|
(Kivonat)
Az első világháborút követően Nagy-romániához került magyar lakosság kü-lönbözőképpen értékelte a kisebbségi helyzetet. Az 1918–1920 közötti periódust a passzivitás időszakaként ismerjük. Csak ezután bontakozik ki egy bátortalan mozgalom az elit körében, hogy az új helyzetből való kiútkeresés érdekében a politikai aktivitás felvételét ösztönözze. E kezdeményezések közé tartozik a Ma-gyar Nemzeti Párt. Az új párt meglepő gyorsasággal építi ki a helyi képvisele-teit. Így alakul meg 1922. február 15-én a Háromszék-vármegyei tagozat is. A dolgozat amellett, hogy adalékokkal szolgál a helyi elit korabeli politikai mozgását illetően, elsősorban a rövid életű párt programpontjait ismerteti és járja körül néhány megjegyzés erejéig – a használt politikai diszkurzus- és mentalitáselemek nagyrésze tanulságos módon máig és változatlanul eredménytelenül, illetve makacsul reflektálatlanul van jelen a közösség politikai életében.
*
Az Oszták–Magyar Monarchia szétesése és ezen belül Magyarország szétdarabolása folytán sok magyar jutott kisebbségi helyzetbe. A Romániához csatolt erdélyi magyarságnak új, eddig ismeretlen helyzettel kellett szembenéznie. A trianoni békekötés után a szervezkedő erdélyiek az új állam politikai rendszerébe való méltányos beilleszkedést hirdetik meg. Pártalakításra ekkor még nem gondolnak, hisz valamelyest még él a remény bennük, hogy ez az állapot nem végleges. A néhány hét alatt lezajló „Unio” igencsak sokkolóan hatott. 1918 márciusában a háromszékiek még magabiztosan fejtették ki véleményüket Romániával kapcsolatban. „A mi politikánk Romániával szemben csak egy lehet. Nem anexiokra gondolunk, csupán a jog és igazságnak megfelelő állapot helyreállítására... ezentúl éber szemekkel fogunk Románia fele tekinteni, ne-hogy megismétlődjék az oláh betörés”.1 Pár hó-nap alatt azonban a helyzet gyökeresen megváltozott, a román csapatok újra bevonultak Erdély-be. Az új magyar kormány leszerelte a frontról visszatérő hadsereget és ezzel katonailag véde-kezés nélkül feladta a történelmi magyar állam-keretet.2 A radikális oktobristák remélte, JÁSZI Oszkár által november 13-án előterjesztett tervek nem jelentettek megoldást. A belgrádi fegyverszüneti döntés megerősítésének hírére Iuliu MANIU bejelentette a „teljes elszakadást”. A hadsereget a háta mögött tudó erdélyi román politikai elit december 1.-re összehívta a Gyula-fehérvári Nagygyűlést, a magyar kormány vi-szont az ekkorra már készenlétben lévő Székely Hadosztályt nem küldte ellenállásba, tartva a nemzetközi bonyodalmaktól. Reakcióként ehelyett Nemzeti Tanácsok sora alakult, köztük a Székely Nemzeti Tanács fontos szerepet töltött be. Kolozsváron dec. 22-én megrendezték a magyar nagygyűlést. APÁTHY Istvánt kelet-magyarországi kormányfőbiztossá nevezték ki, ám mindez már nem változtatott az eseményeken.
