(A dolgozatról)
1944. szept. 5-én a 2. magyar hadsereg Torda térségében támadást indított déli irányba. A támadásnak nem politikai, hanem katonai célja volt, mégpedig a Déli-Kárpátok gerincvonalának lezárása a szovjet fõerõk beérkezése elõtt. Ez biztosíthatta volna a Kárpát-medence (s vele a Duna-vonal a Vaskapu és Vidin között) lezárását, s ott téli állások kialakítását. Az más kérdés, hogy a katonai cél kizárólag Dél-Erdély (katonai, s nem politikai értelmû) birtokba vételével lett volna megvalósítható. Politikai értelmûvel már csak azért sem, mert a katonai cél megvalósulása esetén Dél-Erdély lehetett volna a területi bázisa a német politikai vezetés, elsõdlegesen Hitler által óhajtott németbarát román ellenkormánynak. Ez pedig semmilyen módon nem lett volna összekapcsolható Dél-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolásával. A támadás teret nyert a román csapatokkal szemben az elsõ három napon, de szeptember 7-én már olyan mértékû volt a szovjet csapatok beáramlása a Déli-Kárpátok átjáróin keresztül, hogy folytatását, illetve a Székelyföld további védelmét lehetetlennek ítélték. Szerencsésebb lett volna Kolozsvár és Marosvásárhely indokolt védelmére eleve korlátozott célú támadást indítani, az Aranyos-Maros-Nyárád védhetõbb vonalig. A csatolt függelékek a terepfeltételeket, illetve a Székelyföld kiürítését mutatják be. Az egyes részek a szerzõ doktori értekezésének - A tordai csata, 1995 - fejezeteit képezik.* (A szerkesztõ)

A szeptember 5-én kezdõdõ magyar-német támadás elõzményei

Bár elsõsorban a német elképzeléseket szolgálta, magyar részrõl sem volt új egy dél-erdélyi támadás gondolata. (Ennek politikai vetületeit a disszertáció I/3. fejezete tekinti át - "A magyar politikai és katonai vezetés dilemmája Románia kiugrását követõen", szerk. megj.). Katonai értelemben augusztus 28-ától kell kezdenünk a vizsgálódást. VÖRÖS János vezérezredes, a Honvéd Vezérkar fõnöke ekkor adta ki "Irányelvek egy esetleges D. Erdélyi elõnyomuláshoz" címet viselõ intézkedését. (1)

Problémát jelent azonban az, hogy itt és a továbbiakban magyar részrõl az intézkedések maguk nem maradtak fenn, csupán az azokra történõ utalás a Honvéd Vezérkar hadmûveleti osztályának napi intézkedéseit összefoglaló napi jelentésekben. ågy hiába volna szükség az egyes intézkedések bemutatására illetve elemzésére, arra dokumentum hiányában nincs lehetõségünk. Legjobb esetben is csak következtetéseket tudunk levonni egyéb anyagok alapján, vagy az intézkedések felsorolásának sorbarakásával, esetleg a német forrásanyag ismeretében. Némileg enyhíti a nehézségeket, hogy (mint fentebb láttuk) a 2. magyar hadsereget alkotó seregtestek számára, legalábbis nagy vonalakban, a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport parancsnoksága szabta meg a harcfeladatot. Ez a dokumentum pedig a hadseregcsoport napi jelentései között fennmaradt, s a magyar seregtestek az ebben foglaltak alapján kezdtek hozzá támadó feladatuk végrehajtásához.

Augusztus 29-én Vörös módosította elõzõ nap kiadott intézkedését "Helyesbítõ intézkedés a D. Erdélyi elõnyomuláshoz kiadott irányelvekhez" címet viselõ dokumentumában. (2 )

Augusztus 30-31-én tárgyalt Budapesten GUDERIAN vezérezredes, az OKH megbízott vezérkari fõnöke. A távozását követõ napon a Fõvezérség intézkedett a 2. magyar hadseregparancsnokság felé a támadás megindítására. Ez a dokumentum, amelyrõl annyit találunk a napi intézkedések felsorolásában, hogy "Intézkedtünk D. Erdély elfoglalására", sem maradt fenn. Nagyon érdekes volna pedig tanulmányozása mind a hadmûveleti célok kijelölése, mind a harcrendi csoportosítás meghatározása, mind a határidõk megszabása szempontjából. Ide értendõ a támadás kezdeti idõpontjának kijelölése is. KÁLMÁN Dániel csak egy bekezdést ír VÖRÖS vezérezredes hadmûveleti utasításáról. Ebben mindössze annyi szerepel, hogy a 2. hadseregnek a Kolozsvár-Kissármás-Marosvásáhely vonalról kellett támadást indítania, szûkülõ támadási sávban Nagyenyed-Gyulafehérvár irányába, s birtokba kellett vennie a Déli-Kárpátok hágóit. A 2. hadsereg támadását annak jobbszárnyán a IV. hadtestnek kellett biztosítania, a balszárnyon a Székely Határvédelmi Erõknek. Elõbbinek támadó, utóbbinak aktív védelmi harctevékenységgel kellett feladatát végrehajtania. (3 )

Akármit dolgozott is ki a Fõvezérség szeptember 1-jén, a fent bemutatott szeptember 2.-i hadmûveleti utasítás, amelyet a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport parancsnoksága adott ki, megszabta a támadás alapvetõ maghatározóit. További hadmûveleti utasítás, legalábbis a rendelkezésre álló magyar forrásanyag szerint, nem érkezett a Honvéd Vezérkartól vagy a Fõvezérségtõl a 2. magyar hadsereg parancsnokságához.

A Honvéd Vezérkar fõnökének elgondolása minden esetre fõ vonalaiban megegyezett a FRIESSNER hadmûveleti utasításában foglaltakkal. Eszerint a fõ támadást a 2. magyar hadseregnek kellett indítania, súllyal Kolozsvár felõl Torda irányába, birtokba kellett vennie Dél-Erdélyt, majd a Déli-Kárpátok átjáróit, s le kellett azokat zárnia a szovjet csapatok elõl. A IV. magyar hadtestnek a jobbszárnyon Arad-Temesvár irányában végrehajtott kisegítõ támadással kellett segíteni a 2. hadsereg támadását. A balszárnyon a Székely Határvédelmi Erõknek kellett biztosítaniuk a támadásba lendült csapatokat. (4)

A 2. magyar hadsereg harcfeladatáról, mint azt fent leírtuk, csak töredékes adataink vannak. Ilyen a 9. tábori póthadosztály számára megszabott harcfeladat, amit a 25. gyaloghadosztály hadmûveleti naplójából ismerünk, s amit szeptember 4-én Kolozsvárott a hadseregparancsnokságon ADONYI-NAREDY Ferenc vezérkari õrnaggyal, a 25. hadosztály vezérkari fõnökével ismertettek. Ezek szerint a 9. hadosztálynak a Kolozsvár-Kolozskara (Cara) terepszakaszról kellett megindítania támadását Torda általános irányban, súllyal Erdõfeleket (Feleacu) egy ezreddel megkerülve közelebbi feladatként el kellett érnie az Ajton (Aiton)-Bányabükk (Vâlcele) terepszakaszt, támadási célként Koppándot (Copãceni). A 9. hadosztály balszárnyán a 2. magyar páncélhadosztály egy harccsoportjának kellett közelebbi feladatként elérnie a Magyarfráta (Frata) - Nagysármás (Sãrmaºu) terepszakaszt, majd támadását Mezõzáh (Zau de Câmpie) körzetén át az Aranyos folyó átkelõinek birtokba vételére kellett kifejlesztenie. A 9. hadosztály támadását Dezmér (Dezmir) vasútállomás körzetébõl a 25. hadosztály kötelékébe tartozó IX. gépvontatású közepes tüzérosztálynak kellett támogatnia. (5)

Az eredetileg szeptember 4-ére kitûzött támadási idõpontot 3-án 24 órával elhalasztották. A Fõvezérség ügyeletes tisztje NÁDAS Lajos vezérkari ezredestõl, a hadmûveleti osztály vezetõjétõl 20.15-kor kapott utasítást a halasztó döntés jelzésére a 2. hadseregpancsnokság felé. Csak 20.40-kor sikerült telefonon leadnia, hogy "Vkf. Úr utasítása: politikai okok miatt a holnapi dolog IX. 5-re halasztandó." VERESS vezérezredes KOZÁR Elemér vezérkari ezredesen, vezérkari fõnökén keresztül kérte, hogy maga beszélhessen távbeszélõn a Honvéd Vezérkar fõnökével. 20.50-kor NÁDAS kiegészítõ utasítás továbbítását szabta meg az ügyeletes tisztnek, amit az 21.25-kor tudott teljesíteni a következõ szöveggel: "de csak abban az esetben, ha a csapatoknál nem okoz zavarokat". (6)

A két mondatot egybefogva 21.35-kor géptávirat ment ki a 2. hadsereg parancsnokságához a hadmûveleti osztálytól.7 Ez véglegessé tette a halasztást. VERESS vezérezredes, hadseregparancsnok legalábbis így értelmezte a géptáviratot, amelyet jóval a telefonbeszélgetést követõen kapott meg. Bár erre vonatkozó feljegyzései nem maradtak fenn, valószínûsíthetõen nem tudott mit kezdeni a félmondatos kiegészítéssel. Katonaember lévén egyértelmû parancsokhoz szokott: vagy el kell halasztani a támadást, vagy nem. A halasztás mindenképpen zavart okoz a csapatok körében, de ha egyszer politikai okokból a Honvéd vezérkar fõnöke már a halasztás mellett döntött, akkor õ milyen alapon döntsön másképp? Hol húzza meg azt a határt, amely alatt a zavaró körülmények a csapatok felé még kezelhetõek, s amely felett már kezelhetetlen mértékûek? Milyen alapon döntsön éppen õ, s mi a biztosíték, hogy utólag helyeslõen hagyják majd jóvá elhatározását? Ha egyszer VÖRÖS vezérezredes már döntött, akkor õ azt nem bírálja felül, akármilyen zavarokat is okoz a támadás elhalasztása a csapatoknál, a tervezett megindítás elõtt mindössze néhány órával.

Azt, hogy a 2. magyar hadsereg parancsnoka szeptember 3-án este adta ki a harcparancsát, a II. magyar hadtest mûszaki parancsnokának, VIDOS Géza vezérõrnagynak naplójából tudjuk. Ez a forrás sem írja azonban le magát a harcparancsot, csupán utal rá: "Este kiadják a támadó parancsot - de aztán mindent lefújnak. 24 óra eltolódás..."8 (Ugyancsak VIDOStól tudjuk, hogy VERESS harcparancsa nem lehetett túl részletes: "... a hdtpk. kijelentette, hogy neki csak a "támadási célt" adja meg a hsgpk. - a kivitelt bízza rá." (9)

Szeptember 4-én GROLMAN 16 órakor táviratilag jelentette az OKH hadmûveleti osztályának a támadás másnapi megindítását. Táviratában jelentette az egyes seregtestek számára megszabott feladatokat is. Ezek szerint a támadásnak elsõként általában a Maros-vonalat kellett elérnie. A 2. magyar hadseregnek 4 ponton kellett súlyt képeznie. A 7. tábori póthadosztálynak Szászfenes, a 9. póthadosztálynak Kolozs térségébõl kellett déli irányban támadásba lendülnie. A 2. magyar páncéloshadosztálynak két csoportban kellett támadást megindítania: egy csoportnak Vasasszentgotthárd, egynek Budatelke térségébõl kellett harcba lépnie déli, illetve délnyugati irányban. Egy-egy zászlóalj erõben figyelem-elterelõ, egyben szárnybiztosító támadást is kellett indítani Bánnffyhunyadtól délnek, valamint Marosvásárhelytõl nyugatnak. GROLMAN jelentette azt is, hogy tudomása szerint Arad térségében a 6. magyar tábori póthadosztály is támadásba lép, ezen akció megindításának idõpontját azonban nem ismeri. (10 )

Szászfenes (Floreºti) Kolozsvártól nyugatra a Kis-Szamos mentén található, onnan déli irányba támadva lehet behatolni azon patakok völgyébe, amelyek a Gyalui-havasok keleti elõhegyein keresztül az Aranyos folyóba futnak. Kolozs (Cojocna) Kolozsvártól keletre található, az onnan kiinduló támadó ékek a Kolozsvár-Torda vasútvonal mentén juthattak ki a Mezõségen keresztül az Aranyoshoz. Vasasszentgotthárd (Sucutard) a Füzes-patak mentén fekszik, északkeletre Kolozstól, Budatelke (Budeºti) ettõl még tovább keletre, nem messze az akkori magyar-román határ kelet-dél derékszögû fordulójától. Mindkét község felõl a Mezõséget észak-dél irányban átszelõ Ludas-patak (másutt folyó) völgyébe lehet behatolni, amely Marosludasnál torkollik be a Marosba. (A terület katonaföldrajzi leírását lásd a függelékben. A szerkesztõ).

Szeptember 4-én a szovjet csapatok már behatoltak a román kézen lévõ Tömösi- és Vöröstoronyi-szorosba. Errõl a 4. német légiflotta felderítõ gépeinek jelentései befutottak FRIESSNERhez, illetve GROLMANhoz. A két tábornok a jelentés hatására nem vonta vissza támadásra vonatkozó parancsát, mivel úgy értékelte, hogy a Maros-vonal elérésére még mindig maradt elég idejük. (...)

Szeptember 5-én a 6. hadseregparancsnokság átvette az LVII. páncéloshadtest egészét, beleértve az Ojtozi-szoros kijáratánál harcoló KESSEL-csoportot, valamint az Úz és a Csobányos völgyének kijáratát lezáró 4. hegyihadosztályt is. A Székelyföld déli része ezzel egészében a 6. hadseregparancsnokság hadmûveleti vezetése alá került.11 A hadseregcsoport vezérkari fõnöke egyúttal beszélt a 8. hadsereg vezérkari fõnökével arról is, hogy a balszárnyon harcoló XVII. német hadtestnek mi a teendõje, ha az Észak-Ukrajna Hadseregcsoport visszavonulást kezdene.

1944. szeptember 5-én 4.45-kor a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport két magasabb parancsnoksága, a 2. magyar hadsereg és a Gruppe Siebenbürgen alárendeltségébe tartozó seregtestek megindították a támadást Dél-Erdély irányába. A hadmûveletek súlyát a magyar alakulatok viselték, az õ arcvonalukon alakult ki az 1944-es magyarországi hadmûveletek elsõ olyan, nagyobb szabású ütközetsorozata, amelyet a korabeli szóhasználatban csataként kezdtek emlegetni, s amely a késõbbi szakirodalom egy részébe is tordai csataként vonult be.

A magyar-német támadás, szept. 5-7.

A támadás meglepetésként érte a román felet. A román csapatok ennek megfelelõen nem tanúsítottak számottevõ ellenállást, arcvonaluk összeroppant. A 20. román kiképzõ gyaloghadosztály parancsnoka maga is fogságba esett. 5-én estig a 2. magyar hadsereg támadásban résztvevõ seregtestei, a 7. és 9. tábori póthadosztály, a 2. páncélhadosztály és a 1179. német rohamlövegosztály 20-25 km mélyen behatolt román területre, és elérte a borrévi (Buru) folyóvilla-Sinfalva (Corneºti)-Torda (Turda, Thorenburg) (eddig 7. hadosztály)-Aranyosegerbegy (Viiºoara) (9. hadosztály)-Marosludas (Luduº) (2. páncélhadosztály) terepszakaszt. A német Erdély-csoport támadása a Maros tengelyében szintén meglepte a románokat. A 8. SS lovashadosztály ékei 5-én estig kijutottak a Maroslekence (Lechinþa)- Marosugra (Ogra)-Nagycserged (Cerghid)- Küküllõszéplak (Suplac) vonalra. Harcfelderítõ járõreik elérték a Maroslekencétõl mindössze 10 km-re lévõ Marosludast, s felvették a harcászati összeköttetést a 2. magyar páncéloshadosztály ékeivel. (Ténylegesen az összefüggõ magyar-német arcvonal csak másnap alakult ki.) Az Erdély-csoport támadásában a Marosvásárhely- Marosludas vasútvonalon a 102. magyar páncélvonat is részt vett, amely nyugati irányban Marosugra-nyugat körzetéig tört elõre. (12)

A 7. és 9. tábori póthadosztály hadmûveleti irányítása a KISS István altábornagy vezette II. hadtestparancsnokság kezében volt, amely törzsszállását Kajántón (Chinteni) rendezte be. (13)

A 7. magyar tábori póthadosztály támadott a 2. hadsereg jobbszárnyán. Magyarfenesnél (Vlaha) és Erdõfeleknél (Feleacu) különösebb erõfeszítés nélkül leküzdötte a román Cluj (Kolozsvár) territoriális zászlóalj egy századának, illetve a 83. román gyalogezred menetzászlójának (20. gyaloghadosztály) ellenállását, átlépte a Kis-Szamos déli vízválasztóját, bejutott a Gyalui-havasok keleti elõhegyei között a délkeleti irányba párhuzamosan futó patakok völgyébe, és Borrév-Torda között kijutott az Aranyos északi partjára. A tordai hidat épségben birtokba véve átkelt azon, és hídfõt foglalt az Aranyos jobbpartján, de ennek a német és a román forrásokban nincs nyoma. (14)

A 22. hadsereg centrumában a 9. tábori póthadosztály lépett támadásba. Egyedül Kolozspatánál (Pata) kellett harcba bocsátkoznia, a román Cluj zászlóalj egy századával. Ellenállás nélkül áthaladt a mezõségi dombokon, és a Torda-Aranyosegerbegy szakaszon elérte az Aranyos balpartját. Az egerbegyi hidat épségben birtokba véve átkelt azon, és Aranyosgyéres elfoglalásával hídfõt foglalt a folyó déli partján.15 A 7. tábori póthadosztály balszárnya és a 9. jobbszárnya ezzel birtokba vette a majdani tordai csatamezõt.

A 2. páncélhadosztály a 2. hadsereg balszárnyán indította meg támadását, együtt a német 1179. rohamlövegosztállyal. Egyedül Nagysármásnál (Sãrmaºu) ütközött ellenállásba, de a 7. román határõrezred nem tanúsított számottevõ ellenállást, megfelelõ páncéltörõ eszközök sem álltak ehhez rendelkezésére. A Ludas-patak tengelyében gyorsan haladt délnek, s estére elérte a patak torkolatánál fekvõ Maros-parti kisvárost, Marosludast (Luduº). (16)

Szeptember 6-án a támadás folytatódott. A két magyar tábori póthadosztály átlagban 12-15 km mélységben, a 2. magyar páncéloshadosztály és a német Erdély-csoport átlagosan 3-5 km mélységben nyert teret. A viszonylag nagy különbség oka az volt, hogy a támadási sáv nyugati felén a magyar gyalogsággal szembenálló román erõk közül a 20. kiképzõ gyaloghadosztály zöme elõzõ nap szinte harc nélkül esett fogságba, miután parancsnoka, VALENTIANU tábornok nem hívén el a magyar támadás hírét, elmulasztotta a vezetése alatt álló egységek riasztását. A 7. kiképzõ gyaloghadosztály egyedül nem állta a magyar támadást, a 6. román territoriális hadtest második lépcsõjét alkotó 18. kiképzõ gyaloghadosztályt pedig csak 7-én vetették harcba.(17)

A támadási sáv keleti felén, a 2. magyar páncélhadosztály és a Gruppe Siebenbürgen arcvonalán két román hadtest (a 6. és a gépesített) négy hadosztálya védekezett, s a második lépcsõt képezõ ötödik, a 8. román lovashadosztály már 6-án ellenlökést indított a 2. magyar páncéloshadosztállyal szemben, Magyarózd (Ozd) körzetébõl Cintos (Aþintiº) irányába, Marosludastól délre.18

6-án estig a jobbszárnyon támadó 7. magyar tábori póthadosztály az Aranyoslonka (Lunca)-Torockógyertyános (Vãliºoara)-Miriszló (Mirislãu)-Felvinc (Unirea) vonalat érte el, a 9. póthadosztály a Marosújvár (Ocna Mureº)-Marosnagylak (Noºlac)-Maroskece (Cheþani) terepszakaszt. A 2. páncéloshadosztály a Cintos (Aþintiº)-Szélkút (Sãlcud)-Gyulas (Giuluº), a Gruppe Siebenbürgen a Lackod (Lascud)-Héderfája (Idrifaia)-Küküllõszéplak (Suplac) vonalát érte el. A Gruppe Siebenbürgen arcvonalán támadó magyar páncélvonat a marosbogáti hídig jutott, amit sértetlenül vett birtokba. A 8. SS lovashadosztály egy harccsoportja Küküllõszéplaknál átkelt a Kis-Küküllõ déli partjára, és elérte Szászörményes (Ormeniº)-Zágor (Zagãr) térségét. