FERENCZI Géza, FERENCZI István

A szerzõk Erdély keleti határhegységei belsõ “bélésének”, a vulkáni eredetû Görgényi- és Hargita-hegység nyugati vegzõdéseinek egyikére-másikára (közepes, 800-1000 m magasságú nyúlványok), valamint a belsõ-kárpáti, alacsony Persányi-hegység bizonyos hágói, átjárói védelmére épített erõsségeket ismertetik. Ezek: a parajdi Rabsonné-vára, a székelyvarsági Tartód-vára, a Firtos-vára, a székelyudvarhelyi Budvár, a homoródoklándi Kustaly-vára, Rika-vára, stb. (Utóbbit a szerzõk nem kutatták régészeti ásatással, de több ízben is fölkeresték.) Míg az elsõ három viszonylag nagyon kevés régészeti anyagot kínált, a legsokoldalúbb, szám szerint is legbõségesebb emlékanyag Kustaly-várából került elõ.

(I. közlemény)

(FARKAS Erzsébet és FERENCZI

Sándor emlékének kegyelettel)

(Kivonat)

A szerzõk Erdély keleti határhegységei belsõ “bélésének”, a vulkáni eredetû Görgényi- és Hargita-hegység nyugati vegzõdéseinek egyikére-másikára (közepes, 800-1000 m magasságú nyúlványok), valamint a belsõ-kárpáti, alacsony Persányi-hegység bizonyos hágói, átjárói védelmére épített erõsségeket ismertetik. Ezek: a parajdi Rabsonné-vára, a székelyvarsági Tartód-vára, a Firtos-vára, a székelyudvarhelyi Budvár, a homoródoklándi Kustaly-vára, Rika-vára, stb. (Utóbbit a szerzõk nem kutatták régészeti ásatással, de több ízben is fölkeresték.) Míg az elsõ három viszonylag nagyon kevés régészeti anyagot kínált, a legsokoldalúbb, szám szerint is legbõségesebb emlékanyag Kustaly-várából került elõ.

A fölsorolt erõsségek mindenike végeredményben egyetlen használati idõrõl tanúskodik, kivéve a székelyudvarhelyi Budvár. Ennek a csekély terjedelmû fennsíkját az újabb kõkortól (neolitikumtól) kezdve több koron keresztül lakták. Itt emberi településrõl beszélhetünk a bronz-, a korai- és kései vas- (dák-) korban (ez utóbbiban nagyon nevezetes volt a szerepe), valamint a népvándorlás korának több évszázada után a kora középkor elsõ századaiban.

A szerzõk a napfényre jutott régészeti anyag alapján a mészhabarcskötésû-kõfalú erõsségeket az I. (Szt.) László magyar király uralkodása idején (1077-1095) megismétlõdött keleti lovasnomád (úz és kun) támadások kivédésére építtetett védelmi rendszer elemeinek tekintik. (Az anyag több évtizedes hányattatás után jelenhet meg végre. Tekintettel arra, hogy a tanulmánynak éppen ezért tudománytörténeti szempontból is van dokumentumértéke, változatlan formában közöljük, tehát nem eszközöltünk húzásokat még pl. az olyan bõven idézõ helyeken sem, amelyeknek az ilyen terjedelemben való tanulmányba kerültét akkoriban elsõsorban a szélesebb közönségtõl elzárt régebbi irodalom, pl. ORBÁN Balázs-szövegek ilyen úton való nyilvánossá tételének, szellõztetésének mind ritkább lehetõsége indokolta. Szerk. megj.)
Elõszó a kiadáshoz

Most közölt anyagunk több mint két évtizedes hányattatásával kapcsolatban a történeti hûség kedvéért a következõket óhajtjuk megjegyezni. A “Tanulmányok a romániai együttlakó nemzetiségek történetébõl és testvéri együttmûködésérõl a román nemzettel” címû [A magyar nemzetiség története és együttmûködése a román nemzettel. Tanulmányok. I. köt. Politikai Könyvkiadó, Buk. 1976. Koordináló szerk. BÁNYAI László, szerkesztõbizottság: BODOR András és DEMÉNY Lajos (felelõs szerkesztõ), IMREH István, CSUCSUJA István. A könyv szerkesztõje BITAY Ödön] kötet felelõs szerkesztõjének kérésére közvetlenül a homoródoklándi Kustaly-vári ásatások második idényének a befejezte után nekifogtunk a jelen alkalommal egész terjedelmében, változatlan szöveggel közölni óhajtott értekezésünk fogalmazásának. 1973 tavaszán terjesztettük elõ DEMÉNY Lajosnak a nyomtatásra kész anyagunkat. Nevezett az év õszén hírelte az akkori felsõbb hatalmasságok tanulmányunkat illetõ, elutasító válaszát. Dõre reménykedéssel azt hittük: anyagunk majd a "Tanulmányok” II. kötetében láthat napvilágot. Erre ui. az I. köt. DEMÉNY Lajos írta Bevezetésében olvasható utalás. Közben anyagunk közléséhez fûzõdõen folyt a huzavona.

DEMÉNY L. a Szegeden megjelenõ Aetas történettudományi folyóirat (1993, 153-154 lapján, a “Székely Oklevéltár új sorozata” címû) eszmefuttatásában mutatja be röviden a helyzet valós alakulását. Íme a tények: “... 1976 tavaszán másik kellemetlen meglepetésben volt része a nemzetiségi Történeti Osztálynak. Még 1974 végén elkészült [...] annak a 14 tanulmányt magába foglaló tanulmánykötetnek a kézirata, amelynek eredeti címe ez volt “Tanulmányok a romániai magyarság történetébõl”. Ám a kiadás késett. [...] Két évig tartó huzavona ürügye két tanulmány [egyike FERENCZI Gézáé és FERENCZI Istváné, sz.m.] volt. Mindkettõ új és ismeretlen leleteket foglalt magába. Imént nevezett két szerzõ három részes tanulmányának a címe: “A kelet-erdélyi kora középkori mészhabarcsos kötésû kõvárak kérdéséhez.” [...] Mindent megmozgattak annak érdekében, hogy [...] a tanulmányt kivétessék a kötetbõl. Vége-hossza nem volt a véleményezéseknek. Végül ezek szövege jóval meghaladta a [...] tanulmány terjedelmét, és annak ellenére, hogy a kora feudális-kori régészet legjobb román szakértõje, Ion NESTOR, a Román Akadémia levelezõ tagja kedvezõ szakvéleményt készített róla, a nem szakemberek véleménye kerekedett felül. A hivatalosan nem létezõ cenzúra nem engedélyezte a [...] tanulmány közlését, sõt a hozzá csatolt fontos szemléltetõ anyagokat elvesztették...”

A bajt csak fokozza, hogy csupán a Székelyudvarhelyi Múzeum irattárába õrzésre elhelyezett, sajnos csak töredékesen megmaradt igazoló anyaggal egészíthetjük ki a tanulmányunknak most napvilágot látó, elsõ változatához csatolt szemléltetõ anyagot. Az ásatásokból kikerült, annak idején cédulázott, gondosan becsomagolt régészeti emlékanyag is – több ok miatt – menthetetlenül összekeveredett, ezért újra sem rajzoltathattuk. (A jegyzet végén, 56. jegyzetként tájékoztatásként közöljük az eredeti mellékletek teljes jegyzékét, szövegmagyarázatukkal együtt. A szövegközi, kiemelt ábrautalások erre vonatkoznak. Szerk. megj.)

Bevezetés

Háromrészes tanulmányunkban több évtizedes tapasztalatainkra támaszkodva iparkodunk szerény adottságainkhoz képest lehetõ legtöbbet nyújtani.

Az egykori Udvarhelyszék földjét elõttünk is taposó érdemes kutatók az alábbiakban helyszûke miatt csak nagy vonalakban bemutatandó, semmiféle valós magvú hagyománnyal rendelkezni nem látszó erõsségeket hol õskori, hol dák eredetûeknek tartották, a 18. század végén csíkszentmihályi SÁNDOR Zsigmond hamisította “Csíki Székely Krónika” sokaktól sajnos jóhiszemûn igaznak vett állítása értelmében a székelyudvarhelyi “Budvárát” pedig éppenséggel a képzelet szülte "rabonbánok székhelyének" vélték...

A következõkben a jelenlegi Hargita megye hegy- és vízrajzi gerincét alkotó Görgényi-hegységtõl, a Hargitától, meg a Persányi-hegység északi szárnyától, az ún. “Rika-erdeje” vízválasztó vonalától ugyan csaknem mind nyugatra, mégis annak közelébe esõ, alább elõadandó észleleteink szerint egységes rendszerbe illeszkedõnek látszó várak néhányával kapcsolatos kutatásaink, föltárásaink fõbb eredményeirõl számolunk be. A lennebb kifejtendõkkel hányatott múltunk eddig jórészt ködborította mezejébe kaszálunk, ez azonban nem gátolhat nézetünk értelmében ideiglenes, vagy ahol erre alkalom és mód adódik, esetleg véglegesnek látszó eredmények kimondásában se. Jobbára sok eddig ismertetett, többé vagy kevésbé tudományos alapokon nyugvó állítástól eltérõ véleményünk elõadására vállalkozunk, a kezdettel elkerülhetetlenül együttjáró nehézségekkel küszködünk, nem egy tekintetben talán tévedünk is, mégis, már kutatásunk jelenlegi szintjén is hasznosnak tartjuk eddigi észleleteink, tapasztalataink közlését, tudományos közvélemény elé bocsátását. A napfényre került emlékanyag igazmondásából fakadó biztonságérzet, valamint a szigorú tárgyilagosságra törekvés mentse merészségünket.

Az elsõ közlemény anyaga tárgyalásának rendjén északról délnek haladva vesszük szemügyre a tanulmányunk alanyát alkotó erõsségeket: Tartód-, Firtos-, Bud- és Kustaly-várát. Közülük Firtos-várát ismerjük legkevésbé személyes élményekre támaszkodva. Tanulmányunk második részében a “Rika-erdeje” keleti, valamint középsõ ormain, azután a Középsõ-Hargita déli, délnyugati lejtõségén, majd a hargitai vulkáni fennsík, a “Láz” feltarajosodó, hegyszerû nyugati végzõdései környékén nyomozható, illetõleg tovább, északabbra, a Görgényi-hegység nyugati oldalhatáraira kapaszkodó, meg-megszakadó töltésvonulat ügyével foglalkozunk. Annak korát és rendeltetését igyekszünk megállapítani több fölmerülõ lehetõség mérlegelésével. A harmadik rész a következtetéseké. Ebben szélesebb földrajzi és történeti keretbe ágyazva vesszük szemügyre a föltehetõleg Erdély-szerte terjeszkedõben lévõ korahûbérkori magyar nagyfejedelemség, utóbb királyság kelet-erdélyi védelmi rendszerébe tartozó, tõlünk jelen pillanatban többé vagy kevésbé ismert erõdítési elemeket, és röviden érintjük a mintegy három évszázadnyi idõ leforgása alatt alaposan változó, számottevõn fejlõdõ egész védelmi rendszer három fõ erõdítési idõszakát: 1. a gerendavázas földvárak [Kozárvár, Várkudu, Sajósárvár, Beszterce földvára, Kusma, Melegföldvár (?), Dedrád-Várhegy, A Marosvásárhely közeli Malomfalva, a legõsibb Küküllõvár, (az Olt menti) Halmágy, Noilgiant, castrum Sancti Nicolai (?), Barcaföldvár (?), Brassó-Bertalan sprenghegyi vára (?) s végül a fogarasi vár legõsibb változata] korai szakaszát; 2. az egyszerû alaprajzú, toronytalan, mészhabarcsos kõfalú várak [a besztercei, a legrégibb középkori marosvécsi vár, a parajdi "Vitály-vára" (?), a makfalvi vár, az illyésmezei "Rabsonné-vára" (?), Tartód-, Firtos-, a Nagy- és Kiskadács fölötti Kadács-, Bud-, Kustaly-, Mihályvára stb.] közbülsõ építési szakaszát, valamint 3. az utóbbiakhoz képest nem sokban tökéletesített, hasonló jellegû csíki- meg háromszéki várakkal jellemezhetõ utolsó szakaszát, nem feledkezvén természetesen el az Erdélyi-Havasok (=a Déli-Kárpátok) északi oldalágain egymásután következõ, a szakirodalomban viszonylag jobban ismert föld- meg kõfalú várakkal való szerves kapcsolataikról se.

Elöljáróban szükséges megjegyeznünk még, hogy kutatásaink meglehetõsen korlátozott volta miatt (mindössze egyszerû hitelesítõ ásatásokra keríthettünk sort), de különösen egészen szabatos idõmeghatározást lehetõvé tevõ régészeti anyag hiányában a tanulmányunk keretében bemutatott várak keltezése tekintetében számottevõ nehézségekkel küszködünk. Vizsgálódásaink jelenlegi szakaszában csupán a jövendõ, szélesebb alapokra fektetett kutatások eredményeitõl megerõsített vagy kétségbe vont föltevésekre szorítkozhatunk. Éppen ezért lenne már a közeljövõben minél nagyobb szükség minél terjedelmesebb és egyúttal alaposabb ásatásokra, a hozzájuk fûzõdõ annyira érdekes kérdéscsoport megvilágítására!

