(Kivonat)

A dolgozat tisztázza az 1968. évi cseh-szlovákiai beavatkozás néhány vetületét. A magyar vezetés vonakodva vett részt az akcióban. Romániát nem hívták, és reálisan fenyegetett sem volt, mint azt a nyugati sajtó és CEAUªESCU beállította. Mind Románia, mind pedig Jugosz-lávia haderõt vonultatott fel a magyar határra, Románia aktiválta a Magyaror-szág irányába történõ, a Varsói Szerzõdés államai között tiltott katonai hírszerzést is. Hasonló súlyú magyar válaszlépések nem történtek. A magyar politikai veze-tés nyugtalanságára semmilyen adat nincs a román és jugoszláv katonai lépé-sek okán, a magyar katonai vezetést pe-dig áthallásosan, de a szovjetek megnyugtatták, nincs okuk aggodalomra.

(Kivonat)

A dolgozat tisztázza az 1968. évi cseh-szlovákiai beavatkozás néhány vetületét. A magyar vezetés vonakodva vett részt az akcióban. Romániát nem hívták, és reálisan fenyegetett sem volt, mint azt a nyugati sajtó és CEAUªESCU beállította. Mind Románia, mind pedig Jugosz-lávia haderõt vonultatott fel a magyar határra, Románia aktiválta a Magyaror-szág irányába történõ, a Varsói Szerzõdés államai között tiltott katonai hírszerzést is. Hasonló súlyú magyar válaszlépések nem történtek. A magyar politikai veze-tés nyugtalanságára semmilyen adat nincs a román és jugoszláv katonai lépé-sek okán, a magyar katonai vezetést pe-dig áthallásosan, de a szovjetek megnyugtatták, nincs okuk aggodalomra.
*

Meggyõzõdésem, hogy súlyos hiba lenne az 1968. évi „Prágai tavasz” eseményeit az egy-kori, úgynevezett „szocialista” világrendszer egésze történetébõl kiszakítva, valamiféle speci-ális csehszlovák jelenségnek tartva vizsgálni. Az események összefüggenek egymással. A bomlás folyamata a „birodalmat” összekovácsoló SZTÁ-LIN halálával megkezdõdött. 1953. július 17. – Berlin, 1956. október 23. – Budapest, 1968. ja-nuár 3–5. és augusztus 21. – Prága, illetve Cseh-szlovákia – a legfontosabb mérföldkövei a fejlõ-désnek, és annak a bomlási folyamatnak, amely végül Lengyelországon keresztül az 1989. decemberi eseményekhez, továbbá a Szovjetunió széteséséhez vezetett. A válságokat, forradalmakat kiváltó okok szorosan kapcsolódnak egymáshoz és az egyik megmozdulás valójában elõkészítette a következõt. Az sem véletlen, hogy a szovjet iga lerázásáért folyó megmozdulások a Német Demokratikus Köztársaságban, Lengyel-országban, Magyarországon és Csehszlová-kiában kezdõdtek el elõször. Egyrészt ezek az országok voltak társadalmilag és gazdaságilag a „tábor” legfejlettebb államai, másrészt a társadalom politikai fejlettsége, a demokratikus ha-gyományok – bár korlátozottan, de élt, – a törté-nelmi gyökerek itt mutatták meg a lakosságnak a leghamarabb és legélesebben a keleti típusú zsar-nokság elviselhetetlen voltát. És ha komolyan vesszük – de ha vitatkozunk is vele – Samuel P. HUNTINGTON civilizációk háborúja elméle-tét1, arról sem szabad elfelejtkezni, hogy a nyugati – keresztény (katolikus–protestáns) – és a bizánci gyökerû ortodox kultúrák választóvonala pont ezeknek az országoknak a keleti határainál húzódik. Ha a széthullott Jugoszlávia utódállamait nem számítjuk, az egyetlen ország, amelyet középen, a Kárpátok mentén vág e vonal ketté: Románia, ahol mindkét hatás egyformán él és nyilvánul meg. Talán az sem volt véletlen, ha ennek az elméletnek oldaláról vizsgáljuk az ese-ményeket, hogy a romániai forradalom gyújtó szikrája épp Temesvárott lobbant fel.

