(Dr JANITSEK Jenõ hozzászólása)

A szerzõ, Ferenczi István régész egy olyan kérdéskörhöz nyúl hozzá, amely eléggé elhanyagolt régészeti és nyelvészeti szempontból is. Sajnos, erdélyi de egész romániai viszonylatban is igen mérsékeltek azok a kutatások, amely a nálunk átvonuló vagy letelepedett török (besenyõ, kun, úz) népességgel foglalkoznak. Hiányoznak a turkológiával foglalkozó idõsebb és fiatalabb kutatók. Éppen ezért örömmel üdvözölhetjük Ferenczi István ily irányú kísérletét. Benkõ Loránd kiváló nyelvészünk a Magyar Nyelv Története (Budapest, 1978, 283 old.) címû munkájában írja: „A honfoglalás magyar-török kapcsolatokban bizonyos mértékben határkõ jellegû, mert õseink ez idõtõl kezdve kikerültek a steppei török népek közvetlen hatókörébõl. Ez idõtõl kezdve a magyar-török népi és nyelvi érintkezés alkalmibb idõszakosabb jellegû, és jobbára ismert, nyelvileg is meghatározottabb török népekkel történik. Ezek között idõben elsõként kell említenünk a besenyõket, akikkel ugyan már a honfoglalást közvetlenül megelõzõ évtizedekben kapcsolatba kerültünk; behatóbb nyelvi érintkezésre viszont csak a 10-11. században került sor, amikor nagyobb csoportokban hazánkba költöztek, s fõként a határvidéken telepedtek le... A besenyõkön és kunokon kívül még az Árpád-korban valószínûleg kisebb úz töredékek is letelepedtek hazánkban.”

(Dr JANITSEK Jenõ hozzászólása)

A szerzõ, Ferenczi István régész egy olyan kérdéskörhöz nyúl hozzá, amely eléggé elhanyagolt régészeti és nyelvészeti szempontból is. Sajnos, erdélyi de egész romániai viszonylatban is igen mérsékeltek azok a kutatások, amely a nálunk átvonuló vagy letelepedett török (besenyõ, kun, úz) népességgel foglalkoznak. Hiányoznak a turkológiával foglalkozó idõsebb és fiatalabb kutatók. Éppen ezért örömmel üdvözölhetjük Ferenczi István ily irányú kísérletét. Benkõ Loránd kiváló nyelvészünk a Magyar Nyelv Története (Budapest, 1978, 283 old.) címû munkájában írja: „A honfoglalás magyar-török kapcsolatokban bizonyos mértékben határkõ jellegû, mert õseink ez idõtõl kezdve kikerültek a steppei török népek közvetlen hatókörébõl. Ez idõtõl kezdve a magyar-török népi és nyelvi érintkezés alkalmibb idõszakosabb jellegû, és jobbára ismert, nyelvileg is meghatározottabb török népekkel történik. Ezek között idõben elsõként kell említenünk a besenyõket, akikkel ugyan már a honfoglalást közvetlenül megelõzõ évtizedekben kapcsolatba kerültünk; behatóbb nyelvi érintkezésre viszont csak a 10-11. században került sor, amikor nagyobb csoportokban hazánkba költöztek, s fõként a határvidéken telepedtek le... A besenyõkön és kunokon kívül még az Árpád-korban valószínûleg kisebb úz töredékek is letelepedtek hazánkban.”
Igaz, ez a dolgozat e problémának csak egy kis részecskéjét világítja meg, ám elõsegíti a volt Magyarországon, szûkebb értelemben Erdélyben letelepedett besenyõkrõl szóló ismereteinket. Letagadhatatlan az a tény, hogy a Székelyföldön s kiváltképpen Erdõvidéken (a régi Bardóc és Miklósvár fiúszékekben), ezenkívül Beszterce, Barcaság és Fogaras térségében besenyõ települések léteztek. Ezt a tényt mind okleveles-, mind helynévanyag igazolja.
