hegytetőre, a görög aoristusok alaposabb tanulmányozására, s a tetőről végigtekintve a Pietrosul, az Ünőkő, a Vlegyásza, a Retyezát és Fogarasi havasok, és a háttérben emelkedő Hargita által körülhatárolt térségre, láttuk majdnem egész Erdély határait. A hegy túlsó oldalán ültetett erdőben meg azt láttuk meg, hogy milyen óriási károkat okozhat az apácahernyó.

Az V. g. osztályon szerencsésen átlábolván, megjött a nagy vakáció, és azzal MOLNÁR I. kézdivásárhelyi mézeskalácsos is két ekhós szekerével, hogy haza vigye a fiát és engem, és hogy megtöltesse hordóit Marosvásárhelyen színmézzel. Hazafelé tehát ismét Marosvásárhely felé indultunk nagy vígan. De hogy a hordók megteltek mézzel, annál inkább lépésben indultunk Gagyon, Oklándon, Előpatakon át Vásárhely felé. Utunkban a Rikán átmenve Réka sírjánál is megálltunk Réka emlékének adózandók. Még Enyeden csatlakozott karavánunkhoz egy bérkocsis 5 bardóczszéki tanu-lótársammal, és ott tartottuk a búcsúzót, mert a felsőrákosi korcsmától utaink elváltak. Onnantól kezdve csikóink csak lépésben haladgattak, nem bírván a mézterhet, igazolván, hogy „mézből is sok, ami sok”. ĺgy baktattunk Köpecen át, hol akkor éppen „nem volt baj”, hacsak siralmas gyaloglásunkat nem tekintjük bajnak. Estélig mégiscsak beérkeztünk Hidvégre, másnap reggeltől délutánig beértünk Alsócsernátonba, az „Itt a bakánál legjobb bort innál, hogyha megállnál” korcsmánál búcsút mondtam MOLNÁR bátyámnak, és alkalmi szekérrel hazamentem Kézdivásárhelyre, hová még elég jókor érkeztem, hogy segíthessek testvéreimnek a szénatakarásban.

Csak természetes, hogy egész napi kirándulásokat is rendezett az ifjúság. Amikor a Szent-Anna-tóhoz rándultunk ki, sok minden cókmókot kellett cipelni, nekem két kulacsot – azóta sem voltam többé soha kétkulacsos – melyeket egyik jó kedvű confráterrel egyetértve vízzel megtöltötteknek állíttattunk lenni. A messze úton vízért epedőknek kemény szívvel kellett megtagadnom a vizet, megmagyarázván, hogy a víz ebédidőre kell, mert a tó vize ihatatlan. Amikor aztán a tónál étkezésünk véget ért, confráter társunk buzgó fohász után megáldotta a kulacsok tartalmát, kérvén Istent, hogy változtatná borrá. És megtörtént a csoda – bor folyt a kulacsból. Egyéb sem kellett MISKOLCZY Máriának, ki az egész úton vallási vitákat folytatott az egyik fráterrel, rácsapott, mint a kánya a confráterre, hogy meri az Isten szent nevét belekeverni az ilyen profán tréfákba. Bezzeg meglapultunk szégyenkezve megleckéztetésünkért, de nem is volt többé vallási vita. Vita nélkül jártuk meg a „Bálványos várát” is. A Szent-Anna-tó tündéreiről és a „Bálványosvár” mondáiról elég érdekes thema volt. Mikor egy fürdővendég eltávozott, palotája a fürdővendégek közakaratából az estéli közvilágítást látta el, a lángok martaléka lett.

Az első kedves iskolai élményem az volt, hogy iskolatársaim: DÁNIEL Gábor, PÁLFFY Mór, ÁRKOSI, DIÓSZEGI, GEREI meghívtak a DANIEL Gábor nagybátyjának szőlőjébe, egy kis szüreti lakomára. Nem tudván, hogy mit jelent diáki nyelven a nagybácsi szőlőjébe való invitálás, természetesen szívesen csatlakoztam hozzájuk. Csak akkor kaptam észbe, mikor a fellegvár háta mögé felkapaszkodva a szőlős kertek kerítésén kívül sétálgattunk, és csak miután ÁRKOSI társunk felszólítására két csoportra oszoltunk és a szőlőcsősz ÁRKOSIékat kísérgette a kerítésen belül, mi többiek pedig nyugodtan besétáltunk a nagybácsi szőlőjébe, akkor lettem tudós a kérdés felől.

A gymnáziumban pedig szorgalmasan tanulmányoztuk Micipsa háborúit, Toldi magyar irodalomtörténetét, ARANYOSRÁKOSI SZÉKELY S. az „unitária vallás történelme” című művét és legfőképp MILNE Edward „Phisiologia” művét, melyet maga BENCÉDI Gergely25 igazgató úr adott elő. Ő látva negy érdeklődésemet, mindig előttem helyezte a padra az 1 méter hosszú gyermekcsontvázat és ugyan sűrűn feleltetett engem. (Az évvégi, BRASSAI bácsi elnöklete alatt tartott nyilvános vizsgálaton azzal tüntetett ki, hogy a kihúzott sédát elvette tőlem, és összefoglaló kérdést adott az állat-ország egyes családjainak idegrendszeréről.)

A szombati és vasárnapi szabad délutánokon többször sétáltunk ki nagybátyámnak Szászlónán lévő kis birtokára, hol a nép (KONRÁD, HETZEI, ... stb.) a Kalotainak nevezett magyar viseletben járt, ahol ha nem is akadt nyúl, de annál több Szent László-pénzét (nummulith), Grypheát szedtük ki a Bocsort oldalából, és közelről szemlélhettük RÁKÓCZY György nagyságos erdélyi fejedelemnek gyalui kastélyát, hiszen arra már a Kolozsmonostor végén álló RÁKÓCZY-emlékmű is elkötelezett. A húsvéti vakáción pedig atyám akkor már Kalota-Szent-Királyról szekeret küldött értem és én ilyen módon újból láthattam az egy év előtt látott tájakat. Már akkor közölte velem atyám, hogy felszólítást kapván a honvédséghez újból való belépésre, alighanem a Székelyföldre kap beosztást, ami persze ismét iskolaváltozást jelentett számomra. Kolozsváron kezdtem megtanulni a tanulás módját az élettan és a magyar irodalomtörténet kapcsán.

Elkövetkezett a tanév vége is, és atyám már Besztercén teljesítvén tényleges szolgálatot, én is 2 hétre hozzá utaztam diligenson. Útközben a válaszúti vendéglőben váltott a postakocsi lovat, mi ott megvacsoráztunk, s mivel én gr. LÁZÁR E. útitársunk gráciájába kerültem, a tiszteletére adott vacsorán ingyen vendégként működtem. Másnap későn reggel beértünk Besztercére, hol atyám már megkezdé a honvéd zász-lóalj megszervezését. Az első sorozáson atyám 1600 Beszterce vidéki ifjúra mondván ki „Auf meine Verantwortung tauglich”, és annak legnagyobb része csakugyan tauglich volt és bekerült a besztercei óriás zászlóaljba.

Lefelé folyik a Tisza

Éljen TISZA, BÖSZÖRMÉNYI

Germán szóra küldték a fiút Besztercére, és vele rándultam ki Borgó Prundra, megtekinteni azokat a sáncokat, melyeket atyám hányatott ki 1849-ben, mikor a honvédsereg kirándult Vatra Dorna felé, hogy Húsvét reggelén meglocsolhassa a fekete-sárgákat.

TOROCKAI Jankó, Jankó, Jankó,

Lett erre örömrivalgás, mert az apostrófát atyámnak egyik aradi honvéd fogolytársa volt. Gyulafehérvárra a késői éjjeli órákban érkeztünk be, és mivel a menetrend szerint be kellett várnunk az „Első Erdélyi Vasút” aradi vonatát, volt időnk bőven megtekinteni a várost is, de főleg az emlékezetes gyulafehérvári kazamatákat, hol atyám is nehány hónapig fogva volt 1849-ben.

Brassóban újból is megcsodálva a vízvezeték csurgóit és a már 1864-ben látott világító gázlámpákat, atyámnak egyik ismerőse által átengedett kocsin Kovásznára hajtattunk ki, ahol anyám és testvéreim akkoriban fürdőhasználatért időztek. Kovásznán ekkoriban egészen más összetétele volt a fürdőző közönségnek, mint 1864-ben, leginkább Háromszékmegyéből toborzódtak össze. Anyámékkal együtt aztán augusztus hó végén beköltöztünk mi is Brassóba, a Bolgárszegbe, KENYERES Testvérek és RÉTHI Lajos tanfelügyelő szomszédságába. Húgom sürgősen megkapta a brassói tífuszt, melyben majdnem 5 hónapig kínlódott. Mivel az ő betegágyánál felváltva mindig ketten őrködtünk, hogy lázálmaiban el ne szaladjon, teljesen elfelejtkeztünk arról, hogy nekem iskolába is kellene járnom valahová. ĺgy azután csak januáriusban próbálkoztunk meg a beiratkozással, éspedig elsőbben az ág. ev. gimnázium igazgatóságánál. Igen hiányos germán nyelvismeretem miatt az igazgató úr csak az V. osztályba akart felvenni – engem ki a VI. c. osztályt már kitüntetéssel végeztem. A szintén német tannyelvű róm. kath. gymnáziumban azon tanévben állították fel a VI. g. o.-t, és egy év elvesztéséről volt szó, azon eshetőségre való kilátással, hogy megtanulok németül beszélni, oda iratkoztam be. Mivel a germán nyelven való felelés, különösen a rettentően választékos germán irodalomból nehezemre esett, kapva kaptam az alkalmon, midőn az iskolai értesítőből megláttam, hogy a gimnázium tannyelve: német, magyar, román. Atyám beleegyezésével közöltem osztályfőnökömmel, ROSKOZNI Elek világi paptanárommal, hogy ezután magyarul fogok felelni. Nem is gondoltam, hogy mekkora ágyút sütöttem én el ezzel, mert tanárom erre a hírre megölelt és biztatott: „felelj csak magyarul, ne félj, nem hagyunk el”, és nagy örömmel közölte a tanári teremből kilépő VARGYASI Endre világi paptanárommal, miszerint atyám kívánságára ezután magyarul fogok felelni. Uccu erre VARGYASI úr is megölelt, biztatott: „Csak felelj magyarul, nem hagyunk!”

Brassói időzésem alatt záródott le a porosz–francia háború, ami persze már szász polgártársainknak is nagy tüntetésre adott alkalmat. Megemlítem itt, hogy a brassói magyar, német, román polgárság a szász tüntetés ellensúlyozására nagy testvéri egyesülési ünnepélyt tartott, ugyanazon napon, mikor a szászság tartotta ünnepélyét „Nr. 1.” vendéglőben. Ezen zártkörű ünnepélyen az ablakok belőlről deszkával, matracokkal voltak tapecírozva, nagyobb biztonság okáért a helyőrség is készenlétbe volt helyezve, és mégis reggelre – óh csudák csudája – a bezárkózott teremben összetört tálak-, székek- és vérnyomokra talált a felszolgáló személyzet. A testvérülési ünnepély első része a bolgárszegi gör. kel. gimnázium előtt folyt le, honnan katonazenekar kírérete mellett vonult le négyes sorokban a hosszú ünneplő sor s a városház terén fogadtak egymásnak örök hűséget, este pedig a „Nap” című (ma rom. kath. apácazárda) vendéglőben ünnepeltek. (Amelyen még atyám is mondott román nyelven üdvözlő beszédet.) Ezen évben kezdték építeni a „Keleti Vasút”-nak Brassóig terjedő részét.