Bár az „Uniót” Romániával csak 1920-ban ismerték el nemzetközileg, az erdélyi román átrendezés már 1918 decemberével megkezdő-dött.3 A Kormányzó Tanács (a Marele Sfat Naţi-onal nyomán létrejövő Consiliu Dirigent) mint ideiglenes kormány feloszlatta a törvényhatóságokat és a helyi önkormányzatokat; a városok és megyék élére prefektusokat állítottak, a hivatalban maradókat a király iránti hűségeskü letételé-re, valamint a román nyelv egy év alatti elsajá-títására kötelezték. Ilyen körülmények között kellett a magyarságnak az új viszonyokhoz igazodnia. Az 1918–20 közti időszak politikai passzivitásának oka mindenekelőtt az impériumváltás okozta zűrzavar. Az erdélyi magya-roknak a Monarchia idején nem volt külön politikai szervezete4; de élt bennük annak reménye is, hogy a békeszerződések majd az ő javukra döntenek. Most sürgősen létre kellett hozni a saját érdekképviseleti szervezetet, amelynek ke-retén belül kifejthették politikai opciójukat, el-várásaikat az új államban. Először a kolozsváriak adnak életjelt magukról, 1921. január 9-én, ekkor kimondják „hogy a magyarságnak, mint népkisebbségnek nemzetközi szerződéssel biztosított jogai kivívására, veszélyben forgó egyéb szellemi és anyagi javainak megmentése céljából szervezkednie és tömörülnie kell.”5 A kolozsvári városházán tartott előértekezleten megalakul a Magyar Szövetség központi, városi és megyei előkészítő bizottsága. 1921 júniusában Bánffy-hunyadon néppárt alakul KÓS Károlyék veze-tésével6, de ez csak Kalotaszeg szintjén szerve-ződött. Kolozsváron viszont még ugyanebben a hónapban létrejön JÓSIKA Sámuel báró elnökletével a „Magyar Szövetség”. Ennek az érdek-képviseleti szervezetnek a létrehozása volt tulajdonképpen az első komoly politikai jellegű megmozdulás – amíg a trianoni békeszerződéseket meg nem kötötték, nem is lehetett volna erkölcsi alapja ilyenfajta mozgalomnak. A Szövetség „a nemzetközi kisebbségi szerződésekben foglaltak alapján jogot formál arra, hogy nemzeti összetartozás alapján politikai szervezetet alakítson és a romániai magyarságot az állam és a Nemzetek Szövetsége előtt képviselje”.7 A szervezet működését a hatóságok lehetetlenné teszik, 1921. október 30-án gyakorlatilag betiltják. A „Magyar Szövetség” programjának folytatójaként jelenik meg nem sokkal később a Magyar Nemzeti Párt (február 12.) a jan. 15-én országos gyűlést tartó Magyar Néppárt ellensúlyozásaként. Úgy tűnt, hogy a közelgő választások előtt a magyarság egymás ellen fog harcolni. A Nemzeti Párt tagosztálya Háromszék vármegyében február 15-én jön létre. Akkoriban Sepsiszentgyörgy, mint megyeközpont jelentős súllyal bírt a vármegye egész területén; kulturális intézményeinek veze-tői korán felismerték az új helyzet adta lehető-ségeket, és sikerült megnyerniük a román állam jóindulatát. Az 1920 nyarán a városba látogató Ferdinánd király elismeréssel adózik az ekkor már nagy hírnévre szert tett Székely Nemzeti Múzeum gyűjteménye iránt, és kijelenti a Szé-kely Mikó előtt ácsorgó katonát meglátva, hogy a „magyaroknak vissza kell adni a magyar isko-lákat. Nem szabad bántani a magyarok érzé-kenységét.”8
A háromszékiek politikai jellegű szer-vezkedése tulajdonképpen már 1921-ben meg-kezdődött, amikor a Magyar Szövetségnek szintén létrehozták a Háromszék-vármegyei tagozatát és hozzákeztek a járási, városi és a megyei választmányok kiépítéséhez. A működési enge-délyt azonban csak későn kapták meg, ezért a szervezet nem tudta betölteni hivatását. Egy év múltán, 1922 februárjában a háromszékiek, lát-ván a Szövetség kudarcát, az újabb kolozsvári kezdeményezést nagyon gyorsan felkarolva, gyűlést hirdetnek meg, melynek céljaként a Magyar Nemzeti Párt Háromszék-vármegyei ta-gozatának a megalakítását jelölik meg. A gyűlést a város dísztermében tartják, a város és a megye jelentősebb személyiségeinek jelenlétében. Az alább következő idézetek a gyűlésről készült jegyzőkönyvből származnak.9
Az Előkészítő Bizottságban 10 személy foglal helyet: Dr. TÖRÖK Andor volt alispán, Br. SZENTKERESZTY Béla nyugalmazott főispán és a Magyar Szövetség Háromszék-várme-gyei tagozatának elnöke, Dr. FERENCZY Géza unitárius főgondnok, Dr. HINDLÉDER FELS Jenő vármegyei főügyész, CSUTAK Vilmos re-formátus kollégiumi igazgató, BOGDÁN Artur tak. pénztári vezérigazgató, JÓZSEF Lajos unitárius esperes, BÉLDI Pál volt vármegyei fő-jegyző, BÁLINT Dénes volt polgármester, VAJNA Miklós nyugalmazott határrendi taná-csos, KOVÁTS Kálmán volt járásbíró. A ko-lozsvári Vezérlő Bizottság képviselőjeként SÁNDOR József EMKE alelnök jelenik meg, a Csíkvármegye-i Magyar Szövetség részéről annak elnöke, Dr. PÁLL Gábor és Dr. NAGY Jenő ügyvéd.
