|
(Kivonat)
A szerzők kilenc, Alsó- és Felsőcser-náton területéről előkerült középkori sar-kantyút mutatnak be (13–15. század). A jelenleg a Csernátoni Múzeumban őrzött sarkantyúk leírása és koruk meghatáro-zása mellett megpróbálják rögzíteni a kö-zépkori Csernáton települési viszonyaihoz fűzhető adalékokat.
*
1964 és 1975 között Alsó- és Felsőcser-náton területéről kilenc különböző sarkantyú tö-redéke került a helyi múzeum gyűjteményébe. A leltárba vett leleteket a múzeum munkaközössé-ge gondosan raktározta, megőrizte, és a szakemberek számára restaurálás és tanulmányozás vé-gett átengedte.
A sarkantyúk csoportja csak egy kis ré-szét képezi a gazdagnak mondható középkori, vasból készült leletanyagnak. A Csernátoni Mú-zeum a fenti anyag mellett őriz: nyílhegyeket, lándzsákat, tőr- és késtöredékeket, zablákat és más lószerszámokat, csatokat, vereteket, szerszá-mokat, háztartási eszközöket stb.
A különböző műveltségek, népek, népcsoportok ilyen jellegű tárgyi emlékanyaga lépten-
nyomon felszínre kerül vidékünkön, elegendő figyelemmel kísérni régi településeink, az egykori faluhelyek területét mélyszántáskor vagy éppenséggel pincegödör, vermek stb. ásásakor. Az értékes leletanyagot kötelességszerűen össze kell gyűjteni még akkor is, ha szórvány-anyagként tartjuk számon, hiszen jó támpontoknak számíthatnak egy el-következő szakszerű ásatás tervezéséhez.
A leírásra kerülő sarkantyúknak is közös jellemzője, hogy valamennyi szórványos leletből származik, más régészeti anyag hiányában került elő. Ebből kifolyólag kormeghatározó szerepük csökkent értékű, leírásukon túl kénytelenek le-szünk megelégedni koruknak az ismert analógiák alapján történő megállapításával, valamint tele-püléstörténeti vonatkozásaikkal.
1. (2/1) Alsócsernáton 304. szám alatt a DAMOKOS Gyula kertjében (Múzeum-kert), a malom alapozásakor 0,55 m mélységben találta 1975-ben HASZMANN Pál1. A vasból készült sarkantyút előkerülésekor vastag rozsdaréteg bo-rította. Szárai erősen befelé nyomódtak, ezért feltételezhető, hogy eredeti szárnyílása 25–35 mm-rel nagyobb lehetett. Az ívelt szárak vízszintesek. A rövid rúd mintegy 5°-os szögben emelkedik ki a test síkjából, és a csatlakozásnál háromszög alakban kiszélesedik. A sarkantyú „tüskéje” egy 12 mm átmérőjú gömb, amelyen – noha erősen rozsdás – nem észlelhető tüske. A szárak végétől 2 mm-re fúrt lyukak szolgáltak a sarkantyú felerősítésére.
A vízszintes ívelt szárak, az egyszerű tüske Árpád-kori analógiákra mutatnak, az ehhez hasonló sarkantyúk ekkor nagymértékben elterjedtek voltak2. Formáját tekintve a Múzeum kertjében lelt sarkantyú nagy hasonlóságot mutat a Székesfehérváron 1848 decemberében feltárt, III. Béla (1172–1196) sírjában talált ezüstsarkantyúval3. A gömb alakú tüske azonban megkülönbözteti az ismert Árpád-kori sarkantyúktól, amelyek rombusz alakú tüskével, vagy egy hasonló gömböcskéből kinyúló egyszerű tüskével voltak ellátva. A fent elősoroltak alapján az Árpád-kori sarkantyúk közé soroljuk, a 12. sz. vége és a 13. sz. első fele közé eső időszakba.