Véleményünk szerint elöljáróban szükséges röviden érintenünk a várásatások módszertanának kérdését is. Ennek, ha mégoly sietõs fölvázolásával is, de megvilágítjuk, milyen módszertani elvekre támaszkodva fogtunk hozzá e mindeddig vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon kevéssé bolygatott ügy, a kora középkor homályából “vonakodva” elõbukkanó kérdések egyikének földerítéséhez. Azután pedig, legalábbis remélni szeretnõk, megkönnyíthetjük az olvasó helyzetét is, mivel itt több, tárgyalásunkkor esetleg bõvebb magyarázatot kívánó alapvetõ kérdést világíthatunk meg. Azok tudatában viszont, azt hisszük, szakismerettel nem rendelkezõ általános mûveltégû olvasó is könnyebben érthet meg számára különben elsõ pillantásra nehezebben követhetõ, kibogozható leírásokat, állításokat, vagy éppen következtetéseket.

A csiszolt kõkor végsõ szakaszától az i.sz. 13-14. század fordulójáig terjedõ majdnem négyezer esztendõnyi idõszakból származó mintegy félezernyi, vagy még több erõdített település, kezdetleges, vagy (gyérebben) gerendavázas földvár, habarcstalan, egyszerû, puha agyag- vagy kemény mészhabarcs-kötésû kõvár, erõsség teszi érdekesebbé, vonzóbbá a tágabban értelmezett “Erdély” földjét. Javarészük nemcsak fölásatlan, hanem egyenesen fölkutatatlan; régész lába még nem taposta felületüket. Jónéhányukat mindössze hírbõl ismerjük. A Kolozsvári Történelmi és Régészeti Intézet egyik kutatócsoportjának kezdeményezésére nemrégiben megindult, tájegységek szerint igazodó erdélyi vár-fölleltározási tevékenység biztató kibontakozás ellenére is nagyon távolinak látszik valamennyiök elmélyültebb ismeretének ideje. Pedig mindenképpen érdemes alaposabban foglalkoznunk velük, mert bizonyos tekintetben – szinte azt mondhatnók – természettani gyûjtõlencséhez hasonlóan tükrözik egy-egy történelmi kor anyagi-szellemi mûveltségének fejlõdési szintjét, társadalmi-gazdasági, politikai-katonai viszonyainak, ismereteinek összességét. Ne feledjük, régmúlt korok közösségeinek, nemzetségeinek, törzseinek, törzsszövetségeinek, vagy éppen népeinek életében a békés termelés mellett a háborúskodásoknak, s még inkább a háborúkra való felkészülésnek se jutott éppen lekicsinyelhetõ szerep osztályrészül. Részletekbe szükségtelen bocsátkoznunk, bõven elegendõ az õsközösségi társadalom életének végsõ szakaszára jellemzõ ún. “katonai demokrácia” hosszas elõzményeire, kibontakozására és – hazai viszonylatban – meglehetõsen tartós, a népvándorlás korában pedig mintegy ismét “megelevenedõ” állapotára utalnunk.

Az említett várak, erõsségek tájékozódó jellegû ásatása, de még inkább nagyobb arányú felületi föltárása módszertani, fõként pedig mûszaki tekintetben számos nehézségbe ütközik. Az eddig elért tagadhatatlan részleteredmények ellenére mindenfajta alapos bírálatot kiálló, a szó szoros értelmében tudományosnak vehetõ kutatásra Erdély sok vihart látott földjén voltaképpen még alig-alig került sor. A kezdet-kezdetén álló rendszeres erdélyi várkutatás ügyének annak rendje és módja szerinti megoldása mindenekelõtt az eleve alaposan megtervezett és megszervezett, teljességre törekvõ terep-bejárások körültekintõ, gondos végrehajtását, eredményeiknek korszerû követelményekhez igazodó értékelését és közlését, majd az ezekre támaszkodva elkezdendõ tapogatódzó ásatások, illetõleg nagyobbszabású felületi föltárások szigorú rendszerességgel való levezetését követeli egyre égetõbb szükségességgel. Végre rá kell döbbennünk az ebben a vizsgálódási körben is mutatkozó sanyarú valóságra: az erdélyi várkutatás, tiszteletet érdemlõ elõdeink, valamint saját nemzedékünk minden kisebb-nagyobb jóakarattal méltatható igyekezete ellenére csupán meglepõn kevés és, ráadásul, nagyon is szétaprózódó eredménnyel dicsekedhet. Ezekbõl pedig sajnos még a várfajták koronként, sõt azokon belül is és – néha – tájegységenként is változó jellegzetességeire se mindig következtethetünk bizonyossággal. A várépítési korokat átfogó, olyannyira várt összegezõ mûveknek, módszertani tanulmányoknak hiányzik mindennemû alapja. Hol vagyunk még ettõl, hiszen valójában még magának a várkutatásnak se vetették meg a módszertani alapjait, nem mûvelték ki az építés korának és sajátosságainak megfelelõn változó “fogásait”, eljárásait (technikáját). Kénytelenek vagyunk bevallani, hogy kutatásaink ezen a téren mind mennyiségi, mind minõségi tekintetben messze lemaradtak a lehetõségekhez, valamint a követelményekhez képest.

Elsõ lépés az egész országrész területén elvégzendõ rendszeres (gépesített) terepjárás volna (ez 1973-tól intézményes keretben látszik megindulni), a hegy- és dombvidéken, valamint az alföldi tájakon egyaránt. Mindhárom tájfajta esetében egymástól többé-kevésbé eltérõ jelenségeket észlelhetünk majd nemcsak az alaprajzi elrendezés, építési mód, szerkezet, hanem az erõdítések létesítésére fölhasználható természeti adottságok tekintetében is.

Az alaprajzi elrendezés nagy változatosságáról nem csupán azért nem írhatunk bõvebben, mert a számtalan megoldási lehetõséget kínáló térszínen nagyon különbözõ alakú, beosztású várakat létesítettek, de fõleg azért nem, mert e pillanatban azt se tudjuk: vajon szabatosan hány és milyen alaprajzú erõdítés, vár van az országrész területén. Egyik legsürgõsebb feladatunk tehát – mint említettük – éppen ezek számbavétele: a felszíni leletek begyûjtésével és legalább alaprajzi vázlatok készítésével. Mindvégig világosan kell látnunk azonban ennek a mûveletnek, mintegy az elsõ, tapogatózva megteendõ lépésnek aránylag csekély értékét. Ez, az elinduláshoz mégis föltétlenül szükséges eredmény csupán vázlat lesz, mindössze az erõdítések helyének, alakjának megközelítõ szabatosságú rögzítésére alkalmas.

Ha az ilyenképpen számbavett, valósággal “leltározott” és nyilvántartott erõdítések ásatása is lehetõvé válik, ezt a tevékenységet egészen szabatos, rétegvonalas, mérnöki terepfelvételnek kell megelõznie. Ez azért szükséges, mert sem az ún. szakaszos módszerrel készült, sem a nagyobb méretarányú (katonai- és kataszteri) térképfelvétel nem nyújt kellõ mértékû és régészektõl is fölhasználható természetû adatokat a terep szintváltozásaival kapcsolatban. Az ásatást megelõzõ felvétel nyilván nem elégedhetik meg az erõdítés alakjának szabatos ábrázolásával. Ki kell terjeszkednie az erõsség belsejében, meg a védelmi elem(ek)en kívüli, legkevesebb 40-50 m távolságban megfigyelhetõ szintváltozások feltüntetésére. Minden a felületen észlelhetõ mélyedést vagy domborodást szintezéssel, szintvonallal kell ábrázolni.

Nem maradhat el azután a térképezett terület elõzetes földtani és természeti-földrajzi vizsgálata sem. Többek között sokszor vezethet emberkéz-alkottának látszó terepalakulatok természetes eredete fölismeréséhez. Csupán ezeknek a halaszthatatlan elõzetes mûveleteknek a végeztével foghatunk a tulajdonképpeni föltáráshoz. Az erõsség építésével, jellegével, használata tartalmával, föladásával vagy egyszerû elhagyásával kapcsolatos kérdések a várásatás jellegzetességeivel összefüggésben alkalmazható módszerek (védõárok, -töltés, esetleges gerendavázas – meg azután kõfalas építkezések rétegtani viszonyait tükrözõ metszetek készítése, a leletek ásónyomonkénti elkülönítése és nyilvántartása, a közben megfigyelt régészeti jelenségek lehetõ legszorosabb idõrendjének rögzítése, megállapítása, szabatos metszetrajzok elkészítése stb.) alapos és körültekintõ alkalmazásával világosodhatnak meg. Az árkosan készített, ásónyomonként egész hosszukban mélyülõ, oldalt s alul állandóan simára nyesett ásatási metszeteknek kötelezõen a bolygatatlan talajig jutásával, azaz a kutatószelvények “ütemes legyalulásával” a védõárok meg védõtöltés építésére, vagy az azt megelõzõ idõre, továbbá szerkezetének természetrajzára nyerhetünk egészen szabatos és jól figyelemmel kísérhetõ értékes adatokat. Közben cölöp- és karólyukak, vastagabb cölöpök beállítására ásott, viszonylag csekély átmérõjû, a régi szerkezet képzeletbeli vagy valóságos helyreállítását lehetõvé tevõ sekélyebb-mélyebb gödrök jelentkezhetnek.

Ha az elsõ járószint alatt a felsõ mûvelõdési rétegbõl hiányzó, (tehát) régibb korból származó leletek bukkannak napfényre, az esetenként az erõdítés területének (jóval) azelõtti lakottságát bizonyítja, semmi többet; azaz a korábbi település népességének esetleg semmi köze se volt a késõbbi keletû erõdítés létrejöttéhez.

Általában az edénytöredékek a legjelentõsebbek az egyes ásónyomban elõkerülõ régészeti anyag tömegében. Megmunkált vagy munkálatlan csontok, kõ- és fémeszközök is elõfordulhatnak, de ezek nem mindig tesznek lehetõvé, fõleg többszörösen átépített erõdítés bonyolultabb jelenségeinek szétválasztásához szükséges, szabatos kormeghatározást. Egyértelmûn el kell különíteni ui. azt a földréteget, ahonnan ezek a kornak megfelelõn elegyítetlenül, az alantabbiban esetleg korábbiakkal keveredve, végül a még lennebbiben ez utóbbiak ismét keveredés nélkül jelennek meg, Ha ezt alaposan, gondos ásással sikerül elérnünk, mégoly bonyolultnak látszó többszöri átépítés esetén is egészen biztos adatokhoz juthatunk az erõsség különbözõ korokban épített részeinek szabatos idõrendjét illetõleg.

A kutatóárok függõleges metszetei még akkor is megkönnyítik a tájékozódást, ha az a felületek vízszintes rétegei között nehéznek, vagy csaknem lehetetlennek mutatkoznék. Ezekbõl a metszetekbõl nemcsak az erõdítés keletkezésének ideje és eredeti alakja állapítható meg, hanem egész története, utolsó átépítéséig. Ezért kell a szelvényekrõl a lehetõséghez képest leghívebb, a méretaránynak tökéletesen megfelelõ metszetrajzot készíteni. A különbözõ színû, anyagú földrétegek vizsgálata vagy arról gyõz meg, hogy a várnak csupán egy építkezési idõszaka volt, vagy több ízben való (át)építésérõl bizonykodik. Amennyiben a régészeti jelenségek az eredeti felszínen õrzõdtek meg, az erõdítés hajdani szerkezete még abban az esetben is helyreállítható, ha – mint az leggyakrabban megesik – romokról van szó.

Ennél sokkal bonyolultabb feladatok elvégzésére, fogasabb kérdések megoldására kell vállalkoznunk több építési idõszakú erõdítés esetében. Ez a körülmény azonban, önmagában véve még nem fûzhetõ okvetlenül más és más nép jelenlétéhez. Egy-egy régészeti mûveltség keretében is számolhatunk összeomlott vagy leégett erõsség újraépítésével, kisebb-nagyobb mérvû tatarozásával. Ilyenkor minden összetartozónak látszó szint- vagy rétegcsoportot egyenként kell megvizsgálnunk. Az égéstermékeket tartalmazó rétegek égetlenekkel váltakoznak, s ennek a fölismerésnek az alapján aránylag könnyen megállapítható a szint- vagy rétegcsoportok összetartozása. Többszöri átépítéskor viszont nem minden esetben kezdtek építkezni az eredeti járószinten. Így a karólyukak vagy cölöpüregek se mélyednek a bolygatatlan talajba, hanem csak a fölötte levõ törmelékbe. Rétegenként vizsgálva kitûnhetik, hogy egy-egy építési idõszak más-más, már meglevõ rétegének elegyengetett és föltöltött romjain van, és még ugyanama régészeti mûveltségen belül is így kínál viszonylagos idõrendet.

A védõtöltés vagy -fal szerkezetével, építéstörténetével való megismerkedésünk után hasonló körültekintéssel és módszerrel kell megvizsgálnunk a vár külsõ oldalán húzódó árkot (árkokat), sõt az azon kívül fekvõ területet, még szemmel kivehetõ legcsekélyebb nyom hiánya esetén is. Nagyon gyér kivételtõl eltekintve ugyanis védõárok minden erõsség mellett szokott lenni. Az árkon kívül is nyoma lehet a töltés vagy fal megközelítését még künnebb is akadályozó fatorlaszoknak, cölöpkerítéseknek stb. Az árok mélysége meg a töltés magassága között többnyire egészen szoros a kapcsolat, mennyiségtani szólással élve a kettõ rendszerint egyenes arányban áll egymással. A töltés testét alkotó föld- vagy kõtömeg jobbára az árok megfelelõ szakaszából, gyérebben esetleg azon kívül ásott árkokból hordatott föl.

Idõ múltával azonban az eredeti kép a védõárok egész hosszában megváltozik. Szél hordja, esõvíz mossa a töltés földjét, az esetleges tûzvész után szétporladó szervetlen anyagot. Mindez pedig jobbára az árokba ülepedik, s egyre vastagodó rétegével sokban megváltoztatja annak eredeti felszínét. Emiatt az árok mai mélyvonalát a felszínen nem a kívül esetleg padkában végzõdõ, lejtõs töltéshez vagy a függõleges falsíkhoz közel, tehát eredeti irányában, hanem azzal egyenlõközûen, ám attól már künnebb kerülve figyelhetjük meg. Mindez az ásatási metszetekbõl szépen kiderül.

Az árok természetesen még az erõsség elkészültével egyidõben kezd föltöltõdni. Eredeti aljára települõ iszapos lerakódások vékonyabb-vastagabb rétegei beszédesen tanúskodnak errõl. Többszöri ismétlõdésük már az erõdítés történetének egyes idõszakait is jelzi. A beomlott részek vastagságából viszont, több-kevesebb joggal megközelítõ idõtartamra gondolhatunk. A töltés testébõl és magából a behordott részbõl kikerült leletanyag ugyancsak támogatja a kormeghatározást. De egyébre is következtethetünk belõlük. A tûznyomok vagy erõszakos semmisítésrõl, vagy véletlen okozta tûzvészrõl tanúskodnak; a nyomok hiánya viszont rövid ideig tartó lakásról vagy a várlakók gyors tovaköltözésérõl beszél. Ebbõl a fölismerésbõl ismét új kérdések fakadnak: kik pusztították el az erõsséget, vagy hova tûntek az (idõben) elsõ vár építõi? Az elõbbire a változott kort, esetleg mûvelõdést érzékeltetõ fazéktöredékek felelhetnek leginkább; az utóbbi kérdés viszont csupán más, távolabbi területek emlékeire való figyelmezéssel, sokszor bizony fáradságos régészeti és történelmi nyomozással oldható meg.

A vár szerkezetének régészeti vizsgálata mindenekfölött az építés történetét világíthatja meg. Lakóinak sorsáról, gazdasági és társadalmi helyzetérõl, berendezkedésérõl csupán belsejének figyelmes, minden apró részletre kiterjedõ föltárása tájékoztathat. (A vár belseje fölásatásának módszere különben mindenben egyezik a szabadtéri telepek föltárásáéval. Az eltérés csupán annyi, hogy míg amott keresni kell a település kiterjedésének határait, itt a védõtöltés, vagy -fal magától értetõdõen határozza meg ezt.)

I. A székelyvarsági Tartód-vára

A Görgényi-hegység délnyugati végzõdésének lejtõin eredõ Nagy-Küküllõ forrásvidékén, Székelyvarság (Vãrºag) község közepétõl alig néhány kilométerre nyugatra fekvõ Tartód-vára már a múlt század második felétõl ismeretes a régészeti irodalomban1. Az eddig mégis megásatlan erõsség Székelyudvarhelytõl légvonalban körülbelül 30 km-re északra esik, a sziklás medrében sebesen csörgedezõ Tartód-patak vizének a szintén még fiatalosan, gyorsan folydogáló Nagy-Küküllõbe torkollása fölött, a völgyek talpához képest mintegy 90 m magasra emelkedõ, meredek lejtõjû, hosszúkásan elnyúló szintvonallal körülírható, fenyves borította domború tetõcskén (1-3. kép).

Észleleteink elõadása elõtt lássuk, hogyan vélekednek róla érdemes elõdeink. ORBÁN Balázs rövidre fogott ismertetésének egyes kitételeire a magunk leírásával kapcsolatban téregetünk ki, ezért egyenesen TÉGLÁS Gábor megállapításainak, a várhoz fûzött következtéseinek kivonatos idézésével kezdjük.

Az Oroszhegytõl 23 km-nyire a Nagyküküllõ és Tartód-víz összefolyásánál rejtõzõ Tartód várához vezetõ, “... az oroszhegyi fennsíknak éjszaki 900 m magas párkányáról a “Tatárok útja” nevû mesterségesen kivágott utat a Fejér Nyikó mellékén fekvõ Szent László község tulajdonát képezõ fenyvesben éppen a Hideg-aszó pataknak a Küküllõbe torkollásáig 1,5 km hosszúságban 180 métert lejtõleg annak idején 3,5 m szélesen vágták volt ki. Az erdei szekerek rongálásaival keveset törödõ nép gondatlansága teljesen kiforgatta ezt a tervszerûleg levezetett utat eredeti alakjából. [...] Ennek dacára mesterséges voltát felismerhetjük, s nyilván ez képzé Tartód várának egykori kijáróját az oroszhegyi síkra [=a "Láz" Oroszhegy fölötti részére; a szerzõk megjegyzése (az ezutániakban sz. m.-nek rövidítve)] s onnan délre (szabatosan nyugatra: Székelypálfalva, Firtosváralja, Énlaka, a Firtos-hegy, sz. m., tehát) a Nyikó mellékére. Másfél kilométerrel fennebb, a Küküllõ köves erdei útján haladva, a jobb parti Kiság torkolatát s azzal a Korondról ide vezetõ “Halászok útja” csatlakozását érintjük. Alig 1 km-rel fennebb a jobbról elézuhogó Tartód vízhez kell csatlakoznunk, mely ismét 1 km hosszúságban kalauzunkul szegõdik [...] odáig, hol a hegy hajlásában [...] oldalútra bukkanunk.

A 3 m széles hegyi utat gondosan kivágták annak idején s a meredek felé eszközölt földtöltéssel szélesítették ki. Kõaljazata nincs s az egész földbõl és törmelékbõl készült, de kavicsolva volt [? sz. m.] úgy, hogy most is, mikor a szekérnyomok sokféleképpen rongálják épebb az összes erdei utaknál. 100 m-nyire emelkedik a hegynyakra, melyet nyugat felõl [...] sáncolat (erdélyi szóhasználattal = árok, sz. m.) vág át [?? sz. m.], hogy a két víz közé ékelõdõ 850 m hegyél teljesen isolalodva van. A jobbra forduló út 80 méternyire éri el a várterületet. A fenyõvel benõtt magaslaton csakhamar észrevehetjük az ellipsis alakban megépített földvárat. Belsõ területét kincskeresõk dúlták fel. A Küküllõre nézõ lépcsõzeten, alig 12 m-rel a váron kívül két kútnak nevezett üreg, melyrõl mesés részleteket beszélnek a pásztorok. [...] Szerintem ez a két üreg a dák váraknál általában egyebütt is látott külsõ õrtornyok helyét jelöli. [...] A földvár fala [?! sz. m.] hol legszélesebb 3m, befelé lejtése 1,5 m, amint EF. és GH. átmetszetek szemléltetik [l. a 2. képet] ... Az alig 4 m elkeskenyülõ hegynyakon [...] délre haladó úton [...] 380 méternyire a kiszélesedõ hegynyúlványon második (nekünk nem sikerült megtalálnunk a TÉGLÁS említette elsõ erõdítményt, sz. m.) és sokkal nagyobb várat találtam. A bejáró védelmére 4 m széles, 4 m hosszú [...] kapubástya szolgált, melynek alsó ürege (pincéje) most is látható. [Véleményünk szerint egyszerû iker kincskeresõ gödör! sz. m.] Az 1 m szélességû alapfalazatból délre 0,8 m fal halad még 15 m-nyire s ott keresztfallal záródik. [Mi nem találtuk ennek nyomát. sz. m.] Ez nyilván a vár belsejében emelkedett épület maradványa; de teljes formáját és méreteit nem vehettem ki annyira felforgatták a kincskeresõk. A fal építõmeszet nem tartalmazott [? sz. m.], földdel és mohával [?? sz. m.] egész primitív módon készülhetett. Méreteibõl következtetve mégis emeletes lehetett [?? sz. m.].

Maga a kõfal itt is ellypticus s 220 m kerülettel bír. [...] Hosszátmérõje 76, kisátmérõje 22 m, s így jókora terjedelemmel bírt. Körrajzából ítélve legalább 200 embert fogadhatott be; míg az elõzõ vár õrségét alig becsülhetjük 50 fõre. A kettõs ellypsis a legeredetibb alakzat, amit Udvarhely megye felmutathat. A kõfal itt is földbõl készült [így! sz. m.], mint az elsõ várnál, s méretei azonosak. Vakolatnak [? sz. m.] nyoma sincs s a földben [! sz. m.] csakis kisebb kõdarabok vegyültek...

Éjszak felé "Tartód oldala" (879 m) fennsíkhoz vezet a hegyi ösvény s a vegyes lomb (!) és fenyõvel borított verõfényes fennsíkon 8 km-nyire “Tartód kútja” (930 m) nevû forrás, onnan 1 km a Nagyküküllõ legvégsõ mellékforrásánál “Tartód-mezõ” (1000 m) következik [...] Innen lassú átmenetekkel még 10 km ÉK [!] Küküllõmezõ (1224 m). [...] Itt egymástól alig 1 km távolságra veszi eredetét keleten a Nagyküküllõ és nyugaton a Tartód. A Tartódtól nyugatra érjük a Felsõsófalváról Gyergyóalfalunak irányuló régi utat s azzal a Kisküküllõ mellékét...

Ez a település egészen megjeleníti [...] azt a régmúltat, amidõn a havasok közé rejtõzött népség valamelyik törzsfõnöke vagy éppen királya Tartód várából kormányozá alárendeltjeit.

... Ha a bemutatott vár(ak) építkezési szerkezetét vizsgálgatjuk, s a hazarészünk más vidékeirõl ismert földvárakkal kissé összehasonlítjuk, nem egészen bajos megállapítanunk a Bibarcfalva [így! sz. m.] Kustaly és Tartód vára építkezéseiben felötlõ analogiákat. Mindannyinál figyelmet érdemel a szabatos földmunka, a területi configuratio szabatos fölhasználása. Mind olyan jellemvonások, aminõket a dákok végsõ önvédelmi harcaikban szerepelt váraknál az Al-Dunától felfelé annyi helyen volt szerencsém megfigyelni..." [És akkor, “öszszehasonlítás” végett, a kellõképpen nem tanulmányozott temesközi Karas-menti gerebenci várcsoporton kívül a korai vaskori temeszsadányi, újszentannai, a paratélyi (=Baráthely, vagy inkább szászmedgyesi), valamint a Nagy-Szamos folyása menti égetett töltésû kora vaskori óriásvárakat említi!]

“... Midõn tehát a mondai találgatás helyébe a tiszta történeti igazságot [?! sz. m.] próbáljuk állítani, világért sem kegyetlenség vagy székely fajszeretetünk hiánya vezérel ebben, hanem egyesegyedül a tiszta tudományos [?! sz. m.] vizsgálódás sugallatát követjük. Avagy kevesebb okunk lesz-e ezután is rajongó szeretettel és lelkesedéssel csüngeni õsi várainkon, ha a sok mesterséges, erõszakolt [?! sz. m.] rege helyett annak tudomására jutottunk: hogy egy, a székelyhez vitézségben, függetlenségi érzületben felettébb hasonló hõsi népfaj éppen olyan szívós kitartással ragaszkodott hegyeinkhez, mint jómagunk, s életét, vérét éppen olyan készséggel áldozta bérces kis hazánkért, mint a mi derék, jóravaló székelységünk..."

Az "audiatur altera pars" elvének tiszteletben tartását szem elõtt tartva, mégha megfigyeléseink, adataink alapján sokhelyütt kétségbe is kell vonnunk TÉGLÁS Gábor állításait, térjünk át immár saját tapasztalataink bemutatására.

A várat hordozó hegyfokocska a bevezetésben említett vulkáni fennsík északi, már a Görgényi-hegység déli ormaitól nyugatra elterülõ részét alkotja. E vidék eredetileg vegyes lombhullató erdõvel borított, de nyirkosabb, hûvösebb éghajlati viszonyai miatt fenyves völgyû térszínének átlagos magassága 950-1000 m körülre becsülhetõ. Tartód-vára teteje azonban ennél valamivel alacsonyabban: 848 m-en van. Északnyugaton a felületre kibukkanó sótömzseirõl híres Parajdi-Szovátai medence, nyugatról a Fehér-Nyikó, délnyugatról pedig a Nagy-Küküllõ Székelyudvarhely környéki vízrajzi medencéje keretezi a vulkáni törmelékbõl és kidobott anyagokból felépülõ fennsíkrészt. Az elsõ még belül esik a Siklódi-kõ - Küsmödi-kõ - Firtos-hegy büszke ormai alkotta hegytarajon, a másik kettõ azonban részben már kívül fekszik rajta, tehát nyugatra esik tõle. Kelet felõl a Görgényi-hegység déli ikerkúpja: a csomafalvi Délhegy (1695 m), a Somlyó (1553 m), valamint a Hegyes (1575 m) messze látszó, tekintélyes fenyves magaslatai határolják. A tõlük délkeletre kezdõdõ Hargitától (a Fertõtõl, 1589 m) a Síkaszó vizén fölfelé elérhetõ, a Libán viszonylag alacsony hágója révén a Gyergyói-medence déli végzõdésébe könnyû átjárást lehetõvé tevõ 990 m magas benyergesedés választja el.

Az idõjárási frontok képében érkezõ s az Erdélyi-medence alacsonyabb átlagos dimbes-dombos felszínéhez képest erre a magas küszöbre fölszállni kénytelen nedves légtömegekbõl kihulló csapadék mennyisége néha az évi 800 mm-t is meghaladja. A közeli, de jóval alacsonyabb fekvésû Szováta-fürdõ évi közepes hõmérséklete 7,9-8,2°C között ingadozik. Innen a bükk uralkodó volta a fennsíkon; a nedves, hûvösebb völgyek fenyvesei kialakulásának is ez a magyarázata2.

Amint középkori forrásokból, valamint az erdélyi nagyfejedelemség 18. századi, II. József uralkodása idején végzett, részletes katonai fölmérés segítségével készült térképlapjairól kiderül3, Tartód vára környékének a második világháborúig a székely közbirtokosság tulajdonában levõ õsrengetegei eléggé késõn, csupán a 17. század második felétõl kezdtek elsõsorban oroszhegyiektõl, de más falusiaktól is létesített, egyre gyarapodó számú havasi, nyári szállással benépesülni (vö. az 1. térképvázlattal). Maga Varság község is csak a múlt század vége óta alakult ki.

Az enyhén délnek lejtõ vártetõcske az északabbra emelkedõ “Simó-mezeje”, továbbá a “Nyakteteje” nevû közeli, nála tekintélyesebb ormokhoz vezetõ sokkal alacsonyabb, keskeny nyereggel kapcsolódik a hargitai vulkáni fennsík, – az ún. "Láz" – magasabb részeihez.

Meredek oldalait fenyves borítja (l. a 3. képet). A tetõcske mindennek ellenére meglehetõsen eldugottan fekszik. A fennsíknak a Tartód-vize vagy a Nagy-Küküllõ völgyére esõ peremétõl számított néhány száz méternyire, a lassan emelkedõ fennlapályon nyugatra vagy keletre haladva, alacsonyabb voltánál fogva már eltûnik a fürkészõ szeme elõl.

A Tartód völgyébõl a nyeregre s azon a vártetõre tovább kapaszkodó út nyomai itt-ott halványan még most is fölismerhetõk. A Tartód-várában a múlt század végén megfordult TÉGLÁS Gábor véleményétõl4 eltérõn azonban ez az út nem irányult egyenest a várba, hanem annak erõs ívben futó északi “sarkát” (4. kép) megkerülve valamivel a keleti oldal védelmi elemei elõtt és egyszersmind alattuk, ma már alig észrevehetõn, egészen elmosódottan halad délnek. Vezetésébõl következõn a vár védõi hosszabb szakaszon oldalozhatták. Tovább két, valóságos falszorost5 (Zwinger, antemurale, bayle extérieur) alkotó, egyenlõ távolságra húzódó töltésrészlet között fut be a vár “védõ-gátonyának” déli kanyarulatába. Az útnak a fentiekben leírtak szerinti szándékos megnyújtásával nyilván az erõsségbe jutást iparkodtak ilyenképpen is megnehezíteni.

Aprólékos szemrevételekor, illetõleg alaprajzának új, szabatosabb fölmérésekor (4. kép) derült csak ki, hogy a TÉGLÁS Gábor készítette helyszíni vázlat (2. kép) nem hûséges, távolról se felel meg a valóságnak; ti. nem ikererõdítményrõl, hanem csupán egyetlen várról beszélhetünk. A hegytetõcske megnyúlt felszíne határozta meg erõsségünk alaptervét. Az ásatás kezdete elõtt szemügyre vett terepalakulatok láttán ellipszis vetületû kettõs körtöltésre gyanakodhattunk. A külsõ körtöltés erõsen ívelt volt északnyugati, meg déli szakaszán egy-egy látszólagos kapunyílás bontja meg az elsõ pillantásra is tekintélyesebb, de valóságban is annak bizonyuló védelmi elemet. Ezek a mai “átjárók”, észrevételünk értelmében, a külsõ körtöltés anyagának leromlásával, vagy késõbbi szándékos elhordásával támadtak. (Az utóbbit minden bizonnyal erdõléskor létesítették.) A körtöltésekkel övezett tetõcske bogárháthoz hasonlítható domborodású; a körtöltések mai tetõzõ részei általában alacsonyabban feküsznek a felszín legmagasabb domborulatánál. A vár felszínével kapcsolatos megfigyeléseink kiegészítéséül még valamit el kell mondanunk: ha nem is tûnik mindenütt élesen szembe, mégis csaknem mindenfelé tapasztalható a következõ érdekes jelenség: mindjárt a külsõ körtöltéstõl lefelé kezdõdõ, erõs dõlésû, rézsûjû, 6-7 méter szélességû lejtõsávot mesterségesen egyengették el; érthetõbben szólva, a lejtõ felületét köröskörül iparkodtak lehetõleg minél egyenletesebbé, simábbá, egyúttal meredekebbé is kialakítani, ezzel is megnehezítve az ellenség föl- és megkapaszkodási lehetõségeit. A többé, vagy kevésbé jól látható szabályos lejtõalakításnak más “kézzelfogható” bizonyítékát is említhetjük: A nevezett lejtõsáv alján 0,5-1 m széles “párkány” fut körbe, ez pedig nyilván a lejtõ mesterséges levágásából, anyagának lehordásából és az említett távolságon túli felhalmozódásából származik, ha ugyan esetleg nem volt a római táborok külsõ, függõleges falsíkja elõtt szabályszerûen elõforduló párkányéhoz (berme) hasonló rendeltetése is? E kérdést azonban csupán kiterjedtebb, alapos ásatások révén válaszolhatnók meg.

Az ásatásaink kezdete elõtt egyes szakaszain kisebb-nagyobb faragatlan kõtömbökbõl emelt “küklopszi” jellegõ falmaradvány hatását keltõ, föld- és tûlevélréteg borította, erõsebbnek mutatkozó külsõ töltés 0,7-2 m-re emelkedik a vár belsejének közvetlenül mellette húzódó felszínsávjához képest. A fennebbiekben megjelölt két újabb keletû nyílástól, valamint az igazi bejáratot õrizõ töltésszorostól eltekintve vonulata megszakítatlan. Az elõbbihez mérten jelentéktelenebb, egyes részein inkább az oldalos, váltóekés szántás “barázdáihoz” fogható belsõ töltés viszont hiányzik a vár észak-északnyugati részében. Kanyarulata alapján ítélve egyesülnie kellene a külsõ töltéssel (l. a 4. képet), igazában azonban a kettõ találkozása elmosódott, az éppen odanõtt fák miatt egyelõre ásatással se tisztázhattuk csatlakozásuk, vagy egymásba olvadásuk körülményeit. A dél-délkeleti csücsökben, “szögletben”, az erdõkitermelés megindulásakor tüntethették el még a nyomait is.

A szabálytalan tojásdad vetületû külsõ körtöltés bezárta térség legnagyobb szélessége 37 m. Az elõbbinél nyúltabb belsõ körtöltés koszorúzta magasabb, de egyszersmind laposabb térszín hasonló adatai: 45 és 18 m. Az 1962-1963-ban nagyobbrészt sûrû vegyes erdõ borította, éppen ezért a kutatást erõsen akadályozó és nehezen áttekinthetõ térszín felületének elõzetes végigcserkészésekor három kincskeresõ gödrön kívül semmi különöset nem vettünk észre. ORBÁN észleletével megegyezõen egyetlen földdomborulat, halmocska, vagy egyéb sem utalt egykori épületek maradványaira. És az alapos gyanúnk a vár tetõzõ részén ásatásaink idején meglévõ kicsiny tisztáson kibontott I. sz. felület (l. a 4. képet) apró és semmitmondó fazéktöredékeket felszínre hozó munkálatai idején keserûségünkre igazolódott.

Az erõsség hajdani egyedüli bejárata a délkeleti végzõdés közelében nyílott. Ehelyütt az addig meglehetõsen egyenes futású keleti “töltésrészlet” délnyugatra kanyarodik, majd, a felszín alakulata alapján ítélve, meg is szûnik. Ettõl a végzõdéstõl 22-24 m-t visszafele mérve, mintegy 5 méterrel elõtte, már a lejtõn, de még a meredekebb lejtõsáv kezdete elõtt, az elõbbihez képest körülbelül 2,5 m-rel mélyebb szinten “nõ ki a földbõl” a töltés másik kezdete (l. az. 5a. képet), s aztán némiképpen szabálytalan csigavonalhoz hasonlíthatón körülfutja a vártetõt. A bejáratot tehát kétségtelenül töltés-szorosként, más szóval emberkézzel létesített terepszorosként alakították ki.

A csaknem kelet-nyugati irányú, azaz a vár képzeletbeli hossztengelyére majdnem merõlegesen kijelölt I. és az erõsség délkeleti részében vágatott II. számú kutatóárkunk (vö. 4., 7-9. ábrával) napvilágra juttatta maradványok, valamint az ezek megpillantása nyomán a külsõ “töltés” egész hosszában végzett tüzetes vizsgálódásunk folyamán derült ki: kezdetben földbõl és kõbõl vegyesen fölhánytnak vélt külsõ töltésünk végeredményben jó mészhabarcskötésû kõfalat rejteget magában (4., 5a-b., 6. kép). Ez a mészhabarcs a lepergett századok folyamán ugyan nagyobb részt kioldódott, kimosódott a felülethez közelebb levõ kövek közül, annál jobban megõrzõdött azonban a fal testének az idõjárás viszontagságaitól ki nem kezdett belsejében. A fal külsõ és belsõ színét többnyire faragatlan, mégis megválogatott és meglehetõs gonddal egymáshoz találtatott kisebb-nagyobb, valószínûleg helyben termelt tömbbõl rakták fel. (l. 5a-b., 7., 9. kép). Emelésekor a fal külsõ meg belsõ színét alkotó tömbsor tetemes szélességû közét sziklatörmelékkel töltötték ki, szerkezete tehát a már az ókorból ismert "töltelékes" falakéra, az ún. emplekton-rendszerû falakra emlékeztet6. Vastagsága nem mindenütt azonos: keleti és nyugati szakaszán általában 1,6 m, a délkeleti oldalon vágott II. sz. kutatóárokban azonban 2 m-re szélesedik, lehet a falszoros okán. A fal délkeleti külsõ végzõdését szabályosan képezték ki. Ásatási metszeteinkbõl láthatón részben lépcsõfokszerûen lesimított, szálában álló sziklafelületekre, részben többé-kevésbé gondosan ásott, 40-50 cm mély alapozási árokba, részben pedig – ahol a tetõcske peremfelületének simasága és akkoriban föltehetõ állékonysága megengedte – közvetlenül a növényzettõl és annak rothadó-korhadó félben levõ származékaitól megtisztított vízszintes talajra alapozták. Kavicsszemekben ugyan szegény, mégis jó minõségû, okvetlenül valahonnan nagyobb távolságról ideszállított, falban oltott meszet használtak kötõanyagként7.

A látszat szerinti külsõ töltéssel, igazában széles, zömök, erõsnek mondható kõfallal szemben a belsõ védelmi elem csupán jelentéktelen, jobbára elmosódó körvonalú, egyszerû, kõmagtalan földtöltésnek bizonyult (vö. a 7. kép 8-11 métere közötti részével). Noha a két védelmi elem idõrendi viszonyát ásatásainkkor nem sikerült megnyugtatón tisztáznunk8, mégse vethetjük el egészen a belsõ földtöltés valamelyest korábbi létesítésének valószínûségét. A földtöltéssel kerített kezdetleges erõsség lehetett az elsõ, hevenyészett váracska, a kõfal nem sokkal (?) ezt követõ fölrakásával aztán számottevõn megnövelték befogadó képességét. Ésszerûségi indokok alapján sem igen gondolhatunk arra, hogy egyszerre használták volna a gyenge belsõ töltést és nála kétségen kívül hatalmasabb, erõsebb kõfalat. Még kevésbé tûnik hihetõnek a belsõ töltés utólagos létesítése.

Ásatásainkkor csupán csekély és nagyon szegényes régészeti anyag [néhány rögtönzött tûzhely (?) maradványa, a föltárt falszakaszok mentén hol itt – hol ott megszakadó vékony szenes réteg, a vár déli “sarkából”, az erdõléskor kivágott, ma "kapunak" hívott falnyílástól közvetlenül nyugatra (a 4. képen +-el jelölt helyen), néhány vastag falú korongolt, égetett agyagedény töredéke] jutott napvilágra. Esetünkben a kormeghatározást lehetõvé tevõ, valamint a fal alapozási szintje fölött, annak közvetlen közelében elõkerült fazéktöredékek a legjelentõsebbek (l. a 10. kép, 1-5. sz.; 11. sz. kép, 7-12. sz.).

Az edénytöredékek alapján vélekedve a bögrék, fazekak lassú korongon készülhettek. Díszítõelemként valamilyen csontszerszámmal vastagon bemélyített hullám – (10. kép, 1, 3. sz.; 11.kép, 8., 11. sz.) és párhuzamos vonalakat (10. kép, 2., 4. sz.; 11. kép, 7., 10. sz.), valamint egymást derékszögben metszõ, némiképpen a kosárfonást utánzó (10. kép, 9. sz.) ékítményeket alkalmaztak. Nagyobb edényalj-töredéken fenékbélyegzõ domború lenyomata (10. kép, 5. sz., 11. kép, 12. sz.) vehetõ jól ki.

Mint az eddigi kutatásokból ismeretes, a bonyolultabb mértani idomú fenékbélyegzõ-lenyomat (az erdélyi ún. “szláv” jellegû fazekastermékek egyedüli dombormûvû “díszítõ” eleme) hiányzik a 7-8. századi agyagmûvességi gyártmányok körébõl9. Csak késõbb, a 8. század végén, a 9. század elején, tehát a tulajdonképpeni hûbérkorra való átmenet idején tûnik föl. Már Erdély-szerte is számos lelõhelyrõl került napvilágra, és hozzávetõleg a 9. század végétõl kezd széltében-hosszában elterjedni. Hasonló, de a miénknél tagadhatatlanul fejlettebb bélyegzõk lenyomata ismeretes pl. a hosszú ideig lakott (Kovászna megyei) sepsiszentgyörgy-bedeházi település ásatásakor felszínre bukkant edénytöredékekrõl. Az innen elõkerült, négyszögbe zárt átlós vagy rendes keresztes bélyegzõs edények10 valójában a 12. században létesülõ bedeházai szálláshely agyagmûves termékei fejlõdési sorának a nyitányát jelzik, a település emlékanyaga egészében azonban továbbfejlõdik már kiforrottabb hûbérkori alakok felé.

A számunkra perdöntõ Tartód-vári fazéktöredékek mellett még egy edény szájának peremrészére kell ügyelnünk. Sajátságosan tagolt metszetének alján, kívül régebbi, a 10. század végére – a 11. század elsõ felére jellemzõ peremfajták közvetlen fejlõdésébõl eredõ, sem elõbb, se késõbb elõ nem forduló, különben egészen jelentéktelennek tûnõ, körülfutó sajátságos kicsi borda látható (l. 10. kép. 1a-b. sz.; 11. kép 11. sz.). Ez a viszonylag rövid idõszakra jellemzõ kis méretû sajátos szájperemdísz valóságos terminus post quem-et kínál az egész, mégha oly szegényes anyagnak, sõt magának az erõsségnek a keltezése tekintetében11. Másfelõl viszont éppen olyan igaz az is: az effajta jellegû fazekas termékek a 13. század negyvenes éveitõl kezdve, hogy úgy mondjuk “divatjuk múlttá váltak”. Az agyagmûvességi gyártmányok gyurmája, jellege, külseje, mintázata ettõl kezdve lényegesen megváltozott, talán az elsõ mongol hadjárat és a rövid mongol uralom sok tekintetben új helyzetet teremtõ, az addig elevenen tevékenykedõ mûhelyek elpusztulása, vagy esetleg a vásárlók igényeinek átalakulása következtében.

A fennebbiek alapján vélekedve a Tartód-vári fazekas anyag tehát szinte teljes bizonyossággal a 11. század végére, valamint a következõ századra keltezhetõ. Az elõrebocsátottak a varsági Tartód-vára rövid és egyúttal csekély létszámú õrségre valló használati idejének [ne feledjük, két évi, összesen mintegy négy heti ásatási igyekezetünk ellenére is mindössze nyolc (!) edénytöredéket sikerült “kibányásznunk”, tehát az anyag fölöttébb csekély, és amellett szegényes is; a vár tetõzõ részén sem akadtunk tartós fa-, vagy kõépítmények, sõt bármiféle tartós szállás nyomaira!], alig évtizedekre becsülhetõ rövidke történetének kezdõ és végsõ idõhatára tekintetében nagyon jelentõs észleletek.

Tartód-vára eléggé eldugott, hadászati tekintetben is meglehetõsen jelentéktelen tetõcskén magányosodik. Falai szabadon emelkedtek magasba, se tornyai, se más nagyobb fajta épületei nemigen lehettek. Mégcsak védõárok se kerítette, a körös-körül meredeken alábocsátkozó sziklás oldal egyszerûen fölöslegessé tette annak kiásását.

II. Firtos-vára

A rovásírásos rekeszes festett mennyezetû unitárius egyházáról híres-neves Énlakától észak-keletre büszke csúcs emelkedik: a nagy vulkáni fennsík egyik föltarajosodó, nyugati végzõdése; szeszélyes alakú sziklái messze törnek a magasba, tetején “...gyakran fellegek ütnek tábort, midõn lenn napsugárban ragyognak a völgyek és az alantibb bércek. E havas, mely mindent uralogva, több ezer láb magasságig (valójában 1062, 1067 m-ig; különbözõ térképen más és másfajta adatok szerepelnek) tornyosult [...], a székely központi havasoknak (Hargita, Ostoros, Fertõ) egyik kiszökellõ elõörse. [...] E hegy, melynek tetején egykor egyik leghatalmasabb vára állott a Székelyföldnek, honnan nemrégen a szerzetesek [...] zsolozsmái hangzottak le [...] a Firtos..." Ezen az avult ízû, de tagadhatatlanul költõi nyelven kezdi ORBÁN Balázs a különben népvándorláskori aranyéremleletérõl is nevezetes12 Firtos-hegy bemutatását. "...Firtos a Korond feletti Kalondával van egybe függésben [errõl a széles, lapos vízválasztóról majd még szó esik az összefoglalóban, Tartód-vára helyzetének és föltehetõ szerepének méltatásával kapcsolatban, sz. m.], illetõleg a magas Kalonda [...] hegynyak, mely a havasokkal köti egybe e hatalmas három csúcsos bércóriást – folytatja ORBÁN13 – délkeleti csúcsát gyönyörû erdõség koronázza, észak-nyugati csúcsa a függõleges meredeken van lemetszve, oldalaira kapaszkodott cserjék közül sötét [...] sziklaszálak emelkednek ki. [...] A szeszélyes képzõdésû sziklatornyok között emelkedik fel a hegynek magasabb északkeleti [helyesebben északi] csúcsa, melynek tetõlapján állott Firtos vára [l. 12-13. kép]. Firtos-hegy két csúcsát: a “Péterhegyesét” és a “Keselyûtetõt” a “Földhíd” köti össze. Itt [...] roppant földtöltés van, mely lennt 10 lépés széles, déli oldalán mély sánc [=árok, sz. m.] vonul el. Kiindulópontja [az udvarhelyszéki] Kõrispataknál látszó “Tündérek útjának” s a két Küküllõ közti hegyéleken elvonuló “Ördögborozdá”-nak. [A mondatot mi emeltük ki].

Firtos várából még jelentékeny romok maradtak fenn – írja tovább ORBÁN – [...] falai még több láb14 magasságban fennállanak most is, s képesítenek arra, hogy e vár alakját, nagyságát meghatározhassam. A vár alakját [azaz alaprajzát, sz. m.] leginkább [...] nyakas körtéhez hasonlíthatnám [l. 14. kép], melynek szára délre van fordítva, legnagyobb hossza 130 [...], legnagyobb szélessége 110 lépés. Ott hol összekeskenyül, mindkét oldalán 15 lépés hosszú, 10 lépés széles négyszögû bástyák [helyesebben a várfal belsõ színéhez toldott (?) toronyszerû épületmaradványok (A és B, lásd alaprajzát, sz. m.)] voltak a fal vonalából kissé kirúgólag elhelyezve. Északi oldalán a hegy több száz láb magasságban falmeredeken hanyatlik le. S itt, hol még a zerge se tudna kimászni, úgy látszik nem is volt fal, vagy ha volt, leomlott a szakadozó heggyel együtt. Nyugati oldalán is a hegy száz lábnyira függõlegesen van lecsapva; itt azonban volt éppen az oromszélre fektetett fal, amely itt-ott a heggyel együtt szintén leomladozott. Keleti oldalán a hegytetõ menedékes és megmászható hajlással lejtõsül le s ezen természetileg gyenge oldalak megerõsítésére nagy figyelmet fordítottak. A falakon kívül látszólag emberkéz által lemetszetett vagy 15-20 lábnyira a hegy. [Az utóbbi szövegrészt mi emeltük ki.] E lemetszés aljában még most is közel három öl15 széles s igen mély sánc [=védõárok, sz. m.] (CCCC) fut körül, e sáncot [=árkot, sz. m.] kívülrõl magas, széles földtöltés (DDDD) karolja körül. Ez oldalakon a falak legépebbek, sok helyt még ölnyi magasságban állanak, a bástya [igazában torony (? sz. m.)] fala kívülrõl mérve két ölnyire. A bejárat (E) a déli karajnak nyugatra hajló részén volt, hol a várfalakhoz [...] másik külsõ fal (FF) lévén csatolva, olyan elõváracs, vagy kapuvéd (GG) [ha ugyan ez esetben is nem bizonyos fajta falszorosról lenne inkább szó?! sz. m.], mely a várba való bejutást megnehezítette, annyival is inkább, mert e külsõ sánc [=árok, sz. m.] és töltés itt is fel volt vezetve, sõt [...] meghajlítással délirányban [...] a hegy orom széléig folytatva, látszólag azért, hogy az ott felvonuló várútját fedezze. [Az utóbbi részt mi emeltük ki.]

A vár belterén az (A és B) bástyák [tornyok? sz. m.] irányában [...] imaháznak (L) látszanak alapfalai; elgázolta [...] ugyan az idõ vaskeze, de annyi mégis fennmaradt, hogy mérték [méret-] arányait és alakját meghatározhassuk. 35 lépés hosszúságú épület volt [...], melynek 7 lépés hosszú, 6 lépés széles szentélye félköríves apsissal bírván, azt kell feltennünk, hogy az a XIII. század végén épült román [=félköríves, sz. m.] ízlésû templom volt, egyháza egy régen itt állott kolostornak, melyet a múlt [tehát a 18., sz. m.] század elején idetelepített minoriták nem építettek, hanem a már meglevõt kiigazítva csak hasznosították. [...] A kápolnától északra mély gödrök, épületromokkal tölt üregek (MM) vannak, hol hihetõleg mint a vártér legmagasabb és legszebb pontján, a parancsnok vagy vártulajdonos laka (? sz. m.) vagy a belsõ Ballium zömtorony állhatott [?; a ballium különben, Du CANGE középkori-latin szótára szerint (Glossarium mediae et infimae Latinitatis, I. köt., Niort, 1883, 539) erõdítményfajta, “talán 1. cölöpökkel kerített erõdített hely; 2. falakkal övezett (erõdítmény-közepi) udvar”, sz. m.].

A kapun kívül [...] másik kis kápolna (P) állott, melynek hossza alig 10 lépés, falai még most is 5-6 láb magasságban fennállanak. Ez is félkör apsisú s így a belsõ imaházzal egykorúnak látszik. [...] A vár alatt [...] nagy kerek üreg van, olyan mint egy felhagyott mészkatlan, ezt tartják a vár kútjának. [...] Az e körüli szántókat Játtszóhelynek hívják, mert itt tarták – a hagyomány szerint – a várbeliek hadgyakorlataikat, fegyverjátékaikat.

Firtosról is, mint õs váraink nagy részérõl, szintén semmi történeti adatunk, építési kora a mythos regevilágába vész el [a részt mi emeltük ki]..."

ORBÁN szépen folydogáló leírásánál mi se ecsetelhettük volna ékesebben, tömörebben szólva Firtos várának egy évszázada – nyilván – még sokkal szembeötlõbb jellegzetességeit.

A teres Firtos-fennsík északi tetõrészén magányoskodó várról azonban, különösen a MACREA Mihailtól, valamint a HOREDT Kurttól vezetett két kutatócsoport idõben egymást nem sokkal követõ futólagos, tájékozódó jellegû vizsgálódásai és ásatásai16 óta valamicskével mégiscsak többet írhatunk. Noha ezeknek a kutatásoknak merõben más volt a bevallott feladata: nevezetesen a 7. századi bizánci (avar) arany éremlelet helyét igyekeztek hasonlíthatatlanul bõvebb tudásanyag, fejlettebb ásatási módszerek birtokában szemügyre venni, a kérdéseket távolról se megvilágító, sõt talán szövevényesebbé tevõ egyetlen szelvény elkészíttetése bizonyos mértékig mégiscsak gyarapította a várral kapcsolatos eddigi, szinte fájón szegényes ismereteinket. A 95 m hosszabb és 70 m-es kisebb tengelyû, tojásdad alaprajzú erõsséget mészhabarccsal rakott, 2 m vastagságú fal keríti (l. a 15. képet). A szóban fukarkodó elõzetes ásatási jelentésben sajnos árva szó sem esik a fal természetérõl, jellegzetességeirõl, sem a falhoz belülrõl csatlakozó, hozzátoldottnak látszó kõépület (torony?, ORBÁN Balázs “bástyája”) minemûségérõl: vajon egyidejû-e, a kolostorral kapcsolatos késõbbi hozzátoldás-e, pedig ennek megállapítása eléggé jelentõs kérdés lenne a vár keltezését lehetõvé tevõ, jelenleg ismert csekély számú többi tényezõ mellett. [A torony (?) belsõ méretei 4,5 x 3,3 m.] A sziklát borító termõtalaj általában meglehetõsen vékony, sehol se haladja meg az 1 m-t. A kutatóárok készíttetésekor (l. 16a. képet) csupán kései, a néhány tíz-, vagy éppen száz évig itt állott kolostor17 szerzeteseinek életéhez kapcsolódó 18. századi agyagedény- meg kályhacsempe töredékek jutottak napvilágra, a vár gyanítható kora középkori használati idejével egykorú anyag azonban egyáltalán nem. Pedig az erõsségnek jóval meg kellett elõznie a kolostor alapítását. Az alább ismertetendõ érveken kívül az is támogatja ezt a véleményünket, hogy egyetlen okleveles, vagy hitelt érdemlõ másfajta történelmi adat sem ismeretes Firtos-vára kora középkori története tekintetében.

A HOREDT Kurttól és munkatársaitól a vártetõ keleti oldala alján nagyjából dél-északi irányban húzódó mélyedésben (megszakítással) húzatott kutatóárok átvágta a (belsõ) védõárkot és a (külsõ) védõtöltést (15, 16a. kép). Itt se bukkantak legcsekélyebb nyomra vezetõ anyagra. Minthogy az Énlakáról a Firtos fennsíkjára egyetlen könnyebb feljárót: a legmagasabb részek, a “Keselyû-tetõ” meg a “Péterhegyese” közötti benyergesedést, az ún. “Földhidat” kb. 145 m hosszban biztosító védõtöltés és védõárok mérete és jellege egyezik a vár keleti oldalán húzódó hasonnemû elemekkel (l. 15., valamint a 16b. képet), HOREDT Kurt – minden bizonnyal jogosan – ezt is a várhoz tartozó, elõretolt védelmi létesítménynek tekinti.

A vár belsejében levõ, a kincskeresõktõl részben megrongált, részben teljesen kiszedett, 0,5-0,6 m vastag alapfalú kápolnát illetõleg [(hajójának szélessége 6,6 m, hossza 9,25, a félköríves záródású szentély sugara 3,40 m) VÃTêIANU Virgil vélekedése alapján18] lehetségesnek tartja félköríves jellegét és még a 13. századból való származását, de nem veti el egészen a kolostorral kapcsolatos 18. századi építtetését se. Teljesen ez utóbbi kor létesítményének tartja azonban a vár bejáratához közeli 3,8 m hosszú, 3,4 m széles, szintén félköríves záródású kápolnácskát (vö. 14. kép P; 15. kép, a fölvezetõ várút kanyarulata közelében, attól mindjárt balra).

Õszintén be kell vallanunk, Firtos-vára (a Firtos név eredete is ismeretlen egyelõre, csak bátortalanul kérdezzük: vajon nem a firtat ige tövéhez kapcsolódik-e valamiképpen?) használati idejét tekintve csupán rendkívül szegényes adatok állanak rendelkezésünkre, noha a két idézett, nagyon szûkszavú ásatási jelentés minden állítását, majdnem minden szavát hûségesen átvettük. Ez édeskevés korának, szerepének, jelentõségének megkívánható mértékû megvilágításához. További rendszeres, alapos, méghozzá rövidesen lebonyolítandó ásatásokra lenne szükség. Addig a tartódvári helyzettel szemben sokkal bizonytalanabb talajon tapogatózunk, és csak óvatos fenntartással érinthetjük a kérdést. Mégis még ebben az "ínséges" helyzetben is van egy-két, talán az elindulást megkönnyítõ, apró észrevétel: 1. ORBÁN éles szemre valló megfigyelése szerint: “...Keleti és déli oldalán a hegycsúcs menedékes és megmászható hajlással lejtõsül le, s ezen természetileg gyenge oldalak megerõsítésére nagy figyelmet fordítottak. A falakon kívül látszólag emberkéztõl lemetszetett vagy 15-20 lábnyira a hegy...” Nos, Tartód-vára falvonulata elõtt azonos a helyzet. 2. Firtos-vára körfalának szélessége az egyetlen metszetben 2 m. Hasonló méretet jegyezhettünk föl Tartód-vára falának bizonyos szakaszain is. (A nagyon sietõs leírás miatt azonban nem derül ki: vajon ez esetben is emplekton-rendszerû kõfallal állunk-e szemben vagy sem?) 3. Talán meghökkentést kelt, de tanúságként említjük a várral egykorú régészeti anyag teljes hiányát is. Nem árt figyelmeztetnünk arra: Tartód-vára esetében egészen hasonló a helyzet. Négyheti ásatás eredményeként (írd és mondd) mindöszsze nyolc (8) edénytöredék került napvilágra, márpedig kisebb arányainál fogva Tartód-vára jóval nagyobb részében hatoltunk le a hajdani járószintig, mint tették azt MACREA Mihailék meg HOREDT Kurték a kétszer nagyobb Firtos-vára felszínén. 4. Firtos-vára közelébõl, állítólag Kõrispatak felé indul ki az újabban nem tanulmányozott “Tündérek útja” nevû töltésvonulat.

El kell ismernünk: az imént fölsorakoztatott érvek még nem bizonyító értékûek, de mindenesetre fölöttébb gyanúsak, és erõltetés nélkül is összefûzödni látszanak. Senkit se tévesszen meg (az ez alkalommal valóban torony-szerû építménynek mutatkozó19, de a középkori várépítészetben meglehetõsen szokatlan megoldású) falhoz “ragasztott” belsõ épület. Az a még eléggé magasan álló falrészlethez toldott késõbbi, a kolostorral kapcsolatos építkezés eredménye is lehet. (Csak úgy mellékesen megjegyezve ORBÁN Balázs is, KÕVÁRI László is és mások is beszélnek ugyan a kolostorról, annak történetérõl is megemlékeznek szûkebben vagy bõvebben, de a kolostor épületérõl vagy legalábbis maradványairól az égvilágon senki árva szót nem szólt!)

Marad még a kápolna kérdése. Amennyiben annak valóban bebizonyosodnék közvetlenül az elsõ, vagy második mongoldúlás utáni emeltetése, puszta létével is terminus ante quem-et (határidõszak elõtti keltezésre alkalmas indítékot) kínál a vár falainak fölrakását illetõleg, mert egészen szokatlan (bár elvben, elismerjük, mégse teljesen tagadható) jelenség lenne használatban levõ kápolna köré várat, ráadásul ilyen terjedelmû erõsséget építtetni. Ez utóbbi, merõben furcsa föltevésével meg kellene elégednünk a vár 12. század végi, 14. század eleji földrakatása állításával. Ennek az erõszakolt föltételezésnek viszont határozottan ellentmond egyrészt a várnak a jelenlegi maradványokból következtethetõ kezdetleges jellege (nincs zömtornya, viszonylag nagy felületéhez képest beosztatlan, a kápolnán kívül nincsenek lakóépületei stb. stb., egyszóval hiányolja a 13. századdal kezdõdõ várépítészet legcsekélyebb elemeit is), másrészt, s ez nagyon föltûnõ: lakott, használt, karbantartott várként soha egyetlen okmány vagy oklevél sem említi, végül, legjobb tudomásuk szerint ennek a vidéknek egyetlen talpalatnyi helye se volt megyei terület, mint pl. a háromszéki Bálványosvár tartománya, hanem az udvarhelyszéki székelyek betelepülése, gyaníthatón kevéssel az elsõ mongoldúlás ránkzúdulása elõtt- óta mindig (ilyen, vagy olyan közigazgatási szervezetû, de) székely terület, márpedig a 13-14. századi s késõbbi székely társadalmi szervezet természetével és jogaival összeférhetetlen lett volna ide s máshova is királyi, vagy éppen fõúri magánvárat építeni. Kései rakatásának föltételezésével kapcsolatban még mindig elképzelhetõ utolsó lehetõség: a szintén udvarhelyszéki bágyi várhoz hasonló rendeltetésû parasztvár lehetett20, de e tekintetben se rendelkezünk a legjelentéktelenebb útmutatással, indítékkal.

A lehetõségek fölvillantása és kimerülése után, a fennálló nehézségek ellenére is állást kell foglalnunk. Nézetünk szerint, a fennebb megtárgyalt indokok alapján Firtos-vára legvalószínûbben mégis a kora középkorban, nevezetesen a mongoldúlás elõtti két évszázad bizonyos szakaszában élhette a maga történelmi szerepét, egy forrásait, ismeretanyagát tekintve egyelõre nagyon ködös korszakban. Inkább ésszerûségi meggondolásokra, mintsem a gondos régészeti megfigyelésekre, valamint kézzelfogható anyagra támaszkodó föltevésünket remélhetõleg már a közeljövõben végzendõ föltárások eredményei meg is dönthetik ugyan, de meg is erõsíthetik. Firtos-vára használati idejének kérdését addig természetesen nem zárhatjuk le.

III. A székelyudvarhelyi Budvár

“Budvár” Székelyudvarhely határán, a várostól gyalogosan félórányi távolságra, a Nagy-Küküllõ jobb partján, (földtörténeti) pannóniai korú durva konglomerátból álló magas szikla délre nyúló fokán fekszik (17a-b. kép).

Délre fordult kerekded “bütüje” egészen kopár: “csuporidomú” kihajlású sziklafala ég felé tör, délre nézõ oldalában szédítõ magasságban üregek tátonganak, a szikla rétegezettsége miatt

“...néhol oly szabályszerû elrendezéssel, mintha a hegy [...] lõréses bástyákkal ellátott roppant erõsség halmaza vagy a megfejthetetlen múlt titkain [...] õrködõ mozdulatlan [...] óriási sphynx lenne; évezredek viharjai oldalán sötétlõ, szinte megközelíthetetlen sziklaüregek [...] a hegy szemeként bámulnak a mindenségre, mintha az idõ lassú folyását kémlelnék. A nép hite szerint azok az éjhomályban lebegõ bájos tündérek földbeli útjának ember elõl elzárt nyilásai. Te rejtélyes sziklahegy, te – kérdezi nem csekély szónokiassággal az eddig is idézett ORBÁN Balázs21 –, ki a székely nemzet titkos múltjának, hõsies mythosi korának vagy központi helye, hol a nemzet kõvértekre írt õs törvényeit és történelmét nemtõkkel õrizteti a nép, [...] oh rejtélyes, mesés sziklahalom, miért vagy oly hallgatag, miért nem tudod felfejteni a múltnak elõtted lezajlott titkait..."

A 625 m t. sz. f. magasságú Budvár hegye (tehát) délen és nyugaton nagyon meredek, csaknem függõleges, megközelíthetetlen oldalú, csak észak felé kapcsolódik a tetõ szintjéhez mérten valamivel alacsonyabb, eléggé keskeny nyakkal a nála tekintélyesebb, magasabb, ma is erdõs “Kuvaszó-hegyhez”. Tõle nyugatra fekvõ, szintén magasabb “Csicser” tetejét (17a. kép) a Budvártól a napvilágot alig látó, szûk és mély, sziklás völgyecskében lefelé törtetõ Nedrõ-pataka, valamint az Ördögkút-pataka egyesülésébõl keletkezõ Budvár-pataka szakadékos oldalú völgye választja el. Ez utóbbiban ma is járt ösvény vezet föl a közeli Hodgya, Farcád, Sükõ és Béta falu irányában.

A mostanság kaszálóként használt, 175-180 m hosszú, 60 m széles, magányos tölgyekkel árnyékosabb fennsík nyugati meg déli oldala veszélyesen meredek. Ezeken az oldalakon fal vagy másfajta, emberkéz alkotta erõdítési elem seholse látszik. A bogárhátszerûen földomborodó, inkább nyugat felé lejtõ tetõ északi és keleti peremén azonban még ORBÁN ott-jártakor is láthatók voltak

“2-3 láb magasságban, itt-ott elhantolva a válogatott lapos kövekbõl forró mésszel bonthatatlan szilárdul épült alapfalak. [Lásd a 18. képet: ORBÁN alaprajzát, AAAA.] E falvonal közepe táján [...] négyszög bástya [mai, tudományosabb szóhasználattal torony, B] állott, melybõl [...] 4-5 láb magas faldarab még most is fennáll22 [...]. Látszólag a fal vonalába esõ zömtornya volt a várnak...”

Északon, a Székelyudvarhely felé esõ meredektõl a Hodgya felé esõ meredekig négy védõtöltés meg a köztük levõ három védõárok félkörben ölelte át és védte a vár egész területét. A külsõ töltés meg árok eredeti hosszát ma már lehetetlen megállapítani, mivel az elsõ világháború elõtt az udvarhelyi 62. közös gyalogezred egy része alkotta helyõrség számára emelt hatalmas golyófogó-töltés készítésekor a domb háta mögül is kitermelték a földet, szabálytalan gödrök maradtak23. Az épebben megõrzött I. (külsõ) védõárok hossza (l. 19. kép, térképvázlat) a Hodgya felé esõ sziklás oldal kezdetétõl a várba fölvonuló s egyúttal az Udvarhely felé esõ peremen följáró erdei útig 105 m, alján mért szélessége 2 m. A II. (azaz a belsõ) védõárok hossza a hodgyai szegélytõl a feljáró útig 83-85 m.

ORBÁN szerint is “...legbámulatosabb és valódi cyclopsi mû az északi oldalon levõ kettõs sánc [=árok, sz. m.]. Ez oldal lévén természetileg leggyengébb s az említett hegynyakon át megközelíthetõ, [...] e pont megerõsítésére volt a fõfigyelem fordítva. E sáncok 4-5 öl szélesek, s belsõ martjuk, melynek ormán fal futott el, [fõként a belsõnél, sz. m.] 5 öl magas. E sánc [=védõárok, sz. m.] vonalán túl [ne feledjük: ORBÁN még a golyófogó-domb építése elõtt járt ott, tehát még az eredeti felszínt látta!] a hegy még ezen egyedül megközelíthetõ oldalon is meredeken hanyatlik le mintegy 50 láb magasságig [bizonyára a vár fennsíkjához mért 50 láb benyergesedést ért ezen, sz. m.] s csak ennek aljából indul ki a várhegyet a Kuvaszóval egybekötõ [...] hegynyak.

E szerint Budvár a lõfegyverek elõtti korban roppant erõs, csaknem bevehetetlen vár lehetett. A bejárat [18. kép, D] valószínûleg e sáncolatok [=árkok, sz. m.] nyugati végénél volt24, hol e sáncok most be vannak földelve, de ahol feltehetõleg valamely toronyerõdtõl [? sz. m.] várfalon áthaladó útrész [az 1972. évi újabb mélyítésekor ennek az égvilágon semmi nyoma nem mutatkozott, sz. m.] fedett felvonóhídnak [?? ORBÁN önkényesen jóval késõbben használatos erõdítési megoldásokat vetít vissza távolabbi múltba, ilyesminek ui. a felszíni alakzatok alapján ítélve rendkívül csekély, vagy éppen semmi a valószínûsége, sz. m.] kellett lenni.

A vár beltere [nagyobbrészt, sz. m.] nyugatra lejtõsülõ; itt a talaj tömör szikla lévén semmi épületnyom nem mutatkozik, de a fekmentes keleti oldalon, a leírt falak [helyesebben csupán bizonyos, ma még meg nem állapított pontig futó fal, sz. m.] közelében mély gödröknek (EEEE) szabályszerû vonala látszik. Valami 30 gödör van ott sorban elhelyezve, ami arra mutat, hogy ezek nem kincskeresõk ásogatásai [de, mint a legészakibba való beásásukkor (l. 19. kép, I. sz. felületet) kiderült: bizony éppen azok, sz. m.], hanem valamely épületsor szétrombolt alapfalai. [...] A beltért más részein kincskeresõktõl kapart mély gödrök borítják, mert a néphagyomány [? sz. m.] azt tartja, hogy Buda vezér ott arany, ezüst, vas hármas koporsóban van roppant kincshalmazával eltemetve, s ezt keresik a kincs-sóvárgók. Egész társulatok alakultak még az újabb idõkben is, s hetekig túrkálták eredménytelenül a földet.

E romok útmutatása szerint itt állott Budvára25, melyet Buda vezér még Attila birodalmának fölbomlása elõtt épített volt26, s melyhez történelmünk mythosi korából oly sok titokszerût köt a néphit. E vár Attila hunjaitól elszakadt és ide a havasok közé vonult székelyek fõ-rabonbánjainak is székhelye27, politikai életük és vallási kegyeletük központja: itt a vár alatt gyûlt egybe a székely nép áldozni, törvényt hozni, a hon dolgai felett tanácskozni, jutalmazni és büntetni. Itten, e várban székelt hõs Zandirhám28, itten tartattak a székelyeknek õsi törvényei s az Árpáddal kötött szövetségnek kõvértekre vésett szabályai. És e vár, az õs intézményeknek e sziklafészke volt a keresztény hit gyõzelmének is tanúja, itt mondatott ki az õs vallást háttérbe szorító új hit érvénye. Budvára, az ennyi emlékek által szentesített õs vár, Attila birodalmának ezen kõepopeája a székely nemzet õstörténelmének ezen emléképülete [...] 1241-ig fennállott, ekkor azonban a mongolok vad csordái rácsapván hazánkra, azt minden irányban feldúlták. SÁNDOR István [a Csíki Székely Krónikát hamisító SÁNDOR Zsigmond egyik kitalált “õse”, sz. m.] több vesztett csata után 300 válogatott s mindig mellette levõ harcosával megkísérté Budvár alatt feltartóztatni a dúló tatárokat, de a roppant seregtõl körülözöneltetvén, a hõsies küzdelemben mind elhullottak harcosai, s õ maga is elesvén elmetszett fejét a Küküllõbe dobták. A gyõzelmes tatárok Lászlót, a székelyek grófját Boud várából elkergetve, azt lerombolták29...

... De amilyen nagyszerû képet tár föl a múltból a képzelet karján járó emlékezet [a részt mi emeltük ki; az ügy ilyenszerû megfogalmazásából mintha úgy tûnnék: adott pillanatban ORBÁN talán mégse bízott annyira vakon a Csíki Székely Krónika minden állításának hitelességében?!], ép oly bájos, amit a jelen mutat a köröskörül pillantó szemnek. E helyrõl minden irányban a legnagyszerûbb kilátás tûnik fel s körül a hegyek s havasok láncolata, a lábaiknál elterülõ helységekkel, amily meglepõ épp oly bájoló panoráma változatos képeit nyitja meg a szemlélõ elõtt.

Egy körülmény azonban méltán gondolkodóba ejtett – fûzi tovább szavát ORBÁN –. A székely õs-várak [ez tévedés, a székelyek nem tûrtek földjükön várakat, sz. m.] vizsgálódásából vont tapasztalásaim azon meggyõzõdésre vittek, hogy e várak rendszeresen úgy épültek, hogy mindenikébõl a szomszéd várakra lehessen látni, jelzés és híradás és vétel végett. E rendszert a központi fekvésû [? sz. m.] és rendeltetésû Budvárnál is föl kellett volna találnom: azonban Budvár hegyét még magasabb hegyek környezvén, sem a Zeta, sem a Kadácsi, sem a galambfalvi [nem tudni: ORBÁN Balázs tulajdonképpen melyikre is gondol; a kisgalambfalvi omlási vagy a galat-teteji ugyan valóban nem látható innen, ám a nagygalambfalvi-várfelei már annál inkább; sz. m.] és bágyi szomszéd várak nem látszanak30. Kellett tehát, hogy valamelyik szomszéd hegyen Budvárának [...] elõváracsa legyen, mely ezen egybeköttetést eszközölje. [...] E váracs éppen a Csicser tetõ csúcsán van (l. 17a. kép, baloldalt); dél- és nyugatról a természet [...] északon és keleten egy, még most is 4 öl mély s 6 öl széles sánc [=árok, sz. m.] védi. Hossza 70 lépés, szélessége 15 lépés..."31.

Hosszadalmassága és látszólagos fölöslegessége ellenére is mindenképpen szükségesnek tartottuk ORBÁN Balázs Budvárát ismertetõ szövegét csaknem egészében idézni, mert nagy elõdünknek a költött Csíki Székely Krónikára támaszkodó tetszetõs, a hamisan értelmezett hazafiasságból eredõ hiúságnak hízelgõ, a köztudatba az orbáni mû sajtó alól kikerülte óta mély gyökereket eresztõ elbeszélésétõl eltérõ, sõt azzal nem egy tekintetben szembe forduló fölfogást fejtünk ki. Igaz, nem mi törjük meg elõször a Budvárhoz fûzõdõ, a száraz, rideg adatok fényében bizony mesésnek mondható hiedelmet. Megtette azt már a múlt század utolsó éveiben az ügy lényegére többé-kevésbé helyesen tapintó TÉGLÁS Gábor is. 1969-1970. évi ásatásunk eredményeinek nagy vonalakban való ismertetése elõtt hadd idézzük az õ, látszólag “hangulatrontó” végsõ következtetéseit.

“... Mindezekbõl [már mint a tõle korábban kifejtettekbõl, sz. m.] szinte önként kiderül, hogy a Budvárhoz fûzõdõ szép mondákkal kapcsolatos húnszékely korszakot jóval megelõzõ idõk alkotását bírjuk Udvarhelymegye eme sokat emlegetett sziklavárában. A fazekas készítmények technikája, a [...] kõ- és rézeszközök alakbeli jellege – az apolloniai [szabatosan dyrrhachiumi, sz. m.] drachmától eltekintve is – mind a rómaiak foglalását megelõzõ idõre mutatnak. A székelyek, ha történelmileg igazolhatóan a honfoglalás elõtt valósággal szerepeltek volna is e ponton, készen, illetõleg a harci pusztulás nyomaival örökíthették át Budvárát, szintúgy, mint a Székely-Udvarhely alapjául szolgált római castrumot. Hisz Udvarhely neve is a római várromok, a régiek udvarának köszönhetõ [?. sz. m.] [...] Kétségen kívül a késõbbi zavaros századokban is sokszor szerepelhetett, s a székelység hõsi védelmének hathatós segítõje lehetett a Budvár. Ilyen idõkre utal I. HABSBURG Ferdinánd [német-római császár és magyar király, sz. m.] körmöci veretû ezüst dénárja is 1548-ból. Ám ragaszkodjunk az õsiség fölemelõ és nagy tettekre lelkesítõ hagyományaihoz; de a történeti igazság ereje a hitnél és traditióknál is nagyobb, s annak érvényt szerezni tudományos hitelünk érdekében is mulaszthatatlan kötelesség"32...

TÉGLÁS Gábor e mindenképpen figyelmet érdemlõ, megszívlelendõ és meg is fogadott felhívása idézésével kezdjük a saját ásatási észleletekrõl, eredményekrõl szóló, pillanatnyilag csak a legjelentõsebb tényekre szorítkozó beszámolónkat.

1969-1970. évi föltáró tevékenységünk folyamán a lehetõségekhez mérten igyekeztünk minél több szelvényt készíteni s minél több felületet kibontani (19. kép), egyrészt a védelmi elemek jellegének, szerkezetének, korának megállapítására, másrészt a kb. 1,25 ha-nyi terjedelmû vár belseje rétegviszonyainak, lakáskörülményeinek földerítésére. A vár-belsõ nagyon bolygatott volta miatt sajnálatunkra egyetlen ásatási helyen se sikerült teljes keresztmetszetükben, történeti egymásutániságukban, zavartalanságukban tanulmányozni az - elõrebocsáthatjuk – változó korokon keresztül, megszakításokkal ugyan, de hosszú ideig lakott vártetõ rétegviszonyait. Csaknem összes metszetünkbõl és felületi föltárásunkból kevert régészeti emlékanyag (elsõsorban fazekas termékek töredékei) került napvilágra; a következõ régészeti korok, illetõleg mûveltségek maradványit tarthatjuk nyilván: 1. A festett és festetlen anyagával, agyagból készült állatszobrocskáival, agyagkanalaival, pattintott tûzkõ-dárda-hegyeivel a sort megnyitó, újabbkõkor-végi erõsd-cucuteni-jellegû település maradványait. 2. A fejlõdésnek végsõ szakaszába tartozó lencsedíszes és tûzdelt-böködött díszû (Linsenkeramik) edényeirõl nevezetes Kolozskorpád I. rétegével nagyjából egyezõ anyagot nyújtó Coþofeni-mûveltség emlékeit. 3. A négykaréjú, háromszöges és törtcsigavonalas (meanderes) hálószerû mintás, továbbá fésûszerû eszközzel egyenközû sorokban haladó, beböködött pontsorokkal díszített tálak és egyébfajta edények töredékeirõl fölismerhetõ, az egyik nagy erdélyi magyar régészünk: KOVÁCS István föltárta kolozskopárdi telep II. rétege anyagával egybefogható Wietenberg-mûveltség fejlett szakaszához tartozó maradványokat. 4. A korai vaskor elsõ két szakaszába (H A-B-be) utalható csatornás-bordás ékítésû, kívül fényezett, fekete, belül szürkés-barna (“gávai”-jellegû) edénytöredékeket. 5. A dák anyagi mûveltség virágzási korába tartozó, nagyon gazdag és változatos alakú, díszû, szabad kézzel készített meg korongolt fazekas termékeket az i.e.I.-i.sz.I. századból (ennek a maradványai közé tartozik a JAKAB és TÉGLÁS említette dyrrachiumi drachma, valamint a gázbuborékos bazaltkõszerûségbõl faragott sajátságos, erõsen kúpos kézi õrlõkõ). 6. A római uralom idõszakát a nagyon kisszámú edény- és tetõfedõcserép töredék jelzi. 7. A népvándorláskor gyorsan pergõ eseményekben bõvelkedõ, változatos korát mindössze néhány szórványos, 8-9. századi, “szláv”-jellegûnek ítélhetõ, hullámvonalas díszû, kevéssé fejlett szájperemû, rossz gyurmájú és gyengén kiégetett fazéktöredék képviseli (ha a Csíki Székely Krónika állítása értelmében valóban Budvár lett volna a “hún-ivadék” székelyek társadalmi-politikai-vallási központja, a magyarok honfoglalásáig valóban itt székeltek volna a “rabonbánok”, ennek a tetõnek dúskálnia kellene az i. sz. 5-10. századi anyagban, márpedig ez, legjobb szándékunk s akaratunk ellenére sincs így). 8. A hûbériség kezdetének korát, a 11. század második felét s a 12., valamint 13. századot már ismét aránylag nagyobb számú, lassú korongon alakított, részben egyszerû fenékbélyegzõs edénymûvességi termék töredéke igazolja (l. 20-21. kép; 22. kép, 1., 3. sz., 2., 4. sz.; 23. kép, 1., 3., 8. sz., 2., 7. sz). Ennél fiatalabb anyag nem bukkant elõ, a 13. századdal tehát lezártnak tekinthetõ a vár hosszabb idõszakokban való használata.

Ha magán a vártetõn minden igyekezetünk ellenére se tudtunk a rétegtani viszonyokat eredeti egymásutániságukban szemléltetõ metszetet készíteni, az erõsség legbelsõ védelmi elemének átvágásakor, fõként a belsõ töltés átmetszésekor mégis sikerült egyértelmû helyzetet megfigyelnünk. A 2,7 m széles, mészhabarcskötésû kõfalat a dákkori védõtöltés ívesen hajló hossztengelyét követõ alapozási árokba rakták (l. 24. kép). A falnak (vö. 25. kép) az ásatás megkezdése elõtti felszínhez képest kb. 1,2 m mélységben levõ alsó szintje alatt lefelé még 1,3 m mélységig folytatódó döngölt testû töltés földjében, a nevezett falszint alatt 66 cm-re levõ sárga földsávban jellegzetes dák csésze füle került elõ; a töltés legalján pedig, az ókori járószinten dák edénytöredékeket magába záró, agyagból tapasztott, sikárolt felületû tûzhelyre bukkantunk. Az elõbbiekben egyszerûsítve vázolt jelenségeket csak kétféleképpen magyarázhatjuk: a. az idõk folyamán fallal “koszorúzott” védõtöltés dákkori, de a dák építõk rövidebb-hosszabb ideig való ottani tartózkodásuk után hányták föl, vagy b. a dák vár megszûnte utáni idõszakban, jóval, vagy kevéssel a kõfal építése elõtt készült. Az alig 15-18 km-rel nyugatabbra fekvõ nagygalambfalvi vári dák erõdített település védelmi elemei ismeretében a budvári védõárkok és töltések dákkori eredetét tartjuk valószínûbbnek. A kõfal építõi már készen találták, föl is használták ezeket, s a belsõ földtöltés tetõzõ részébe telepítették a maguk erõsebb falát. A délrõl, azaz belülrõl számított II. védõtöltés testében is, az I. és II. töltés közötti védõároknak az U betû alsó részéhez hasonlón, félhengeresen képzett alján is csak dák edénytöredékek kerültek elõ.

Kérdés: mikor rakták a széles, forró mésszel kötött, szilárd falat? A dák korban, az i.e. I.-i sz. I. században nem valószínû, mert a Szászsebesi-havasok dák váraiban ugyan egyes esetben falak kötésére is használtak meszet33, ennek a kötõanyagnak az alkalmazása azonban nem volt széleskörû, s fõként nem a haladás élén járó, pezsgõ életû székhelytõl messze esõ vidéken (hiszen pl. a zetelaki Zete-vára építésekor is egyszerû agyaggal kötötték össze a köveket!?) A jobbára hömpöly-, vagy terméskõbõl forró mésszel rakott, nálunk szokásos római fal, az ún. opus incertum valamelyest ugyan hasonlít falunk szerkezetéhez és külsejéhez, ámde azt általában homokban jóval gazdagabb mésszel szokták volt készíteni; a szegényes és hitvány 8-9. századi nyomok viszont egyáltalán nem jogosítanak föl várunk ekkori keltezéséhez, különben is a nevezett századokban még nyugaton is szokatlan a hasonnemû várfal. A kötõanyag természete, milyensége, mészben való gazdagsága miatt egyedüli lehetõségként marad idõben a tartód-vári fallal való azonosítása. A szembeötlõ különbség nem is a tulajdonképpeni kötõanyagban, hanem a fölhasznált kõanyag jellegében mutatkozik. Tartód-vára falának némileg “rendezettebb”, szabályosabb külsõt biztosít a vulkáni törmelékbõl helyben kitermelt, kisebb-nagyobb válogatott, de faragatlan, szabálytalan kõlapokból való építkezés, míg Budvár esetében szintén helyben termelt, de az itteni pannóniai korú durva konglomerátumból kifeszegetett (kárpáti-homokkõ) hömpölykövekbõl, vagy szögletesebb konglomerátum-tömböcskékbõl rakták föl a kõfalat (25. kép). (Talán ezzel magyarázható a “bizonytalanabbul” egymáson álló kövekbõl emelt fal szélesebb volta, 2,70 m-es vastagsága?!) A mészhabarcs összetétele, jellege alapján a dákkori töltésbe “ültetett” kõfal keltezése tekintetében tehát megközelíti a tartód-várit. Ez a véleményünk csak megerõsödik a 11. század második felébõl, valamint a 12. századból eredõ fazekastermékeknek a gondolatmenetünkbe, érvelésünkbe való bevonásával. A kõfalas vár tehát nem lehet korábbi a 11. századnál, mert arra nézve semmi bizonyítékkal se rendelkezünk, de késõbbi se, mert viszont a 13. századot követõ tartós ottlakás nyomai is teljességgel ismeretlenek. Ezek szerint a Csíki Székely Krónika koholt és sajnos köztudattá vált állításával szemben Budvár történetének kõfalas szakaszát 11-13. századinak jelölhetjük meg. A döntõ bizonyságot azonban a fal – különben nagy erõfeszítést követelõ – átvágása kínálta fel. Annakidején mindenesetre szépszámú munkaerõt kellett fölhasználniok az építõanyag kitermeléséhez, ideszállításához, a habarcskészítéshez, falrakáshoz, hiszen a csaknem 1 m magas, 2,7 m széles falcsonk 1 m széles átvágásából jó két szekérnyi anyagot szedtünk ki; legalább 2 m-es magasságú fal esetén tehát, az alapot is beleszámítva, folyóméterenként legkevesebb 8 m3 építkezési anyagot kellett fölhasználniok, ez pedig 100 m hosszú, alappal összesen 3 m magasnak készült fal esetén, szerény számítással is 800 m3-nyi építõanyagra rúg, márpedig a fal eredetileg ennél minden bizonnyal hosszabb és magasabb is volt! A látható gondossággal, nagyon egyenletesen, vízszintesen kiásott alapozási árok szintjén dák (meg római-gyanús) hullámvonalas díszû, kitûnõ gyurmájú, vörösre égetett edénytöredékek mellett, tõlük erõsen elütõ jellegû 11-12. századi, kora Árpád-kori fazekak töredékeire bukkantunk. Ez utóbbiak viszont nem hagynak kétséget a fal emeltetési kora tekintetében.

A vártetõ ebben az idõben azonban nem csupán terjedelmes megerõsített õrhely, de településként is fölhasznált lakott terület volt. A kincskeresõ gödröktõl kevéssé zavart, lejtõnek induló déli tetõrészen kezdett 3. sz. föltárásunk egészen váratlanul szelemengerendás, két ereszû, kissé földbemélyített lakás maradványait hozta napvilágra (18. kép III. sz. ásatási felület, 26. kép)34. A lakás belseje bizonyos szint fölött idõvel kevert erõsdi, bronzkori, dák és kora középkori régészeti anyagot tartalmazó puha, morzsalékos fekete földdel töltõdött meg. A lakás déli felében kibontásra kerülõ, nagyobb hömpölykövekkel körülrakott, alján kisebb méretû kavicsokkal kikövezett, teknõszerû tûzhelyet kitöltõ anyagban azonban csakis 11-13. századi edénytöredékeket, nevezetesen több kiegészíthetõ, “békasó” (=kvarc-) szemcsékkel soványított, durva anyagú, fenékbélyeges edény töredékeit szedtük föl. A lakáson kívül, de közvetlenül mellette, az északkeleti sarokban, (látszólag lakáson kívül másutt is megfigyelt) nagyjából kör vízszintes metszésû, 92 cm mély, bizonyos korkülönbségrõl árulkodó kettõs gödör szája körvonalazódott (28. kép). Szájnyílása szintjénél nem sokkal mélyebben, némileg a szkütha áldozó üstök alakjára emlékeztetõ, Moldva határszéli lelettel kapcsolatban 12. századra tehetõ, felsõ részén háromszögletû nyílásokkal áttört, talpas bronz “edényke": minden bizonnyal füstölõ bukkant elõ35 (l. a 2. kép 5. sz-t, továbbá a 23. kép 4. sz-t). Ehhez képest valamivel alacsonyabb szinttõl kezdve a gödröt aljáig (oltott?) mésztömeg töltötte ki.

Egyelõre ennyit óhajtottunk Budvárával kapcsolatban közölni.

IV. A homorodoklándi Kustaly-vára

A most bemutatandó erõsség fölfedezésének érdeme kétségtelenül az ORBÁN Balázsé36. Lássuk, mit ír a múlt század második felének e nagy székely "ezermester"-tudós a várról.

"... A Persányi-hegység északi szárnyának közepe táján magasló [681 m-es tulajdonképpeni, sz. m.] Rika-tetõ északi láncolatának legmagasabb csúcsa – a Homoródoklánd-Vargyas közötti [egykori, sz. m.] országútról is látszó Heveder-hegyese. Ezen hátul van a Lapias-tetõ, melyet a délnek [szabatosabban délkeletnek, sz. m.] folyó Határpatak és a beömlõ Gyepûbükk-patakának mély szakadásos forrásfejei karolnak körül. Ezen [hozzávetõleg, sz. m.] 3000 lábnyi [szabatosan 763 m, sz. m.] magas önálló hegycsúcsnak tetõormát koronázta Kustaly-vára37, melynek még most is jelentékeny romjait féltékenyen fedik a csaknem áthatolhatatlan sûrûségû erdõk. [...]

Mi e romoknál legelõbb felötlik, az [...] négyszögidomú, 20 lépés oldalhosszal bíró közép zömtorony (centraldonjon), melynek két öl szélességû [? sz. m.], forró mésszel épült falai annyira szilárdak, hogy több század viharjaival s az elemek dulakodásával szemben még most is fennállanak. Hogy pedig ezen donjon eredetileg nagyon magas lehetett, azt falainak szokatlan vastagsága [?? sz. m.] mellett azon hatalmas omladéktömeg is mutatja, mely ezen zömtorony körül felhalmozódott.

Ezen középerõd oly mérvû volt – vélekedik ORBÁN a valóságtól kissé eltávolodva –, hogy azzal nagyszerûségben csak a háromszéki Bálványos donjonja állja ki a versenyt, önmagában is könnyen védhetõ hatalmas erõd, melynek védképességét az azt körülölelõ védfalak is fokozták. [Ásatásainkkor ORBÁN ebbeli nézete nem igazolódott, neves elõdünk hihetõleg a belsõ omladékhalmaz szélessége és magassága alapján alakította ki a valóságnak meg nem felelõ véleményét.] E [valójában tehát meg nem levõ, sz. m.] körfalak a donjont utánzólag négyszögidomban ölelték körül a nem nagy terjedelmû balliumot, úgy azonban, hogy szögletei körítve [mai szóhasználattal lekerekítettek, nem sarkosak, hanem ívben hajlók, sz. m.] voltak, és azon szabálytalansággal, hogy a keleti oldalfal [föltárásainak rendjén mindössze ez igazolódott, sz. m.] egészen a zömtorony közelében vonult el.

Hogy pedig ezen 250 lépés kerülettel bírt kõfalak a zömtoronnyal összhangzatosan rendkívüli vastagságúak voltak, azt három ölnél szélesebb gátonyukból ítélhetni meg. Hogy régóta romba dõltek, azt a vonalán felnõtt óriás tölgyfák jelölik, melyek több százados tenyészetükkel e várnak mintegy idõmérõjeként állnak ott.

A védfalakat körös-körül széles mély sánc [árok, sz. m.] övezi. Bejárata az északkeleti szögleten volt, egy hatalmas kapubástya alatt [sajnos ennek sincs semmi nyoma a felszínen, se ásatási felületünkben, sz. m.; l. 30. képet], melynek egykori lételére az ott levõ nagy romhalomból [? sz. m.] következtethetünk. Az ezen bejárathoz vezetett mély út [ORBÁN a várat övezõ védõárok keleti része északnak irányuló meghosszabbítását vélte mély útnak! sz. m.] a Gyepûbükk oldalán jó darabig követhetõ. Ennyi maradvány van ezen várból, melyet az ember oly szilárdan, oly tömören épített, mintha örök idõkre szánta volna...”

"...Akármekkora tisztelettel viseltetem is ORBÁN Balázs érdemei és páratlan lelkesedése iránt – mondja a nagy székely kutató után néhány évtized múlva ott járt TÉGLÁS Gábor38 – sajnálattal constatálom, hogy méreteivel az általam szorgosan átvizsgált romhalmaz semmiben se egyezik. [...] Össze-vissza jártuk a kincsásók pusztításától teljesen felforgatott romokat, de sem zömtorony, sem a körítõ vastag falazatot nem constatálhattuk.

A Lapjashoz dél felõl elvezetõ erdei útból balra kicsapó mély úton alig 50 méternyire érkezünk a hatalmas sáncolással [=árkolással, sz. m.] elzárt vár területéhez. A mellékelt alaprajzról is kivehetõleg [l. a 29. képet] négyszögre alapított föld- vagy sánc- [=árokkal, sz. m.] kerített várat bármelyik oldalán kívülrõl 3 m mély, 1 m széles és 6 m kimagasló sánc [?? =árok, illetve töltés, a megállapítás kétértelmû, sz. m.] fogta körül. (Lásd A-B szelvényt.). Éjszak-keleti sarkán a hegynyakat 44 m hosszúságban, 5 m mély sánccal [=árokkal, sz. m.] vágták el, mely [...] meredek és lefelé járhatatlan [? sz. m.] árokban végzõdik. Annak idején ezt az árkot palánkmûvel zárhatták el mégis [? sz. m.]. Úgy a körítõ sáncok, mint [...] a hegynyak elzárására készült sánc [=árok, sz. m.] felsõ szélessége 7 m. A sánc kivágása által hatalmasan isolálódott [=elszigetelõdött] belterületet, mint említõk, a kincsásók teljesen felforgatták. De sem az üregesítésekben, sem [...] egy [...] oklándi ember szerencsétlen vállalkozásából felszínre került törmelékhalmazban vastag mésszel rakott falmaradványok nem mutatkoznak [abban nem is igen mutatkozhattak! sz. m.], sõt határozottan merem állítani – folytatja immár nekibuzdulva TÉGLÁS –, hogy a várépítésnek ezen általam erdélyszerte [?! sz. m.] számtalan ismert és látott [? sz. m.] rendszere szerint azt hasztalan keresnõk itt [?? sz. m.]. Maga a mély sánc [=árok, sz. m.], annak gondos kiszélesítése illustrálja, hogy az eredetileg palánkkal vagy faboronákkal elkülönített várterület legfõbb biztonságát és védelmét a sáncolatban kereste és találta [? sz. m.]. De nem is volt sok beépíteni való terület ott, hisz, amint láthatjuk a szélesség csak 10, a hosszúság 13 m [valójában kb. 30 x 44 m!], vagyis az egész belterület 130 m2-et tesz [igazában kb. 1320m2! sz. m.]. Ilyen formán a védelmi arcvonal a várfokok [?? sz. m.] összesítésével 46 m-t [tulajdonképpen kb. 145-148 m-t, sz. m.] ad ki, vagyis a legvégsõ szükség esetében se számíthatunk ide a szokásos 0,7 m arcél feltételezésével 60 fõnél több õrséget. És ez a 60 személy, amint említõk, csakis végsõ szükség idejében szoronghatott a várterületen, mert rendes viszonyok közt felszereléssel, élelmi és más készlettel ennyit se fogadhatott volna be, s ilyenkor a várõrségnek kívül vagy állandó lakóhelyén kelle tanyáznia. A vár sánc [=árok, sz. m.] szélessége kívül 29, hossza pedig 35 m [??]. Lépéssel m