(A dolgozatról)

A dolgozat id. MÁTHÉ János magyarhermányi monográfiájának “hadtörténeti” fejezetét képezi. A szerzõ csaknem négy évszázad idõt tekint át, elsõsorban az 1788-1945 közötti több mint másfélszáz esztendõt. A dolgozat a hagyományos történetírás és az alulnézetbõl rögzített történelem határán egyensúlyoz, századunk két nagy világégése esetében oral history-elemeket is tartalmaz. Sajátos “békaperspektívája” érdekes és fölöttébb tanulságos képet rajzol elénk: egy székelyföldi település katonai áldozatainak rögzítése által, a katonáskodó közösség sorsán át a történeti keleti határvidék, a Székelyföld egészének mindennapjait is szervesen átható, katonai szempontok meghatározta történelemre nyerünk rálátást. A dolgozat megírása óta számos adat forrása végérvényesen elveszett, ez külön értékkel ruházza fel az írást. (A szerkesztõ)

A legrégibb katonai vonatkozású anyagot a székely gyalogos katonarend 1562. évi felkelésével kapcsolatban találjuk Hermányról. A felkelésben résztvett és megtorlásul vagyonelkobzásra és jobbágyszolgálatra vetett közrendû székelyeket II. János király az 1566. és 1567. évi adományleveleivel százszámra ajándékozta a felkelõket leverõ királyi seregben harcolt fõrendiek földesúri hatalma alá. Az 1566. évi levélben említik azt a 11 hermányi gyalogosrendût is, kiket bardocfalvi JÁNOSI Péternek adományozott. Nevüket késõbbi okmányokból ismerjük.
Egy 1618. évi örökségmegosztási okmányban fordul elõ PETÕ Pál neve, aki “Brassónál vesze el”. PETÕ Pál 1611. július 16-án a BÁTHORY Gábor és RÁDULY vajda seregei közt a brassói papírmalomnál lefolyt csatában, mint a fejedelem darabont katonája esett el.
Az I. RÁKÓCZI György 1655. évi havasalföldi hadjáratában részt vett hermányi katonákat név szerinti ismerjük. BASSARAB vajda ellen fellázadtak “szemény”-nek nevezett zsoldosai, a vajda RÁKÓCZI-tól kért segítséget. RÁKÓCZI székelyei Ploieºti mellett szétverték a vajda zsoldosait, a fejedelem a csata után sok székely katonáját tüntette ki vitézségéért. Hermányból DEZSÕ János, idõsebb DEZSÕ György, PETÕ Bálint, PETÕ János, BODA János, DAMOKOS Ferenc, BARABÁS István, BARABÁS Bálint, idõsebb ALBERT János, HAJDU Gergely és HERMÁNYFALVI KÕFARAGÓ János nyertek primipiláris (lófõ) nemesi levelet.1
II. RÁKÓCZI György 1657. évi szerencsétlen lengyel hadjáratában majdnem az egész erdélyi hadsereg a tatárok fogságába esett. A foglyokat a Krímbe hajtották, arany, ezüst, ékszerek, drága fegyverek alkotta váltságdíjért engedték szabadon. PETÕ Bálintot és KONSZA Jánost is az éveken át gyûjtött ezüst pénzzel tudták családjaik kiszabadítani.
A RÁKÓCZI Ferenc szabadságharcában részt vettek közül “invalidus Német Ferenc” nevét egy 1737. évi örökségmegosztási levélbõl ismerjük.
A szabadságharc elbukása után a bécsi udvar 1712-ben katonai összeírást rendelt, megtudni, hogy mennyi székely erõt lehet a kétfejû sas védelmére kiállítani. Összeírták a fõnemeseket, lófõket, gyalogkatonákat, azonban a bardócszéki falvakból a gyalogosok nagyrésze nem jelent meg az összeírásra. A lustrakönyv szerint Hermányból 12 lófõ és 6 gyalogos, Kisbaconból 9 lófõ és 6 gyalogos, Bibarcfalváról 12 lófõ és 1 birtokos nemes állt elõ szemlére.2
Késõbb még két odaveszett hermányi katona nevét ismerjük. Egyikrõl a DIENES családfa leírása emlékezik, mely szerint “ Jánosnak fia, Dienes Istók hadi szekér mellé álla s oda van”.3 A családfa adataiból megállapítható, hogy DIENES Istók hadba vonulása az osztrák örökösödési háború idejére (1740-1748) esik. 1740-ben III. Károly magyar király elhunytával kihalt a HABSBURG-dinasztia férfiága. Károly még életében elismertette Magyarországon a HABSBURG-ház nõi ágon való trónöröklési jogát (pragmatica sanctio). Leánya, Mária Terézia lépett örökébe. A nyugati hatalmak nem ismerték el a nõági öröklés jogosultságát, emiatt a királynõ védekezni kényszerült a támadó francia-spanyol-porosz-bajor szövetséggel szemben. A pozsonyi országgyûlésen Mária Terézia a lovagias magyar nemzettõl kért és kapott segítséget, a magyar nemesi felkeléssel megmozdult a magyarság, hogy porkolábjait megmentse. Ott veszett el DIENES Istók is a csehországi csataterek valamelyikén.