2. (3/1) Felsőcsernátonban találták, elő-kerülésének helye és ideje ismeretlen4. Jobbol-dali szára már korábban tőből letörött. A szárak követik a sarok alakját, valamint enyhén fölfelé íveltek. A kiszélesedő szár vége gyűrűt alkot, amely a felerősítést szolgálja. A szárak találkozásánál a test megemelkedik, egy kb. 15 mm magas tompa háromszöget alkotva, amely a jobb felfekvést biztosította. A kb. 40 mm átmérőjű, hatágú, asszimetrikus csillag formájú taréj egy 25 mm hosszú, a testből vízszintesen kinyúló, majdnem teljes hosszában kettéosztott rúdon található.
Sarkantyúnk formája és kivitelezése alapján az Anjou-kor sarkantyútípusait idézi. Korát a 14. század első felére tehetjük5. Nagyméretű elterjedését bizonyítja az a tény is, hogy Erdély szinte minden középkori telepéről előkerültek hasonló példányok. Radu POPA6 az izakonyhai (Cuhea, Máramaros megye) nemesi udvar feltárása során hat ép vagy töredékes sarkantyút talált6. Kelet- és délkelet-erdélyi jelenlétüket a Bükszád- „Vápavár”-i7, Alsórákos–Tepő-i8, valamint a kilyéni9 leletek bizonyítják.
3. (2/2) A Csernátontól északnyugatra fekvő, a leletek alapján a 13–14. századra keltezhető Ika-vára10 alatti patak partjából gyűjtötte 1965-ben a Múzeumot alapító idősebb HASZMANN Pál11. Jobb szárának fele hiányzik. A megmaradt rész alapján szárnyílása kb. 75–80 mm lehet. A félkörös keresztmetszetű szárak erősen íveltek, és az ilyen típusú sarkantyúknál megszokott gyűrűben vágződnek. Ugyancsak megfigyelhető a szárak találkozásánál a lábbelin jobb felfekvést biztosító háromszög alakú kiemelkedés. A testből vízszintesen kinyúló rúd teljes hosszában be van metszve. Felső része csapott, végén 13 mm átmérőjű, félgömb alakú bütyök található, amelyet a tengely szel át. Az erősen rozsdás, 12 ágú, csillag alakú taréj átmérője 45 mm.
Sarkantyúnk az Anjou-kori sarkantyútípusok jellegzetességeit hordozza magán. Félkörös ívű szárai, egyszerű felfogásmódja korát a 14. század első felére valószínűsíti12.
4. (4/1) Felsőcsernátonból, az „Elesítő kő” nevű helyen gyűjtötte 1964-ben id. HASZMANN Pál13. Bal szára letörött, jobb szára erősen benyomódott. A sarok görbületéhez idomuló szár erősen hajlott, vége a felerősítő gyűrű előtt könyököt alkot. A szárak találkozásánál megtalálható a nagyobb felfekvő felületet biztosító, tompa háromszög alakú kiemelkedés. A 47 mm hosszú kétosztagú, bütyökben végződő lemezes rúd nagyméretű taréj számára készült. Az asszimetrikus, nyolc ágú csillag alakú taréj utólagos pótlékként került még a középkorban az eltűnt eredeti helyére. Ezt a tényt látszik megerősíteni a taréj nagyméretű tengelynyílása, a tengelyt helyettesítő visszahajlított végű drót, valamint az a tény is, hogy mérete miatt nem foroghat szabadon.
Formája és kivitelezése az Anjou-korba sorolja, korát a felfogógyűrű előtti könyök alapján a 14. század második felére tehetjük14.
5. (3/2) Alsócsernátonból, a Múzeum mellett levő 305. számú ház, HASZMANN Pálné CSEH Ida kertjéből került elő. 1970-ben mélyszántás hozta a felszínre15. A taréj nélkül előkerült sarkantyú jobb szárának felerősítő gyűrűje töredékes, a bal oldali teljes egészében hiányzik. Szárai könyökben hajlanak meg. Találkozásuknál a háromszög alakban megemelkedő lemez két oldalán, mintegy 25 mm hosszan a külső felületre bemetszett párhuzamos rovátkák díszítik. A vízszintesen kinyúló, 25 mm hosszú, félkörös keresztmetszetű rúd hosszanti bevágását rozsda töltötte ki, amely, ahogy azt a restaurálás során tapasztaltuk, nem tartalmaz fémmagot.
