|
(Kivonat)
A szerző az egykori székelyudvarhelyi Rajoni Múzeum 1960-ban a fenti helyen végzett régészeti ásatásakor napvilágra került bronz füstölőaljat mutat be. Az előkerülés körülményeit figyelembe véve s a szegényes szakirodalomra támaszkodva a 12. századból keltezi e tárgyat. Szerinte a füstölőalj bizánci eredetű, s idekerülte esetleg a bizánci seregeknek az Erdély egy részét pusztító 1166-os betöréséhez köthető. A tárgy egyedi darab. A Szucsáva megyei Coşna Floreni-ből hasonló bronz füstölőfedő ismeretes. A “budvári” bronz füstölőalj durva kivitelezésű, simítatlan, egyszerű díszítésű, mintegy harmada hiányzik, használat nyomai nem mutatkoznak rajta.
A minden bizonnyal a 18. század végén hamisított, ún. "Csíki székely krónika" alapján a Hargita megyei Székelyudvarhely legnyugatibb házcsoportja fölött magasló "Budvárát" hosszú évtizedeken át a hun uralom felbomlása után “helyben maradt” székely “rabonbánok” központjaként emlegették és tisztelték a történelmi délibábokat kergető, még az akkori tudásszinthez mérten is csekély történeti ismeretekkel rendelkező, a zivataros idők múlt jelenségeivel foglalkozó egyes személyek. Ez az állítás azonban nem egyéb egyszerű mesénél. Már a múlt század alkonyán JAKAB Elek, TÉGLÁS Gábor és mások is, de különösképpen az 1960-as évek végén itt végzett régészeti ásatások a "krónika" állításai igaztalan voltát bizonyították.1
Az erősség 140-160 m viszonylagos magasságban elterülő, három oldalról meredek sziklafal határolta lapos tetőre épült. Az ÉNy-i nyereg biztosította az egyetlen könnyű megközelítési lehetőséget. Minden bizonnyal őskori eredetű négy hatalmas földtöltés és két árok zárta le a hegynyakat. Az utolsó, legbelső töltés az É-i illetve ÉK-i oldalon is folytatódik, kezdetleges bejárót (Zwinger) alkotván. E töltésbe alapozva emelték a (ma már kétségtelenül tudottan) mélységben tagozott kora középkori magyar gyepűségbe illeszkedett vár kőfalát.
Kincskeresők nagyméretű gödrei mélyednek az erősség belső, mintegy 1 1/4 ha-nyi felületébe.
A Székelyudvarhelyi Múzeum 1969-1970-ben végzett régészeti tervásatásaikor húzott kutatóárok és felületi föltárások metszetei nem tették lehetővé a különböző korok települési rétegeinek az egyértelmű elkülönítését. A munkálatokkor föltárt régészeti anyag rendkívül kevertnek bizonyult. Az emlékek csak alaki tekintetben meg jellegük alapján tanulmányozhatók, és választhatók szét. A napvilágra került anyag a következő régészeti műveltségekhez, illetve korokhoz tartozik: az újabb kőkor végi Erősd – Cucuteni, a réz-, illetőleg bronzkori Kolozskorpád I (Schneckenberg) meg II (Wietenberg), a korai vaskor Hallstatt A és B (?), dák La Tčne III, római-, népvándorlás- és kora középkor. Az utolsótól eltekintve, mindenik esetében általában törzsi (?) székhelyként vagy “végső menedékként” kell tekintenünk a vártetőt.