A szerzõ Galat (változataiban Garat - lásd l~r hangváltakozást, mint például közszavak esetében gelencsér~gerencsér, felsõing~fersing stb. vagy helyneveknél Pilicske~Piliske~Piricske stb. - és a román Galac (Galaþi) variánsokat) típusú helynevek besenyõ eredetét igyekszik teljesen elfogadható módon bizonyítani.
Magam is összegyûjtöttem és kiadtam részben Erdõvidék jelenkori és történeti hely- és családnévanyagát; lásd Bardócszék hely- és családnevei, Budapest, 1993, 372 old., míg Miklósvárszék anyagát (a helytörténet és családnévanyag nélkül) falvanként a Nyelv- és irodalomtudományi közlönyben (Kolozsvár) sikerült közölni, sajnos gyakran helynévtérkép nélkül, mert akkoriban a cenzúra nem engedte meg a térképeket. E munkákban megjelennek a tanulmányozott helynevek, s helyük térképen rögzítve van. Csak egy elterjedt népi hagyományt idézek: „A szájhagyomány azt tartja, hogy az itteni (már mint az erdõvidéki) falvak: Ajta, Bacon, Bardóc, Barót, Bibarc(falva), Bölön az elsõ megtelepedõktõl kapták nevüket, s ezek õsrégi hun eredetû férfinevek voltak. Valószínûbb e nevek egy részének besenyõ eredete, mivel a besenyõknek e vidéken való létezésükrõl mind okirati, mind helynévi bizonyítékai vannak” (i.m. 31-32 old.).
A közölt helynévanyagból kitûnik, hogy Ferenczi István által felsorakoztatott helynevek valóban léteznek, s máig is fennmaradtak, mint élõ, használatos határnevek. A Galat helynevek elhelyezkedése a terepen bizonyítani látszik azok besenyõ eredetét, minthogy akkor aránylag közeli fekvésû több Besenyõ és Besenyõ pataka határnév is létezik. A helynévanyagon kívül talán azt is meg lehetne említeni (habár ez nem tökéletes bizonyíték), hogy Erdõvidéken aránylag elég gyakoriak a török eredetû magyar családnevek is, melyek kezdetben minden bizonnyal egy elemû nevek lehettek, mint: Bács, Bakó, Bardóc, Beke, Becsek, Boc, Boga, Cseke, Csekme, Csog, Csoma, Gecse, Kakucs, Kósa, Tas, Zsögön, stb.
A szerzõ alapos munkáját és etimológiai munkásságának komolyságát dicséri az a nagy bibliográfia és jegyzetanyag, amit igen szorgalmas és alapos, körültekintõ munkával hordott össze.
Végezetül szerény véleményem szerint a tanulmányozott helynév (Galat) és változatainak etimológiája nagy valószínûséggel megfelelõ és reális. A Székelyföldön, de Erdély más vidékein is érdemes lenne ezeket a kutatásokat intenzívebbé tenni. Gondolok többek között oly helynevek megfejtésének megkísérlésére, mint Ajta, Bacon, Barca, Bardóc, Barót, Bibarc(falva), Bodos, Bölön, Brassó, Dipse, Fogaras, Görgény, Hargita, Kadács, Nemere, Tartoma, Teke, Tepe, s talán Gyergyó is. A Küküllõ víznévrõl nem is beszélek, mivel ennek török eredete minden kétséget kizár. Jó lenne az erdélyi törökös hely- és víznevek megfejtésére vonatkozó összes kísérleteket, tanulmányokat ismertetni, kritikai megjegyzésekkel ellátni és ugyanakkor az eddig fellelt besenyõ régészeti leletekre és azok elõkerülési helyeikre vonatkozó ismereteinket is e munkába belefoglalni. Úgy gondolom, hogy az ismert régészeti anyag és a történeti (okleveles) és a jelenkori besenyõ eredetû helynevek koordinációja igen értékes adatokat nyújtana ezen eltûnt, beolvadott népcsoportoknak a jobb megismeréséhez.
dr. Janitsek Jenõ

A régmúltak ködén mélyen áthatoló tekintetû elõdök már közel kerek évszázada figyelmeztettek az erdélyi meg temesközi (bánsági) török eredetû hely- és víznevek összegyûjtésének, elemzésének, történeti értékelésének hasznosságára, sõt szükségességére. Többeké mellett1 MUNKÁCSI Bernát véleménye szerint2 is „...Székelyföldön sok a török hely- és folyónév (néhányat említ is) (..).” Az ilyenek rendszeres kutatása lehetõleg nyelvtörténeti és helyrajzi alapon sok világot deríthetne ethnológiánk (itt értsd: népünk eredete kutatásának is) kérdéseire. A talán MUNKÁCSI figyelmeztetését is megszívlelõ PAIS Dezsõ még az elsõ világháború elõtt ráeszmélt az erdélyi Mezõségen szép számmal megfigyelhetõ, törökösnek tûnõ helynévre: a Ciglára = Þîgla-ra, illetõleg annak vidékenként eltérõ kiejtésváltozataira3. A hosszú ideig a Török Köztársaság fõvárosában egyetemi tanároskodott, nemrégen elhunyt RÁSONYI (NAGY) László egyik korai, számottevõ értekezését ismertetõ jeles erdélyi tudósaink egyike: BITAY Árpád pedig - többek között - a következõket írta4: „... A szerzõ (ti. RÁSONYI NAGY) nézetét, hogy a román etnikum (a román nép jellegzetes sajátságainak összessége) fejlõdését kutató vizsgálatok eleddig kevés figyelmet fordítottak a török elemekre, mi magunk is teljesen osztjuk, és régóta valljuk. A bojári osztály kialakulásán és az óország (a Keleti-Kárpátokon meg az Erdélyi-havasokon , azaz a „Déli-Kárpátokon” túli területek) toponymiáján (a földrajzi nevekkel foglalkozó nyelvtudományi ágának anyagán) kívül fõleg a bánsági (temesközi) és fogarasföldi románság múltjában, nyelvében, különleges jogi intézményeiben, onomastikájában (a szótannak, névfejtésnek a tulajdonnevekkel foglalkozó ágában) látunk és gyanítunk török (besenyõ, kún) (...) elemeket. A Fogaras név etymonját (õsét, névalakját) is ezen a téren sejtjük5. A MELICH János értelmezte6 Krassó~Kara¹u ‘Fekete víz’, ‘Fekete ügy’ megfelelõjét látjuk benne; elsõ felét azonban még nem tudjuk értelmezni. Másodszor a Hátszeg-, Szamos és Beszterce-Borgó vidék románságára gondolunk az említett vonatkozásban...”
BITAY Árpád helyesnek bizonyuló megérzése nyomán a jövendõ erdélyi török nyelvészeknek íme körvonalazódik egyfajta hálás kutatási terület. Ám az eltelt hosszú idõszak ellenére, kellõ érdeklõdés meg képzettség hiányában úgyszólván senki nem kutatta e kérdéskört.