Formáját és kialakítását tekintve hasonló a 2. pontnál leírt sarkantyúhoz, az Anjou-kor jellegzetességeit hordozza magán. Könyökformán behajló szárai alapján a 14. század második felébe sorolható16.
6. (2/3) Korát tekintve legfiatalabbnak az előzővel azonos helyen és körülmények között, a HASZMANN testvérek által 1972-ben talált sarkantyú számít17. Szárainak vége és taréja hiányzik. Eredeti szárnyílása mintegy 25–35 mm-rel nagyobb lehetett, mivel szárai erősen benyomódtak. Egyenes, lemezből kialakított szárai a végek felé kiszélesednek. Felerősítésüket más korbeli sarkantyúhoz hasonlóan csapszegekkel oldották meg, amelyek a sarkantyút egy szíjra rögzítették, és ezt csatolták fel a lábbelire. A szárak és a rúd csatlakozása fölött található egy, a testből magasabban kiemelkedő lemez, amely az Anjou-kori sarkanyúk háromszögletű megmagasításának továbbfejlődéséből alakult ki, és úgy, mint azok, a stabilabb felfekvést biztosították. Ezenkívül a felfogásban is szerepet játszottak. A kétosztatú rúd szárai a végük felé eltávolodnak egymástól, közöttük megőrződött a taréj tengelye.
Egyenes lemezei a 15. századra teszik, noha az ebben a században használt sarkantyúk jellemzője a hosszú rúd. NAGY Géza megfigyelésének köszönhetően, amely szerint: „az egyenes lemezű sarkantyúk lemezének szélessége fordítottan arányos a rúd hosszával”18, vagyis minél szélesebb a lemez, annál rövidebb a rúd, és fordítva, sarkantyúnkat nyugodtan keltezhetjük a 15. századra.
Meg kell még említenünk két sarkantyútaréjt. Az első egy jó állapotban fennmaradt, hatágú csillag formájú taréj, és az Ika-vára térségéből került elő, 1967-ben19 (4/2). A második ugyaninnen került elő, ismeretlen alkalommal. Gyengén megőrződött, nyolcágú csillag formájú20 (4/3). Formájuk és kialakításuk a 14. század második felébe helyezi őket21.
Ugyancsak az Ika-vára térségéből került elő egy, a 2. pontnál leírt sarkantyútípus jobb szárának töredéke (4/4)22, amely a hasonlóság alapján ugyancsak a 14. századra keltezhető.
Térképre vetítve a leletek előkerülési helyét, megfigyelhető, hogy azok három pontban koncentrálódnak (1).
Az alsócsernátoni DAMOKOS-kúria környékéről viszonylag szórtan előkerült három sarkantyú a DAMOKOS család, vagy más korábbi csernátoni nemesi család udvarházát, vagy inkább birtokközpontját engedi feltételezni. Az innen előkerült Árpád-kori sarkantyú alapján (2/1) jogosan következtethetünk arra, hogy ez a régészetileg még fel nem tárt udvarház már a 13. sz. folyamán létezett. További folyamatos létezését sem bizonyítja egyéb, mint a másik két lelet, amelyek a 14. sz. (3/2), valamint a 15. sz. (2/3) sarkantyútípusait képviselik. Ugyancsak az udvarház létét erősítik meg a mezőgazdasági munkálatok folyamán a környéken előkerülő cseréptöredékek.