Ugyanakkor zajlott le a kovásznai – Háromszékre oly végzetes – képviselőválasztás is, midőn az orbai szék népe TISZA Lajos akkori közlekedésügyi miniszter és dr. CSEH Károly borszéki fürdőorvos között választhatott. Mivel a választók bizalma inkább az utóbbi jelölt felé hajlott, a választási elnök, gr. MIKES (a most élő gr. MIKES Ármin atyja) oly mérhetetlenül felbőszült, hogy kilépve a választási helyiség (a mostani takarékpénztár) erkélyére, onnan szidalmazni kezdte a várakozó választókat, kiejtve a „paraszt szé-kely” szidalmat is. Erre az inzultusra kőzáporral felelt a tömeg. Szerencsére a kirendelt karhatalom megfontoltságának (hála) nem következett be vérontás, mert a parancsnok látva, hogy a szuronyt szegezve előrenyomuló katonák elé élőfalként odaállanak az atyák, biztatva fiaikat „szúrd le hát atyádat” kiáltással, ő maga kiállott a katonasor elé, fölszólítva a tömeget, hogy hát üssék agyon előbb őt, mert neki kötelessége a választási elnöknek engedelmeskedni, neki előnyomulni „muszáj”. Erre a szóra szétoszlott a választók tömege, de megválasztatott dr. CSEH Károly. MIKES gróf pedig csendőrök és katonaság által őriztetve ért haza, de 2 éven át nem került uradalmába székely munkás, a bérlőt is elüldözték, és csak akkor csendesedett le Zabola népe, midőn a gróf emeletes iskolaépületet ajándékozott a községnek.

Mivel atyám testestől-lelkestől katona volt, én is szert tettem némi katonai ismeretekre, így megtanultam a menetközben való térképezést. Phisicai ismereteim gyarapítására nagy hatással volt, hogy volt enyedi mentorom, ZAJZON Albert a brassói távíró hivatalhoz kapott beosztást, és az ő szíves meghívására, midőn ő éjjeli szolgálatban volt, gyakran felmentem a távíró hivatalba, és ott beletanultam a „MORSE” gép kezelésébe, és phisicai ismereteim más irányban is gyarapodtak.

Brassó városa akkor egészen más képet mutatott, mint a mai. Azon nagy tér, melyen ma a törvényszék, a posta, a pénzügyigazgatósági paloták és a belvárosi indóház állanak, akkor vásáros napokon vásártér, más napokon gyakorlótér volt. A Cenk hegy felé, a Csigadomb alatt volt a gázgyár, melyben bükkfából állították elő a világító gázt. A volt Klastrom utca E. k. végén ott állott még a kettős városkapu, egyik oldalán a rendőrőrmesteri lakással, másfelől az idegenforgalmi irodával. A vásáros szekerek ezen a kapun haladhattak be a főtéri piacra, hol áruikat lerakván, a volt Kapu utcán haladhattak kifelé a nagy piactérre. A volt Rezső-körút helyén, a felhordott sétatéri út tövén húzódott el a „Graben”, amely a városi erdőkből hordott bükk tűzifával volt telehordva.

A városi tanács azon idő berendezése szerint Brassó széknek a közigazgatási feje volt. Minden városi szenátor 1-1 járásnak főszolgabírói tisztjét viselte inspektori címen. Onnan tudom ezt bizonyosan, hogy amikor a Keleti Vasút nyomjelzése volt, akkor engem SCHEIDER senátor magával vitt, azon a bizonyos Mária Therézia korabeli hintón, melyhez a négy lóból álló előfogatot az érdekelt községek adták. Két napig tartott ezen excursio, Földvár-, Vörösmart-, Apácán át. Felemlítem most azt is, hogy a mostani Kút utca ott végződött, ahol a mai Egres utca nyúlik el, mert nem lévén még vasúti pályudvar, nem is volt szükség útnyitásra.

Ezen időtájt tűnt fel Brassóban Mr. IZOS francia nyelvmester, ki arra vállalkozott, hogy 6 hónap leforgása alatt megtanítja a növendékét franciául beszélni. Hármas csoportokba osztotta be növendékeit, egyik ilyen hármasba engem is. Emlékezet okáért leírom módszerét. Az első tanórától kezdve a kétrétbe tűrt füzetbe (csak 1 példánynál) felírt sajátkezűleg egy szócsoportot és rámutatott az egyes szókra, fennhan-gon felolvasva azt. Nekünk addig kellett ismételnünk, míg helyes franciasággal hangoztattuk azt. Akkor aztán lediktálta német nyelven az egyes szók jelentését. Másnap aztán a szócsoportból kérdő mondatokat alakítván, nekünk arra állító mondatokkal kellett felelnünk, és megfordított szereposztással is. Circa tizednapon félórai tanítás után felesége váltotta fel a mestert, ki na-gyon kedves modorú, víg asszony lévén, bizony igyekeztünk, hogy szégyenbe ne maradjunk, megfeszített szorgalommal tanultunk, hogy a 2 mester előtt megálljuk a sarat. Egy hónap múlva már sétákat rendezett velünk, hol a városban, hol a Cenk alatt, ily módon aztán nagy szóbőségre tettünk szert. De még a második hónap végén se kukkintottunk bele holmi „grammais”-be, „Syntax”-ba. Csak a három első hó eltelte után kezdtek társaim (én időközben typhusommal kimaradtam a sorból) nyelvtannal és irodalommal foglalkozni. (Mr. IZOS a budapesti egyetem lektora lett.)

Ezen időben indult útjára HERMANN Antal27 tanárom szerkesztésében a „Nemere” című lap, melynek én kezdettől fogva correctora voltam. A lap szerkesztősége HERMANN tanár lakásán volt, a Klastrom utcában, szemközt a GÖTZ házzal, a „Kronstadter Zeitung” szerkesztőségével. Önként kínálkozott a helyzet HERMANN úrnak, hogy 1872. március 15-én egy kis parázs tüntetést rendezzen. Az utcára néző 2 szoba egyike, a nagyszámú meghívott vendégsereg, KENYERESék, RÉTH tanfelügyelő, Dr. OTROBÁN Nándor, SZELE bácsi, VERZÁR kereskedő, atyám és sok mások számára volt felterítve, míg a másik szoba ablakában nagy transparens volt a magyar címerrel és 1848. március 15 felírással. Ugyanakkor szervezte meg HERMANN Antal a brassói polgári kört. A megalkuváskor mi is, az ő tanítványai, szavalatainkkal élénkítettük a hangulatot, és a legelső estélyén a körnek közreműködtünk és én olyan lendülettel szavaltam el ZALÁR „Zizimjét”, hogy megismétlése helyett TOMPÁnak „A leány szeretőnek való” című költeményét szavaltam el tejfeles szájjal.

Nemsokára ezután I. Károly román király érkezett a brassói állomásra, Erzsébet királynével (írói nevén Carmen SYLVA), ahol az elöljáróság nagy ünnepléssel fogadta. A királyi pár a Sinaiából elébök érkezett udvari 5-ös fogattal hajtatott a városba, ahol a királyné őfelsége a Fekete-templomi nagy orgonán játszott is.

Az érettségit PÁLL István kir. főigazgató vezette le, melyből én „rite” minősítéssel kerültem ki. Huszonkét társam közül 8-an magyarul, (a) többi németül tette le az érettségit. Fölemlítem, 22-őnk közül 9 magyar, 9 román, 3 német és 1 görög nemzetiségű volt.

Az első egyetemi tanév alatt többször tekintve bele a távcsőbe és a mikroszkópba, azzal búcsút mondtam a vagyonszerzés lehetőségének és beiratkoztam a tanárképzőbe.

Ritka szabad időmet az „Egyetemi körben” vagy az egyetemi könyvtárban, olvasással töltöttem el. A világi társadalmi életből ugyan keveset láttam. Egyszer megtörtént, hogy JANCSÓ Benedek30, HEGEDÜS és társai felszólítására elmentem a belső Farkas utcai HEGEDÜS kúriába szavalóversenyre, melynek eredményéül az „Egyetemi kör” által tartott ünnepélyen magam is szavaltam. Ezen tanév telén fellángolt ugyan még kincses Kolozsvár fénye, midőn az „Úri kaszinó” fényes szánkirándulást rendezett Válaszútig, honnan a fényes fogatok fáklyafénynél tértek vissza Kolozsvárra.

A második egyetemi tanévben a mennyiségtan, természettan, vegytan, paedagogia órákon kívül a hetenként 25 órás vegytani gyakorlatokra is beiratkoztam azon szándékkal, hogy a vegyészeti pályára pártolok át. Tanárom, dr. FLEISCHER31 a maga előszobájába osztott be szolgálatra, hol nekem mindjárt az első naptól kezdve merkaptánokat kellett előállítanom nagy mennyiségben, mert ő merkaptán vegyületekkel foglalkozott. Ám Isten úgy rendelte, hogy nehány hét múlva tanárom assistense ágyba került, és nekem kellett az előadási kísérleteket, úgy a kísérleti, mint az elemző vegytani előadásokra előkészíteni. Ugyan kedvemre való foglalkozás volt ez! De bezzeg megsavanyította ezen örömömet a gyógyszerész hallgatók kezejárására való felügyelet. A gázcsapok és a kiöntő edények ugyan éber őrködésemet igényelték. Hozzájárult a pályához való elidegenedésemhez, hogy künn az udvaron felállított fabódékban kellett ezen a rettentő hideg télen ellenőrizni a „magisterium”-okat készítő gyógyszerész hallgatók munkálatait, sőt nem egyszer kellett magamnak is vegytiszta légensavat meg sósavat előállítani. Én ezen alkalmakkor nagyon meghűltem. Ezen okból második egyetemi évem második felében már bejelentettem a tanárképezde igazgatóságának, hogy végérvényesen a mennyiségtan, természettani szakra lépek vissza.

Ezen év nyarán történt, hogy hajnaltól kezdve látván a föld közelében járkáló Venus csillagot33 és annak helyét folytonosan szemmel tartván, jelentkeztem déli 1 órakor dr. MARTIN Lajos egyetemi tanáromnál, a csillagászat előadójánál, hogy én a Naptól nem nagy távolságban jól látom a Venus csillagot. Na, ha igen – mondta ő – állítsa be reá (a) theodositót. Rövidesen kikerült az udvarra egy kis asztalka, reá törtcsövű theodolit a zárt objektívvel. Beállítám a Venusra, s tanárom leszedvén az objektív fedelét, benne volt a távcsőben a Venus. Másnap délben megvizsgáltatta szememet tanárom dr. SCHULEK híres szemgyógyász tanárral, és előtte ismételtem most már a merideán csővel látási produkciómat.34

Dacára sűrű elfoglaltságomnak, mégis jutott idő 3- vagy 4-szer színi előadásokat látogatni, bevallom csak azért, hogy segítsek cimboráimnak akkor, mikor a híres tenorista „ZAJONGHI”35 nem bírta kivágni a magas „c-ét” és mi a tapssal segítettük ki őt.

Ezen tanév második felében sikerült nekem egy megüresedett tanárképezdei ösztöndíjat elnyernem. Ugyanakkor kaptam egy ősi háromszéki család sarja mellett magántanítói alkalmazást. Ami azon anyagi haszonnal járt, hogy közeledvén tanári vizsgálatom ideje, magamnak értékesebb műveket vásárolhattam be s azonfelül egy másodpercütő ún. duplexes zsebórát, ami a csillagászati megfigyeléseknél szükséges segédeszközöm volt.

Ezenközben sokszor éjjelezvén dr. MARTIN tanárommal a meridián cső végénél, előkészítettük a csillagda földrajzi hosszúságának meghatározását. A minisztérium engedélye alapján néhány éjjelen keresztül távirati összeköttetésbe jutottunk az ógyallai csillagvizsgáló intézettel,37 és dr. MARTIN tanárom felügyelete alatt egy jól sikerült holdészleléssel meghatároztam a kolozsvári csillagda hosszúságát.

Mivel alapvizsgálatom ideje szept. 4.-re volt kitűzve, azért pár nappal előbb leutaztam tájékozódásom végett Makóra. Utamban az Alföld Fiumei vasútvonalán azon észleletet tettem, hogy Hódmezővásárhelyen a cigányzenekar a vonat beérkeztével rázendítette a nótát:

Hajlik ide, hajlik oda, gyönyörű szép kisleány.
Bár ne hajlott hajladozott, ne mosolygott volna.


Szegedre beérve a várost ünnepi díszbe öltözve láttam, mert azon napon leplezte le a város közönsége DUGONITS András író életnagyságú szobrát. Én PÁKH sótárnok úrhoz hajtattam – atyám egyik régi ismerőséhez – bizonyos információk végett, és szerencsésen bele is cseppentem egy nagy családi ebédbe, mert PÁKHné DUGONITSsal rokonságban állott. Ám azért bérkocsin naplementekor már a Kis-Zombor (és) Makó közötti kompon állott, és ott tapasztaltam, milyen messzire elhangzik az emberi hang a víz fölött. Felülről jött le egy molnárlegény énekelve:

Baja történt tegnap éjjel az égen.
És az égről egy szép csillag lehullott.


Másnap, midőn bemutatkozni voltam, csak akkor tudtam meg, hogy az algimnáziumot felerészben az ev. ref. egyház, másik felében Makó város közönsége tartja fenn, és ennek megfelelően a gimnázium iskolaszékének tagjait felerészben az ev. ref. egyház, másik felében Makó város közönsége küldi ki. Az ev. ref. egyház részéről: CSÉCSI-NAGY Imre ev. ref. második pap, SZ. MOLNÁR Albert gimn. igazgató (volt pártikulai tanárom), SZALÁRDI J. ev. ref. káplán, ZSAKÓ M. ref. egyházi gondnok, SZÉLL földbirtokos és BÁNFFY Zs. nyug. ref. pap, a város részéről pedig POZSONYI János polgármester, BOGYÓ apátplébános, HORVÁTH M., az orosz egyház (gör. kath.), STEINHARDT J. zsidóiskolai igazgató, NEMCSIK M. városi képviselő, SZÉLL István földbirtokos. Az iskola vezetője CSÉCSI M. Imre volt.

Visszautazva Kolozsvárra, szerencsésen fejeztem be alapvizsgálatomat. És ezzel búcsút mondtam az erdélyi bérceknek, hogy aztán 30 éven át kinn az alföldön időzzem. Makóra visszautaztomban Hódmezővásárhelyen Béla cigány most így kesergett:

Sajkáján ül egy halászlegény,
Elhagyta, el a szegényt.


CSÉCSI tiszteletes úr – ki éppen philosophiai doktorátusra készült – előre beszerezte a tankönyveket, s mivel ő a jeles paedagogiai művekből úgy látta, hogy a legkitűnőbb mértani mű Euklidesnek mértana, hát ő beszerezte Euklides geometriájának BRASSAI bácsi által fordított példányait. Földrajzi tankönyvül pedig LOCZI Ferencnek katonai iskolák számára írt földrajzát, és nekem szigorúan ezen könyvekhez kellett tartani magam.

Természetrajz szakos egyetemi kartársaimmal való levelezésem útján egész csinos kis ásvány- és kőzetgyűjteményt szereztem össze. A fizikai szertár saját kézimunkámmal kisebb eszközöket, mint p(l). okáért mozgások egyenközényét, hajtási parabolát, ingaállványt, Leideni palackokat, Minottó-elemeket, szikrázó kerekeket, Caleidoskopot állítván elő. Az iskolaszék azzal méltatta szorgalmamat, hogy a fizikai szertár számára 800 forintot szavazott meg. Ezen összegből elsősorban a SÜSS-féle egyetemes fizikai állványt, ATWOOD-féle ejtőgépet, Centrifugális gépet összes mellékleteivel szereztem be, úgyhogy év végén elég szép szertárt tudtam összehozni.

Makói tanárkodásom idején felszólított PO-ZSONYI polgármester, hogy a képviselő testületet győzném meg a rácshidak előnyéről, azon időben lévén kérdésben a Maroson keresztül vezető közúti híd, melynek még a kisvonatot is el kellett bírnia. Felada-tomnak közderültség közt alaposan megfelelvén, kedvet kaptam a vízről kísérletekkel egybekötött előadást tartani. Ezen célból Natrium fémért beutaztam a megáradt Maros hátán Szögedébe, és ekkor a várost ismét lobogódíszt öltve találtam.

Bármilyen ízletes volt is a makói túrós lepény és kedvesek voltak is a NÉMETH színtársulatához tartozó társulat tagjai, kik szabad estéikben segítettek nekem deszkákat politúrozni, klikkereket körösztülfúrni, mégsem bírtam elfelejtkezni arról, hogy a Maros vize normális vízálláskor is egy szintben van íróasztalommal. Amikor pedig kilép medréből és megtölti a töltések tágas közét, akkor felszíne lakásom tetejével áll egy szintben. Ezen eset ottlétem alatt kétszer is bekövetkezett. Ilyen esetben másfél hétig is felhangzott a harangok félreverése után a ref. templom tornyának tetején lakó toronyőr által a városi tanácsnak szócsövön át leadott parancsa: „Minden ember ásóval, kapával a Verebesi töltésre, mert nagy a veszedelöm”, vagy pedig: „Minden gazda hordjon trágyát a hídvári töltésre, mert nyúlgátat kell csinálni”. Egy ízben mi is ki voltunk rendelve a nagyobb tanulókkal nyúlgátverésre. Máskor meg a tanári testület is ki volt rendelve éjjeli őrségre csolnakokra.

Belátván, hogy rettentő elfoglaltságom mellett nem tudok kellően elkészülni szakvizsgámra, és másfelől pedig meggyőződvén arról, hogy a fennálló körülmények között nem fejlődésképes a gimnázium, lemondtam állásomról és Kis-Kun-Félegyházára húzódtam meg, atyám mellé.

A nyári vakáció elején hazalátogattam háromszéki rokonaimhoz, akiket nagy izgalomban találtam. Akkor kezdődött az orosz–török háború. Egy külső hatalom biztatására br. ORBÁN Balázs puccsot készített elő az „Adjud”-i híd felrobbantására, ami által az orosz katonai utánpótlás lett volna meghiúsítható. Mivel túlságos nyíltan folyt az ügy előkészítése, és ellenkémkedés útján igen könnyen vehetett tudomást a dologról Oroszország is, az Osztrák–Magyar-Monarchia kormányánál közbeléphetett, és ezáltal meg lett hiúsítva a kísérlet. A m. kir. csendőrség folytonos éberlétben volt, házkutatásokat tartott. Mikor én hazakerültem, a Dalmácia felől becsempészett, a cs. kir. hadseregből kimustrált „WENZEL"-féle fegyverek nagyrésze már részben a csendőrség kezében volt, másik része a dálnoki erdőkön ládákba csomagolva hevert. Onnan, mert a csendőrség már nagyon közel kutatott a ládák után, L. A. útján Márkosfalvára került B. B. kezére, ki a ládákat Attila koporsójának temetési módjára társaival a Csernáton pataka egyik holtmedrébe ásta el, és azután a vizet rávezették. Azon időtájt igen sok kéményben függött sonka helyett füstölt „WENZEL”. Magam is egy ilyen füstölt WENZEL puskához jutottam. Ezen mozgalom szervezője, mint biztos résztvevőktől tudom, br. ORBÁN Balázs volt – legalábbis Csíkszéket és Háromszéket illetőleg, és nem UGRON Gábor, mint azt egyidejű újságok hirdették. Br. ORBÁN Balázs járta be gigjén Csíkmegyét, mind pedig Háromszékmegyét.

1878 januáriusában, bevégezve szakvizsgámat még pótlólag megismerkedtem a kolozsvári egyetemen a BELL-féle telefonnal, mintegy ráadásképpen az egyetemi tanulmányaimra.

Megemlítem a későbbiekért, hogy atyám lakása Kis-Kun-Félegyházán, ugyanazon városi épületben volt, hol Svalizsér39 őrnagy korában József főherceg Őfensége lakott. Ezt a T-alakú épületet a város később két lakásra osztotta szét. A szomszédunk HOSSZÚ Sándor erdélyi származású nyug. adótárnok volt, kinek neje egy bécsi származású, vidám kedélyű úrnő, TEKUTS Rózália ki szerette az ifjú nemzedéket maga körül gyűjteni. A zongorázás és nagyvidámság az egy helyt vékony közfalon át hozzánk is áthallatszott. Ilyenkor megesett, hogy a közfalon való átkopogtatással engem is átidéztek. Egy ilyen alkalommal esett meg, hogy a szűnni nem akaró kopogtatásra, mivel mi ifjabbak nem akartuk otthagyni a kártyapartit, atyám ment által. Ámde rögtön vissza is tért azzal, hogy „Jertek, mert az öreg Hosszút megütötte a szél”. Én jó társammal, VARGA Bandi hadnaggyal átrohantam, de akkor már atyám is ott volt egy közelben lakó orvossal, ki utasításul adta, hogy a szenvedőnek tarkójára és mellére reszelt tormát rakjunk, karjait s lábait folytonosan súroljuk. Társam maga helyett atyám lovászát küldte, és mi ketten addig súroltuk a szegény HOSSZÚ testét, míg a belépő doktor felvilágosított, hogy fáradozásunk immár hiábavaló. A temetés után az özvegy felszólítására átmentünk hozzá, hogy jogtanácsosának jelen-létében felvegyük a közös vagyont. Megállapítottuk, hogy állampapírokban, takarékpénztári könyvekben, kitűnő értékű váltókban a többi felkelhetőkön kívül 56 ezer forint volt a birtokában.

