|
(Kivonat)
1998-ban, a Kézdialbisban végzett régé-szeti kutatások feltárták a református templom négy építési periódusát. Az el-ső építési periódus a 13. századra tehető, ezt a 15. század folyamán késő gótikus stílusú újjáépítés követi. A templombelső legfontosabb régészeti lelete a románkori keresztelőmedence volt, amelyet a reformáció után a templom padlózata alá temettek. A kutatások eredményei újabb adatokat szolgálnak a középkori Három-szék településtörténetéhez.
*
Kézdialbis Sepsiszentgyörgy és Bereck között félúton, a Bodoki-hegység aljában, a hasonnevű patak völgyében fekvő kis falu. Okle-velek 1539-ben említik először, Albis néven.2 Temploma a falu központi részén, egy dél felé lejtő alacsony halmon emelkedik. A jelenleg álló csarnoktemplom hajóból, valamint az ezzel azo-nos szélességű sokszögzáródású szentélyből áll. Ovális alakú, válogatott helyi homokkőből rakott védőfal övezi, amely nagyrészt még ma is mintegy 2–2,5 méter magasságban fennáll, de a dél-keleti oldalon romos. A bejáratnál egy barokk stílusban épült torony emelkedik, amely a középkori bejárat helyén áll, és amelynek falából egy 1637-ben elhelyezett feliratos követ őriz a Székely Nemzeti Múzeum kőtára.
1998 előtt a templomban nem történt részletes kutatás. ORBÁN Balázs nem járt Albis-ban, az általa közölt információk inkább anekdotikus jellegűek, mint helyi tapasztalat eredményei.3 Az albisi templom a szakirodalomban csak az 1990-es években jelenik meg. Két, majdnem egyidőben megjelent mű is foglalkozik vele, a székelyföldi teplomerődök kérdésének kapcsán. Mindkettő csak a művészettörténeti szempontokat figyelembe véve közöl egy-egy leírást. Építését a 15. század végére4 vagy a 16. század első felére teszik.5
A kutatásra a templombelső faanyagának Merullius lacrimans (Könnyező házigomba) általi megfertőzése okán került sor. A meggyengült karzatok tartóoszlopai, valamint a még álló falak korlátozták a kutatott felületet. Ennek ellenére elmondható, hogy a templom legfontosabb építési periódusait sikerült meghatározni (1. ábra).
1. periódus (2/1). A legkorábbi építmény egy körülbelül 14,5–15 méter hosszú és 5,20 méter széles belvilágú csarnoktemplom volt. Félköríves szentélyének hossza 5,35 m, szélessége 4,75 m volt. A szentélyt a hajótól diadalív választotta el. Méreteire és alakjára ma már csak a szentély alapmaradványaiból, valamint a nyugati zárófal alapozási árkából következtethetünk. A sekély alapozási árkok feneke a jelenlegi földfelület alatt 1,10 m-rel található, de a középkori járószinthez viszonyított mélysége alig 0,45 m. Az alap az alapozási árokba dobált, kevés meszet tartalmazó malterrel összekötött homokkövekből készült. Szélessége a szentély hajlatában, az egyetlen helyen, ahol a legépebben megmaradt, 1,10 m. Ugyanitt kerültek elő a fal maradványai is. Amennyire az egyetlen fennmaradt kősorból következtetni lehet, a fal az alapozás külső szélére, egyenes felületükkel kifelé helyezett, válogatott helyi homokkövekből épült, emplektontechnikát alkalmazva. Szélességét nem ismerjük, mivel a belső falfelület nem maradt fenn. Kötőanyaga ugyanaz a viszonylag kevés meszet tartalmazó malter, amelyet az alapokhoz is alkal-maztak. Vakolat a még meglévő falfelületen nem került elő, mint ahogy nem voltak erre utaló nyomok a közvetlen rétegekben sem.
A templom északi oldalán kerültek elő a sekrestye alapjának maradványai. A 2,05 x 2,10 m belvilágú építmény alapjának szélessége és kidolgozása azonos a temploméval. Keleti fala mintegy a diadalív kifelé történő meghosszabbítása, vagyis a sekrestye nem a szentélyhez, hanem magához a hajóhoz csatlakozott. Padlószintjét az utólagos bolygatások miatt nem sikerült megállapítani.
A templom padlóját lapos homokkövekkel rakták ki, a kövek közötti réseket homok-kal tömték be. A padlózat nyomai az 5–12. m között jól kivehetőek voltak, egyes esetekben a kövek a helyükön kerültek elő.