A örökösödési háború kezdetén elrendelték a hadiszerszámok összeírását. Bardócszék 1741. évi jegyzéke szerint Hermányban találtatott:
2 drb. jó kard
1 “ rossz kard
2 “ jó pallos
2 “ jó flinta (= kovács puska)
1 “ rossz flinta
1 “ jó karabély
1 és 1/2 jó párpisztoly
négy 1/2 és egy rossz párpisztoly
8 vadászpuska.4
A másik eltûnt katona, NÉMET András, a hétéves hadjáratban (1756-1763) halt meg, ugyan e háborúból BALÓ Sándor és BALÓ János sebesüléssel rokkant katonák tértek vissza.5
1758 végefelé azon vészhír futott végig a Székelyföldön, hogy tartani lehet egy újabb tatár betöréstõl. Összeírták a katonarendûeket és elõírták, ki milyen fegyverrel induljon: flinta, pisztoly, kard, vasvilla, akinek nincs más fegyvere, az felszegzett kaszával lássa el magát. A hadikészülõdésre a hermányiak a többi falvakkal 1758. nov. 21-én Vargyason álltak fegyveresen szemlére. Vezetésre FEKETE Pál kapitányt, MÁTHÉ Sámuel hadnagyot és GÁLL József õrmestert jelölték ki.6
Mária Terézia fiának, a késõbbi kalapos királynak kedvenc eszméje volt Bajorországnak Ausztriához való csatolása, bekebelezése. A bécsi udvar a bajor trónöröklési zavarokat kihasználva, csapatait bevonultatta Bajorországba. NAGY Frigyes porosz király nyomban fellépett a kétfejû sas újabb terjeszkedése ellen, mire Mária Terézia 1778. júniusában nagy haderõt vont össze Cseh- és Morvaországban, egymásután rendelték fel a székely ezredeket. A majdnem egy évig tartó hadjáratban, melyet a mi helyi okmányaink “burkus” háború néven emlegetnek, a hermányi katonák kilenc hõsi halottal adóztak a Habsburgok nagyhatalmi mániájának. Neveiket KERESZTES János papunk jegyezte fel: “1778/79-ben a Prussus háborúnak elestek a Magyar Hermányi fegyveres katonák közül:
BENEDEK István, BENKÕ Sámuel, KUTI PETÕ János, BOÉR Simeon, NAGY Ferenc, BOTSKOR Dániel, BOTSKOR András, DAMOKOS János, PETÕ Menyhárt.”
Tíz évvel késõbb, 1788-ban a székelység ismét vérét kellett hogy hullassa a Habsburgok telhetetlen területszerzési politikája miatt. 1787-ben II. József császár szövetségre lépett Katalin orosz cárnõvel, háborút indítottak a szultán európai birtokainak megszerzésére. Az oroszok sikerrel harcoltak Besszarábia déli határainál, de a Horvátországtól Moldváig hosszú vonalban felállított császári hadak kevés eredményt tudtak elérni a törökökkel szemben. A székely határõrök egyrésze Moldvában harcolt, a KOBURG herceg vezette hadtestben, és az oroszokkal egyesülve keményen megverték a törököket Foksányinál. Ekkor a törökök megkísérelték betörni a Székelyföldre. A 2-ik székely gyalogezred öt százada - melyekben a hermányi katonák szolgáltak - a bodzai szorost védte. 1778. augusztus 11-én éjjel a sötétség leple alatt nagy török csapatok lopóztak elõre, és rajtaütöttek az elsáncolt székely táboron, véres kézitusában leverték a védõket. A gyilkos harcban 399 határõr esett el, több százan megsebesültek, és fogságba estek.7 A foglyokat Konstantinápolyba vitték, ahol nagyrészük szintén elpusztult.
