(Kivonat)

A bukott forradalmat ellenforradalmi megtorlás követte. Háromszék területén az események fontosságára való tekintettel ez a folyamat fokozottan érvényesült. A különféle büntetések mellett a kollektív bûnösség elvét is alkalmazták, falusi közösségeket sújtva ezáltal.

(Kivonat)

A bukott forradalmat ellenforradalmi megtorlás követte. Háromszék területén az események fontosságára való tekintettel ez a folyamat fokozottan érvényesült. A különféle büntetések mellett a kollektív bûnösség elvét is alkalmazták, falusi közösségeket sújtva ezáltal.

A segesvári csatavesztést - ahol PETÕFI Sándor is halálát lelte - 1849. augusztus 13-án a világosi fegyverletétel követte. A szabadságharc elbukott, s megkezdõdött a megtorlás, az ellenforradalom hosszú idõszaka1. Különös szívóssággal üldözték a székelyföldi események vezetõit, résztvevõit, a székelyeket okolták ugyanis azért, hogy 1848-ban a császári erõknek nem sikerült Erdélybõl hátbatámadni, s ezzel idejekorán elfojtani a magyar forradalmat2. Erdély katonai és polgári kormányzója azzal a titkos utasítással jött e dél-keleti határtartományba, hogy annak minden különállását, sajátosságát megszüntesse, s beolvassza az összmonarchiába. A helyi kormányszerv székhelyét Kolozsvárról ismét Nagyszebenbe helyezték, s a taromány mindenható urai a katonák lettek3. Erdély egyesülése Magyarországgal az úgynevezett Unio természetesen érvényét vesztette. Az ország etnikai viszonyait részben szem elõtt tartva 3 román, 2 magyar és 1 szász kerületet (district) alakítottak ki: Szeben, Gyulafehérvár, Kolozsvár, Retteg, Udvarhely, Fogaras (Þara Oltului) megnevezéssel. Az udvarhelyi kerület lényegében a Székelyföldet: Maros-, Udvarhely-, Csík- és Háromszéket fogta át, s területén körülbelül 370.000 ember élt. A körzetekre és alkörzetekre osztott hat nagy közigazgatási egység élén egy-egy katonai parancsnok állott, ez gyakorolta a végrehajtó hatalmat, és adta ki a fontosabb rendeleteket, utasításokat. A polgári vezetés a császári biztosoknak alárendelt civil megbízottakon keresztül történt, akik azonban alárendeltségben voltak a katonai parancsnokokkal szemben. Az új felosztás értelmében, amely 1850-54 között volt érvényben, Háromszék sepsiszentgyörgyi kerületre és 4 alkerületre tagolódott: Gidófalva, Kézdivásárhely, Nagyborosnyó és Nagyajta központtal4. Az emberek nehezen szokták meg a hagyományos széki közigazgatási szerkezet felszámolását és az idegen megnevezések alkalmazását, annál is inkább, mivel rövid idõn belül többször is területileg újjászervezik a vidéket. 1850-ben FÖDERL hadnagy a nagyajtai alkerületbõl körrendeletben hívja fel a lakosság figyelmét, hogy a beadott kérvényeken gyakran helytelen megnevezést használnak, az alkerületet kerületi fõbiztosságnak nevezik. Mégegyszer kihangsúlyozza, hogy a sepsiszentgyörgyi a kerületi biztosság, a többiek alkerületiek, és amennyiben ezt a sorrendet nem tartják tiszteletben, kéréseik figyelmen kívül maradnak5.
Háromszék kerületi biztosának 1849 november elején KOVÁCS István császári kapitányt tették, aki nevét csakhamar hírhedtté tette. A csíki elsõ székely gyalogezred ditrói századában szolgált, és a kézdivásárhelyi börtönbõl az oroszok szabadították ki. KOVÁCS kapitány lefoglalta magának irodául és lakásul Sepsiszentgyörgyön a katolikus templommal szembeni huszárezredesi lakot. Innen intézte azokat a rendelkezéseket, amelyekkel örök idõkre gyûlöltté tette nevét. Különösen azokat üldözte, akik a KOSSUTH huszároknál szolgáltak, mert az a különítmény, mely Ditróban elfogta, és 1849 januárjában gyalog Kézdivásárhelyre a börtönbe kísérte, KOSSUTH huszárokból állott. KOVÁCS kapitány azokat a németül tudó fiatal altiszteket, akik 1848 elõtt a második székely gyalogezredben szolgáltak, és a szabadságharcban tisztekké lettek, maga mellé és az alkerületi biztosságokhoz szolgálatra berendelte, az engedetleneket pedig vasra verette. Ilyen módon 17 tisztet fogatott le. Midõn megkezdõdött a szabadságharcban részt vett honvédtisztek üldözése és õrizetbevétele, ezek a befogott írnokok összebeszéltek, és KOVÁCS kapitány több rendeletének végrehajtását oly ügyesen kijátszották, hogy igen sok otthon tartózkodó és még le nem tartóztatott tisztnek elfogatását meghiúsították6.
Közben megkezdõdött a forradalomban résztvevõ katonatisztek összeírása. 1850. január 7-én az udvarhelyi katonai fõparancsnokságtól körrendelet érkezett, amely szerint minden helységben a biztosok és bírák kötelességévé tették mindazok nevét összeírni, akik a forradalom idején bármilyen gyalog vagy huszár alakulatnál katonatiszti rangban szolgáltak. Az utasítás megjegyzi, hogy ide nem értendõk azok a személyek, akik a szabadságharc elõtt is tisztek voltak. LÁNYI Sándor nagyajtai alkerületi biztos 1850. június 30-án a falusi bíráknak továbbított parancsában kiemeli, hogy minden faluban a honvéd tiszteket pontosan jegyezzék fel, az ellenõrzõ szervek ugyanis azt tapasztalták, hogy részrehajlások következtében többen a jegyzékbõl kimaradtak. Példának Árapatakot hozták fel, ahol nem írták fel TAMÁSY Mátyás volt honvéd tisztet. Az újonnan készített listákból tehát nem hiányozhatott egyetlen odakívánkozó név sem.
Idõközben megkezdõdött a szabadságharcosoknak a felkutatása, és a megtaláltak ellen elfogatási parancsot adtak ki. Akikre azonban a legnagyobb veszély leselkedett, azoknak nagyrészt sikerült kimenekülniük az országból. Így ment el a világosi fegyverletétel után CZETZ János, késõbb GÁL Sándor és a “Székelyek Kossuthja”, BERZENCZEI László7. BERDE Mózest halálra ítélték, kegyelem útján 4 év múltán kiszabadult josefstadti börtönébõl, DOBAI Károly ezredes Nagyszebenben és Josepfstadtban raboskodott, NÉMET László volt kormánybiztos 10 évet ült, FÁBIÁN Dániel, BEKE József 6 évet, és ugyanannyit idõs BEKE József baróti nemzetõr parancsnok is. PAPP Mihály nyugalmazott õrnagy 1 évi fogság után kiszabadult, de SZABÓ Nándor, a tömösi szoros egyik bátor védõje Olmützi, börtönében pusztult el8. A kiskomité, a radikális forradalmárok két vezetõjét, GÁL Dánielt és BIRÓ Sándort nagy erõvel körözték. 1850. szeptember 10-én GÁL Dániel még nem került kézre, ez áll ugyanis POTSA segédbiztos utasításában: “forradalmi követ Gál Dániel szorgalmatosan kerestessen fel és feltalálása esetében szigorú õrizet alatt ide kisérendõ”9. Késõbb hatósági kézre került, halálbüntetést szabtak ki rá, melyet aztán 14 évi fogságra változtattak, végül 7 éves rabság után kegyelmet kapott. BIRÓ Sándort évekig keresték, de nem találták meg, barátai, ismerõsei rejtegették. Ezért még 1850. október 19-én  személyleírású körözvényt bocsátottak ki ellene: “Biró Sándor volt református pap Rétyen magas termetü, kerek ábrázatú, fekete kondor hajú, fekete szemü, bajuszos és szakállas, ezen forradalmi egyén kerestessen fel és megtalálás esetén kisértessen ezen albiztossághoz”10.
Az elítélt és meg nem talált tisztek vagyonát felleltároztatják és zároltatják. 1850. november 4-én barátosi MIRCSE Dénes, MIRCSE Ferenc és JÓZSA Sándor javainak bírói zár alá helyezését rendelik el. November 23-án GYÁRFÁS Lajos fõhadnagy ingó és ingatlan vagyonának az összeírására utasít a haditörvényszék. Hasonlóképpen az árkosi születésû, II. székely ezredbeli hadnagy PAPP Ferenc javait és felleltározzák, de báró SZENTKERESZTI Zsigmond huszárkapitányét is, aki szintén körözés alatt állott, vagyonának a zárolását rendelték el. NAGY Sándor kézdivásárhelyi illetõségû, II. székely ezredbeli kapitányt az aradi törvényszék ítélte el, mint ahogy kõröspataki nyugalmazott kapitány MORITZ Dénest is börtönbe zárták és értékeit lefoglalták. A nagyszebeni haditörvényszék felségárulás bûnéért ítélte el alsócsernátoni huszárszázados DAMOKOS Sándort és martonfalvi NÉMET András alhadnagyot.