A gyűlést SZENTKERESZTHY Béla nyitja meg. Miután emlékezteti az egybegyűlteket a tavaly februári eseményekre, feltünteti a pártalakítási szándék legfontosabb okát: a román Parlament feloszlatás előtt áll, választásokat rendelnek el, és éppen ezért a háromszékiek is szeretnének mandátumokat szerezni az új kép-viseleti házban, illetve a szenátusban. A pártalakítás tehát elkerülhetetlen, hogyha a magyar kisebbség méltó képviseletet akar szerezni magának. A következő felszólaló KOVÁTS Kálmán beszé-dében kihangsúlyozza, hogy az új pártnak a Szövetség által ki nem vívott jogokért kell harcolnia és ez teszi indokolttá, hogy programja hasonló legyen, mint a Szövetség programja. Az új szervezet neveként a Magyar Nemzeti Párt megjelölést javasolja. KOVÁTS a párt program-ját huszonegy pontban vázolja fel.
Az első programpont „a magyar nemzeti kisebbség autonómiájának kivívása és ennek keretében a magyarság kulturális, gazdasági és szociális érdekeinek autonóm közigazgatási és igazságszolgáltatási szervezet útján való” biztosítását kéri. Az autonómia követelése egy önálló, magának törvényt szabó és a központi hatalomtól bizonyos mértékben független helyi rendszer kiépítését feltételezi. A ’20-as években a kisebbségi helyzetbe kényszerített erdélyiek csak ennek elérése révén remélhették, hogy az állam a románokkal egyenrangú nemzetként fogja kezelni őket.
A második pontjában a program „teljesen egyenlő és viszonos vallásszabadságot; a magyar történelmi egyházak (és) az újonnan alakult evangélikus valamint az ezután alakulandó bevett vagy elismert felekezeti egyházak” autonómiáját követeli.
A harmadik pont a közoktatásra vonat-kozik; kéri a magyar nyelvű oktatás biztosítását, annak kiterjesztését az oktatás minden ágára, valamint az iskolai épületek visszaadását az egyházaknak, egyesületeknek és társulatoknak. In-dítványozza továbbá, hogy a „külföldi szak- illetve főiskolák”-on engedélyezett legyen a tanulás és „az ott szerzett oklevelek érvényesíthetők legyenek az országban.”
A negyedik pontban újból autonómia-kérdést vet fel: a „helyi és törvényhatósági autonómia helyreállítását” kéri.
A következő pont az „állampolgári jogok egyenlő mértékének és gyakorlásuk egyenlő lehetőségének biztosítását” irányozza elő, „sza-bad visszatelepülést” kér azok részére, akik a ro-mán állampolgárságot választják és „ezzel kap-csolatosan kártalanítása azoknak, akik a hatósági intézkedések miatt nem gyakorolhatják itt (Ro-mániában) az optálás jogát.”
A hatodik pont a párt választójogi elvárásait tartalmazza. Kihangsúlyozza a választójogok kiterjesztését a nőkre, illetve a választói névjegy-zékek kiigazítását, a választókerületek helyes beosztásának és a választások tisztaságának biztosítását kéri, ideértve „egy független választási bíráskodási szervezet” létrehozását.
A hetedik pont „a nyelv használatára nézve a kisebbségi egyezmény 8 paragrafusa végrehajtásának” biztosítását kéri.
A nyolcadik pont előírja a „politikai perek megszüntetését”, ami „a politikai titkos rendőrség és a nyomozó hatóság brutalitásainak megszüntetésével” függ össze. Különbséget kí-ván tenni a „katonai bűncselekmények” és „minden más” bűncselekmény között, annak érde-kében, hogy egyszerű polgárok ne kerülhesse-nek katonai bíróság elé.