Az 1968-as csehszlovákiai események-nek a kiemelkedõ történelmi jelentõsége abban rejlik, hogy elõször mutatta meg a világnak: a sztálini rendszerû „szocializmus” megreformálhatatlan, hiszen erejének záloga és alapja a zsarnokság. A minden ízében ellenõrzött, szabályozott, csak egy ember vagy egy párt vezérsze-repére épülõ rendszer pedig, mivel képtelen megújulni, eleve erõszakkal fojt el minden re-formtörekvést. Ha pedig, miként a „prágai tavaszt” elindító csehszlovák reformkommunisták vélték, a társadalom demokratizálásával kísérelik megújítani a szocialista mozgalmat, az eredeti gyökerekhez visszatérve, automatikusan szétmállik a bolsevista felépítmény.

A diktatórikus irányzat hívei, mindenek-elõtt a Szovjet Kommunista Párt vezetõi, továbbá ULBRICHT, GOMULKA és ZSIVKOV szinte az elsõ pillanattól igyekeztek teljes sú-lyukkal befolyásolni a DUBÈEK vezette cseh-szlovák reformkommunistákat. Sikertelenül. Kö-vetkezetesen követték a saját maguk választotta utat. Egyedül KÁDÁR János és a magyar párt-vezetés tartotta DUBÈEKet természetes szövetségesének. 1968-al vette kezdetét ugyanis Ma-gyarországon a gazdaság korszerûsítése, ahogy akkor nevezték, az „új gazdasági mechanizmus”, amely a piacgazdaság egyes elemeit, a piac sza-bályozó szerepét átvéve igyekezett megreformálni, eleinte meglepõ sikerrel, a magyar gazdasági életet. Elképzeléseik egyrésze nagy hasonlóságot mutatott az Ota ©IK által megfogalmazott cseh gazdaságpolitikával.

Ha az 1968-as események lefutása utáni helyzetbõl nézzük CEAUªESCU szerepét, akkor elsõ pillantásra úgy tûnik, hogy szinte az elsõ pillanatoktól bátran kiállt a DUBÈEK vezette irányváltás mellett. E „karakánságával” alapozta meg késõbbi tekintélyét nyugaton, mindenekelõtt az Egyesült Államok vezetése szemében. A valóság azonban kissé más volt, mint utólag ki-derült. Elsõnek KIRÁLY Károly, ismert volt erdélyi politikus, egy nyilatkozatában olvastam néhány mondatot. Idézem. Elsõnek a riporter teszi fel a kérdést: „Ön, a hatvanas évek végén az »agyközpontot« belülrõl látta és ismerte az eseményeket. Ön mivel magyarázza CEAU-ªESCU hatvanas évekbeli reformnyitását, amely máig is érthetetlen a késõbbi fejlemények is-meretében?”

KIRÁLY Károly válasza: „A romániai reformista korszak már 1962-ben elkezdõdött, Gheorghe GHEORGIU-DEJ vezetése alatt. CEAUªESCU nem tehetett, vagy nem mert egyebet tenni, folytatta és kisajátította a reform-kezdeményezéseket. Az 1968-as események nagy lehetõséget kínáltak neki arra, hogy reform-köpenybe burkolózva megszilárdítsa hatalmát. Tévedés, hogy CEAUªESCU azért nem vonult be Csehszlovákiába, mert nem akart. Nem hív-ták, ez volt az õ nagy bánata. Késõbb viszont el-hitette a közvéleménnyel, hogy õ tagadta meg a bevonulást. Meghódította mind a belsõ, mind a világközvéleményt. Én viszont akkor már ott voltam Bukarestben, ismertem az igazságot, amelyet azóta mindenki elfelejtett... Persze a hangzatos nyilatkozatok után alig fél évvel a legfelsõ vezetés köreiben már arról beszéltek, az volt a nyilvánosságra nem hozott álláspont, hogy helyes lépés volt DUBÈEKék megdöntése, a be-vonulás, mert a szocializmus nem engedheti meg magának az efajta anarchiát.”2

CEAUªESCU és általa Románia távolmaradásának ezt az igazi okát erõsíti meg az orosz történelemkutatóknak a közelmúltban nyilvánosságra hozott kutatási eredménye is.3 Ku-tatásaik szerint a szovjet kommunista párt politikai bizottsága, mindenekelõtt BREZSNYEV, egy a Varsói Szerzõdés felsõszintû katonai vezetését érintõ román – pontosabban: CEAU-ªESCU – ellenvélemény miatt „orrolt” meg a román pártfõtitkárra. És ezért eleve kihagyta a csehszlovák kérdés „rendezésére” irányuló lé-pésekbõl. Itt lép be a képbe KÁDÁR János. A magyar pártvezetõ – mint említettem – nagy rokonszenvvel fogadta DUBÈEK reformtörek-véseit. Röviddel DUBÈEK megválasztását követõen, elsõnek az ún. „szocialista” országok vezetõi közül, január 20–21-én már találkoznak Nagytapolcsányban (ma: Topol’èany) és Tót-megyer (Polarikovo) térségében egy vadászaton. A közös vadászat, majd a hatórás négyszemközti beszélgetés jó légkörben zajlott le. DUBÈEK nyílt és õszinte volt.4 Ezt követte a február 7.-i komáromi (Komarno) hivatalos találkozó. A DUBÈEKrõl alkotott véleményt rögzítõ fel-jegyzés szerint a csehszlovák pártelnök „felelõs-ségteljesen foglalkozik az érdemi kérdésekkel. A dolgok érdemi részét tekintve felkészült ember. Járatlan az új beosztásával járó külsõdleges kérdésekben. Nagy rokonszenvvel viseltetik pártunk (Itt az MSZMP–rõl van szó. P.I.), mun-kastílusa iránt. Törekszik a jó személyes kapcsolatok kialakítására...”5 Arról, hogy a rokonszenv kölcsönös, szintén február 7-én értesült KÁDÁR János. BREZSNYEV hívta fel telefonon és bevezetésként beszámolt DUBÈEK elsõ moszkvai látogatásáról. „Nagyon meleg szavakkal emlékezett meg DUBÈEK elvtárs KÁDÁR elvtárssal történt találkozásáról...”6 Ezt követõen tért rá BREZSNYEV hívása érdemi részére, a román javaslatra. Mielõtt idézném, egy mondat erejéig ki kell térnem a KÁDÁR–BREZSNYEV telefonbeszélgetésrõl készített feljegyzésekre. KÁDÁR nem tudott oroszul, így a beszélgeté-seket tolmács közbeiktatásával folytatták le. A feljegyzéseket a tolmács utólag készítette, tehát a lényeget rögzítik és nem a szószerinti jegyzõ-könyveket. BREZSNYEV egyébként mindig rendkívül udvarias hangnemben és érezhetõ tisztelettel beszélt KÁDÁRral. De térjünk rá a feljegyzésre. „Végül, kitért BREZSNYEV elv-társ a román elvtársak javaslatára a Politikai Tanácskozó Testület összehívását illetõen. Elõ-zõleg már hívták õt GOMULKA és ZSIVKOV elvtárs (–ak. P.I.), akik szerették volna tudni, mi-lyen álláspontot képviselnek a szovjet elvtársak. Mi nem várunk ettõl különösebbet, mondotta BREZSNYEV elvtárs, a románok nyilvánvalóan a saját álláspontjukat szeretnék elõtérbe helyezni, amirõl tanúskodik képviselõjük felszólalása a 18-hatalmi bizottságban és MAURER olasz-országi megnyilatkozásai. Bár semmi jót nem várunk, valamit válaszolni kell, mert magát a kérdés felvetését nem lehet figyelmen kívül
hagyni...” 7. Mivel a beszélgetés többi része nem kapcsolódik a csehszlovák kérdéshez, nem idé-zem tovább a feljegyzés szavait. E néhány sor is kellõen idézi a román–szovjet ellentét lényegét – a Varsói Szerzõdés hatáskörérõl volt szó, amit a román fél erõteljesen ellenzett – és az ellentét mélységét. A témára KÁDÁR és BREZSNYEV egy késõbbi, február 13.-i beszélgetés során még visszatért. A Varsói Szerzõdés Politikai Tanács-kozó Testülete ülését egyébként 1968. március 5–8-án tartották meg, Szófiában.8