Az elénk táruló, teljes történeti, földrajzi meg nyelvészeti szélességében és mélységében alapos vizsgálatra szoruló kérdéstömkeleg megoldatlansága tehát ma még nem segít Erdély kora középkori történeti kérdései megvilágításában, pedig égetõ szükség lenne rá, segítségével sok-sok téves történeti nézetet lehetne eloszlatni, „végérvényesen” kideríteni... Megfelelõ tudás hiányában ez a kérdéskör már ifjú korom óta lekötötte figyelmemet, mardossa bensõmet. Minthogy ez idõ szerint senki nem foglalkozik ilyesmivel, senki nem meri vállalni a kutatás tudományos kockázatait, felelõsségét és minthogy a közelebbi jövõt tekintve még csak reménykednünk sem igen lehet erdélyi származású vagy legalább Erdélyben tevékenykedõ török nyelvész(ek) kora középkori történeti kutatásba kapcsolódásában, az égetõ hiányérzettõl ösztökélve, bátorítva, évek hosszú során csak úgy mellékesen összegyûlt megfigyeléseimre, szerzett tapasztalataimra, no meg hézagos olvasmányaim tárgyára támaszkodva, bizonyos kérdések elõbbrevitelében reménykedve, magam vagyok kénytelen nekivágni az ismeretlennek. Elodázhatatlan szükségesség kényszerít erre a vakmerõ lépésre, de más, kellõ tudással fölvértezett vállalkozó híján vállalnom kell még a teljes tudományos kudarc, a lesújtó bírálat kockázatát is...
Az elõrebocsátottakból következtethetõen a más természetû (történeti- és régészeti-) kutatásainkkal kapcsolatban nélkülözhetetlen, fõként kelet- és dél-erdélyi, azon belül székelyföldi, hajdanán itt beszélt különbözõ török nyelvek és nyelvjárások hely- és víznév-anyagából levezethetõ nyelvészeti kincs fölkutatása, gyûjtése, elemzése, és természetesen közlése, tiszteletre méltó kezdetektõl, kivételektõl eltekintve - egyelõre - sajnos - nagyon gyermekcipõben (valósággal helyben) topog. Az erdélyi magyar nyelvészek döntõ többsége nem szívesen beszél és ír ilyesmirõl, pedig MELICH János szûkebb, bérces kis hazánkkal kapcsolatban is utalt már - szerinte bolgár-török hely- és víznevek máig elevenen élõ voltára7.
Mégha ezt nem is tudatosítja teljes mélységében idézett ismertetésében, mégis BITAY Árpád érdeme a MELICH János „kitapintotta”, részben esetleg valóban bolgár-török hely- és víznévi elemek mellett a második (vagy talán inkább a harmadik) török, ám ezúttal kypcsáki (besenyõ, kun), bulak, sõt oguz (úz) hely- és víznév-rétegnek a „felszínre hozatala” az egyetemes erdélyi hely- és víznév-kincs sokrétû készletébõl8. Mindezen felül jövendõ kutatások esetében minden bizonnyal számolni kell a korábban betelepedett belsõ-ázsiai eredetû b(u)lakok, a népvándorlás utolsó hullámainak egyikével, ma kellõképpen még meg nem világított körülmények között ide vetõdött egyik (kisebb) török népcsoportjának nyelvi (hely- és víznévi) hagyatékával is9.
BITAY Árpád idézett méltatása szövegének kinyomtatása után jelent meg SZOKOLAY Margitnak a történelmi Magyarország területén élt besenyõkrõl készült, úttörõ, de nagyon hézagos, hiányos és észleleteiben is sokhelyütt bírálható összeállítása10. Nicolae DRÃGANU hosszú évek szorgos, fáradságos tevékenységével írt, ám sokszor nagyon is kétséges állításokat tartalmazó, vaskos kötetében elsõsorban az erdélyi „Besenyõ” helységnevek magyar, román és szász változatainak alapján szintén bõven utal az emléküket legalább így õrzõ (a SZOKOLAYénál számosabb) nyelvészeti anyagra11. KNIEZSA István több nyelven közölt összefoglalásában12 szintén szó esik a magyarországi besenyõ csoportokról. FERENCZI Sándor egyik értekezésében, egy a mai Nagybánya környéki besenyõ törzstöredéknek, a kék-kendeknek a kárpátközi Kászoni-medencécskébe telepítésének körülményeit igyekszik megragadni13. A besenyõség tekintetében KNIEZSA Istvánnál sokkal elmélyültebb s bõvebb erdélyi besenyõ hely- és víznévi anyagot is kínáló GYÖRFFY György-féle tanulmány14 nem egy tekintetben alapvetõ eredményeivel elõkelõ helyet foglal el az ügy kutatásának elõbbrevitelében. Végül, de nem utolsó sorban, a 70-es évektõl az Erdõvidéken kutatgató JANITSEK Jenõ kolozsvári nyelvész nevét említhetem. Õ, ha elsõdlegesen nem is ilyen szándékkal gyûjtötte egy-egy mai település határ- és vízneveit, de vizsgálódásai során az ún. Erdõvidék falvainak, községeinek helynevei között talált kypcsáki török (besenyõ) nyelvi anyagot15.