A belső védőtöltés metszetének a tanulmányozása segítségével mégis két (esetleg három?) építési szakasz különíthető el. A védelmi elemek többsége, de esetleg mindenike a dák La Tčne-hez tartozik. A legbelsőbe alapozott, mészhabarccsal kötött kőfal viszont a 11-12. század fordulóján emelt és a 12. század folyamán is használt építmény. Mindenekelőtt az ez időből származó (részben lassú korongon alakított) égetett agyagedények töredékei indokolják – rakatását tekintve – a 11. század második, a 12. század első feléből való keltezését. Kiegészíthető edényaljon négyszögbe zárt kereszt alakú, domború fenékbélyegző jelentkezik. Mai ismereteink értelmében Erdélyben a domború fenékbélyegző “díszítés” a 9-10. század égetett agyagedényeiről hiányzik. Viszont a következő három évszázad megszokott "ékítményévé" válik.2 Ugyanerre az időszakra utalnak egyrészt egy, teljes egészében föltárt, ház maradványai, másrészt a hozzátartozó (szemét?-)gödörben fölfedezett és a Székelyudvarhelyi Múzeumba került, ismertetésem tárgyát alkotó füstölőalj is.3
A félgömb alakú füstölőalj magassága 61, felső átmérője 103, talpának átmérője 48, falvastagsága pedig 2-2,5 mm. Leltári száma: 70/48 (1-4. ábra). A jelek szerint homokmintában öntötték ki. Mind külső, mind belső felülete egyenetlen, durva, "simítatlan". Egyik füle és a félgömb hozzátartozó felületének kb. 1/5 része hiányzik. Ez a hiány talán még öntésekor, de mindenesetre földbe kerülése előtt keletkezett. Alul vele egybeöntött, lefelé szélesedő, szabálytalan kört alkotó alacsony talpra támaszkodik. Zsinórt utánzó borda (?) köríti a kettő “csatlakozását”. A talpon az öntés nyílásait mutató két betüremlés látszik. A félgömb felső, szabálytalan ívű pereméhez, szintén vele egybeöntve (eredetileg) három, arányosan eloszló, viszonylag széles félkör alakú fül illeszkedik. A félgömb külső felületén mindenik fültől a talpig egy-egy borda húzódik, három egyenlő gömbfelületre osztva ezt. A bordákra egy-egy, gömböcskében végződő (az f betűre emlékeztető) régi nyomtatott f alakú, egyenlőtlen nagyságú öntött hengerecske támaszkodik. Utóbbiak, mintegy áttört díszítést képezve, a talp külső pereméhez csatlakoznak. Nem utólagosan odaillesztettek.
A füstölőalj pereme alatt egyenlőtlen alakú s nagyságú, a peremmel egyközű alapú háromszögek sorakoznak egymástól meglehetősen szabályos távolságban, és törik át az oldalfalat. A háromszögeket jól megfigyelhetőn “hidegvágóval” metszették ugyan ki, de nem eléggé gondosan. Ennek következtében csúcsaik egy részénél a fal belső maradványai megőrződtek. A hat háromszögből álló sor a meglévő két fül közti gömbövön teljes. A hiányzó fül felé esőn egyik sávban csak öt, meg a hatodik egyik oldala látható. A másikon pedig csupán három háromszög nyomai állapíthatók meg.
Ez idő szerint eldönthetetlen, vajon csak egyszerű díszítő s használati (a képződő füst kiáramlását biztosító) rendeltetésű elemekről beszélhetünk-e vagy egyúttal mélyebb vallási értelmük is volt. A középkorban a hármas számról és az egyenlő oldalú háromszögről tudjuk ui., hogy mennyire jelentős, elsősorban a Szentháromságra utaló vallási jelkép volt4. Viszont, ha ilyenként (is) tekintjük, akkor kétségtelenül fordítottan (tehát csúcsukkal fölfelé) kellene elhelyezkedniök. De ismerünk kivételeket is.
A peremnek a háromszögek fölötti sávjában szintén "hidegvágóval" zegzugos futású vonalat alkotó egyeneskéket mélyítettek.
Egyéb díszítés nyoma nem fedezhető föl. Esetleges további vizsgálódások ugyan még módosíthatják ezt a megfigyelésemet, de ez nem látszik valószínűnek, hisz az öntés egészen apró kidudorodásai is kitűnnek.
Jelenleg meghatározhatatlan: volt-e ebbe az alsó részbe járó parázstartó serpenyője (csészéje). Fedele ásatáskor nem került elő. Ezenkívül hiányzik még az említett alsó részt tartó három láncfüzér, az azokat egybefogó gyűrű, valamint a belőle levezető s a fedő felhúzására szolgáló negyedik láncfüzér.
Kora középkori füstölők rendkívül gyérek Románia területén. Ezért kell különösen jelentősként tekintenünk leletünket, még akkor is, ha megfelelő hasonmások hiányában pillanatnyilag nem is vonhatók le belőle különösebben messzemenő következtetések. Fölfedezésekor a föntemlített boronaház leletanyaga s előkerülése figyelembe vételével a 11. század végéről, de inkább a 12. századból keltezhető. Bővebb szakirodalmat tanulmányozva sem vált szükségessé korbeosztásának a módosítása.
Füstölőaljunkhoz rendkívül közel áll, szinte mondhatnám: “unokatestvére”, a Szucsáva (Suceava) megyei Coşna-Floreni-ben 1960-ban fölfedezett tárgy. Bronz füstölő fedele lévén, mintegy “kiegészíti” a tőlem bemutatottat. Ékítése majdnem azonos a mienkével: össze-vissza állított, rendszertelenül elhelyezett, szabálytalan és egymástól eltérő kisebb-nagyobb háromszögek törik át oldalát. Kivitelezése szintén kezdetleges. Csupán átmérője kisebb (5. ábra).5
Ilyenszerű füstölő(fedő)ket az i.u. 6-7. századtól kezdve használtak a Bizánci Birodalom területén6. Ezek rendkívül elterjedtek voltak itt. Noha az is tágasabb időközből ismeretes, D. Gh. TEODOR előbb a 12-13. századból keltezte a vele együtt talált kengyel alapján ezt a biztosan bizánci eredetű füstölőfedőt. Vélekedését később módosította. Az ugyancsak kíséretükben előkerült más tárgyak segítségével tágabb időszakra: immár a 9-11. század közére osztotta be. Bizonyos további indítékokat is figyelembe véve, később ezt az időközt a 10-11. századra szűkítette.7 Szerintem ez utóbbi, ti. a 11. század a legvalószínűbb.
Bronzból, ezüstből készült, az országban korai (12. század második fele, 13. századi) nyugati eredetű minták után előállított füstölők a Szeged- Csorváról8, meg a Győr-Moson-Sopron megyei, Soproni járási Hidegségről9 ismeretesek még. Díszítésüknek a mienkétől egészen elütő volta miatt azonban igyekezetemet egyáltalán nem könnyítik meg, bár a füstölő talpának az illeszkedésénél alkalmazott, zsinórt utánzó bordát és az oldal bordáit, valamint a talphoz kapcsolódó, f-re emlékeztető tagokat talán mégis “összekötő láncszemként” lehetne tekinteni.
A következő kérdéseket egyelőre nem tudom megválaszolni: ki, hol, mikor készítette füstölőaljunkat; honnan, mikor és hogyan került fölfedezése helyére. Utóbbira többféle válasz is adható. Úgy hiszem, hogy annyit csak megkockáztathatok, és ezt meg is kell kockáztatnom, minden bizonytalanság ellenére: a Coşna-Floreni-i füstölőfedő közvetlenül (hisz a talán a Borgói-hágón áttörő s Erdélyben pusztító egyik görög hadsereg valószínűleg éppen itt vonulhatott föl), a Székelyudvarhely-"budvári" pedig közvetve az 1166-ban Erdély ellen két oldalról is indított10, és ÉK-i területeire be is hatoló sikeres bizánci hadjárathoz köthető. Egyrészt a két azonos jellegű tárgy időbesorolása lehetővé teszi ezt. Másrészt ugyancsak mellette szól az az ismeretes tény, hogy bármilyen, keresztény vagy nem keresztény hadsereggel papok is vonultak, imádkozva s (főképpen) csaták előtt imádkoztatva a harcosokat. Márpedig a füstölő a bizánci sereget szolgáló papok istentiszteleteinek is az elengedhetetlen kelléke volt.
Állapotához füződő megfigyeléseim alapján úgy hiszem: a Székelyudvarhely-“Budvár”-ról ismertetett füstölőaljat lelőhelyére kerülte előtt csak igen csekély mértékben használhatták eredeti rendeltetésének megfelelően. A történelmi körülmények ismeretében még az is mondható: az adott helyen biztosan nem alkalmazták eredeti (templomi) feladatkörében. Talán mondhatni: akár (hadi)zsákmányként szerzett tárgy is lehet11. E tekintetben igen jelentősnek mutatkozik az a tény, hogy egyetlen más keresztény jellegű lelet sem került napvilágra a budvári ásatások folyamán.