Más a helyzet a felsőcsernátoni sarkantyútöredékek esetében. Ezek egy kivételével (3/1), amelynek előkerülési helye ismeretlen, mind az Ika-vára térségéből kerültek elő. Ez a tény kétféleképpen is magyarázható: vagy a ta- lajerózió során a várból lesodródott anyagról van szó, vagy pedig egy, a terepen eddig meg nem határozott udvarház létére enged következtetni. Azonban megtörténhet az is, hogy mindkét lehetőséggel számolni kell. Amennyiben a sarkantyúk valóban a várból származnak, úgy megerősítik a régészeti ásatások eredményeit23, valamint információkkal szolgálhatnak a vár használatáról is. A sarkantyúk tipológiája alapján feltételezhető, hogy a 14. sz. folyamán a várat állandó jelleggel lakták. A későbbi típusú leletek hiánya olyan következtetést erősíthetne meg, hogy a 15. sz. folyamán a vár, ha nem is volt teljesen elhagyott, nem szolgált állandó lakóhelyül. A fenti következtetések mindenképpen csak munkahipotézis jellegűek, tekintve a leletanyag szórványos voltát, de kiindulópontként szolgálhatnak az eljövendő kutatásokhoz.
Az „Elesítő kő”-nél előkerült sarkantyú a Bartafalva-pataka víznév által megőrzött település létét bizonyíthatja.
A sarkantyúk által nyújtott információk révén felvázolható egy részleges kép a középkori Csernáton települési viszonyaihoz, de ahhoz, hogy pontosabb adatokhoz jussunk, mindenképpen további kutatásokra lesz szükség.
Jegyzet 1. Gyűjtötte HASZMANN Pál. L.sz. A.6120. Méretek: hossza 70 mm, szárnyílás 40 mm.
2. NAGY Géza, A Szabolcsmegyei Múzeum középkori sarkantyúi; ArchErt., XVIII, 1898, 61.
3. PULSZKY Ferenc, Magyarország archeológiája; II. kötet, Budapest, 1897, 168, 176.
4. Gyűjtötte id. HASZMANN Pál. L.sz. A.6117. Méretek: hossza (taréj nélkül) 120 mm, szárnyílás kb. 70 mm.
5. NAGY Géza, i.m. 62.
6. POPA, Radu; ZDROBA, M., Şantierul arheologic Cuhea. Un centru voievodal din veacul al XIV–lea; Baia Mare, 1966, 23–25, fig. 15.
7. SZÉKELY Zoltán, Săpăturile din anul 1949 la Leţ–Varheghiu (Trei Scaune). Tezaurul dacic de la Şimleul Silvaniei. Săpăturile din anul 1949 la Bixadul Oltului (Trei Scaune); Bucureşti, 1951, 91.
8. DÉNES István, BORDI Zs. Loránd. Az alsórákosi Tepő-vára; ACTA – 1997/I, Sepsiszentgyörgy, 1998.
9. 1995-ös ásatás. L.sz. 18546. a Sz.N.M. gyűjteményében.
10. SZÉKELY Zoltán, Contribuţii la problema fortificaţiilor şi formelor de locuire din sud-estul Transilvaniei; Aluta VIII–IX, 1976–1977, 62.
11. L.sz. A.6115. Hossza 90 mm.
12. NAGY Géza, i.m. 62.
13. L.sz. A.6114. Méretek: hossza 129 mm, szárnyílás kb. 85–95 mm, taréjátmérő 84 mm.
14. NAGY Géza, i.m. 62.
15. Gyűjtötték: HASZMANN Pál, József és Lajos. L.sz. A.6116. Méretek: hossza 110 mm, szárnyílás 85 mm.
16. NAGY Géza, i.m. 62.
17. L.sz. A.6118. Méretek: hossza 90 mm, szárnyílás 50 mm.
18. NAGY Géza, A magyar viseletek; Budapest, 1900, 146.
19. Gyűjtötte id. HASZMANN Pál, L.sz. 6119, átmérő 52 mm.
20. Gyűjtötte id. HASZMANN Pál, L.sz. 6122, átmérő 83 mm.
21. POPA, Radu; ZDROBA, M., i.m. 24; NAGY Géza, i.m. 62.
22. Gyűjtötte id. HASZMANN Pál, L.sz. A. 6123, Hossza 84 mm.
23. Lásd a 10. jegyzetet. ACTA - 1998 (A Székely Nemzeti Múzeum, a Csíki Székely Múzeum
és az Erdővidéki Múzeum Évkönyve) |
Elektronikus Könyvtár 