A román fél kihagyása a csehszlovák problémák „rendezésébõl” a drezdai tanács-kozás szervezésének az idõszakában vetõdött fel. Március 11.-tõl szinte minden nap hívta BREZSNYEV KÁDÁRt a csehszlovák kérdés miatt, a helyzetet nagyon élesnek minõsítve. „Prágából nagyon kedvezõtlen hírek érkeznek – így március 12-én BREZSNYEV –, az események gyorsan fejlõdnek és veszélyes tendenciát vetnek fel. Különösen veszélyes, hogy mindez a hadseregre is kiterjedt. Jó lenne tanácskozni arról, hogyan tudnánk segíteni DUBÈEK elvtársnak, hogy meg lehessen akadályozni az események további fejlõdését ilyen irányban...”9 Kádár a politikai rendezés híve volt, és nem tartotta szerencsésnek a beleszólást a csehszlovák pártvezetés munkájába. Március 19-én reggel hívta BREZSNYEV KÁDÁRt és közölte, hogy DUBÈEK reagál a tanácskozási javaslatára és Drezdát tartaná cél-szerû helyszínének. BREZSNYEV javasolta KÁDÁRnak Bulgária meghívását is „mert a hatból már csak õk hiányoznak”10. Romániát meg sem említette. KÁDÁR ekkor még nem reagált a javaslatra. Délelõtt ismét BREZSNYEV kérte telefonhoz KÁDÁRt. Tájékoztatta, hogy DUBÈEK szerint március 23., szombat lenne a legjobb idõpont, és a tanácskozáson Csehszlová-kián, Szovjetunión kívül még Magyarországnak, Lengyelországnak, valamint az NDK-nak kellene részt vennie. A szovjet vezetõ újból fölvetette Bulgária résztvételét. „Ami Bulgária meghívását illeti, KÁDÁR elvtársnak az volt a véleménye, hogy kevesebb jó hatást tudunk ezzel Csehszlovákiára gyakorolni, mint amennyi rossz hatást Romániára. BREZSNYEV elvtárs ezzel egyetértett, DUBÈEK elvtárs is csak a szomszédos országokra gondolt...” Ez egyébként már az elõzõ mondatokból is világos volt.11

Másnap KÁDÁR János megbízásából BARTÁné, a tolmács hívta fel BREZSNYEVet, és a következõkrõl tájékoztatta: „A mi Politikai Bizottságunk vegyes érzelmekkel fogadta a találkozásra vonatkozó javaslatot, mert nem sok pozitívum várható tõle, és számolni kell a ne-gatív csehszlovák és nemzetközi értelmezéssel és visszhanggal is. – Az MSZMP PB határozata az volt, hogy ha a szovjet és a többi párt kívánja, a magyar is részt vesz a drezdai tanácskozáson, bár nem sok értelmét látja – az a vélemény, hogy nehéz jó variánst választani, de talán mágis az lenne a jó, ha Csehszlovákia szomszédos országainak képviselõi vennének részt rajta. Tehát, ha a románok nincsenek képviselve, akkor a bolgárok nélkül...”12. BREZSNYEV válaszában kö-zölte, hogy egyetért a magyar javaslattal, ZSIV-KOV (a bolgár KP elnöke, P.I.) amúgy is hat napra Törökországba utazik, így könnyû lesz neki megmagyarázni, miért nem hívták meg Drezdába. Hogy, hogy nem, március 23-án Drezdában mégis ott volt ZSIVKOV, a bolgár párt vezetõje. Ennyit BREZSNYEV szavahihetõségérõl. A Magyar Szocialista Munkáspárt politikai bizottsága egyébként március 19-én vitatta meg a drezdai tanácskozáson való részvétel kérdését, a már említett állásfoglalást hozva. A vita során többen fölvetették, hogy egy ilyen tanácskozás komoly károkat okozhat a cseh-szlovák kommunista párt célkitûzéseinek. Ront-ja hazai presztízsét, és a régi, leváltott, szektáns pártvezetõk malmára hajtja a vizet. Arról nem is beszélve, hogy komoly károkat okozhat a ma-gyar törekvéseknek is. Románia résztvételének kérdését nem érintették. A résztvétel fölvetése BREZSNYEVnek egyértelmûen KÁDÁR János ötlete és javaslata volt. Meggyõzõdésem, hogy ezzel Magyarország várható bírálatát, amellyel sem a németek, sem a bolgárok nem nagyon fu-karkodtak, akarta eliminálni. Arról nem is be-szélve, hogy formailag tökéletesen igaza volt. Természetesen, csak ha figyelmen kívül hagyjuk azt a „csekélységet”, hogy egy független, ráadásul a második világháborúból gyõztesen kikerült (1968-ban már nem lehetett ezt a tényezõt sem figyelmen kívül hagyni) ország és párt belügyé-nek számító kérdéseibe való nyílt beavatkozásról volt szó. Közbevetõleg megjegyzem, ez a „szempont” egyik szuperhatalomnak sem jelentett különösebb problémát a csehszlovák ügy során.