A felhasznált ásatási módszerek, valamint az későbbi temetkezések miatt a feltárt sírok közül csak hármat sikerült az első templom temetkezései közé sorolni. Az 1,45 m mélységben eltemetett fiatal nő sírgödre (1. sír) jól kivehetően a korabeli padlószint alól indul. A 2. sír körvonalát nem lehetett pontosan megállapítani, de 1,32 m mélysége, valamint az a tény, hogy fölötte a következő építési fázis magasított szentélylépcsője húzódik, az előbbivel egykorúnak mutatja. Egykorúságuk mellett szól az is, hogy egy későbbi sír mindkettőt átvágja. A legegyértelműbb az 1,50 m mélyen feltárt 3. sír helyzete. Az egykor a szentélyzáródástól kb. 2 m-rel keletre, vagyis a templomon kívül ásott sírt a második (ma is álló) templom szentélyzáródásának alapja átvágja. A sírok közös jellemzője, hogy koporsós temetkezések, amelyek mellékletet nem tartalmaznak. Leletek hiányában nem lehet korukat pontosan meghatározni.
Az eddig leírtakat összegezve megállapítható, hogy Kézdialbis első kőtemploma román stílusban épült. Építési ideje a 13. század második felére tehető, azzal a kitétellel, hogy pontosabb kormeghatározó elemek hiányában nem kizárt egy későbbi, a 14. század elejére tehető datálás sem. A hajóhoz ragasztott sekrestye nem egyedülálló a románkori építészetben. Hasonló megoldások a románkori építészeti stílus egész elterjedési területén előfordulnak. A legközelebbi példa a Cenk tetői Brasovia várban feltárt, Szt. Lénárd tiszteletére, a 13. század folyamán épült templomnál található.6
1. a. periódus. A román stílusú templom alfázisát képezi a szentélyhez toldott támpillér. A sekély alapozás, a gyenge minőségű kötőanyag, valamint a domboldal lejtése miatt szükségessé vált egy támpillér építése. A templom tengelyétől 12°-kal észak felé elhajló támpillért nagyméretű homokkövekből építették. Alapja 0,40 m-rel mélyebbre ásódott a falénál. Szükségességét igazolja, hogy hasonló támpillér erősíti meg ugyanabban az irányban a templom védőfalát is.
2. periódus (2/2). Idővel a román stílusú templom kicsinek bizonyulhatott a közösség számára, ezért sor került az átépítésére. A régi templom falait lebontották, mint ahogy azt a feltárt alapozási árkok is bizonyítják. Az eredeti szélesség megmaradt, de az új templomot nyugati irányban körülbelül 3 m-rel, keletre pedig 2,8 m-rel megnyújtották. A diadalív helyzete is megváltozott, mintegy 0,5 m-rel keletebbre került. Az újonnan épített sokszögzáródású szentély szélessége megegyezik a hajóéval. A templom belvilága így 21,6 x 5,2 m lett. Nagyobb gond fordítódott az alapok ásására, amelyek mélysége eléri az 1,3 m-t, valamint a lejtő miatt omlásveszélynek kitett szentélyzáródásnál az 1,5 m-t. Ugyanebből az okból kifolyólag épültek meg a szentély támpillérei is. A 0,9 méter vastag falak építéséhez felhasználták a korábbi templom kőanyagát. A falazás technikáját nem lehetett megállapítani, feltételezhető, hogy azonos volt az első templom építésekor felhasznált módszerrel.
Nyugati bejáratát egyszerűen megmunkált, homokkőből faragott, csúcsíves ajtókeret keretezi. Hasonló lehetett déli bejárata is, amely a későbbi átalakítások során megsemmisült. Helyét ma csak lekerekített sarkú, téglalap alakú, 1,8 m hosszú, 0,74 m széles küszöb mutatja. A padlózat homokágyban nyugvó lapos homokkővel volt kirakva. A szentély padlója magasabban állt a templomhajónál, lépcsője két sor, malterrel összekötött kőből készült. Mennyezetét idomtéglákból kialakított boltívek alkották. A lebontott bordák indítása ma is látható a falban.
A templom átalakítása maga után vonta a sekrestye átalakítását is. A nyugati, általában osszáriumnak használt, trapéz alakú, 2,9 m hoszszú, 1,94–2,16 m széles helyiség építésekor részben felhasználták a románkori sekrestye nyugati és északi falának alapozását. A keleti helyiség, a tulajdonképpeni sekrestye szabálytalan sokszög alakú, hossza 3,7–3,84 m, szélessége 2,04–2,28 m. Falvastagsága az alapnál 0,8 m. Innen nyílt az időközben elfalazott sekrestyeajtó, amelynek kőből faragott küszöbe 0,3 m-rel a jelenkori talajszint alatt található. Érdekessége, hogy ajtaját egykor két eltolható gerendával lehetett lezárni. A két helyiség járószintjét nem lehetett megállapítani. Belsejükben nem kerültek elő régészeti leletek. Bizonytalan a nyugati helyiség osszáriumként való besorolása, egyrészt, mert a belsejéből alig került elő csontmaradvány, másrészt mert a sírok betöltésében nagy mennyiségű, a temetkezések által megbolygatott, utólag visszatemetett csont került elő. A nyugati helyiség pontos szerepét az utólagos kutatás hivatott eldönteni.