Kis-kun-félegyházai vakációzásom alatt jött a parancs violaszín pecsét alatt, hogy a Mollinári bakáknak Boszniába kell vonulniok.40 Mivel az ezred körletének Kis-Kun-Félegyháza volt az utolsó városa, itt vett utolsó búcsút hozzátartozóitól az ezred legénysége. Az ellenszenves excursióra induló legénység búcsúja igen keserves volt. Circa tíz bakát kellett kiráncigálni az indulófélben levő vonat kerekei alól – akik persze rögtön bilincsbe kerültek – de a tömegen hy(p)nozisos erő hatalmasodván el, asszonylányok csoportosul fektették nyakukat a sínekre, és csak nagy későre sikerült kordont húzni a vonat mellett, és a vonat előre-hátra tolatásával végképp elillanni, de a robogó vonatról is sűrűn hangzott „csokjasa ozmanili” kiáltás. Ennek a hangulatnak megfelelően hozta aztán a hír, hogy a hadbíróság 11 egy éves önkéntest lövetett főbe Bosznapródban, mert nem akartak a török testvérek ellen harcolni.

1878. szeptember 28-án kineveztetvén a kecskeméti állami reáliskolához tanárnak, én bevonultam Kecskemét híres városába. A kaján sors azonban úgy rendelte, hogy atyámnak egyik szab. állományú főhadnagyához, egy ref. collegiumi tanárhoz szálltam be, aki akkor éppen szöges ellentétben állott dr. DÉKÁNY Rafaellel (most már igazgatómmal) a városi iskolaszéki elnökség felett való küzdelemben, amelyben dr. SZAKÁTS István jó székely társam lett a győztes. Gondolható, hogy helyzetem nem volt kellemes, főleg ha megemlítem, hogy a tanári testület nagyobb fele „Zipser” kathólikusokból állott, akik a székely faj ellen való ellenszenvüket elég nyíltan is kimutatták. Csak nagy későn tudtam kedvezőbb nézetekre hangolni kollégáimat, és sok hónapba került, míg megindult ebéd után a búcsújárás „ROEDIGERékhez” feketekávéra. Egy közel lévő vendéglőben étkezvén, ebédután haza-felé igyekeztemben 2-3 tanárt láték lakásom felé sétálni, kiktől megtudakoltam, merre igyekeznek, mire a felelet az volt: „ROEDIGERékhez” feketekávéra. Mikor együtt megérkeztünk lakásomra, már ott vala egy-kettő-három, kávéőrléssel, és már 1-2 kávéfőző gépen főzték is a kávét az elkövetkezendő számára, és rövid időn minden szék, divány és az ágyak megteltek ref. kollégiumi, piarista gimnáziumi és reáliskolai tanárokkal, kik aztán szent egyetértésben szívták az előre kikészített békepipát. Különösebben összeboronáltak minket a reáliskolai tanárok által kezdeményezett nagyböjti ismeretterjesztő előadások. A nagyrészben ismeretterjesztő előadásokra fáradságot nem kímélve készültünk elő, meggyőzve a közönséget, hogy a „lejáriskolai” tanárok is megállják a helyüket. Négy évi kecskeméti időzésem alatt aztán minden évben megújítottuk a böjti előadásokat.41

1879. márc. 5-én a Tisza elöntvén Szeged városát, mihelyt kiépült Dorozsmától Szegedig az ideig-lenes hídpálya, azonnal kirándultunk Szögedébe megtapasztalni a nagy vizet. Az állomástól fiakkerek helyett csolnakokon jutva be a városba, élőtanúi lettünk a város romlásának. Otthon Kecskeméten aztán elhatároztuk, hogy a szegedi árvízkárosultak javára mindenféle előadásokat rendezünk.

Az új 1879–80. tanév sok munkával kezdődött, mert egy fáradhatatlan munkakedvű tanártársammal a reáliskola vegytani intézete számára világítógáz előállítására szolgáló készüléket terveztünk, saját kézi-munkánkkal szándékoztunk azt előállítani. Mivel azonban csapokat, csöveket, hordót nem szoktak ingyen adni, a költségek előteremtése céljából előadásokat rendeztünk. E célból EDISON „Phonograph”-jának segélyével akartuk megadóztatni a közönséget. STEFLI-CSEK bécsi tanszerárustól 5 forint napibérért haszonbérbe vévén ezt a rém csuda szerszámot, és 5 napi kísérletezés után összetanultunk ezzel a gyermekkorát élő géppel (melynél a hengerre fölragasztott staniol leme-zekre íratott rá a hang), és be mertük mutatni a közönségnek. A trombita és a kisbőgő hangjának felvétele ki-tűnően sikerült, már kevésbé a klarinét és emberi éneké, gyengécskén a „vochumana”-é. Ugyanis minden körülfordulásnál egyszer csúnya zörej hallatszott, a staniol lapnak összeragasztási helyén.

Nem is mertünk elmenni Nagykőrösre, hogy bejelentett előadásunkat megtartsuk, hanem magunk helyett levelezőlapot küldtünk robogó vonat rajzával, melynek tetején ott volt elhelyezve a fügét mutató phonograph.

1881. júl. 28-án született első fiam, Kálmán, Élesden.

1882. május 1.-től betegszabadságra mentem, ahol 3 hónapot töltöttünk el a SZINY-féle telken időzve. Kovásznán kaptuk kecskeméti sógorom azon értesítését, hogy HOSSZÚ Sándorné elhalt, de halála előtt fölke-restette férjének egyik távoli rokonát Erdélyben, egy gör. kath. HOSSZÚ nevű papot, és miután a kis-kun-félegyházai tanítóképezdének férje nevére alapítványt tett, magának és férjének sírkápolnát építtetett, öreg cselédjét végkielégítette, 22 kis-kun-félegyházai ifjabb nő és férfi ismerőseinek – köztük nekem is – egyenként 300-300 forintot hagyományozott, a fennmaradó 26 000 forintot férje felkutatott rokonának hagyta.

De meglátogattuk a DACZÓ kúriában elhelyezett székely műipariskola helyiségeit is, mely intézmény akkor PÁLMAY Lenke úrhölgy erélyes vezetése alatt állott. Ezen intézmény működéséről csak annyira emlékszem, miszerint módot adott a székely asszonyok- és leányoknak arra, hogy a szövés technikáját, kiindulva a legegyszerűbb régi szövőszékekből, megtanulhassák a 4, 8 nyüstös szöveteket szőni, szemmel látható módon tanulságot meríthessenek a gyorsvetélő előnyeiről és megismerhessék a soknyüstű nyüstgépek kezelését.

Ugyan megkedveltük feleségemmel együtt a szövés mesterségét, mert Kovásznára hazatérve azonnal beszereztük a fehér, vörös, kék fejtőt, na meg kerítve egy szövőszéket, KAKASné asszonyom tudós vezetése alatt megkezdtük nehány uzsonnázó abrosz szövését 8 nyüstre, magam levén őkemének segítő inasa.

Egyik kecskeméti születésű kartársam eminens oktatást adott arról, miszerint meggyőződésemmel ellenkezőleg még tanárember is szerezhet vagyont a legtisztességesebb módon. Élő például szolgált ő maga, ki szegénysorsú szülőktől származván Kecskemétről eljövetelemkor már mindkét takarékpénztárnak, nagy szőlőterületnek, két nagyobb háznak tulajdonosa volt. Jó példája azonban máig sem fogott rajtam.

Eszembe jutott, hogy midőn 1880. augusztus 8-án tartott esküvőnk után a székelyföldi havas tájak helyett Kecskemét homokjára kellett kitelepednünk, a vakációi forró napok alatt csak a reggeli és estéli órák alatt mertünk kimozdulni, és amíg feleségem házi-munkával foglalkozott, én a kézdivásárhelyi „Székelyföld” számára írogattam cikkeket. Első cikkemben a kecskeméti racionális gyümölcstermelés előnyeit ismertettem, utalva az egyidőben érő gyümölcsfaj termelési előnyeire, szemközt a háromszékivel, hol ismertem olyan kertet, hol az 500 drb almafából mindenik másfajta volt, más időben érett be, tehát piacképtelen volt. Második cikkem a köpeci barnaszénről szólott, felhíva a figyelmet arra, hogy a gyengébb minőségű szenek bányászata csak akkor fizeti ki magát, ha (a) termelés helyén elégettetve, villamoserő átvitelére használjuk fel. Harmadik cikkemben a barnaszén elégetésére használt újabb rendszerű kemencék (regencvátoros kemencék) leírását adtam. Negyedik cikkemben a bolgár rendszerű kertöntözést ismertettem. Mindenik cikket saját készítésű cinkográfiával illusztráltam, melyből annyi példányt, ahány példányban jelent meg az újság.

Ezek és sok más egyéb jutott eszembe az új, fehértemplomi környezetben, midőn hírül vettem, hogy kollégám, kivel cserét tettem, várakozásában csalódva öngyilkos lett. Nekünk is súlyos gondokat okozott az idegennyelvű lakosság között való megélhetés, ami csak akkor enyhült, midőn egy németül is beszélő gát-tajai magyar háztartási alkalmazotthoz jutottunk. Ott született második fiam, Ernő 1883. dec. 7-én. Jó TÖREKI Gábor igazgatóm tanácsára megismerkedvén egy sétálni szerető nyug. auditor úrral, az ő dicséretére legyen mondva, ott szólaltam meg germán nyelven 33 éves koromban. A séták közben világosodott fel a fehértemplomi őslakosság vagyonosságának az oka, midőn megtanultam, hogy 50 akós hordókban is szüretelhet bort valaki, akinek egy talpalatnyi szőlője sincs. A szomszédos községekből a lakosság szekérderék számra hordta be a leszedett szőlőt, olyanformán, mint nálunk a disznó-dinnyét szokták.

Az 1883–84. tanév nyári vakációján született harmadik kisfiam, Élesden, René Lajos, júl. 4-én. A meggyarapodott család augusztus végén hazatérve Élesdről, már jó TÖREKI Gábor igazgatónkat nem láthattuk viszont, mert őt Budapestre helyezték át. Utóda ideiglenesen SIMON Péter csíkszentimrei kedves kollegám lett a fehértemplomi zipser kollegáim nagy megütközésére.

Gyászos idők voltak ezek, s így nem is csodálom, hogy olyan könnyen hagytam ott nagy munkával helyreállított lakásunkat és költöztem el, SIMON Péter kollegámnak nem éppen jószántából épített házába. Őt ugyanis, ki Nagyszebenből helyeztetett Fehértemplomra, a nagyszebeni szászok átirata folytán a fehértemplomi németség a legbarátságosabban fogadta, úgyhogy 2 hónapnál tovább lakott a vendéglőben. Azután is csak egy magyar hivatalnok adott helyet nekik az ő szűkös lakásában. Ő akkor telket vett és rá házat épített, én az ő kiadó szobáiba költöztem és nagy kertjét bérbevettem.