KERESZTES János papunk jegyezte fel: “Ezen esztendõben Búza aratás idején történt szomorú pusztulása a székelységnek a Törökkel való háború idején a Bodzán, a mely veszedelemben a Magyar-Hermányi katonák közül a következendõk vesztenek el azokkal együtt, akik rabságban és ispotályban megholtak.
Házas férfiak:
01.  PETÕ Sámuel
02.  NÉMET György
03.  boér János
04.  NAGY Sámuel
05.  BARABÁS György
06.  BARABÁS András
07.  KUTI PETÕ Sámuel
08.  BALÓ PÁL János
09.  AKÁCSOS Sámuel
10. PETÕ Mihály
11. DAMOKOS Moses
12. BOTZ György
Ifju legények:
01.  BALÓ László
02.  BALÓ Dániel
03.  BOÉR András
04.  BALÓ Pál
05.  BALÓ Moses
06.  BRÁTUJ János
07.  TSOG Sámuel
08.  BOTSKOR Salamon
09.  BOTSKOR Dávid
10.  NAGY Gergely
11.  BEDÕ János
12.  PETÕ Dániel I.
13.  BALÓ Sámuel
14.  PETÕ András
15.  DESÕ Jakab
16.  PETÕ Dániel II.
17.  BALÓ József
Konstantinápolyi rabságban:
01.  BALÓ Ádám káplár
02.  BOTSKOR András
03.  BALÓ András
04.  BOTSKOR Mihály
05.  PETÕ István
06.  NÉMET Ilyés
07.  NÉMET Sámuel
08.  BENEDEK János
09.  BALÓ Moses
10.  NAGY Sámuel
Ispotályban:
01.  BOÉR Moses
02.  MÁTÉ Ferenc
03.  BALÓ Josef
04.  DESÕ Péter
05.  PETÕ Ádám
Harcban elesett 29, fogságban meghalt 10, sebébe belehalt 5, együtt 44 ember. A község akkori 500 fõ körüli lélekszámát tekintve, óriási vérveszteség.
A bodzai harcra emlékezõ feljegyzés: “Baló Ádámot ki Konstantinápolyi Török fogságban halt meg, 29. Julii temettük, tisztességet pedig 23. november tettünk”.8
KISBACONI BENEDEK Sámuel emlékirata jegyzi, hogy Kisbaconból 27 határõr volt a Bodzán, közülök 13 elesett, négyet Konstantinápolyba vittek, honnan két esztendei raboskodás után a bécsi udvar kiváltotta õket és mind a négyen hazajöttek.9
A bodzai csatában elesett székely határõr katonák a Kápolna hegyen, az egykori bodzai vámépület kertjében vannak elhantolva.
A török háborúkban a székelység nagy veszteségeket szenvedett, a bécsi udvar a törökkel szemben a székelység minden katonáját bevetette, az egyik legrégibb hírlap, a Magyar Kurír 1790. január 1-i száma írta, hogy a török háború folytán a Székelyföldön olyan falvak vannak, melyekben tíz hasznavehetõ ember alig létezik, a többit mind elvitték a háborúba.
Következett a francia forradalom idõszaka, a forradalmi eszmék az uralkodó osztályok és a királyi koronák felé annyira fenyegetõk voltak, hogy Lipót osztrák császár és II. Frigyes porosz király szövetséget kötöttek trónjaik védelmére. Ausztria 60 ezer katonát helyezett el Franciaország keleti határán, a felvonulásról a franciák ultimátumban kértek magyarázatot, mire Lipót fenyegetõ választ adott, ez váltotta ki, hogy a franciák 1792. tavaszán megkezdték a háborút, amely 22 esztendõn keresztül véres zivatarként keringett Európa felett. Ausztria a Napóleontól szenvedett vereségek miatt békét kellett hogy kérjen. A székely ezredek végigharcolták a hadjáratot, a 2-ik székely gyalogezredben harcolt magyarhermányi katonák tíz hõsi halottat hagytak a felsõolaszországi és a Rajna menti csatatereken. KERESZTES János, az egykorú hermányi krónikás jegyezte fel neveiket: “1793-ban kezdõdvén a francia háború, amely 1801-ben végzõdött, el vesztek ezen háborúban Magyar Hermányi fegyveres katonák közül:
01.  PETÕ Sámuel káplár ágyúgolyóbis által
02.  BARABÁS Sámuel is azáltal
03.  BOTSKOR József
04.  MÁTHÉ Josef
05.  DAMOKOS István
06.  OLÁH Jénoa fia
07.  BALÓ Mihály
08.  DAMOKOS Pál
09.  NÉMET László
10.  NAGY Damokos fia”
A francia háborúval egyidõben folyt a lengyel szabadságharc, mely 1795-ben Lengyelország felosztásával végzõdött. Poroszország, Oroszország és a vérszomjas, mindenütt jelenlévõ Ausztria osztoztak rajta, s bár Ausztria vajmi keveset tett a lengyelek leveréséért, a résztvétel itt is három hermányi életébe került. A lengyel földön meghaláloztak: PETÕ Máté, BALÓ Mihály, KOMPORÁLY Sámuel.