A templom belsejében a második építési periódus temetkezései a leggyakoribbak. A temp-lomon kívül nem került még sor a cinterem teljes feltárására. A rétegek elhelyezkedése alapján a templomhajó feltáratlanul maradt sírjai, vala- mint a 4. és 6. sír tartozik a második építési pe-riódushoz. A 4. sír (mélysége 1,90 m) függőleges körvonalait nem lehetett megállapítani, de az a tény, hogy az itt eltemetett gyermek sírgödre metszi az 1. sírt, későbbi temetkezésre utal. A 6. sír a szentélyben táródott fel. Az utólagos bolygatásnak kitett sírból csak a gerinc, bordák és egy alkarcsont került elő, így méreteit és nemét nem lehetett megállapítani.
A templom második építési periódusa a későgótikus építkezési stílus jegyeit hordozza magán. Erre utal a sokszögzáródású szentély, a nyugati homlokzat csúcsíves ajtókerete, a szen-tély csonkított állapotban fennmaradt ablakai, a sekrestye bejáratának vállköves kőkerete, valamint az ehhez hasonló szentségtartó fülke kő-kerete is. Építési ideje a 15. század második felére tehető, de kormeghatározó leletek hiányában szűkebb időintervallum nem állapítható meg.
3. periódus. (2/3). Feltehetőleg a 16–17. század folyamán kerülhetett sor a templom újabb átépítésére. A lélekszám növekedése, valamint a reformáció következtében a szertartásrend válto-zása újabb átalakításokat tehetett szükségessé. Az átépítés legfontosabb eleme a déli oldalhoz ra-gasztott, 3 x 3,45 m belvilágú portikusz volt. Alapjának 0,6 méteres szélessége feltehetőleg megegyezik falának vastagságával. A 0,75 m mélyre ásott alapozási árkokban az építkezés során széles körben felhasznált homokkövet jó minőségű, sok meszet tartalmazó malterrel kötötték össze. Falainak magassága nem állapítható meg, de feltehetőleg azonos lehetett a hajóéval. A portikusz építésével függ össze a templomhajó félköríves záródású ablakainak a létrehozása is. Ugyancsak ekkor kerülhetett sor a szentély boltíves mennyezetének a lebontására. A kutatások ez irányú kiterjedésének hiányában még nem biztos, de feltételezhető, hogy ekkor került sor a sekrestye lebontására, ajtajának elfalazására és az alapjaira támaszkodó támpillérek építésére. Az ekkor mintegy 0,15 m-rel megemelt padlószint alól indul a templombelső utolsó temetkezésének minősíthető 6. sír. A 2 m mélyre, koporsóba eltemetett idősebb nő sírja a koporsószegeken kívül mellékletet nem tartalmazott.
Az átépítés idejével kapcsolatban némi támpontot nyújthat a kaputorony falából előkerült, a torony 1637-ben történt átépítését rögzítő kőtábla, de a két építmény egykorúságának megállapítására további kutatások szükségesek.
4. periódus (2/4). Az írásos adatok hiá-nyoznak a templom utolsó átépítéséről is. A feltehetőleg a 18. század folyamán végrehajtott mű-velet csak a déli portikuszt érintette. A korábbi építményt lebontották, helyette egy 4,3 x 6 m belvilágú, a hajóval azonos magasságú portikusz épült. Falainak vastagsága 0,6 m. A portikusz szélességének növelését csak úgy lehetett elérni, hogy falait a hajó déli ablakainak keretei mellől indították (a keleti fal részben fedi is az ablakkeretet). Jelenlegi állapotában síkmennyezetű épület, amelyben a legénykarzat található.