Ezért is, de sokkal inkább egyebek miatt is, fölül kell vizsgálni az eddigi, széltében-hoszszában hangoztatott vélekedéseket: keresztény jellegű, tartalmú s rendeltetésű tárgy(ak) föllelése (szerintem sem) jelzi minden esetben az illető település lakosságának az új hitre térését, annak azidőbeli ottani gyakorlását. Többek elgondolásával szembehelyezkedve kétségbe kell tehát vonni az ilyen leletek és elsősorban a kereszt alakú jegyek (bizánci) kereszténységhez kapcsolásának a jogosságát.12 Erre a fölfogásra mások, valamint a magam érvei mellett a jelzettekkel azonos kivitelezésű s alakú (fenék) bélyegzőknek a Mongóliában jóval korábbi, 5. századi – vagy inkább még előbbi – jelentkezése is kényszerít.13 Ezenkívül kegytárgyaknak nem keresztények, de akár keresztények részéről való elrablásáról folyamatosan tudunk. De nem keresztények is visel(het)tek keresztény jellegű tárgyakat.
A mindenkori lakosság csak egyéb, vitathatatlanul ilyen jellegről valló nyomai, egyidejű templommaradványai, vagy keresztény temető stb. esetében tekinthető (majdnem) bizonyosan az új, keresztény hit követőjeként.
Összegzésként: ismertetett füstölőaljunk kétségtelenül nem nyugat-európai, hanem a bizánci egyházi fémművesség termékeivel rokonítható. Bemutatott leletünk rendkívüli jelentőségű, még ha megfelelő összehasonlító anyag hiánya miatt ezúttal nem is vonhatók le szélesebb körű következtetések. Tárgyunk a 11. század végéről, de inkább a 12. századból keltezhető, s valószínűleg kapcsolatba hozható az egyik, talán az 1166. évi Erdély elleni bizánci hadjárattal.
Jegyzet
1. Az ásatások részletesebb, de távolról sem mindent felölelő eredményei, bőséges irodalommal: FERENCZI, G.; FERENCZI, I.: Cetatea dacică de la Odorheiu Secuiesc, in: Crisia,1972, 60-63; uők: A kora középkori kelet-erdélyi mészhabarcskötésű várak kérdéséhez. A Tanulmányok a romániai együttlakó nemzetiségek történetéhez... II. kötete számára is leadott, de közlésre csak a jelen kötetben, az el nem tűnt szemléltetőanyaggal kerülő kézirat. – A messze kiugró hegyfokra, hegykiágazásra épített vár “Bud” neve tekintetében fölvetődik a kérdés: vajon nem köthető-e az értelemszerűn is idekívánkozó török but köznévhez? “Úgy vélekedhetünk – írja ui. PAIS Dezső –, hogy a ‘Fuss, Bein, Schenkel’ jelentésű török but összefügg az ‘ág’ jelentésű *but~*bud szóval, illetőleg ebből jelentéstani elfejlődéssel jött létre, úgy, hogy a *but~*bud a maga eredetibb ‘ág’ jelentésében kihalt". Ide tartozik a but ige származékaként a török butaq~budaq, butig~budig. “Tehát – folytatja PAIS D. – a törökben volt egy ‘üt’ jelentésű but ige, és török nyelvtani vagy nyelvtöréneti alapon az is több, mint valószínű, hogy az ‘ág’ értelemben szereplő butiq~budiq, butaq~budaq, buta elemek igei eredetű névszói formák [...] Buda város nevének Anonymusból buduuar, Alberinus szerzetes krónikájából az 1223. évre keltezve Bodvariam (accusativus) alakjait ismerjük. Éppen ezeknek a számbavételével tartom legvalószínűbbnek, hogy a név török eredetű, mégpedig az ‘ág, csomó, bunkó, tuskó, buta’ jelentésű török but~bud, buta~buda közszók személynévi alkalmazása. [...] Egyébként a török szócsaládban kereshetjük bot és buta közszavaink, valamint a hagyomány Botond-ja nevének előzményeit. Tehát abban a korban nem ritka névváltakozás esetével van dolgunk: ugyanazt a személyt hol ‘ág stb’ jelentésű közszóból vált Bud(u) néven, hol meg az ugyancsak ‘ág stb’ jelentésű Buda néven emlegették." (A táltos meg az orvos, in: A magyar ősvallás nyelvi emlékeiből, Bp. 1975, 77-78. és 1. jz.). PAIS D. mondottai értelmében e *but~*bud-hoz köthetők a Beszterce melletti Budak helység- és víznév.