Napóleon növekvõ hatalmát ideges féltékenységgel látta a mi Ferenc királyunk, reszketve a gondolattól, hogy Napóleon ki fogja hányni a Habsburg fiókákat a jó meleg bécsi fészekbõl. Ezt elõzendõ köttetett újra egy szövetség az oroszokkal és Angliával - immár harmadik - a franciák ellen. Napóleon sem maradt adós, elõbb Németországban, a Duna melletti Ulmnál, azután a morvaországi Austerlitznél leverte a tollakat a kétfejû sas szárnyairól. 1805. december 2-án folyt le az austerlitzi csata, melyben a balszárnyon a 2-ik székely gyalogezred két zászlóaljának 1300 legénye harcolt. Ezek közt állottak a hermányiak is.
A székely ezredek ismét megküzdöttek Napóleon gránátosaival, s Hermány népe itt is tíz hõsi halottal áldozott a Duna-vidéken és Austerlitznél a Habsburgokért.
Az 1805. évi francia háborúban elestek:
01.  BALÓ István
02.  BALÓ Ferencz
03.  BARABÁS Dávid
04.  PETÕ György
05.  PETÕ János
06.  BALÓ Pál
07.  BALÓ András
08.  BENKÕ János
09.  NÉMET Sámuel
10.  BOTSKOR Benedek
A Pozsonyban kötött béke rövid életû volt, mert Bécs minden alkalmat megragadott, hogy vereségét megbosszulhassa. Két nagy véres ütközetben mérkõztek meg az ellenfelek. A Bécs melleti Aspern falunál volt az elsõ, melyet a franciák vesztettek el, a második a morva mezõn Wagramnál folyt le, ahol az osztrák sereget tönkreverték. A székely ezredek ezúttal is bõven öntözték vérükkel az idegen földet, Hermány katona fiai közül hét porlad Wagramnál.
01.  HUSZÁR PETÕ Sámuel
02.  BOÉR Moses
03.  PETÕ Dávid
04.  AKÁTSOS Márton
05.  NAGY Pál
06.  BOTSKOR Ádám
07.  LÕRINTZ István
Napoleon ellen ezúttal porosz-osztrák-orosz-angol szövetség alakult. A székely ezredeket ismét nyugatra vezényelték. A 2-ik székely ezred 2216 emberbõl álló két zászlóalja - köztük a hermányi katonákkal - 1813. április végén indult el a bukovinai Radautzból a nyugati csataterek felé. A szövetséges hatalmak katonai ereje 1813. októberében a lipcsei nagy csatában megverte a francia hadsereget. KERESZTES János emlékezik az ott elesett hermányi katonákról: “A Frantzia Háború végét értük 1814-ik Esztendõ September Holdnapban. Ebben a hadban el vesztek ezen M. Hermányi katonák:
01.  BARABÁS András
02.  BOTSKOR János
03.  BOTSKOR Sámuel
04.  RÁDULY Miklós
05.  BALÓ Sámuel”
Napoleont elfogták, Elba szigetére számûzték, a gyõztes uralkodók Bécsben gyûltek öszsze a zsákmányon osztozkodni, Európa térképét újrarajzolni, azonban Napóleon hatalmas egyéniségének szûk volt Elba szigete, a Bécsben bálozó ellenfeleit 1815. február végén lepte meg a hír, hogy Napóleon kitört börtönébõl, újra francia földön van. Franciaország újra óriási hadsereget állított császárja mellé, a szövetségesek is hatalmas erõket vonultattak fel az utolsó összecsapásra. Sietve rendelték fel a székely haderõt is a franciák ellen, de mire a helyszínre érkeztek, a belgiumi Waterloo mellett vívott világhírû csatában (1815. jún. 18.) végképp lehanyatlott Napóleon csillaga. A székely ezredeket a megszálló hadmozdulatokban használták fel. János fõherceg altábornagy 1815. aug. 4.-i jelentése szerint a 2-ik székely gyalogezred elsõ zászlóalja - köztük a hermányi katonákkal - Elzász-Lotaringiában, Strassburg elõtt állott.10
A francia háborúk utolsó felvonásáról így emlékezik a hermányi krónikás: “1815-ben kezdõdött az 5-ik Francia Háború, a mely háború alatt Strassburgig masírozott a 2-ik Székely regiment, de a Magyar Hermányi katonák mind életbe visszajöttek 1816-ik Esztendõ elején”.