A templombelső legfontosabb régészeti lelete a románkori templom keresztelőmedencéje7 és annak talapzata8 (4/5). A kettős tagoltságú, szabálytalan nyolcszögletű keresztelőmedencét vöröses rákosi vagy magyarhermányi andezitből faragták (4/1. ábra). Közepén egy erősen tagolt félkörös keresztmetszetű borda fut körbe. Oldalainak felületét középtájon elhelyezett kétsoros, ún. farkasfog díszíti. Hasonló díszítőmotívum található a 13. századra datált marosszentimrei református templom déli bejáratának ajtókeretén.9 Az egyik szélesebb oldal alsó részén kereszt alakú jel látható, amelynek párja megtalálható a talapzaton is. A jel a két rész összeillesztését könnyítette meg, egyúttal bizonyítva azt is, hogy az együttes egy távoli kőfaragóműhelyben készült. A keresztelőmedence felső része sérült, feltehetőleg a reformáció után csonkították meg. Megtalálásának helyére – a diadalívtől körülbe-lül 1,5 m-rel nyugatra, a templom tengelyéhez viszonyítva kissé délre – a harmadik építési periódus során kerülhetett be. A gödör, amelybe eltemették, a templom harmadik, 16–17. századi padlószintje alól indul. Feltárásának helye utalhat eredeti helyzetére is, hiszen előkerülési helyén semmilyen építészeti funkciót nem viselt, valamint kevésbé hihető, hogy ezt a körülbelül 250 kg-os, a református szertartás szempontjából értéktelen kőtárgyat a munkásoknak okuk lett volna elmozdítani.
Andezitből faragták a lekerekített sarkú, téglalap alakú talapzatot is (4/3). Közepén 22 x 26 cm méretű, téglalap alakú lyuk szolgált a keresztelőmedence csapjának befogadására. Felső felületét a szélektől 5 centiméterrel bennebb futó, mélyített szalag díszíti, amely a sarkoknál félkörívek által átmetszett hegyesszögekbe megy át. Erre a díszítőmotívumra az áttanulmányozott szakirodalom nem szolgált analógiákkal. A talapzat a szószék mellett, a templom tengelyétől északra, a harmadik építési periódus padlószintjén került elő. Itt, a református templomok belső térelrendezését véve alapul, az úrasztala alapjául szolgálhatott, míg a későbbi padlószintfeltöltések során véglegesen el nem temetődött. Közvetlenül a talapzat mellett, azonos szinten, egy sötétszürke, finoman iszapolt, fazekaskorongon készített, becsipkedett peremű fazék töredékei kerültek elő (4/4). Kora az analógiák alapján a 16–17. századra tehető, helyzetével mintegy bizonyítva a talapzat idehelyezésének korát.
A kézdialbisi templom részletes régészeti kutatása, az eddig feltárt: gelencei, rétyi, kilyéni, gidófalvi, Árkos–Szentegyházashely-i, dálnoki, vargyasi templomok mellett újabb adatokkal szolgál a háromszéki egyházi építészet tör-ténetéhez. Megkérdőjelezi az eddig megjelent szakirodalom által közölt kormeghatározásokat, újabb távlatokat nyitva a középkori Háromszék településtörténetének kutatásához. A régészeti feltárások bebizonyították, hogy habár Albis nem szerepelt az 1332–1334-ben összeírt pápai dézsmajegyzékben, a település területén már állott egy román stílusban épült templom.
Az Albisban megfigyeltek alapján szükségessé válik a későn, a 16. század folyamán elő-ször említett települések templomainak kuta-tása, esetleges korábbi építési periódusaik megállapítása érdekében.
Jegyzet
1. A kutatásban részt vettek : BARTÓK Botond – régész (Kovászna Megyei Műkincsvédelmi Hivatal), BORDI Zs. Loránd – régész (Székely Nemzeti Múzeum), OLASZ Gabriella – műépítész (Műkincsvédelmi Hivatal), KÓNYA Ádám – műemlékvédelem (Székely Nemzeti Múzeum), JÁNÓ Mihály – művészettörténész (Művelődési Felügyelőség), HASZMANN Pál – muzeográfus (Csernátoni Tájmúzeum)
2. BÁLINTH Gyula. Kovászna megye történeti helységnévtára, Aluta VIII–IX (1976–1977), 123. A forrás megjelölése nélkül.
3. ORBÁN Balázs. Székelyföld leirása... III., Pest, 1869, 185.
4. TÜDŐS S. Kinga. Erdélyi védőrendszerek a XV–XVII. században (Háromszéki templomvárak), Budapest, 1995, 60.
5. GYÖNGYÖSSY János – KERNY Terézia – SARUDI SEBESTYÉN József. Székelyföldi vártemplomok, Budapest, 1995, 144.
6. KEÖPECZI SEBESTYÉN József. A Cenk-hegyi Brasovia-vár temploma, Erdélyi Tudományos Füzetek, 121. szám, 1940, 4–5.
7. Méretei: magassága 0,95 m, szájának átmérője 0,38 m
8. Méretei: hossza 0,97 m, szélessége 0,80 m, magassága 0,19 m
9. ENTZ Géza. Erdély építészete a 11–13. században, Kolozsvár, 1994, 22. kép. ACTA - 1998 (A Székely Nemzeti Múzeum, a Csíki Székely Múzeum
és az Erdővidéki Múzeum Évkönyve) |
Elektronikus Könyvtár 