Ezek a szerzõk foglalkoztak tehát elsõsorban az Erdély bizonyos vidékein máig megõrzõdött, élõ, különbözõ csoportokba, rétegekbe sorolható, török eredetû vagy valamilyen török nyelvi közvetítéssel ránk hagyományozódott hely- és víznevekkel.
Tiszteletreméltó kivétellel erdélyi régészek meg történészek sem igen vetettek megkívánható mértékben, alaposabban ügyet Erdély majd mindenütt bércek koszorúzta földjén rövidebb-hosszabb ideig védelmet vagy éppen végleges hazát nyert és eredeti népi jellegüket késõbb teljesen elveszített különbözõ török törzstöredékek egyféle, egynemû, vagy a történelmi viszontagságok következtében egymás mellé csapódott csoportok nyomozására. Többek között - sajnálatosan - így hanyagolták el bizonyos nyugati török16 szabatosabban a kypcsáki nyelvjárások egyikét beszélt, a kunokéval csaknem azonos nyelvû17 besenyõk szállásai, településbokrai kutatásának, föltérképezésének, részleges vagy teljes régészeti föltárásának kérdését18. Pedig ilyenekkel Erdélyben is nagyon korántól, legalább a XI. század derekától okvetlenül számolnunk kell!
Az úzok, kunok vagy mások elõl menekült, védelmet keresett besenyõket (valószínûleg) a második, vagy esetleg harmadik betelepülési hullámba sorolható csapataikat19, nyilván az Árpád-házi nagyfejedelem (Taksony) és királyok rendelkezéseinek megfelelõleg telepítették az akkori Magyarország különbözõ határvidékeire, gyepûvédõ feladattal bízva meg. (Nagyobb csoportjaik kaptak azonban terjedelmes földterületeket Magyarország belsejében is20.
A római Dacia határvédelmi rendszerével, a limes-szel kapcsolatos terepkutatásaim rendjén elõször Beszterce városa környékén ütköztem a besenyõk hajdani erdélyi jelenléte kérdésébe, nevezetesen a nevével jelölt várostól közvetlenül délkeletre, az azonos nevû, immár dombvidékre ért hegyi folyócska szélesre tárult völgyében fekvõ Besenyõ (Beºeneu, Beºînãu, Beºineu, Heidendorf, ma hivatalosan Viiºoara) nevû helységben21. Ez idõ tájt nyitotta meg PASCU ªtefan a Besztercei Népi Egyetem az évi ismeretterjesztõ tevékenységét egy, többek között Beszterce város megalapításának a kérdésével is foglalkozó elõadással22. Ebben kitért az említett Besenyõ helység és hajdani lakóinak kérdésére, az 1332. évi pápai tizedjegyzékben (plebanus de) Villa Paganika, Villa Paganica-ként említett faluéra is23. A kérdés Pascu-féle „ábrázolása” váltotta ki elõször ellenérzésemet; ihletett egyik hosszabb-lélegzetû, mindmáig közöletlen tanulmányom megírására. (Adatok az északkelet-erdélyi besenyõ szállások kérdéséhez.)

ACTA - 1996 (A Székely Nemzeti Múzeum, a Csíki Székely Múzeum és az Erdõvidéki Múzeum Évkönyve)