Az 1885–86. tanév végén, éppen a vizsgálatok idején lepett meg bennünket dr. KLAMARIK János miniszteri osztálytanácsos, a középiskolai ügyek intézője. A látogatást bezáró értekezlet végén tudakolta, kik azok a tanárok, kik nem tudnak németül. Németül nem tudó kartársaim a feltett kérdésre hallgatva feleltek, de én mint értekezleti jegyző mellette ülve, a megismételt és inkább csak hozzám intézett kérdésre kikottyantottam, hogy én is csak annyit tudok, amennyit prakszisból tanultam. Erre kitört a művihar: „portás ön? Hausknecht ön? hogy így beszél?” És ezen akorddal bezárta az értekezletet, azon megjegyzéssel, hogy akinek valami kérnivalója van, délután 3–5-ig keresse fel őt a vendéglőben, azután pedig Fehértemplom környékét megismerni óhajtván, szeretné, ha sétáján kísérnénk. A jegyzőkönyvet elkészítvén, 3 perccel öt óra előtt bekopogtattam hozzá. Azzal fogadott, hogy mi kérni valójavan Önnek? Az alkalmat fel akarván használni, kértem, helyeztessen át Erdélybe. Na, úgymond, ennél semmi sem könnyebb, mert Brassóban egy reáliskolát állítunk föl, és jegyzőkönyvébe nevemet és utána, hogy Brassó, jegyezte be. Ámde jegyzőkönyvét hirtelen lecsapta és felkiáltott: „De hiszen Ön nem tud németül”, és erre folytatása következett a délelőtti leckéztetésnek. Szerényen megjegyeztem, hogy akikkel társalgok, meg vannak elégedve előrehaladásommal, és még azt is, hogy a brassói szász gyerek 5–6 éves koráig jól beszél magyarul, és csak a gimnázium középosztályaiban lesz ultranémet. Engedélyére aztán megkérdeztem, hogy ő, aki annyi érettségi vizsgálaton volt jelen, és mindenesetre látott jeles tanárok által oktatott kitűnő ta-nulókat, kik 8 éven keresztül, heti 5–6 órán át tanulták a gramatika és syntésis alapján a latin nyelvet, beszélt-e csak egy is latinul. „Az más!” kiáltotta főnököm. Szerényen megjegyzém, hogy KLAMARIK János logikájából nem úgy tanultam. Erre ő beültetett a szegletbe, elibém vonta a székét, két más jelenlevő tanártársamat oda ültette, felszólított, mondjam el életem történetét németül. Kezdetén jártam előadásomnak, amidőn föl-kiáltott: „de hiszen önnek nagyobb szóbősége van, mint nekem, csak a der, die, das és a deklináció hiányzik” – és arra elmentünk sétálni a Néra csatornán át, az aranyat hordó Néra folyó mellett elterülő mulató kertbe, előbb megtekintvén az ezen vidéken szokásos kanalas (turbinaszerű) hajtású vízimalmot, és azután áldomást tartván – uzsonnámat főfő főnököm fizette.

Augusztus közepén ismét Fehértemplomon voltam, ahol tanúja voltam a párját ritkító égitüneménynek, az augusztus végi csillaghullásnak46. November hónapban ért azon meglepetés, hogy a fehértemplomi kereskedők és urak isteni csoda folytán egyszerre elkezdtek magyarul is beszélni. Ezt a csudát a „Philoxera vastatrix” idézte elő, amennyiben (a) Fehértemplom város határának túlnyomó részét tevő szőlős területeket elpusztította. Tulajdonosaikat a magyar állam a delibláti-i immunis homokterület átengedésével megmentette. Kiderült, hogy a urak majd mindenike cseregyerek volt szegedi, hódmezővásárhelyi, halasi vagy kecskeméti gyerekkel.

Az 1886/87. tanév kezdete ugyan még Fehértemplomban talált, de október végén megkaptam áthelyezésemet Zomborba, hol tanári vándorlásaim meg is szűntek. FEHÉR Ipoly tankerületi főigazgatóm rendelkezésére ott a phisikai szertár gondozása reám bízatott.48 A gymnázium építése alkalmával a sok költözködésen átment szertár eszközei alapos javításokra szorultak, azoknak rendbehozása kötötte le két éven át majd minden szabad időmet. Rövidesen megismerkedhettem a zombori élet barátságos formáival.

1887. jún. 19-én hosszas, súlyos betegség után feleségem elhalt, és én magamra maradtam, mivel három árva gyermekem a nagyszülőknél volt. Ismerőseim és a józan ész tanácsára szept. végén megkértem GFELLER Ferenc vármegyei alszámvevő úrnak leányát, Bertát, kit összes ismerősei szelídsége miatt egyszerűen „galamb”-nak szólítottak, és nov. 12-én meg is tartottuk az esküvőnket. ĺgy nyertek árva gyermekeim második új édes anyát és én mindig gondos és hű élettársat, az árvák nagyszülői pedig leányuk helyett egy új leányt. Azon körülmény, hogy feleségemnek rokonai még a bácskai fogalmak szerint is dúsgazdagok voltak, sok kellemetlen órát szerzett nekem kartársaim egy részénél, mert nagy ismeretségemnél fogva igazgatójelöltet láttak bennem. Pedig nekem sohasem voltak igazgatósági fájdalmaim. Csupán a fizikai szertár tökéletesbítésére fordult minden gondom. Ami érthető is, mert akkor kezdett óriási léptekkel előhaladni a fizikai tudomány. Ezért szereztem én mindjárt az első tanév vége felé egy pompás esztergát, melyen kisebb-nagyobb vas- és réztárgyakat is lehetett esztergálni.

Az 1888/89. tanév elején bízattam meg a pirosi ref. egyház esperessége által a zombori ev. ref. ta-nulók hitoktatásával. Mivel pedig Zomborban ezidő szerint állami elemi iskola nem volt, csupán a város által fenntartott felekezeti iskolák, éspedig: rom. kath., gör. keleti, szerb és zsidó elemi iskolák, ezen iskolák vezetői pedig nem adtak helyet a ref. hitoktatás céljaira, saját lakásomon tartottam hetenként 2 délután a vallástani órákat. Nem egyszer kellett azonban gymnáziumi elfoglaltságom miatt eltávoznom hazulról, és olyankor rom. kath. vallású feleségem tartotta meg az órákat, amit aztán én azzal viszonoztam, hogy számtalanszor helyettesítettem rom. cath. hitoktató kollegámat. Ez az állapot addig tartott, míg ág. ev. testvéreink egyházi céljaikra lakást béreltek ki, attól kezdve ott folyt az elemi iskolások vallástanítása. Ev. ref. tanítványaim összeírására más adat nem állott rendelkezésemre, mint az 1890-ik évi népszámlálásnak a város polgármestere által átengedett adatai. A polgármester átengedte a nagytermet, és én önként vállalkozó tanítványaimmal négy délutánra szétosztályoztam a majdnem 30 000 drb népszámlálási lapot, megállapítva, hogy Zombornak ezen időben mintegy 300 ev. ref. lakosa volt.

Engem csak 1893-ban váltott fel gimnáziumi ref. hitoktató tisztemben RÁTZ Soma kartársam, az elemi iskolások oktatásában pedig 10 évi hitoktatóskodásom után CSETRI Károly kartársam.

A dologból az lett mintegy félév múlva, hogy a bizottságban szereplő két tag, a zombori állami építészeti hivatal főnöke és a szegedi vasúti főfelügyelő felszólítottak, tartanék a kazánfűtők és gépkezelő-jelöltek számára tanfolyamokat, hogy a gépkezelést átlagban elég jól értő személyzet megtanulja a rendeleteket és a tárgykör phsihicai részét, és megtanuljon magyarul olvasni is. A rendeletek szerint ugyanis mindenkinek kellett magyarul írni, olvasni tudni, de nyelv dolgában ezentúl nem is mentünk, mert a németet németül, a szerbet is saját anyanyelvén vizsgáztattuk.

Az 1890/91-ik tanévben a Bács-Bodrog vármegyei Gazdasági Egylet titkára a társulat nevében megkeresvén, hogy a tagok által próbaként termelt cukorrépákat cukortartalmukra nézve vizsgálnám meg, a megfelelő tanulmányozás után, és mivel a két intézet szertáraiban a szükséges eszközöket, a finom vegyi mérleget, a hydrostaciai sajtót, a szénsavfejlesztőt, a polaristrobometert megláttam, szívesen rendelkezésére állottam az egyesületnek. Vizsgálódásaim eredménye kimutatván, hogy a legtöbb kísérleti telepen termelt cukorrépánál a cukortartalom elérte a megkívánt, a legalább 13% cukortartalmat, a birtokosok ennek alapján felállították az első bácskai cukorgyárat Cservenkán.

Új, ideiglenes lakásunkba már apósomék nem követhettek minket, de apósomnak rövid időn belül elkövetkezett elhalálozása után anyósom és Mariska sógornőm hozzánk költözött, és azóta mindvégig együtt laktunk Zomborban.

Az 1894. év elején vettünk meg egy alkalmas beépített telket Zomborban, a postatakarék pénztárban összegyűlt 1 300 forintból, és azonnal a ház lebontásához és anyagának felhasználásával az új ház építéséhez is kezdtünk. A ház cserép alatt volt, de szobái igen keskenyek, ablakai kicsinyek, fala pedig vert fal volt, ezért építettük át újra.


Az 1894. év június végén legidősebb fiam, Kálmán rohamos tüdővészbe esvén, orvosi tanácsra Lucsivna fürdőre ment feleségem kíséretében49, hol állapota rohamosan rosszabbodott. Onnan el kellett hozni öregszülői kérésére Élesdre.

1894. november elején szereltem fel udvaromon a meteorológiai eszközöket, és ezen időtől kezdve elköltözésemig táviratozó tagja a zombori állomás a magyarországi hálózatnak. Később zivatarjelző állomás is lett az én állomásomon.

Zombor szab. kir. város kereskedelmi iskolája 1898/99-ik tanév végén mindenik tanszékre megkapván a megfelelő tanárokat, én 1899 júniusában felszabadultam ezen oldalról a munkától.

Azon körülmény, hogy múzeumunk könyvtárába igen hasznavehető numizmatikai műveket, VESZELSZKY, COHEN, RÉTHY műveit hamarosan beszereztük, és rendelkezésemre állott az Archaeologiai Értesítő és az Archaeologiai Közlemények több évfolyama, DARNAI Kálmán ősrégészeti műve és WOSINSZKY Mór Tolna megyei ásatásokról szóló műve, az Ethnográfia sok évfolyama, bőségesen segítettek tanulmányaimban. A Zomborban megjelenő újságokba buzdító, lelkesítő cikkeket írtam, és szakértő tudósok alapján Évkönyvünkben a régészeti leletek preparálásáról és a leletek csomagolási módjáról ismertető cikkeket írtam, eljövendő munkatársaink számára.