Bulgária – akárcsak Románia – nem volt közvetlenül határos Csehszlovákiával, ezért a közvetlen biztonságának érve sem indokolta részvételét sem a vitákban, sem a katonai akcióban. E kérdést tekintve KÁDÁR János javas-latának tökéletesen igaza volt. A bolgár pártve-zetõk a legortodoxabb sztálinisták közé számítottak. A szovjet kommunista párt politikai bizottsá-gának héjái bizton számíthattak rájuk a nemzet-közi viták során. Ezt pedig a csehszlovák kérdésben esetenként ingadozó, néha „galambnak” tûnõ BREZSNYEV sem hagyhatta számításon kívül. Elõdeivel ellentétben õ soha nem volt egyed-uralkodó helyzetben.

A drezdai tanácskozást követõen Ro-mánia bevonásának szükségességét KÁDÁR Já-nos sem szorgalmazta tovább, bár tisztában volt vele, hogy DUBÈEK iránti, ekkor még meglévõ rokonszenvével egyedül maradt a porondon. A következõ, 1968. május 8.-i moszkvai tanács-kozáson Walter ULBRICHT és Todor ZSIVKOV nem is késett azonnal tudomására hozni.13 A további lépéseket már az „ötök” (Szovjetunió, NDK, Lengyelország, Magyrország és Bulgária) tették meg. Az érdekesség kedvéért megjegyezem, hogy egyetlen magyar katonai okmány sem használta a megszállás tervezése, végrehajtása során a Varsói Szerzõdés megnevezést, vé-gig “„szövetséges erõk”-rõl beszélt. A gyakorlati munkákat is GRECSKO marsall szovjet honvédelmi miniszter irányította a Varsói Szerzõdés fõparancsnoksága helyett. Románia kihagyása miatt a Varsói Szerzõdés helyett más megne-vezést, vagy ha úgy jobban tetszik, címkét kellett használni. Ugorjunk néhány hónapot a történet idõrendjében.

1968. augusztus 21-én a kora reggeli órákban CEAUªESCUt is – a nyugati országok, a NATO vezetõihez hasonlóan – meglepte és alaposan megijesztette a „szövetséges” csapatok ag-ressziója. Erre utalnak a következõ napokban nagy gyorsasággal elmondott beszédei és Ro-mánia katonai védelmének megerõsítése érde-kében hozott intézkedései. Ezekre most nem térünk ki. Félelmét csak fokozhatta a nyugati sajtó. Sorozatos cikkekben említették, tárgyalták Románia fenyegetettségét.14 Az igazságnak tartozunk annyival, hogy megállapítsuk, a sajtóban megjelent szovjet csapatmozgásokról szóló nyugati jelentések többsége a tényleges helyzet téves értelmezésén alapult. A lembergi és odesszai szovjet katonai körzetek egyes hadosztályai résztvettek Csehszlovákia megszállásában, ezért mozogtak. Utólag megállapítható, hogy Románi-át semmilyen veszély nem fenyegette. Románia akkori stratégiai helyzetét össze sem lehet hasonlítani Csehszlovákiáéval. És a párthûséget te-kintve is „szilárd” államnak számított. Cseh-szlovákia – azaz Csehország – valósággal beékelõdik Németország középsõ területeibe. Nem véletlenül jelentette ki a múlt század elején CLAUSEWITZ, hogy akinek a Cseh-erdõ – mai nevén: ©umava – a bitokában van, az uralja a német síkságot. Erre az elõnyre a szovjet katonai vezetésnek mindenáron szüksége volt. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a hatvanas évek második felében kezdte meg a szovjet vezérkar tervezni az újonnan rendszerbe állított közepes hatótávolságú ballisztikus rakétáinak a telepítését. E nukleáris robbanófejjel ellátott rakéták ideális kilövõhelyének tûnt a ©umava hatalmas erdõségekkel borított területe. Nyugat- Csehország középhegységeibõl Portugáliától Skóciáig mindent le lehetett fogni. E célokat GRECSKO marsall nagyon pontosan megfogalmazta 1968. szeptember 4-én, két héttel a megszállás után, CZINEGE Lajos magyar honvédelmi miniszternek Moszkvában, egy tárgyalás során. „Jelenleg Közép-Európában a legfontosabb a kezünkben van... a NATO megzava-rodott és még mindig nem tért magához. Félnek komolyabb ellenintézkedéseket tenni...” Késõbb így beszélt: „A Varsói Szerzõdés hadseregeinek hadászati helyzete jelentõsen megjavult azáltal, hogy ebben az irányban erõfölényre tettünk szert...”15 E néhány mondat is jól jelzi, mit jelentett akkor Csehszlovákia. Románia ezzel szemben gyakorlatilag nem jelentett sem veszélyt, sem elõnyt a szovjetek számára. Minden oldalról „szocialista” országok vették körül, ezért eszükbe sem jutott, ahogy több nyugati lap is emlegette, egy füst alatt „lerendezni” a román kérdést is.

Mindettõl függetlenül úgy tûnik, CEAU-ªESCU vagy valóban megijedt, vagy rájött, hogy ezt a helyzetet kihasználva nagyszerûen tudja Románia függetlenségét a világ közvéleménye elõtt demonstrálni és ezt követõen learatni az ebbõl fakadó elõnyöket. Ráadásul megértette, hogy e lépéssel az országa lakosságának nagy részében élõ szovjetellenességre építve, saját népszerûségét is jelentõsen növelheti. A lényeg: azonnal reagált az eseményekre. A szokásos szónoklatokon túlmenõen augusztus 24-én teljes harckészültségbe helyezték a román hadsereg je-lentõs részét. Mozgósították a tartalékos tiszteket. Megkezdték a 200.000 fõs nagyságúra tervezett népi milícia felfegyverzését és kiképzését. Az er-délyi 3. hadsereg fölkészült egy esetleges magyar támadás visszaverésére, az elsõ és második lép-csõben 2–2 hadosztályt, mintegy 250 harckocsit csoportosítva.16 Ezzel egyidõben Jugoszlávia is jelentõs erõket, 6 hadosztályt, 450 harckocsit vo-nultatott föl a magyar határ irányába.

A magyar katonai vezetés elõtt nyilvánvaló volt, hogy mind a román, mind a jugoszláv katonai lépések elsõsorban védelmi jellegûek. Mégsem tudták a Magyarország határainak irányába csoportosult összesen 10 hadosztálynyi erõt, mintegy 700 harckocsival, figyelmen kívül hagyni. Már csak azért sem, mert a a Magyar Néphadsereg akkori erõcsoportosítása nyugati irányú volt. A román és jugoszláv határ mentén csak keretalakulatok, iskolák és hadtápintéz-mények állomásoztak, illetve voltak.

Az is fokozta veszélyérzetüket, hogy amíg a NATO és a semleges országok irányába hatékony magyar felderítés folyt és ennek eredményeként a magyar vezérkar meglehetõsen pontos adatokkal rendelkezett az NSZK, vala-mint Ausztria, Jugoszlávia politikai és katonai lépéseirõl, addig szinte semmit sem tudott a ro-mán helyzetrõl. A Varsói Szerzõdés belsõ szabályozásai szerint ugyanis a tagországok egymás ellen semmilyen irányban és semmilyen terüle-ten nem folytathattak katonai hírszerzést, felde-rítést. E helyzet negatívumai a megszálláskor azonnal kiütköztek. Kiderült, hogy még a szovjet vezérkar által a csehszlovák fegyveres erõk hely-zetérõl átadott adatokban is rengeteg tévedés volt. A magyar vezérkar sürgõsen pótolni akarta a hiányokat. Úgy tûnik, hasonló lépésre kénysze-rült a román vezérkar is. Akkor szolgálatot teljesítõ magyar határõr tisztek szerint ugyanis azokban a napokban feltûnõen sok román hírszerzõ érkezett turistaként Magyarországra.17 Azt is számításba kell venni, hogy mindkét ország katonai vezetésében, ha óhatatlanul is, de mû-ködött és hatott a történelmi ellentétek lélektani hatása. Megállapítható azonban, hogy a magyar lépések elsõsorban önmegnyugtató jellegûek voltak, mivel sehol sem lépték túl a tervezés szintjét. Elsõnek a Magyar Néphadsereg „harc-készültségi szintjének fokozására” intézkedtek. E nagyon harcias színezetû megfogalmazás a valóságban azonban nem jelent többet, mint az amúgy is mindenütt meglévõ szolgálatok gyakoribb ellenõrzését, a kidolgozott tervek pontosí-tását és így tovább. Egyik feladat sem lépte túl a laktanyák kerítéseit és nem igényelt többletkiadásokat.

Mint részleteztem, Magyarország nem rendelkezett Románia irányába semmilyen saját felderítõ adattal. A szovjet vezérkar pedig e kérdésben egyetlen tájékoztató adatot sem adott át. Ezért sürgõsen meg kellett tervezni legalább a határmenti román területek légi felderítését, mégpedig úgy, hogy a magyar gépek ne lépjenek be a román lég-térbe, csupán a határ mentén repüljenek. Több MIG–15-ös típusú felderítõ géppel tervezték meg a „bepillantást”. A terveket azonban nem realizálták. Az elképzelések szerint megközelítõen A-rad–Nagyszalonta–Nagyvárad–Érmihályfal-va–Nagykároly–Szatmárnémeti–Halmi vonala mögé mint-egy 10–20 km-re belátva lehetett volna nyomon követni az esetleges csapatmozgásokat.18

Ezzel egyidõben a vezérkar kidolgozta az úgynevezett „DELTA” tervet, amely szintén vé-delmi jellegû volt. A Magyar Néphadsereg moz-gósítását, felvonulását és védelemre való berendezkedését tartalmazta, nagy vonalakban, arra az esetre, ha az országot egyidejûleg érné támadás nyugatról, délrõl és keletrõl. Konkrét ellenséget a terv sehol nem nevezett meg. A „DELTA” terv szerint négy nagyobb hadászati-hadmûveleti csoportosítást létrehozva, egyidejûleg kellett volna folytatni a Csehszlovákia megszállásával kap-csolatos feladatokat, illetve megszervezni a védelmet a Dunától délre a Kis-Alföldön, déli irányban a Duna–Tisza közepén és keleti irányban a Nagy-Alföldön.19

A terv a Magyar Néphadsereg összes erõ-it, továbbá az ország mozgosítható tartalékait szá-mításba vette. Érdekessége, sõt figyelemre méltó vonása (!), ugyanakkor nem számolt az ország területén állomásozó szovjet csapatokkal, a „Déli Hadseregcsoport” erõivel, pedig ezek jelentõs ré-sze éppen az Alföldön (pl. Debrecenben stb.), illetve a Duna–Tisza-Közén (pl. Kecskeméten, Kalocsán stb.) volt elhelyezve. Ez már önmagá-ban is bizonyítja, nem reális, valóban végrehajt-ható okmányokról, hanem – megismétlem – ön-megnyugtató papírmunkáról volt szó.