[Ezzel kapcsolatban GYÖRFFY György is ugyanerre az eredményre jutott: Besenyők és magyarok, in: KŐRÖSI CSOMA-Archívum. Zeitschrift für türkische Philologie und verwandte Gebiete I, pótkötet. Bp. 1940 (kny.) 100. De FERENCZI István is hasonlón vélekedik: A Beszterce környéki besenyő telepekről, Kézirat. Ezzel szemben ld. KNIEZSA István: Keletmagyarország helynevei, in: A Magyar Történettudományi Intézet Évkönyve, 1943, in: Magyarok és románok. I, Bp. 1943. 204/41. sz.] Közelében Őrhegy és a Kusma határába eső, 11-12. századi “Fekete-hegyi” vár, Erdővidéken a Bibarcfalva határában lévő, bizonyára szintén a jelzett időből származó erősség alatt meghúzódó Bodos, nem messze tőle egykori vasbányájáról nevezetes Bodvaj (?) neve, a fölötte emelkedő “Les-heggyel” (!), valamint az ugyancsak ehhez a vidékhez tartozó Alsórákos határából ismeretes, 11-12. századbeli “Mihály-vár” melletti, s a vele egyidős “Kakasbarázdát” hordozó Buta-domb. [K. G.: Alsó-Rákos – Bibarcfalvi kirándulás, in: Erdély XIV (1905) 176; hibásan idézi cs. SÁNDOR Imre: A székelyek letelepülése. Bp. 1930, 79, 20 jz.], távolabb Bodfalu, hozzá közel a 12. (?) századi feketehalmi várral, illetve az Olt-völgyből, éppen Bodfalu s Alsórákos közötti szakaszának a környékéről, az 1211-ben kiadott oklevélben jelzett gyepűmaradványokkal [vö. Documente privind istoria României, veacul XI, XII şi XIII C. Transilvania I, (1075-1250) Buc. 1951, 150-151, 77. sz.].
2. HOREDT, Kurt: Ceramica slavă în Transilvania, in: SCIV, II/2 (1951) 210, V. t. 5-8, VI. t., IX. t. 7, 9, XI. t. 8, XII. t. 7-8.
3. MARTIGNY: Dictionnaire des antiquités chrétiennes. Paris 1889,3 274-275, Encensoir címszó; BESNIER, M.: Turibulum címszó, in: DAREMBERG, Ch. – SEGLIO, Edm.: Dictionnaire des antiquités grčcques et romains d’aprčs les textes et les monuments... V, Paris (é.n.) 542; FORRER, R.: Reallexicon der prähistorischen, klassischen und frühgeschichtlichen Altertümer. Berlin-Stuttgart (1907) 647, Rauchgefässer címszó; LECLERQ, H.: Encensoir címszó, in: CABROL, F. – LECLERQ, H.: Dictionnaire d’archéologie chrétienne et du liturgie. V/1 Paris 1922, 21-33, nagykiterjedésű területeket felölelő gazdag irodalommal; Dicţionarul limbii române moderne. Buc. 1958, 124, Cădelniţa címszó; Művészettörténeti ABC (szerk.: MOLNÁR A.; NÉMETH L.; VOIT P.) Bp. 1961, 146, füstölő címszó: "tömjénző, turibulum (lat.): hármas láncon függő, fémből készült, torony v. váza alakú liturgikus tárgy, alsó részében a tömjénezéskor használt parázstartó csésze, fedele áttört művű”; Magyar értelmező kéziszótár. Bp. 1972, 449, füstölő címszó II. 1.; DRĂGUŢV.: Dicţionar enciclopedic de artă medievală românească. Buc. 1976, 83-84, Cădelniţa címszó.
4. MARQUČS-RIVIČRE, J.: Amulettes, talismans et pantacles dans les traditions orientales et occidentales. Paris. 1938, kképpen 82 és kk.; KLAUSER, Th.: Reallexikon für Antike und Christentum. Sachwörterbuch zur auseinandersetzung des Christentum mit der antiken Welt. I. Leipzig 1943, 967-968, Auge címszó; LÁSZLÓ, A.: Vases néolithique ŕ face humaine, découverts en Roumanie. Quelques considérations concernant la thčme de la face humaine sur céramique néolithique du Bassin Danubien. Újkőkori arcos edények Romániából. Az emberi arc ábrázolásának kérdéséről a Dunamedence neolitikus edényein, in: Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. Székesfehérvár. 1972, 211-235; VLASSA, N.: Piese turdăşene de influenţă orientală, in: Apvlvm 15 (1977), 610.
5. TEODOR, D. Gh.: Le haut féodalisme sur le territoire de la Moldavie ŕ la lumičre des données archéologiques, in: Dacia, N. S. 9 (1965) 329. és 25. jz.; uő.: Elemente şi influenţe bizantine în Moldova în secolele VI-XI, in: SCIV, 21 (1970) 114., 124. és 161. jz., 8/15. kép; COMAN, Ghenuţă: Mărturii arheologice privind creştinismul în Moldova secolelor VI-XII, in: Danubius, 5 (1971) 81, 8. á.
6. Vö. ROSS, N. C.: Catalogue of the Byzantine and Early Medieval Antiquities in the Dumbarton Oaks Collection. 1. Washington 1962, 43-44. XXXIII. t. 46, 48. – Csak D. Gh. TEODOR előbb említett tanulmányának az utalásából (161. jz.) ismerem. O. WULFFnak az Észak-Afrikából és Kis-Ázsiából származó füstölőket és a 8. századig terjedő régészeti anyagot tárgyaló jelentős munkája (Altchristliche und mittelalterliche byzantinische und italienische Bildwerke. Bd. III, Teil: Altchristliche Bildwerke. Berlin 1909, in: Königliche Museen zur Berlin. Beschreibung der Bildwerke der christlichen Epochen. 202-207) nem tartalmaz a mienkhez hasonlíthatókat. Ez utóbbi kiadványra N. VLASSA hívta föl figyelmemet. Szívességét ezúton is köszönöm.
7. TEODOR, D. Gh.: i.m. 114, 100. jz.
8. ENTZ G.: A Szeged-csorvai bronz tömjénező, in: Művészettörténeti Értesítő, 6/1 (1957) 11-16, képpel.
9. BODOR I.: Hidegség (Győr-Sopron m., Soproni járás) r. k. templomának építéstörténete, in: Archaeologiai Értesítő, 101/2 (1974), 263-274, 11/1-2. kép.
10. Különösképpen Kinnámosz bizánci krónikaíró ismertetésére támaszkodó, szélesebb délkelet-európai történelmi keretre, ld.: MORAVCSIK, Gy.: Byzantium and the Magyars. Bp. 1970, 77-89, a középkori Magyarország déli s keleti részeire vezetett hadjárattal kapcsolatban pedig ld. főként a 83-85-öt. A bizánci krónikás értesítése szerint (Kinnámosz, VI, 3. Bonn, 217-218; Nikétász Khoniátész is, Bonn, 167) az I. Mánuel bizánci császártól (1143-1180) az akkori Magyar királyság ellen a vlahok segítségével indított 1166. évi hadjárat eseményei –“ erről az oldalról, ahonnét addig még senki se támadta meg Magyarországot” – a Kárpátok ívének a külső peremrészein, valahol a havaselvi síkság keleti vagy Moldva déli részein és aztán Erdélyben zajlódhattak le [vö. NĂSTUREL, P. S.: Valaques et Byzantins sous le rčgne de Manuel Comnene, in: Byzantina 1 (1969) 179 skk.]. Utóbbi szerző szerint a bizánciaknak a Kárpátok felé s a Fekete-tenger felől – azaz északkelet-havaselvi s dél-moldvai területeken keresztül – indított hadjáratában részt vett, Kinnámosztól említett vlahok a Dunától délre lakók lehettek. R. THEODORESCU [Bizanţ, Balcan, Occident la începuturile culturii medievale româneşti (secolele X-XIV), in: Biblioteca istorică, XLI buc. 1974 58, 48. jz.] vélekedése értelmében viszont ez nem rekeszti ki P. S. NĂSTUREL a Dunától északra lakó – havaselvi, moldvai – vlahok és bizánciak közti kapcsolatok lehetőségéhez fűződő feltevését sem. Egyébként I. Mánuelnek a kunok ellen 1147-1148-ban viselt hadjáratában részt vett bizánci hadak mai napig tisztázatlan és sokat vitatott útiránya, úgy tetszik, hasonlóképpen a kelet-havaselvi Baragánt és talán Moldva déli részeit keresztezte...
11. Szem előtt kell tartanunk az ugyan korábbi időkre vonatkozó megfigyelést: a magyarországi 9-10. század fordulója körüli évtizedekből keltezett “mindszenti temető arra int, hogy az Alföld bolgár megszállása mellett a magyarsághoz bulgáriai kalandozások során is kerülhettek különböző tárgyak, s arra is, hogy bizánci jellegű egyházi felszerelések idejutásának egyik útja a bolgár egyházon keresztül vezetett.” (NAGY Árpád: Régészeti adatok az Alföld IX. századi történetéhez, in: Diákköri Füzetek, Debrecen 1967. 88-90.
12. MORAVCSIK Gy.: A honfoglalás előtti magyarság és a kereszténység, in: Szent István Emlékkönyv I. Bp. 1938 211-212; uő.: Byzantine Christianity and the Magyars in Period of Their Migration, in: The American Slavic and East European Review, 5 (1946), 29-45; uő. in: Studia Byzantina Bp. 1967 245-259; VAŇA, Zd.: Mad’aři a Slovan’ve světle archeologických nálezů X.-XII. stoleti, in: Slovenská Archeologia, II (1954) 60; COMAN, Gh.: i.m., 75-82. Hogy keresztény “jellegű” tárgy nem feltétlenül jelenti (akár utolsó) tulajdonosának a keresztény voltát, ld. LÁSZLÓ Gy.: Adatok az avarkori műipar ó-keresztény kapcsolataihoz. Bp. 1935; COMŞA, M.: Cu privire la semnificaţia mărcilor de olari din epoca feudală timpurie, in: SCIV, 12/2 (1961), 291-305; BÁLINT Cs.: Honfoglaláskori sírok Szeged-Öthalmon, in: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1968, 72. és 70. jz.
13. Vö. ERDÉLYI I.: Előzetes jelentés az 1971. évi mongóliai régészeti kutatásainkról, in: Archaeologiai Értesítő, 101/1 (1974), 139-146, hképpen 140-142. és 9. á. A következőkről értesülünk: Hentej aymak, Dzsargaltehán járási székhelytől délre, Dúlga-úl hiung-nu sírhalmos temető 7. (legnagyobb halmú) sírja mellékletei között a “koporsó alsó végében [...] ép agyagedényt találtunk [...], az ÉNy-i sarokban feküdt [...]. Vállán körben kettős vonaldísz haladt végig. Az edény korongon készült. Fenekén a centrumban a szögletes korongcsap lenyomata (9. kép) jól látszik, benne átlósan elhelyezett, kidomborodó kereszt alakú jellel. [...] 9. sír. Kétfülű, díszítetlen bronzüst mellett [...] korongolt szürke agyagedény. Fenekén szögletes, átlós kereszttel díszített korongcsap lenyomata, mint a 7. kurgán esetében.” (Én emeltem ki - F.G.) De ugyanezek a jelek ismeretesek az avarok hagyatékából is, valamint a 13-14. századi Aranyhorda kánjainak a nemzetségjegyei (tamgái) között is föllelhetők. Vö. LÁSZLÓ, Gy.: Études archéologiques sur l’histoire de la société des Avars, in: Archaeologia Hungarica S. N. XXXIV (1955), 155, 44. kép, 171, 54. kép. Szerintem megkülönböztetetten kell figyelni a kérdés tisztázása tekintetében az Ukrajna Fekete-tenger melléki területein található, elsősorban türk népcsoportok ottani tartózkodásához köthető kőszobrok (kammennyje baby) hátsó oldaláról jelzett négyszögbe foglalt kereszt-alakú jelekre. Jónéhány 11-12. századbeli hazai edényen megfigyelhető azonos fenékbélyegzőkkel összehasonlítva nemcsak alaktani megfelelésük szembeötlő, hanem kivitelezésük tekintetében is egészen egyezők. Nevezetesen: mind az edények, mind a szobrok jegyei (viszonylag) sima felületből emelkednek ki. Vö. FEHÉR G.: A bolgár-török – műveltség emlékei és magyar őstörténeti vonatkozásaik, in: Archaeologia Hungarica VII (1931), 41, 57. kép. Az viszont már magától értetődik, hogy a többi hasonló, de – edényen, vagy a bögözi 11-12. századi település ásatásakor fölszínre került tűzikutyán stb. megfigyelhető – körbe foglalt kidomborodó vagy bemélyített (fenék)bélyegző is ugyanennek a “díszítési módnak" az egyik megjelenési alakja. ACTA - 1997 (A Csíki Székely Múzeum és a Székely Nemzeti Múzeum Évkönyve) |
Elektronikus Könyvtár 