Alelnököm ösztönzésére a vármegye felsőbb részén eső LATINOVICS kúriákat és minden általam megközelíthető bácskai műemléket lefotografáltam, és a 90 drb-ból álló sorozatot albumba köttettem. Öt évre terjedő munkám alatt a Bács-Bodrog-vármegyei Múzeum, főleg az ásatásokból, három termet töltött meg. De már azután szem- és idegbajom miatt meg kellett vállnom a munkától.
Én belátva azt, hogy a vaskalapos kultúrpalotai szabadkőműves bizottság munkája hiábavaló lesz, tisztemről lemondtam, és azzal el is aludt a kultúrpalota ügye. A VÉRTESI asztaltársaság azonban újabb egy év múlva fölállította Zomborban a JÓKAI téren RÁKÓCZI fejedelem emlékszobrát.

Tanári működésem idejéből még a következőket említem föl.

1896 júniusában családommal együtt a milleniumi ünnepségekre, Budapestre szándékozván felmenni, fiam tanulótársainak szülei azzal fordultak hozzám, vinném el fiaikat is magammal. Mivel 10 tanulónál több volt a csoportban, tanulmányi kirándulás lett a dologból. Utunk Eszéken, Pécsen vitt át Budapestre. Már Pécsen is megtekintettünk mindent, ami kis tanítványaimat érdekelhette. Budapesten hat napot töltöttünk, és ezalatt megjártuk Budát, a Svábhegyet, a nagy kiállításban is voltunk négyszer, voltunk a Múzeumban, az Állatkertben, a Népligetben, a FESZTI-körképet is megnéztük, a Császárfürdőben és a Margitszigeti fürdőben is fürödtünk, végigélveztük a nagy tornaversenyt, láttuk a királyi várba felvonuló tisztelgő küldöttségeket, megtekintettük a koronázási jelvényeket a Mátyás-templomban, és így csakugyan nem csoda, ha június 8-án kora reggel mindnyájan ünnepi díszbe öltözve, zsebünkben a megváltott kitűnő tribünjegyekkel, kis tanítványaim azzal a könyörgéssel fordultak hozzám: „Tanár bácsi, ne menjünk oda, mert ott agyon-nyomnak minket.” Ti. a hódoló körmenetben. Erre mi le az ünnepi dísszel, el a közeli Keleti pályaudvarra és haza Zomborba.

1903-ban minden tiszteletbeli állásomból, a városi könyvtárosságot kivéve megváltam, (s) mert akkor súlyos testi fájdalmaim miatt két botra kellett támaszkodnom, fél évi szabadságot kaptam, hogy Budapesten a batizfalvi vízgyógyintézetben kereshessek enyhülést. Ugyanazon évben REICHENBERG kazánrevizor mérnökkel egyetértően egy mathematica-phisica jutalomdíj alapot hoztunk össze gimnáziumi növendékek számára. A következő év áprilisában magam is létesítettem egy erkölcstani órációi jutalomalapot.

Ugyanezen idő tájban résztvettem egy gazdasági egyesületi kiránduláson. Eleinte a Ferenc-csatorna propelerén a kisszapári rizshántolót és onnan a FERENC József csatornán utazva a pusztapéklaki rizstermelő telepet tekintettük meg. Ezen a 2000 holdas területen akkor, mint mondták, 800 orosz lány (rusznyák) gyomlálta a rizsültetvényt. Kulpinig (Kölpény) még víziúton mentünk, honnan pedig (az) újfuttaki gróf CHOTEC uradalom kocsijai szállítottak el minket Újfuttakra, a nagyszabású kendertörő mű megtekintésére. Ebben a gyárban 200 elnémetesedett francia eredetű nő dolgozott, kiknek elődei a hugenotta üldözés idején kaptak itt menhelyet. Hirtelen rosszullétem miatt vissza kellett térnem Zomborba.

Húsz évre nyúló bácskai tartózkodásom idején bőségesen megfigyelhettem, hogy Bácska népe nemigen törekedett a közhivatali állások után. Ennek okát abban láttam, hogy a megye összlakosságának 87%-a önálló őstermelő volt. Úgy a vármegyei köztisztségeknél, mint a városiaknál és az összes állami hivataloknál az alkalmazottaknak legalább 50%-a nem volt bácskai eredetű. Ennek illusztrálására felemlítem, hogy mikor 1906-ban megváltam Zombortól, a törvényszéki elnök GOZSDU Elek (román, Arad), az állami építészeti hivatal főnöke SZTANKOVICS (szerb, Nagyszeben), a pénzügyigazgató POP (román, Erdély), az I. p.ü. igazgatóhelyettes CIPU János (román, Brassó), a II. p.ü. ig. helyettes BÁRCZI (Budapest), a III. p.ü. ig. helyettes KOMÁROMI (Győr) és a majdnem 100 főre rugó p.ü. igazgatósági seregből csak 3 volt bácskai születésű, egy fogalmazó, Mol-dován (román) erdélyi volt.

Mivel már egy évvel ezelőtt megállapodtunk bácskai származású feleségemmel, hogy ifjabb fiúnk egészségi állapotára való tekintetből hegyvidékre, éspedig egyenesen Kovásznára telepszünk átal, zombori házunkat eladván, 1905-ben a kovásznai fürdő részvénytársaság telepén vettünk magunknak telket. Feleségem ifjabb fiammal már 1906. május közepén átköltözött Kovásznára, amely helyet mi 1895-től minden nyáron fölkerestük. Magam csak 1906. november 1-én, a Nagyságos Fejedelem hamvainak magyar földre érkezése napján utaztam haza szülővármegyémbe. (Székely akciók.)

Már mikor mint fiatal fürdővendégek jártuk Kovásznát, említettem, hogy még kisgyerek koromban, 1861-ben (vagy talán 1864-ben) még állott NAGY Ezékiel uram vasolvasztó kemencéje, és később tanulmányaim folyamán „Bernh. von Cotta” geológus értekezéséből Kovásznának, mint vasérctelep helyéről HERBICHnek „A Székelyföld geológiája” című művéből is megerősítve találván Cotta jelentését, készséggel engedtem KOTSIS István áll. isk. tanító komám felszólításának, hogy az itt(eni h)elyi, az időközben megüresedett 17 zártkutatmányi jogot vegyük átal. Az meg is történt 1907. jún. 6-án, de még a legöregebb bányamunkások sem tudták megmutatni nekünk NAGY Ézi vasérceit, és mindketten járatlanok lévén az üzleti spekulációkban, ránk nézve semmi gyakorlati haszonnal nem járt vállalkozásunk. Éppen ezért a következő évben már visszalépett társam a bányavállalkozástól, de énnekem az érdeklődésem igen felfokozódván, a következő 1908. szept. 14-én magamhoz váltottam a zártkutatványi bizonyítványokat. És ezzel elkezdődött az első hosszantartó munkálkodásom. Mivel a kovásznai öregek se tudták nekem megmutatni magát az általam nem ismert „spha(e)rosiderit” ásványt, nem maradt más hátra, mint beszereztem ásványtani műveket, és chemiai technológiai művekkel már el lévén látva, csak a szükséges vegytani eszközöket, és bejárva a HERBICH által kijelölt vonalon a kovásznai hegyektől kezdve a zágoni Délceg patakig minden völgyet, az onnan gyűjtött ércmintákat titrírozás útján vastartalmukra nézve megelemeztem. A 176 helyről szedett minták azonban kevés jót ígértek. Mindazonáltal, hogy fáradozásom teljesen kárba ne vesszen, felajánlottam díjmentes munkálataimat a M.K. Pénzügyminiszteriumnak, csak a mintegy 560 forintra rúgó kiadásom visszatérítését kérve. A Pénzügyminiszterium kiküldötte a vastelep megvizsgálására DEHRER főbányatanácsos-, CSÁTH vajdahunyadi bányatiszt-, HOFFMAN Géza köpeci szénbánya igazgatóból álló bizottságot, mely vizsgálatnak eredményeként 1909. szept. 8-án megkaptam a határozatot, mely szerint semmiképpen sem mutatkozik gazdaságosnak egy magas olvasztó kemence felállítása Kovásznán. Ez volt a második bányavállalkozási próbálkozásom.

Ezen alkalommal meggyőződtem, hogy CSUTAK Albert úr és társtulajdonosai, BÉLY István főjegyző és KIS József budapesti bányamérnök 400 zártkutatmányi jogot kitevő területükön szénnyomokat ugyan igen, de szénréteget sehol sem találtak. Katrosán konstatálva a HERBICH által jelzett spha(e)rosiderit vonulatot, az onnan szedett mintákkal hazatértem Kovásznára. Hazaérkezésemkor már levelet találtam KIS mérnöktől Budapestről, hogy „mit keresett Ön az én kutatási területemen?” Felelvén írám: „Amit Ön ott nem talált.” Második levelében, melyben kérdé: „Mit talált hát?” Én is lakonice azt felelém: „Vasat.” ĺgy jutottam én be 1909. szept. 22-én BÉLY István, KIS József, CSUTAK Albert társaimmal a kászoni vasérctelepek zártkutatmányi jogosultjainak sorába. Ott egy álló hónapig jártam a Kászonvizének mindkét partján a völgyeket, föl egészen eredetükig, és keresztül az Uz völgyén majdnem a Csalános vizéig követtem(a) spha(e)rosiderit vonalat, megállapítva azt is, hogy majdnem mindenütt 80 fokos a réteg dűlése, úgyhogy ottan majdnem mindenütt napvágással lehetett volna kitermelni az ércet. A kapott ércmintáknak általam és a budapesti vegyvizsgálóban történt egyező eredményeket szolgáló megvizsgálása huzamosabb időt vett igénybe. Úgyszintén a szükséges „expose”-nek kidolgozása is hosszabb időt vett igénybe, mert abban a Kászon vidéki munkásviszonyokról, a környéken lévő keményfa erdőségekről, a vasúti vonalak fekvéséről stb. stb. kellett beszámolni. Ezek miatt KIS mérnök csak 1911 nyarán volt képes az első érdeklődő társaság kiküldöttjével az osztrák áll. vas. resicai telepének főbányatanácsosát, PETROVICS mérnök urat Kászonba lehozni, kivel aztán együtt jártuk be a területet. Azonban vevőt nem fogtunk, és újabb és újabb próbálkozásokra volt szükség, míg 1912-től, midőn a tölgyesi galenittelepeket is lefoglaltuk (circa 60 zártkutatmányt), csak akkor kezdett volna komolyabb vevő kínálkozni a jogok átvételére, de akkor meg beütött a világháború, és akkor minden munkánk kárba veszett.

Az 1908. év több tekintetben játszott életemben nevezetesebb szerepet.