A „birtokreform” kérdése a kilencedik pontban jelenik meg, a fontossági sorrend jelzi, hogy a programalkotók csak másodlagos szempontnak tekintik ennek a problémának a megoldását. Kijelentik, hogy „az iskolai és egyházbirtok nem osztandó fel, úgyszintén az általában hatósági felügyelet alá helyezendő erdőbirtok... és a közlegelő sem”, a „kisajátítást szenvedő” viszont „a kisajátított földekért” kártalanítást kell kapjon.
Tizedik pontként a „kereskedelmi, ipar és általában a termelés szabadságának” kérdése jelenik meg.
Tizenegyedik pontban egy „igazságos adórendszert” kérnek, és a „közszükségleti cik-kek fogyasztási adójának” eltörlését.
A tizenkettedik pont, a háború utáni sajátos állapotokra utalva kéri a „hadiállapot és a cenzúra” megszüntetését.
A tizenharmadik pont a „közigazgatás és igazságszolgáltatás rendes és pártatlan menetének” biztosítását, valamint a „hivatalból eltávolított magyar tisztségviselők” visszatételét kéri.
A következő programpont a Monarchia idejében „egyesületi, testületi, egyházi és társadalmi szervezetek tulajdonát képező... intéz-mények” visszabocsátása ügyében fogalmaz meg kérelmet.
Előírást vet fel a „tulajdon, birtok és otthon szentségének” biztosítása ügyében. Ez azért volt fontos, mert a háborút követő időszakban a különböző természetű igények folytán sok esetben önkényes rekvirálásokat (lefoglalásokat) hajtottak végre a hatóságok, ezzel nem egyszer megsértve a magántulajdont.
A tizenötödik pontban egy akkor időszerű kérdés fogalmazódik meg, amely nem tartozik feltétlenül a kisebbségi követelések tárgykörébe; „a munkásszervezetek szabad” fejlődésének biztosítását és a „sztrájk jogának” az elismerését kéri.
A tizenhetedik pont a „katonai szolgálatnak miliczia (polgárőrség) alapján való” meg-szervezésére vonatkozik „3 hónapi szolgálattal a saját anyanyelven és a saját hadkiegészítési terü-leten való szolgálat biztosításával”.
Továbbá a program a tisztségviselők szá-mára kér egy „tisztességes” fizetést, amely jobb megélhetési lehetőségeket tenne lehetővé.
A tizenkilencedik pont tárgya „a szabad utazás és tartózkodás” megengedésének a kérése, ugyanis a háborús időkben megtiltják az igazolatlan utazásokat az országban. „A külföldre utazás és az onnan való visszatérés szabadságának” biztosítása szintén fontos szempont.
Az utolsó előtti pont előírja, hogy „az állami ünnepeken és törvényes munkaszüneteken kívül más ünnep el nem rendelhető” és, hogy „minden felekezet szabadon ünnepelheti egyházi ünnepét”.
A huszonegyedik pont, azon magyar intézmények számára, amelyek eddig államsegélyből éltek, kéri „a pénz értékváltozásának megfelelő” összeg kiutalását „addig is amíg a végleges állami támogatás összege és módja megállapíttatik”.
A program ismertetése után az egybegyűltek egyhangúlag SZENTKERESZTHY Bé-lának az új párt elnökévé való kinevezése mellett szavaznak. Alelnökként FERENCZY Gézát, TÖRÖK Andort, BOGDÁN Arturt, CSUTAK Vilmost, HINDLÉDER Jenőt és HAVADTŐI Sándort választják meg. Az elnökség egy központi intézőszervet is létre kíván hozni, így alakul meg a „Magyar Intézőbizottság”, a megye általános politikai ügyeinek intézésére. Indítvány születik a „Sepsiszentgyörgyi és Sepsi járási Ma-gyar Nemzeti Párt” megalakítása ügyében. Alelnökként OVÁRY Kálmánt, KÓNYA Kál-mánt, JAKOCS Istvánt, ifj. BÖJTE Ferenczet és MISKE Lászlót; titkáraként pedig szintén KO-VÁTS Kálmán megválasztását kérik. Az indít-ványt elfogadják, és mint határozatot kihirdetik.
A párt sepsijárási szenátorjelöltjének DOR Józsefet, képviselőjelöltnek pedig FERENCZY Gézát állítják. A miklósvári járásban KECSKEMÉTHY Istvánt, a kézdiorbai egyesített járásban SZILVESZTER Ferenczet jelölik képviselőnek.