A francia háborúktól az 1848-as szabadságharcig húzódó évekre esik ifjú BEDÕ Lajos 26 éves határõr katona halála. A törcsvári határõrsön lett beteg és Brassóba szállítása közben meghalt. Brassóban temették el 1843 karácsony elsõ napján.11
A 48-as szabadságharc idejébõl kevés írott feljegyzés maradt, mivel a község 1848/49. évi és a következõ Bach-korszak iratait az elsõ világháború után idegen kéz nagyrészben megsemmisítette. A kevés okmányt a családoknál õrzött iratokból, a kortárs öregek és veterán honvédek emlékezésébõl fûztem össze. Negyvenhat hermányi honvéd nevét tudtam összeírni, kik a délvidékre kivonult háromszéki zászlóalj és huszárosztályból a szerb-horvát felkelõk ellen, majd a Dunántúlon a JELLASICS seregével és onnan visszatérve BEM tábornok erdélyi hadseregében a fegyverletételig harcoltak. Az elesettek közül négynek a nevét ismerjük, BARABÁS János egyik fia a piskii hídnál, BALÓ János és BARABÁS Sámuel a tömösi szorosban, PETÕ Ádám honvédfõhadnagy a segesvári csatában, ahol PETÕFI Sándor is elveszett. Végigharcolta a nagy küzdelmet, ott volt a rákosi csatában, amikor HEYDTE kapitány hadát kiverték Erdõvidékrõl. Az ütközet elõtt a baróti táborban írta meg és küldötte fel feleségének rendelkezõ levelét. “Ily veszeményes állásba, nem tudva az élet mulékonyságát, rendeleteim Nemes Fiu Bardoc Szék Magyar Hermányi Köz Jegyzõ Petõ Ádám e folyó 1848 Esztendõ 11-ik Décember igy tészen hozzád Kedves Feleségem Bándi Borbála.
Minden leveleim az ládámba egy zatskóba vagynak, eztet vedd kezedhez mind és viseld jól gondját mint tieidnek,…Egy summa adóságom van, aztot fizesse Testvér Bátyámnál levõ puszta jószágom mint örökös, hogyha találna a fátum, hogy én a hazahadjában elvesznék”.
A továbbiakban mint az árvai pénzek kezelõje ad utasításokat feleségének, majd így végzi: “Mely irományom tevém, hogy tudhassad mint ifju, mit tégy, igazán irtam Petõ Ádám Notarius”.
BEM tábornok 1848 végi és 1849 tavaszi hadjáratával kiverték az osztrákokat Erdélybõl, ugyan Magyarországon is mindenhol vesztésre állottak, a megrémült bécsi udvar a teljes vereség szörnyûsége félelmében az orosz cárhoz fordult segítségért. A Kárpát-medencébe betört oroszok egyrésze a predeáli hágón át támadt, ellenük KISS Sándor honvédezredes, brassói térparancsnok másfél ezer honvédje a predeáli tetõn, majd alább a tömösi szorosban foglalt állást LÜDERS tábornok 28 ezer fõnyi hadával szemben. A csata 1849. június 19-én és 20-án folyt le a mammut muszka had és a maroknyi honvéd közt.
Az oroszok nem bírták a tömösi sáncerõdöt áttörni, a szoros feletti erdõkön átvezetõ utakat ismerõ pásztorokat fogadtak, s a honvéd vonal mögé kerültek, a csata elveszett, az elesett honvédek százai maradtak a csata színhelyén, a honvédek egy része szuronyharccal kitört a gyûrûbõl, Hosszúfalu felé menekültek, az Ósánci szorosból Hosszúfalu felé nyomuló orosz oszlop vezetõ tisztjét BARABÁS Samu egy nagy fenyõfa mögé húzódva a lováról lelõtte, majd a társai, ZSIGMOND József, LÕRINCZ András és NÉMET Lajos puskatüzének fedezete alatt sikerült a meredek oldal sûrûjében elmenekülnie.