Ugyanakkor midőn a három első „Székely Slőjd” darabot állította elő BÁLINT B., felesége NAGY Karolina arra kérte őt, rajzolna neki függönyökhöz, zsebkendőkhöz, színházi belépőkhöz való rajzokat, mert ő leánykorában sokat hímezett tüllre, gazdag moldvai bojárnőknek. Ekkor született meg BÁLINT Benedekék második székely különlegessége, a „Székely tüllvarrás”, melyből az 1910. nov. 27-én tartott kolozsvári előadáson már 11 sztort, 17 színházi belépőt, 50 drb szebbnél szebb zsebkendőt, 10 drb függönyt mutattak be. A kolozsvári felolvasás után az E.K.E. igazgató-tanácsa HERMANN Antal és mások közbeléptével tanácskozást tartott, melyben megígértették BÁLINT Benedekkel, hogy mindkét gyűjteményüket együtt tartják, nem adják el, és ők teljes tekintélyükkel azon lesznek, hogy az állam a tüllhímzéses gyűjteményt valamelyik székelyföldi árvaleányház számára, a slőjd darabokat pedig valamelyik fiú-árvaház számára vegye meg. Az idő telt, a világháború pedig eljött, mely BÁLINTékat már Békéscsabán találta. Az E.K.E. tanácskozáson hallott szép ígéretekből semmi sem lett. Az 1918. év július végén Békéscsabán keresztül utazásomkor a vonaton egy békéscsabai orvostól értesültem, hogy Békéscsabán nagy társaság állott össze azon célból, hogy BÁLINTék gyűjteményét megvásárolják. Megszakítván utamat, bementem hozzájuk, hol BÁLINT B. előmutatta nekem a társaságnak csak aláírásra váró szerződését, melyben az összes tüllvarrottasokért 150 000 koronát adnak azon feltétel alatt, hogy a varrottasok neve „Békéscsabai csipke” legyen, ezenkívül pedig bérbe vesznek számukra egy nagy lakházat, melyben legyen egy negyven nő befogadására alkalmas terem, hol ők 8000 korona évi fizetésért tanítsák a jelentkezőket. BÁLINT B. székely szívére hallgatott és eltépte aláíratlanul a szerződést. Két évvel későbben özvegye eladta 30 000 koronáért. ĺgy igazolódott be, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában.52

Ezen időtájban tartottam a kovásznai ipartestületben előadást az ipar-szövetkezetekről és az azok kebelében létesíthető árucsarnok szövetkezetekről. Ez adott okot arra, hogy illetékes egyénektől felszólítást kaptam arra, állnék az élére egy felállítandó „Orbai Gazd. Egyletnek” létesítésére összegyűlő bizottságnak. Java munkaerőmben lévén, szívesen vállalkoztam ezen munkára is, kötelességemnek tartván helyt állni ott, ahol székely testvéreim érdeke kívánta. Megindultam faluzni, és az előkészítő bizottsággal elkészítettük az orbai gazdasági egylet alapszabálytervezetét, és tagokat is toboroztunk, úgy-hogy az 1909. márc. hó 7-én tartott előkészítő bizottsági gyűlésen már bemutathattuk az alapszabálytervezetet és bejelenthettük 168 tag bejelentkezését.

1905-ben a zombori képviselőválasztásokon olyan választási küzdelemben vettem volt részt, melyben mindkét küzdő fél ugyanazon pártárnyalathoz tartozott, csakhogy az egyik fél magyar származású volt. Már az előző választáson is ugyanazon két egyén küzdött a mandátumért, csakhogy akkor a szerb fél győzedelmeskedett. Mindkét választás alkalmával azon lélekemelő látványban volt részem, hogy a küzdelem lezárása pillanatában megszűnt a választási küzdelem izgalma is, a legyőzött fél gratulált a győző félnek, és a két tábor együtt ünnepelte a győzőt. De már az 1906. évben tartott választásnál megszűnt ezen eszményi állapot. Ezen alkalommal személyi okok is késztettek a küzdelemben való részvételre, és mivel ezen alkalommal a győző fél nem az akkori kormány embere volt, nem akartam megismerkedni gyakorlatilag is az akkor divatos politikai szisztémával, mellyel a nem tetsző hivatalnokokat az ország egyik végéről sűrű egymásutánban az ország másik végére transferálták, kénytelen voltam levonni a consequentiákat.

1910 elején Kovászna község részéről törvényhatósági taggá választ(at)ván, akarva, nem akarva, belesodródtam a politikai áramlatokba.

Az orbai járási gazdasági egylet létesítése körüli munkám rám irányította a háromszéki gazdasági felügyelőnek figyelmét, ki engemet a bácskai gazdasági egyletben kifejtett munkámból ismert, és megbízattam az orbai járás gazdasági tudósítójának tisztével, melyet én 1919. év végéig teljesítettem.

A csendes, békés munkálkodás közepette ért minket 1914. július 1-én a Szerbiával kezdődött háborúnak híre,53 melynek első eredménye a katonai sorban lévő ifjak bevonulási parancsa. Azon sajkára, melyen kiteszi a dajka a csecsemő magzatot, ráült immár Ernő fiam is, ott hagyva vármegyei árvaszéki jegyzői székét, de ő már nem Szerbia felé indult, hanem a hátba támadó orosz szomszéd csapatai elébe, Galíciába. Még egy fél év sem telt el, mikor már idegszanatóriumba került, hol 2 éven át sínylődött. Azonközben István fiam is újból sor alá kerülvén, mint 1 éves önkéntes iskolába került, és onnan 1915 júniusában a galíciai frontra. Mala-Rudánál megsebesülvén, 2 órányi frontszolgálat után fogságba került, és bejárván Jelabuga, Irkuck, Zairkutny-Gorodok, Dauria, Atcsinszk fogolytáborait, az utóbbiban cserveni rabocsnik raboskodván, 5 évi szibériai raboskodás után, mint rokkant, Oslón, Németországon, Bécsen át 1920 nyarán hazakerült Kis Magyarországra.

1916. augusztus 28-ának reggelén 6 órakor megérkezett községünkbe a miniszterelnök parancsolatja, mely szerint „mindenki köteles elhagyni a falut déli 12 óráig, gyalog vagy szekéren, a katonakötelesek Udvarhelyre vonuljanak be, vonat nem lesz.” Mi is nagy búsan itthagyva 25 évi takarékoskodásunk- és fáradságos munkánkkal megszerzett otthonunkat, elindultunk hátizsákokkal, tarisznyákkal a kovásznai állomásra. Tudván, hogy a GROEDEL cégnek nagyobb tolató mozdonya is van, reméltük, hogy vonaton juthatunk el Marosvásárhely felé. Az útirány katonai parancsba ki volt jelölve, hogy Gidófalva, Málnás érintésével Marosvásárhelyre kell mennünk. Reményünkben nem csalatkoztunk, nekünk is sikerült helyet kapnunk egy nyitott szenes kocsiban, hol türelemmel vártuk, míg az állomás irodáit, személyzetét, az összes kovásznai hivatalok iratait és a GROEDEL cég négy kis lokomotívját be nem vagonírozták, és vonatunkhoz nem csatolták. Délután 1 órakor indultunk szenvedésekkel teljes utunkra, melynek nyitánya az ERNSZT és RÓTH pávai cég drótkötélpályája indóházának felrobbanása és az ennek következtében beállott tűzeset volt. Az égő épületeknek nyílegyenesen felszálló füstje jelezte, hogy merre esnek prédául ott hagyott házaink, egészen addig, míg az eresztevényi dombok el nem takarták szemeink elől az ott hagyott falunkat. Kovásznáról kiindulásunktól kezdve mindenfelől az eresztevényi hajlás felé toronyiránt tartó szekérkaravánokat és állatcsordákat láttunk. Réty–Eresztevénytől pedig a FESZTY-körkép bevándorlási jelenete újult fel előttünk. Eresztevénytől a hegyoldalon, Angyaloson át Gidófalvának vezető út és a Rétytől Sepsiszentgyörgynek vezető országút telve volt szekérkaravánokkal és csordákkal. Sepsiszentgyörgytől nem mehettünk Brassó felé, Csíknak kellett kerüljünk. Midőn a gidófalvi megállóhelyet elhagytuk, a hátunk mögött felhangzó robbanás hangja megérttette velünk, hogy felrobbantották az Olt hídját. Lenn az országúton pedig a gyerekekkel, csomagokkal megrakott szekerek háromszoros vonulatban is haladtak az országúton, mert a marhacsordák az országút mellett elterülő földeken törtek maguknak utat. Bükszádon túl azt is meg kellett látnunk, hogy fenn az országúton egy katonai ponton osztag vonult Csík felé. Csík-Tusnád állomáson meg azt, hogy mindenfelől nagy állatcsoportok haladnak a Hargita felé. Madéfalván egy gépfegyver osztagot találtunk. Elhagyva a madéfalvi állomást, útitársnőim egyike figyelmeztetett, hogy hátunk mögött a délkeletről eső magaslatokon tűzoszlop lángolt föl. Távcsövemen át konstatáltam, hogy ott a Nagy Sándor-i csendőr laktanya ég.54 Kevés vártatva másik útitársam figyelmeztetett, hogy keleten mennyire világos az ég. Megállapítottuk, hogy a gyimesi szorosban éghetnek nagyobb épületek. És amerre csak tekintettünk, a falukban mindenütt kivilágított ablakok, az utakon kivilágított szekerek és bőgő állatok végtelen sora húzódott, míg Marosfőnél vonatunk el nem távolodott az országúttól.