A honvéd tisztek nem voltak hajlandók a gyõztes hatalomnak engedelmeskedni, inkább elmenekültek, bujkáltak, de akkor sem vetették alá magukat a császári parancsnak. 1849 novemberében körrendeletben hozták nyilvánosságra, hogy a szökések úgy elharapóztak, hogy csupán a székely lovasezredbõl 83-an adták bujdosásra a fejüket. A jelenség megfékézésére a hatalom pénzbeli ösztönzéssel próbál árulókat beszervezni: a feljelentett gyalogkatonáért 20 forintot fizettek, huszárért a jutalom 40 forint volt. 1850. március 22-én a Kézdi alkerületbõl Sepsiszentgyörgyre rendelt, de ott meg nem jelent honvédtisztek névsorát tették közzé: CSÜDÖR János, BARTHA János Almásról, KISS János Bélafalváról, KÖNCZEI Gábor, BODÓ Elek Karatnáról, BARTÓK Antal Szentlélekrõl, KUPÁN Dániel, KOVÁTS István Martonfalváról, mindezek ellen természetesen elfogatási parancsot adtak ki.
A forradalom idején megsebesült és a brassói kórházban ápolt háromszéki tisztek tömegesen szöktek meg innen, még mielõtt felépültek volna: GERGELY Miklós Maksáról, BERDE István Egerpatakról, DANCS Bálint Körösrõl, KOZÁK György Lisznyóról, DEMETER Ferenc Zaboláról, KOMSA Mihály Gelencérõl, BODÓ Ferenc Altorjáról és még sokan mások.
Az ellenforradalom mindenkire lesújtott, akinek valami köze volt a szabadságharchoz. Csakis ezzel magyarázható, hogy BEM József 1848 decemberében Debrecenbõl hozatott nyomdájának a kezelésére alkalmazott nyomdászokat is üldözték, a 3 mester közül KULFEL Sámuelt nem sikerült elfogni. 1850. október 3-án körrendeletben hívják fel a figyelmet az említett kézrekerítésére.
A helyi vezetõket leginkább az nyugtalanította, hogy bizonyos helységekben forradalmi lázítók ütötték fel a fejüket, akik egy újabb szabadságharc kitörésének a lehetõségét hirdették. 1850. február 16-án KOVÁCS kapitány aláírásával ellátott utasítást tettek közzé: “felsõbb helyrõl kibocsájtott és ezen biztosságtól közhirré tett többszöri magas rendeletek ellenére is több helységek jelesen pedig Bikkfalvától felfelé a keleti hegysarkalatiak azon hibát követték el, hogy veszedelmes lázzitókat szenvedtek meg maguk között, s õköt községekben szabadon és feltartóztathatatlanul engedvén bolyongani, sõt õköt vendégszeretettel fogadva nekiek segélykezet nyújtottak. Hasonló eset történt Bikkfalván mely községbe 2 magyarországi születésü ezen vidékre menekült lázzadókat fogadott be kebelébe annélkül, hogy õket bejelentették volna, nekik segédkezet s titkos rejtek helyeket ajálva minden igyekezeteket arra forditották, hogy a felsõbbségnek megtalálásokra arányzott célzata meghiúsitasson. Ezeknek folytán a császári királyi alkerületi biztosság Bikkfalva községet értesitendi, hogyha a vendégszeretettel fogadott és elrejtett 2 lázzitót, kik nem átallották Bem és Kossuth visszajövetelüket nyilván hirdetni sõt annak indokait sokakkal elhitették, ezen gyalázatos eljárással a minden becsületes emberektõl annyire óhajtott békét és rendet megzavarni. Ha nem adják át 15 napok alatt 1000 pengõ forint pénzbirsággal fog büntetni, hasonlólag elkezdve mostantól felsõbb rendeletek értelmében aránylagos pénzösszeg megfizetésével mig azon helységek valamint az egyes rejtekhelyet adók is fenyitenek kik törvényes és egy közeli hatóságtól láttamozva lévõ különben személyileg bármenynyire ajánlandó egyéneknek maguk között menedék helyet engednek, amint most is több bikkfalvi és magyarosi lakosok büntetnek. Ezen rendelet 3 vasárnapon át a templomban közhirré teendõ.” Az álhírek terjesztõivel szemben, akik a közvéleményt megtévesztették és a lakosság körében egy újabb szabadságharc kitörésének a lehetõségét hirdették, kemény megtorlást helyeztek kilátásba. 1849. november 12-én Szebenbõl küldött hirdetmény arról értesíti a helyi szerveket, hogy egyesek azt terjesztik, hogy a törökök a legyõzött magyar lázongók segítségére jönnek, mellyel a népet nyugtalanítják és ingerültségben tartják. Az ilyen híreket terjesztõ személyeket hadbíróság elé állítással fenyegették. 1850. november 25-én nagyajtai alkerületi rendelkezés is hasonló értelemben szól a lakossághoz, mely szerint nem szûntek meg az alaptalan bujtogató hírek, ezért ha bármi néven nevezendõ gazdátlan politikai hírek terjesztésérõl tudomást szerez az alkerületi biztosság, a falusi elõljáróságokat fogják megbüntetni - hangzik a parancs.