A résztvevők kívánságára a gyűlés hátralevő részében SÁNDOR József szenátorjelölt tartja meg programbeszédét. Röviden föl-vázolja az utóbbi évek történetét. A háború ideje alatt a közéleti szerepet nem vállaló politikus „az egyházias érzés és a nemzeti gondolat” által vezérelve a „Vöröskereszt Egylet” pénztárosi funkcióját töltötte be. 1918 után mint a kolozs-vári Székely Nemzeti Tanács alelnöke közvetített a Székelyföld, a Főkormánybizottság és Buda-pest között. Az 1920. július 24.-i 3125. számú kormányrendelet, amely a kisebbségi egyez-ményt figyelmen kívül hagyva Románia lakos-ságát románra és idegen nemzetiségűre osztotta fel, és általában minden kisebbségellenes kormányhatározat az aktív ellenállásra és a politikai szerepvállalásra kényszerítette. A román állammal folytatott küzdelmének részleges sikerei bátorították fel a szervezkedés érdekében indítandó kampány megkezdésére. A Kolozsvári Újság és a Keleti Újság 1920. szeptemberi számaiban megjelentetett cikkeiben az összefogásra és a politikai szerepvállalásra szólította fel az erdélyi magyarságot. Az első látványos eredmény a Kolozsváron megtartott (1921. januári) értekezlet volt, melyen megvitatták az elveket és a követelések jogosságát, egyeztetve ezeket a ro-mán alkotmány nyújtotta törvényes keretekkel. Egy egységes Magyar Nemzeti Pártot kíván létrehozni, melynek működéséhez a szükséges programtervezetét több párt programjának a figye-lembevételével dolgozta ki. Az 1921. július 8-án megalakult „Országos Magyar Szövetség” statútumába azonban csak nagyon kevés került be az általa javasoltakból. A gyűlés, melyen a magyar-ság vidéki képviselői is részt vettek, kimondta „a Parlamenti aktivitásnak kellő időben való felvé-telét”. A párt programjának megalkotásakor egy teljesen demokratikus és a „radikális tényezők” jelenlétének köszönhetően „minden társadalmi osztályt és valláskülönbséget felkaroló” rendszer született. Az újonnan megalakult Magyar Nemzeti Párt is ezt a programot teszi magáévá, melyből SÁNDOR József a kisebbségi autonómia és a 3-dik pontban foglalt „megfelelő autonomikus közületek” kérdésére szeretné fektetni a hang-súlyt. Annál is inkább, mint-hogy a kisebbségi autonómia egy bizonyos fajtájához „kétségtelen jogunk van” – mondja – „a gyulafehérvári határozatok és a Speciális Conventio” értelmében. Különös jelentőséggel bír az egyházi iskolák kér-désének megoldása, hiszen a leghatékonyabb ne-velési forma szerinte az egyház keretén belül történik. Az 1919. december 10-én Romániával megkötött kisebbségvédelmi egyezmény 9 cikkelyének mond ellen „GOGA volt kulturminiszter és PRIS államtitkár” amikor az „egyházi és iskolai kérdésekre nézve a székely községnek biztosított helyi autonómia” kapcsán kijelenti „hogy ez a községi elöljáróságnak a községi törvény között való érvényesülését jelenti az állami iskola gondnokságában is”. A helyi autonómia kérdésének tisztázása mindenképpen a párt első számú cél-kitűzései között kell, hogy szerepeljen, annak érdekében, hogy jogos legyen az állammal szemben támasztott „felekezeti és társadalmi” iskolák működése számára biztosítandó állami támogatás követelése. Végezetül SÁNDOR József kijelenti, hogy „mindenben a római jog és a keresztényság alapelvén” áll, vagyis számára alaptörvény „a személyes szabadságnak és a tulajdon szabadságának tiszteletben tartása”, amelyet minden állampolgárnak biztosítani kell.
A szenátorjelölt SÁNDOR József beszé-de után a képviselőjelöltek megköszönik a jelö-lésüket, és az egybegyűlteket az összefogásra szolítják fel, valamint a programhoz „való rendít-hetetlen” kitartásra.
HINDLÉDER FELS Jenő beszédében kihangsúlyozza az erdélyi magyarság különös szerepét Európa történelmében. Először a törökellenes harcokban vállalt szerepükre tér ki, majd kihangsúlyozza a liberális valláspolitikát folytató reformációkorabeli Erdélyt, amikor ez volt az egyetlen hely, ahol létezett a vallás gyakorlásának szabadsága. A jelenlegi helyzetet elemezve „történelmi szükségszerűségnek” tartja az „Uniót” Romániával; ebben a helyzetben Erdély kell legyen az a tényező, amely „magasabb kul-túrája, előhaladottsága, gazdasági fejlettsége ré-vén, fel tudná emelni saját szintjére az ókirályságot.” Bízik ugyanakkor abban, hogy ezt a román politikai elit is belátja előbb vagy utóbb „és akkor a magyarság szomorú politikai helyzete is megszűnik”. A gyűlést az elnök zárja be.
A Magyar Nemzeti Párt által elfogadott programot elemezve könnyűszerrel rámutatha-tunk az adott körülmények közti haladó jellegére. Megalkotói követeléseikben alapvető emberi jogokat fogalmaznak meg és ezeknek a teljesítésére egy demokratikus alapon politizáló államban nem jelenthettek volna akadályt a központi kormányzat számára10. A Közép-Kelet-Európára jelemző nacionalista politizálás azonban Romániában is figyelmen kívül hagyja a kisebbségek jogait, sőt rovásukra minden eszközt megragad. A program tulajdonképpen merész válalkozásnak számít radikális politikai irányvételével a 20-as évek eleji országban. Ismert dolgok: A közigazgatási és igazságszolgáltatási autonómia követelése a román nemzeti érzés egy fölöttébb érzékeny pontját érintette. A területi integritást féltő román politikusok hallani sem akartak bármilyen jellegű autonómiáról. A vallásszabadság és a magyar nyelvű oktatás szabadságának biztosítása a romániai magyarok a legégetőbb problémák közé kerültek a két világháború közti időszakban. Az egyházak az idők során mindig a nemzeti identitás megőrzésének legfontosabb intézményei közé tartoztak, az oktatás ügye pedig szoros összefüggésben állt ezekkel, mivel a nevelésügy jelentős részét az egyház vállalta magára kifejlesztve a különböző felekezeti iskolák hálózatát. A vallásszabadságot és a kisebbségeknek az anyanyelven tanulásához való jogát a Románia által megkötött kisebbségi szerződésben és a Gyulafehérváron hozott hatá-rozatokban is kihangsúlyozzák. Ennek ellenére az oktatás ügyét úgy oldották meg, hogy különböző rendeletek segítségével visszaszorították a magyar nyelvű tanitézeteket, és gyakorlatilag csak a felekezeti iskolákban él tovább az anya-nyelvű oktatás11. Ezeket is súlyos csapás éri vi-szont az 1921. júliusi földtörvénnyel, amely a magyar egyházakat megfosztotta jövedelmük fő forrásától, a földbirtoktól. A magyar kisebbség sorsát meghatározó másik fontos kérdés az állampolgárság ügye volt. Bár a kisebbségi szer-ződés határozata szerint az állampolgársághoz való jog a születés és lakhely alapján volt elnyerhető, ezt az elvet sem érvényesítették a román politikusok12. Az 1924. februári törvény az illetőséget jelöli meg az állampolgárság feltételéül. „Községi illetőséggel bír az a személy aki négy éven át folytatólagosan a községben lakott és a községi terhek viseléséhez hozzájárult”.13 A választójogi elvárások is helyet kapnak a prog-ramban, az erdélyiek létszámukkal arányos kép-viseletet szerettek volna elérni a parlamentben. Törekvésüket a korrupt választási rendszer aka-dályozta meg minden egyes alkalommal. Az ép-pen uralmon lévő párt, annak érdekében, hogy megszerezze a parlamenti helyek többségét, következetesen törvénytelen módszerekhez fo-lyamodott.14 A románosítását célozta a román nyelv kötelezővé tétele is az állami hivatalokban és a kereskedelemben. Ezért látták fontosnak a program alkotói a nyelvhasználatra vonatkozó kisebbségi egyezmény megfelelő cikkének a tisztázását. Az ország birtokviszonyait az 1921. évi földbirtoktörvény szabályozta. Ez a diszkri-minatív jellegű rendelet súlyosan érintette a ma-gyar kisebbséget. Az ország különböző vidékein (Dobrudzsa, Erdély, Bukovina, Besszarábia) kü-lönböző rendeleteket hoztak, ami főként arra irá-nyult, hogy a magyarok kárára növelje az állami és az ortodox egyházi tulajdont. A kárpótlások összegét is különböző árfolyamok szerint állapították meg az ország különböző területein. Az állam számos visszaélése közül a lakásrekvirálás volt az egyik legdurvább intézkedés, melynek folytán „a lakóbizottságok iskolákat lakoltattak ki, templomokat vettek el, intézetek kerültek sza-bad prédára. Tízezrek és tízezrek elvesztették hajlékaikat”.15 Szabályozni kívánják hát ezt is „a tulajdon, birtok és otthon szentségének bizto-sítását” kérve. A magyar intézeteknek az impériumváltás után is szükségük lett volna a korábbi államsegélyezésre ahhoz, hogy fennmaradhassa-nak, amit a program is megjelöl, kérve a pénz „értékváltozásának megfelelő összeg kiutalását”. A legtöbb esetben ezt az összeget nem, vagy csak ritkán kapták meg az intézmények, így kénytelenek voltak adományból és kölcsönökből élni. Jó példa erre a sepsiszentgyörgyi Székely Nem-zeti Múzeum, amely a háborút követő évtized első felében a Székely Mikó költségvetéséből és adományokból származó pénz révén tud csak működni. A magyar intézmények sorsát az is nehezítette, hogy sok esetben a törvényes adó dupláját fizették az államnak, más erdélyi hasonló szervezetektől eltérően, amelyeknek az állam hatékony pénzbeli segítséget nyújtott. Ez főleg a kereskedelmi társaságok esetében volt így.
A két világháború között a demokrácia látszatát magára öltő román politika a későbbiekben sem működtette a kisebbségvédelmi jog-rendszert, amely, bár számos egyezmény előírta, a gyakorlati megvalósulás terén csak nagyon ritkán érvényesült. A magyar kisebbségnek a román állam erős asszimilációs törekvéseit kellett kivédenie, de csak ritkán sikerült bizonyos engedményeket elérnie, így például képviselőket küldhetett a parlamentbe. Megjegyzendő, hogy a Románia által 1919. december 9-én aláírt kisebbségi szerződésnek csak egy része tartalmazott alkotmányjogi biztosítékot. A „2–8 cikkekben foglaltakat (szabad nyelvhasználat a magán vagy üzleti forgalomban, a vallási életben, a sajtó útján történő vagy bármilyen közzététel terén a nyilvános gyűléseken és a bíróságok előtt)”16 a román állam alaptörvényeként ismerte el, de a kötelezettségek másik része csak nemzetközileg volt garantált. Ide tartozik az iskolák alapításának kérdése, azok fenntartása és állami támogatása; a székely autonómia problémája. Ezek-nek a rendelkezéseknek a végrehajtása az államtól, illetve a vezető szervektől függött, hogy belefoglalják-e, vagy sem az alkotmányba, a kormány pedig arra hivatkozott, hogy azok elismerésével a kisebbségek kiváltságosoknak számítanának a többségi lakossággal szemben.
Az 1923-as alkotmányban előírás szü-letik arra nézve, hogy az ország lakói vallási, faji (nemzeti) és nyelvi megkülönböztetés nélkül gyakorolhatják a politikai jogokat. Ennek elle-nére „a magyar kisebbség a választások során soha nem érte el a számarányának megfelelő politikai képviseletet”.17 Az első választások, amelyeken a magyarság is részt vett, 1922-ben zajlottak le. A márciusi szavazáson a közös prog-rammal induló Magyar Néppárt és Magyar Szö-vetség a vártnál sokkal kevesebb mandátumot tudott szerezni magának. Így lett képviselő BER-NÁDY György, ZIMA Tibor és SÁNDOR Jó-zsef, szenátor pedig PÁL István, FÜLÖP Béla és JÓSIKA Sámuel. A Magyar Nemzeti Párt nem indít saját jelölteket a további választásokon sem. SÁNDOR József valószínűleg a Magyar Szö-vetség égisze alatt kerül be a képviselőházba. Az 1922 februárjában létrehozott Magyar Nemzeti Párt csupán egy alternatívát jelentett a kisebbségi politizálás életében, eredményeket felmutatni nem tudott. 1922. december 28-án küldöttei, együtt a Magyar Néppárt küldötteivel, létrehozzák az Országos Magyar Pártot, amely 1938 márciusáig gyakorlatilag egyedül fogja képviselni az erdélyi magyarságot.
Jegyzet
1. Székely Nép 1918. március 6.
2. SZÁSZ Zoltán: Erdély Védelmében. Budapest–Washington 1996 Birófam. kiadás.; 37. o.
3. „... a belgrádi fegyverszüneti szerződés ... előírja, hogy a románok bizonyos határvonalig megszállhatják Magyarországot, viszont biztosítja a magyar hatóságoknak azt a jogát, hogy a békekötésig a megszállott területen a magyar közigazgatás marad érvényben. Tehát román megszállás, de magyar rendőrség, magyar csendőrség, magyar bíróság, magyar adminisztráció” ennek ellenére „1919 elején... legtöbb helyen már a katonai megszállást követő második-harmadik héten birtokba vette a románság a közigazgatást”; MIKES Imre: Erdély útja Nagymagyar-országtól Nagyromániáig, Kaláka könyvek, Sepsiszentgyörgy 1996; 206–207. old.
4. Hetven Év. A romániai magyarság története 1919–1989. Magyar–ságkutató Intézet, Budapest 1990; 38. old.
5. Jegyzőkönyv a „Háromszék-vármegyei Magyar Nemzeti Párt” megalakítása tárgyában Sepsiszentgyörgy városában 1922. február ho 15-én megtartott nagygyűlésről”; Székely Nemzeti Múzeum Levéltára 166–1922-es iratcsomó. 3. old.
6. MIKÓ Imre: Huszonkét év. Az Erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig; a Studium kiadása Budapest 1941; 23. old.
7. Hetven év...; 38. old.
8. Újvilág 1920. augusztus 6.
9. Jegyzőkönyv...
10. „A kisebbségi szerződésekben biztosított jogok nem valamennyien kisebbségi jogok. Így az élet joga, vallásszabadság még az idegent is megillette, a törvény előtti egyenlőség mindent állampolgárt megillető jogok”. Tehát valamely kisebbség jogai legtöbbször ezen alapjogokon alapulnak, az illető nemzetiség nyelvének érvényrejuttatása révén. Ezeknek a megadásában semmiben sem emeli a magyarságot a többségi lakosok fölé, mint ahogy azt hangoztatták, hogy „kiváltságokat állapítanak meg egyes állampolgárok számára”; BALOGH Artur: Jogállam és kisebbség. Kriterion, Bukarest–Kolozsvár 1997; 235–238. old.
11. „az 1919–1920-as években ugyan még 14 állam főgimnáziumban, 21 polgári iskolában, egy tanítóképzőben, 6 felsőkereskedelmi iskolában és 10 ipari szakiskolában magyarul folyhatott tovább az oktatás, de tíz év múlva” a helyzet teljesen megváltozott és „az egyedüli iskolafenntartóvá vált egyházak tanintézetek százainak felállításával reagáltak a 1919-es fordulatra.; B. KOVÁCS András: Szabályos kivétel. A romániai magyar oktatásügy regénye (1918, 1944–48). Kriterion Kiadó, Bukarest–Ko-lozsvár 1997.
12. A román hatóságok tudatában voltak annak, hogy amíg a békeszer-ződések nincsenek megkötve, addig a hűségeskü letétele a román államra a magyar eskühöz való hűtlenséget jelenti. A számítás bejön, sokan megtagadják a hűségesküt és ilyen alapon kiutasítják őket az országból. MIKÓ Imre: i.m.; 210–211. old.
13. NAGY Lajos: A kisebbségek alkotmányjogi helyzete Nagyro-mániában 5–9. old. apud Hetven év... 21. old.
14. A választások alkalmával a választókerületeket úgy alkották meg, hogy a magyar választók legyenek kisebbségben; román községeket csatoltak a magyar kerületekhez, a kormány pedig számos rendelettel akadályozta a magyar képviselők jelölését. SZÁSZ Zsombor: Erdély Romániában. Budapest 1927.
15. MIKÓ Imre: i.m.; 206. old.
16. BALOGH Artur: i.m.; 239–242. old.
17. Hetven év...; 35. old. ACTA - 1998 (A Székely Nemzeti Múzeum, a Csíki Székely Múzeum
és az Erdővidéki Múzeum Évkönyve) |
Elektronikus Könyvtár 