Kolozsváron leszállva, ott első dolgunk nem a kórházban sínylődő Ernő fiunk felkeresése volt, hanem beszállva a Híd utcában egy vendéglőbe, kétszeri alapos mosakodás után 3 óra hosszat ágyban aludtunk, és kábultságunkból magunkhoz térve, először is főtt ételt ettünk a vendéglőben, és csak akkor kerestük föl az ideggyógyintézetben levő fiunkat. Másnap délelőtt tudtunkra adták, hogy el kell hagynunk a vendéglőt, mivel azt az érkező német tisztikar számára lefoglalták. Hajléktalanná vállván, midőn háti poggyászainkat elszállíttattam, megszólított egy úr, hogy „Önt is kiparancsolták lakházából? van-e lakása?” Feleletemre, hogy csak volt lakásom, hátam mögött megszólalt egy női hang: „kérem, uram, szívesen látom lakásomba.” A nagy megilletődéstől nem tudtam azonnal feleletet adni, pár lépéssel odébb mentem, de azután visszatérve, bocsánatot kértem, előadtam, hogy mi hárman vagyunk ám! Mire biztosított, hogy mindhármunkat szívesen lát. Szombat estére aztán lakházba mentünk, hol a kedves háziasszony vacsora előtt bizalmasan közölte feleségemmel „kérem, kész a fürdő”. Fürdő után a kedves társaságban elköltött vacsora után kissé nyugodtabban pihentük ki a hatodik éjszakát. Vasárnap aztán egész nap azzal telt el, hogy kerestük az útlevélkiadó bizottságot. Délután aztán megkapva a Passpart-ot, hétfőn reggel különféle akadályok leküzdése után bejutottunk a vasútállomás étkező termébe, hol legnagyobb ámulatunkra az orbai járás képviselőjének lányával találkoztunk, akik az általunk még pénteken ott hagyott vonattal ott rekedtek, várva a továbbjuthatás órájára, és békésen tanyázva a fedett kocsiban. Mi elég szerencsésen jutottunk be egy német katonákat Kolozsvárra szállító, személykocsikból álló vonatra, melyet azonnal a pénteken otthagyott vonathoz csatoltak. Mivel azonban éppen hétfőn délben vette át a katonai igazgatás a vasút kezelését, a vonatunk élére állított két óriási lokomotív dacára sem tudtunk Várad felé indulni, mert amikor már-már indulnunk kellett volna, újból és újból leintették indulásunkat, és mi kedden reggelig ott vesztegeltünk a 14-ik sínpáron. Reggel hétkor elindulva, csak estére jutottunk el Nagyváradig, most már ingyen vasúti jegyekkel utazva. Nagyváradon értésünkre adták, hogy a vonat Budapest felé megy és nekünk, akik Békés megyébe vagyunk utalva, le kell szállanunk. Leszálltunk, és bementünk dr. CZEGLÉDI Miklósék vendégszerető házába, hol az első negyedóra múltán felhangzott a hívás, „Néni kérem, kész a fürdő”. Nagyváradról csak másnap délelőtt tudtunk elindulni utazásunk végcélja, Zombor felé. Szegeden ismét le kellett szállni a vonatról, mert az nem ment tovább. Ott felkerestük egy régebbi ismerősünket, hol a legnagyobb vendégszeretettel fogadtak minket. Vacsora előtt itt is elhangzott a „Néni kérem, kész a fürdő”. Másnap ebéd után jókor kimentünk a szegedi pályaudvarra, de ott várnunk kellett másnapig, onnan a vonat csak délután indult Szabadka felé, hová csak késő esti órákban érkeztünk, és ahonnan nem ment tovább a vonat Zombor felé. Ki kellett szállanunk, de a vendéglőben szállást nem kapván, egy rokonunkhoz tértünk be, az első félóra után itt is felhangzott az invitálás, „Néni kérem, kész a fürdő”. ĺgy esett meg, hogy lakásunkból kiparancsoltatván csak 12 napi vándorlás után érkeztünk be Zomborba. És most megemlékezem azon háborús jelenségről, hogy Orosházán áthaladtunkkor a vonatunkra felszállt egy szakasz a frontról hazaszabadságolt katona, és a házaikból kiparancsolt úrinőkkel telt kocsiba egyikük pár társával befurakodott, és Orosházától Szegedig a legocsmányabb beszélgetést folytatott, s midőn két társát kértem, bírnák rá társukat, hogy szűnjék meg az ocsmány beszédtől, azok még rámtámadtak: „Tatám, fogja be a száját, hogy mer ilyent kívánni egy frontra menő katonától”. És midőn a másik szakaszban ülő csendőröket kértem, hallgattatnák el az ocsmánykodót, azzal feleltek: „Más világ van most immár!”

Ugyanazon időben pedig mindenfelé konstatálható volt az állomásoknál, hogy a szabad ég alatt felhalmozott gabonás zsákok kizöldültek, de a Szegeden, Békéscsabán, Kolozsváron helyőrségi szolgálatot teljesítő csehországi csapatok naponta ötször is jól étkeznek s vadonatúj ruhákban jártak.

1917. januarius 18-án ismét megjártam Ko-vásznát, mivel 20-án megyegyűlésre voltam híva Szentgyörgyre. Ismét visszautaztam Bács-Kossuthfalvára, honnan aztán 1917. április végén tértünk haza Kovásznára.

Az 1918. év elején bejelentettem volt WINDISCHGRATZ herceg közélelmezési miniszternek, hogy a lisztcédulákat ugyan kikapjuk, de liszt sehol sincsen, mire ő panaszomat azonnal áttette a marosvásárhelyi kirendeltségekhez, az meg szintén azonnal áttette a panaszt kivizsgálás végett a brassói határrendőrséghez. A határrendőrségi kapitányság detektívjeit kiküldötte Kovásznára, hol a lisztkezelőnél éppen 16 drb 0-ás lisztből sütött kenyeret vettek ki a kemencéből és sok száz zsák lisztet találtak eldugva padlásán és pincéjében. A helybeli közigazgatás vezetősége azon princépiumból indulva ki: „ha panaszolkodsz, próbáld meg magad, hogy tudnád jobban csinálni”, engem bízott meg a közélelmezés felügyeletével. Én a község elöljáróságával a szolgabíróságnál megállapítván a közélelmezésre szorultak létszámát, a lakosságot utcánként egy kereskedőhöz utaltam, akit a község közélelmezési raktárából elláttunk a szükséges liszt- és cukorral, amennyiben a hónapról hónapra fogyó lisztmennyiségek dekagramonkénti kiosztását ellátásnak lehetett nevezni. Az adagok amilyen arányban fogytak, olyan arányban növekedett a nép ellenszenve is irántam, mely ellenszenvet a községi elöljáróság éber szorgalommal élesztgetett. 5 hónap múlva azután póthadikárokat mentem felvenni.

A nyugdíjas akkor csinos,
Hogyha korog az hurkája,


1926-ban a Székely Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának rendezésével bízattam meg az igazgatóság által, amelynek majdnem 6 hónapon át dolgoztam, és amely maga után vonta, hogy özv. CSEREY Jánosné Nagyasszonyunk által kezdettől fogva megfektetett gyarapodási naplókból kiírjam a különálló leltári iktatókat.

1928-ban, húsvét másodnapján borult el felettem az ég, midőn hűséges, áldott jó feleségem, kivel több mint 40 éven át együtt viseltük életünk minden gondját, baját és örömét, hirtelen elhunyt.

1929-ben a Székely Nemzeti Múzeum fennállásának 50-dik évét ünnepelvén, a kiadott Emlékkönyv számára cikket írtam a „Székely varrotasokról”.55

Jegyzet

1. Berolinum – Berlin latin neve

2. 1836–1839 között. BONA Gábor: KOSSUTH Lajos kapitányai. Bp. Zrínyi K. 1988. 507. o.

3. Feltehetőleg SZENTIVÁNYI György követre utal, aki az 1848. április 2.-i csernátoni „ős gyülés” egyik vezetője volt, ám a szabadságharc kezdetekor már inkább a „megbékélés” híve.

4. Az édesapa az önvédelmi harc kezdetétől Székelyföldön harcol, 1849 tavaszától százados. Bátyja, Lajos (Alajos) már 1848 nyarától a délvidéki harcok résztvevője, majd 1849 elejétől a Bánságban küzd (1819–1885). Öccse, Hermann (1827–1893) főhadnagyi rangfokozatot ér el. (BONA Gábor, idézett hely, ill. uő.: Hadnagyok, főhadnagyok... c. monumentális munkája III. kötete, 48. o.)

5. LOSONTZI István nevezetes verses népiskolai tankönyvét (1773) a BACH-korszakban betiltották, de utóbb még mindig használták.

6. Az erdővidéki Bardocon született CSEREY Ignác ezredes utóbb a budapesti honvédmenház parancsnoka. SZEREMLEI Sámuel kétkötetes munkája, a Magyarország krónikája az 1848–49. forradalom idejéről a kiegyezés évében jelent meg.

7. A korszak-névadó BACH már a SZÉCHENYI halálát megelőző esztendőben megbukott (1859).

8. Nyilván Friedrich SCHOEDLER átfogó természettudományi könyvéről van szó, mely magyarul 1853-ban jelent meg, MENTOVICH Ferenc, SZÁSZ Károly fordításában.

12. Feltehetőleg IZSÁK István, aki 1865–67 között volt az algimnázium tanára, az alapító-igazgató VAJNA Sándor idején (1859–76). Akkoriban a „Vörös korcsma”, másként BÉLDI ház volt a Székely Tanoda egyetlen emeletes épülete.

16. A hajdani huszárezred parancsnoksági épülete, jelenleg az Állami Levéltár székháza.

20. 1851-től Karl SCHWARZENBERG herceg, altábornagy lett Erdély katonai és polgári kormányzója. Az ő neve díszelgett sokáig az 1854–56 között felépült városháza homlokzatán (jelenleg a TAMÁSI Áron színház otthona).

24. HEREPEI Károly (1802–1871) 1835-től a Kollégium tanára, majd igazgatója is, már fiatalon a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

28. TISZA ellenfele, az alsócsernátoni születésű dr. CSEH Károly, képviselőként a még a SZÉCHENYI-elképzelésnek megfelelő, az Ojtozi-hágón átvezető vasútért szállt síkra. 1870 táján azonban a Prahova-menti változat már jelentőségben túlszárnyalta a dunai gabonakikötők felé korábban előirányzott Ojtoz-menti vasutat.

32. A Vénusz-átvonulás 1874-ben elsősorban Ázsia területén volt megfigyelhető. Magyarország keleti részén közvetlenül napfelkeltét követően az átvonulás utolsó percei voltak láthatóak. Ezért utazott KONKOLY-THEGE Miklós Kolozsvárra, intézeti asszisztense, NAGY Tamás és a meteorológus dr. SCHENZL Guidó kíséretében. KONKOLY-THEGE azonban már akkor sem volt műkedvelő! Intézetalapító, észlelő, műszertervező csillagászként a hazain kívüli, különösen a német szaktudomány máig számontartja.

36. ABT Antal (1828–1902) 1872-től a kolozsvári egyetem első kísérleti fizika professzora, valóban főleg a földmágnesség kutatója.

40. A 38. sz. császári és királyi (kecskeméti) gyalogezredről van szó, mely br. MOLLINARY Antal (1820–1904) táborszernagy nevét viselte – innen a Mollinári-bakák elnevezés.

44. Az 1892-ben lebontott emeletes, ún. BÉLDI vagy régi korcsma ház emeletén.

48. FEHÉR Ipoly (1842–-1909) pannonhalmi főapát, akadémiai tag. Pályáját pannonhalmi matematika-fizika szakos tanárként kezdte és 1882-től lett szegedi tankerületi főigazgató.

52. SZENTKATOLNAI BÁLINT Benedek (1860–1920) életútja, művészi törekvései, munkáinak, hagyatékának sorsa a későbbiek során is rendkívül érdekelték. Életének 75. évében Felhívás Háromszékmegye hölgyeihez címmel terjedelmes írást jelentetett meg a Székely Nép 1929. március 17.-i számában. Ebben a BÁLINT Benedek tervezte tüllvarrások összegyűjtését javasolta a Székely Nemzeti Múzeum számára. Egyben külön ismertette a már csaknem egy évtizede elhunyt művész életútját.

(A családnevek majuszkulás kiemelését, beleértve a közlést, kötetszerkesztési szempontok indokolják. Szerk. megj.)

ACTA - 1998 (A Székely Nemzeti Múzeum, a Csíki Székely Múzeum
és az Erdővidéki Múzeum Évkönyve)

 
Következő >
 
Erdélyi Top10 | relatio.ro - Az információ

| www.szekelyfoldert.info | Minden jog fenntartva © 2005-2006 | Digital Studio |