A magyar katonai vezetést azonban a román–jugoszláv katonai lépések, vagy az akkor, a sajtóban gyakran fölidézett „kisantant” réme nem hagyta nyugton. (Megjegyzem, hasonló fé-lelemre utaló nyomot egyetlen politikai okmányban sem találtam.) Ennek tudható be, hogy CZINEGE Lajos magyar honvédelmi miniszter 1968. szeptember 4-én, a megszállást követõ elsõ találkozón, azonnal fölvetette GRECSKO mar-sallnak, hogy „Szeretnénk ismerni a szovjet ve-zetõ értékelését az európai katonapolitikai hely-zet alakulásáról. Hogyan értékelik Jugoszlávia és Románia részérõl foganatosított intézkedéseket? ...Mi nem vagyunk idegesek, de a déli határain-kon 9–10 hadosztály vonult fel. A szovjet vezetõk véleményének ismerete erõsítené pozíciónkat...” GRECSKO csak hosszadalmasabb ál-talános eszmefuttatást követõen tért rá a válasza érdemi részére: „CEAUªESCU most veszélyben érzi magát, attól tart, hogy csapataink Romániá-ba is bevonulhatnak. Ijedtében most megmutatta igazi arcát...” Majd tovább folytatva rámutatott, hogy Jugoszláviában is hasonló a helyzet. Szov-jet részrõl pedig semmilyen lépést nem terveztek és nem terveznek ellenük.19 Bár nem mondta ki, de sugallta, hogy amíg a szovjet csapatok Ma-gyarországon vannak, a magyar katonai vezetés ne tartson sem Romániától, sem Jugoszláviától. A továbbiakban, 1968 végéig a román kérdés egyetlen tárgyaláson sem merült föl többé.

1998. április 14.
 

Jegyzet

 
1. Samuel P. HUNTINGTON: Civilizációk háborúja? In: Külpolitika: 1995. 3–4. sz. p. 183–204.

2. Tévedés, hogy CEAUªESCU nem akart bevonulni Csehszlovákiába. Interjú KIRÁLY Károllyal. In: Magyar Fórum. 1990. II. 17. p. 10.

3. Rudolf PIKHOJA és Vladimir VOLKOV orosz történészek Prágában 1994. április 18–20–án elhangzott elõadásai nyomán.

4. Országos Levéltár (továbbiakban: OL) 288./f/47/743. f. 1–5.

5. OL. Ugyanott. f. 8–13.

6. OL. Ugyanott. f. 14–16.

7. Ugyanott.

8. Magyarország történeti kronológiája IV. 1944–1970. Akadémiai Kiadó, Budapest 1982, p. 1129.

9. OL. 288. f/47/743. f. 33–35.

10. OL. Ugyanott. f. 42.

11. OL. Ugyanott. f. 43.

12. OL. Ugyanott. f. 44–45.

13. SIPOS Péter: KÁDÁR János és az 1968. évi bevonulás. In: História. 1992. 8. sz. p. 22–25.

14. Hadtörténeti Levéltár MNVK. 2. CSf-ség, Katonapolitikai napi sajtótájékoztató. 1968. 196–220. sz.

15. Magyar Honvédség Központi Irattára (továbbiakban: MHKI) 5/12/12. sz. csomag 55. sz. irat. Feljegyzés az MNK és a SZU honvédelmi mi-niszterek 1968. szept. 4.-i tárgyalásáról.

16. MHKI 5/12/43. sz. csomag 45., 46., 47. sz. iratok.

17. KOVÁCS Jenõ ny. hõr. alezredes közlése.

18. Ua. mint 16. sz. jegyzet.

19. MHKI 5/12/24. sz. csomag. MNVK. 3. Csf-ségnek a DELTA tervre vonatkozó okmányai.

20. Ua. mint a 15. sz. jegyzet.