Az emberek tudatában még elevenen él az önkényuralom ellen folytatott dicsõséges küzdelem, melynek emlékét bármennyire ki szerették volna irtani a lakosság lelkébõl, nem sikerült, s ez a tény láthatólag izgatta a hatalmat. KOVÁCS kapitány a továbbra is fennálló tömegizgatással kapcsolatosan 1850. szeptember 28-án foglalt állást. Szerinte a forradalom leverésével visszatért a csend ebbe a megrongált hazába. A lakosság nagy része tiszteli és szereti a királyt, vannak azonban olyanok is, akik a haza boldogságát és polgártársaik nyugalmát lábbal tiporják, és azon igyekeznek, “hogy a szerencsétlen forradalmi gyász idejét vissza varázsolják és a hazát ezáltal sirjába döntsék. Rossz hirekkel ámitják a népet, hol egy hol más pártütõ vezér vagy külsõ hatalom haderejének közeledését hirdetik.” Egyesek szerinte elhiszik a rémhíreket, és pánikba esnek. Az is elõfordult, hogy termésük nagy részét azon okból, nehogy a közeledõ török csapatok elprédálják, olcsón elfecsérelték. A továbbiakban igyekszik a népet megnyugtatni az alaptalan álhíreket megcáfolandó: “Az ilyen álhíreknek nem kell hitelt adni, mert azáltal a nép ok nélkül háborgattatik nyugalmában. Az abból keletkezõ izgatott állapot azonban zsibbasztja az ipart, kereskedést, földmüvelést, akadályoztatja az alkotmányos polgári élet korszerû kifejlõdhetését, egyszóval hátráltatja a hon felvidulását, elõsegíti a nyomort. Polgárok, ne higyjetek az afféle ámitásoknak, a birodalomban rend és béke uralkodik mindenhol, Ausztria viszont elfoglalta azt a fényes állását, melyet azelõtt bírt az európai hatalmasságok sorában. Legyetek nyugodtak polgárok, s végezzétek aggodalom nélkül rendes foglalatosságaitokat, tekintsétek ellenségeiteknek azokat, akik álhirekkel nyugalmatokat háborgatják. Székelyek, emlékezzetek vissza a közelebb lefolyt eseményekre, a forradalom ezelõtt 2 évvel hasonló módon kezdõdött, nyugtalan egyének azért, hogy a zavarosban halászhassanak elõre titkon különféle hirek terjesztésével, késõbb nyilvános bújtogatásokkal ámitva hintették el a törvény iránti bizodalmatlanság magvait köztetek, felvertek ezáltal nyugodalmatokból, belesodortak tudatotokon kivül önkénytelen az örvénybe és igy megvakitva titeket segedelmetekkel felforgatták a törvényes rendet, széttépték a polgári kötelékeket. Szétszakasztották volt azon kapcsot, amely hivséggel, szeretettel és bizodalommal csatolt századok óta törvényes fejedelmetekhez és elöljáróitokhoz, s azonnal egyes forradalmi fõnökök saját kényuralmuk alá hóditva tulajdon maguk titeket rabbilincsen tartottak, kárhozatos saját céljukra felhasználtak s felõletek zsarnok hatalmat bitoroltak. Nagyok voltak a forradalom áldozatai, melyre a lakosságot kényszeritették, most pedig békességre van szükség, hogy a jólétet újra meg lehessen teremteni, tehát egy újabb forradalom pusztitásai senkinek sem lehet az érdeke és nyugalomra van szükség. Ismét mondom tehát székelyek, tekintsétek ellenségeteknek azokat, akik álhireket terjesztenek azzal forradalmat élesztvén nyugodalmatokat háborgatni akarják, azok titeket csak ámitanak, amit hirdetnek nem valóság, fogjátok el õket, ti magatok, szolgáltassátok méltó büntetés végett az elöljáróság kezébe”. KOVÁCS kapitány nyilatkozata egyúttal saját politikai állásfoglalását is tükrözi, érzelmeit a magyar nép szabadságharcával szemben, lojalitását és szolgalelkûségét a császári ház irányába. Ezek után még inkább érthetõvé válik, hogy miért éppen õrá bízták a forradalom utáni nehéz idõszak irányítását Háromszéken.

ACTA - 1996 (A Székely Nemzeti Múzeum, a Csíki Székely Múzeum és az Erdõvidéki Múzeum Évkönyve)