 A szabadságharc után a honvédeket viselt rangjukra való tekintet nélkül közlegényeknek sorozták be az osztrák hadseregbe. A hermányi katonakötelesek nagy része nem állt elõ sorozásra, akiket pedig sikerült osztrák mundérba szorítani, az országból kivitték az osztrák koronatartományok helyõrségeibe, honnan szabadságot évekig taró szolgálatuk alatt nem kaptak, egyetlen lehetõségük a levelezéssel elõkészített házasságkötés volt, hogy néhány napra hazajöhessenek. Ilyen címen PETÕ János a báró THURSZKY sorezredbõl 1856. márciusában Velencébõl, TÓKOS Máté a Károly Ferdinánd ezredbõl Theresienstadtból kaptak szabadságot.
A sorozásra elõ nem állt hermányi honvédek és legények az osztrák zsandárok elõl felhúzódtak az erdõkbe. Vészkelõ patak fejénél két csoportban heten szállásoltak a sûrû bükkerdõben, készen vigyázva, hogy ha szükség, fegyverrel is megvédjék a szabadságukat. Két legény Egyedpatak oldalába, a sûrû ciherben épített tanyát, s bár rejtekhelyüket a zsandárok valami módon megtudták, nem bírták elfogni õket.
Egy másik csoport Fenyõspatak mellett, a kisbaconi Istenkas-nak nevezett erdõben vert tanyát, köztük LÕRINC András, ZSIGMOND József, NAGY András. Róluk ORBÁN Balázs is megemlékezik: “Az Istenkasa még az 1848-iki forradalmat követõ üldözések korszakában is menhelyet nyujtott 5 hermányi honvédnek, kik három évig bujdákoltak ottan, szabadon és függetlenül élve, míg a haza rab igába nyögött; többször küldöttek nagyobb katonai erõt is elfogatásukra, de õk azokat vagy visszaverték, vagy kikerülték, s bár otthon szüleikre egy század katonát küldöttek, õk meg nem adták magukat az amnesztiáig, midõn aztán szépen hazamentek”.12
E csoportot két ízben is próbálták körülkeríteni, s miután hálóhelyüket sokszor változtatták, nem tudták megfogni, a bodvaji vasgyáron alul a körülkerítõ katonákra hátulról puskaharcba keveredtek, ami egy osztrák altiszt sebesülésével végzõdött. A lövöldözés híre a faluban nagy riadalmat keltett, hogy baj lesz belõle, ami pár nap múlva be is következett. Büntetõ századot küldtek a faluba, kik közt több barcasági szász katona volt. A századot a házakhoz szállásolták be, élelmezni kellett õket, a tisztek elõírt ellátást követeltek, a bíró volt a felelõs érte. A parancsnoki õrszobát a MÁTHÉ György házába rendezték be. Ide kísérték be a bujdosó honvédek hozzátartozóit, hogy rajtuk keresztül megadásra kényszerítsék a törvénnyel szembeszegülõkkel. Ütötték, botozták, halállal fenyegették õket. A LÕRINCZ András feleségét egy bükkfa lapáttal hátulról úgy megverték, hónapokig nem tudott járni. Dédapám - aki akkor még élt - és nagyapámék éjjelenként borzadva hallgatták a megkínzottak jajgatását. A következõ sorozásra kerülõ legényeket odahívatták, borral itatták õket, altiszti elõléptetést ígértek, egyes kipuhatolt tágabb erkölcsû fehérnépeknek selyem kendõket hoztak, hogy az erdõn levõk búvóhelyeit elárulják. A falu vezetõ embereit börtönnel fenyegették. PETÕ Mózes pap és Rudolf testvére bocskorosan, foltos zekébe öltözve, a nyomozások idején hetekig bujkáltak Nagyhegy cihereibe az osztrák zsandárok elõl. Elõvették a román származásúakat, közülük próbáltak egyeseket megvesztegetni, eredménytelenül. A Futató család egyik tagjának, aki pásztor volt a felsõ legelõn, 100 ezüst forintot ígértek a tisztek, árulja el a bükkön lakók rejtekhelyét. Váltig mondotta, hogy nem tudja - pedig tudta - , mire egy nyírfához kötötték, és meglövéssel fenyegették, s miután így sem tudtak semmit kicsikarni, erõsen megverték.
Hiába volt a sokféle kísérlet, a nép annyira gyûlölte az osztrákot, hogy mindent eltûrt, de úgy sem bírtak semmit elérni. A nagy erdõk védelmezõen hajoltak a hazájukban üldözöttek fölé, elrejtették õket a pribékek szeme elõl. A sorozatos kudarc láttán a századot kivonták a faluból, elmentek velük a rendõrügynökök is.
ZSIGMOND Mózes 1859-ben, az osztrák-francia háborúban, Olaszországban, a solferinoi csatában esett el.
1866-ban ismét a porosz németekkel hadakozott Ausztria, megakadályozni a német államok egyesülését és megerõsödését, azon elvbõl indulva, mint egy évszázaddal elõbb, hogy az ötmillió osztrákot, illetve a bécsi udvart egész Európát dirigáló vezérszerep illeti meg. A poroszok aztán 1866. július 3-án Königgrätznél úgy kigyógyították a Habsburgokat ebbõl az idült betegségbõl, hogy a következõ évben leereszkedtek a magyar nemzet kívánalmainak meghallgatására és teljesítésére is.
A königgrätzi csatában résztvett hermányi katonák - MÁTHÉ Sámuel, BOCSKOR Mózes, PETÕ Lázár, GÓDRA Tódor - közül PETÕ Lázár élete végéig kiható gégelövést kapott, GÓDRA Tódor pedig a poroszok fogságába került, honnan két év múlva szabadult.
1878-ban az európai hatalmak berlini kongresszusán Ausztria-Magyarország felhatalmazást kapott az örökös lázadások földjének, Boszniának megszállására, amit nagy áldozatokkal tudott végrehajtani. A megszálló hadseregben résztvett öt hermányi katona: BENKÕ Sándor szakaszvezetõ, BALÓ Lajos vizi, BODA Sámuel, PETÕ Márton, FUTATÓ György épen tértek vissza. A Boszniában létesített helyõrségekben (Banjaluka, Mostar, Trebinje, Sarajevo) számos hermányi katona szolgált. 1904-ben 14 hermányi legény szolgált a Boszniába levitt székelyudvarhelyi 82. gyalogezred zászlóaljainál.
Az osztrák-magyar hadsereg sokféle nemzetisége közül a 82-es székely ezred a vezérkar kiemelt bizalmát bírta, midõn 1909-ben a gyári munkásság mozgalmai a Bécs környéki nagy hadianyag üzemeket veszélyeztették, az ezred zászlóaljait Bécsbe vezényelték. Õk adták a híres “Burgwache”-t, a palotaõrséget és más fontos helyek õrszolgálatát, a második zászlóaljat Wöllersdorfban, a hadiipar mûhelyei közelében helyezték el.
1912. júniusában, amikor Gróf TISZA István a házszabályok megsértésével a kormánypártiakkal megszavaztatta a katonai javaslatot, és ezért KOVÁCS Gyula képviselõ az országgyûlés üléstermében rálõtt - a túlfûtött légkörben várható utcai zavargásokkal szemben a közrend biztosítására Bécsbõl a 82-es zászlóaljakat Budapestre irányították, onnan egy hónap múlva mentek vissza. Ekkor a bécsi és budapesti események idején 19 hermányi legény volt az ezrednél.
1914 nyarán, békés munkaidõben robbant be a hír, hogy a boszniai hadgyakorlatokra leutazott Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét Sarajevoban Princip szerb diák június 28-án agyonlõtte. A monarchia elégtételt követelt, a szerb kormány megtagadta. Július 28-án hadüzenet ment Szerbiának, 31-én Ferenc József aláírta a monarchia hadseregének mozgósítási parancsát. Kitört az elsõ világháború.
Hermányba augusztus 1-én reggel hozta fel a kisbaconi jegyzõi iroda küldönce a mozgósítási parancsot. A késõbb hõsi halált halt MOLNÁR Sándor kürtszava mellett PETÕ Mózes községi bíró járta be a falut, és kihirdette a mozgósítást, mely szerint a tartalékos katonák 42 éves korig tartoznak azonnal bevonulni ezredeikhez. A nép az erdei kaszálókon szénacsinálással dolgozott, akik itthon voltak, futottak szerte a határra a hírt széjjelvinni. Mindenki letakarodott a faluba, a bevonuló katonák összegyülekeztek a régi községháza elõtt, a késõbbi hõsi halált halt BALÓ Miklós szakaszvezetõ vezényszavára négyes sorokba álltak, BENKÕ Vilmos vitte elõttük a daloskör nemzeti lobogóját, búcsúzóul bejárták a falut, s bár a magyargyûlölõ Ferenc Ferdinánd haláláért a székelységnek nem volt oka a háborúért lelkesedni, azért a szláv veszéllyel szemben felcsendült a nóta:
- Megállj, megállj kutya Szerbia…
Szemtanúja voltam a történelmi pillanatoknak, a zászló nyomában én is végigjártam a falut, s ott voltam a faluvégi nagy búcsúzkodásnál, amikor közel százan hagyták el a szülõföldet, hogy egy részük soha ne térjen vissza. Nem tudta senki, hogy mennyi derék legény és fiatal családapa fog harcterek jeltelen sírjaiban és a hadifogolytáborok temetõiben örök pihenõre térni.
A tényleges szolgálatban levõ 20 legény mellé behívták az 1914-es korosztályt, októberben elmentek az 1915-ösök is, mintegy 140 hermányi katona volt a harcterekre felvonuló hadseregnél. A többség a közös hadsereg 82-ik és a honvédség 24-ik gyalogezredében, kisebb részük a közös hadsereg 2-ik és a honvédség 9-ik huszárezredeiben, tüzérezredeknél és a mûszaki csapatoknál, BALÓ Gyula a haditengerészet “Prinz Eugen” csatahajóján szolgált.
A székely ezredek a galíciai frontra mentek, a 82-esek aug. 16-án Dunajevónál ütköztek meg az oroszokkal, szeptember elsõ napjaiban megjött a hír Hermány elsõ halottairól. A Magyar Vöröskereszt felhívására a község asszonyai egy nap alatt 96 párnát, 159 párnahuzatot, 42 törülközõt, 26 ágylepedõt, sok inget és lábravalót adtak a hadikórházak részére. Ezeken kívül a falu népe minden megtakarított pénzét odaadta a hadiköltségek fedezésére a közbirtokosság és az egyház tõkepénzével együtt, ami falusi viszonylatban hatalmas békebeli összeget - mintegy 150 ezer aranykoronát tett ki.
Üzenet jött a Amerikai Egyesült Államokban élõ hermányiaktól, az AKÁCSOS testvérek, János, Ádám és Sámuel, BARABÁS József, BALÓ Jónás és a többiek 280 aranykoronát küldöttek hazafias hangú levél kíséretében anyagi segítségre. “Távol, messze idegenben, szeretettel, fájó szívvel gondolunk sok vihart kiállott hazánkra; - védelmére fegyvert nem foghatunk, mert mi is rabok vagyunk. Anglia ráfeküdt a tengerekre, mert ha ez meg nem történik, 1914 augusztusa Amerikából a magyart hazaseperte volna,…” - írja haza AKÁCSOS János.
Az óriási méretû háború messze tombolt tõlünk, Hermány katonái ott álltak a frontokon Vereckénél, Uzsoknál, a lengyel mezõkön, az olykai pokolban, Doberdó lövészárkaiban, a Montellonál és a déli harcokban. Meghaladta a százat, akik az olykai áttörésig elestek, vagy megsebesültek. Dunajevo, Piskorovice, Rudnik és más galíciai helységek emlékeztetnek a hermányi hõsi halottakra. A székely ezredek kiválóan harcoltak a “gõzhengernek” nevezett orosz túlerõvel szemben, megfizetni az 1849. évi hátbatámadást, a magyar szabadságharc leverését.
A dunajevoi harcban három hermányi legény: CSOG Péter, SZÕCS József, DIMÉN Miklós estek el. Az ezred a gorlicei áttörés után 1915. május 7-én átkelt a Vislok folyón, és a rájuk zúduló srapnel- és géppuskatûzben rohantak neki a domboldalban beásott orosz állásoknak, ahonnan az oroszok vad futással menekültek. A rohamban érték a halálos lövések BABORSZKY zászlóst, mikor századát nekivezette az orosz vonalnak. Arany vitézségi éremmel tüntették ki, melyet az ezredparancsnokság leküldött Hermányba az édesanyjának. Ebben a rohamban esett el BALÓ Gáspár (Mózesé) is.
A Szan folyónál Piskorovicénél tûnt ki a székely bátorság, az orosz gépfegyverektõl és a gyalogságtól tömegtûz alatt tartott nyílt terepen lehetett a kastélyt és az uradalomra támaszkodó orosz állást megközelíteni. Bár nagy veszteséggel, de a 82-sek kiverték az oroszokat a támpontból. Itt esett el BALÓ Miklós szakaszvezetõ. A Lublin felé való elõnyomulás harcai közben estek e

ACTA - 1996 (A Székely Nemzeti Múzeum, a Csíki Székely Múzeum és az Erdõvidéki Múzeum Évkönyve)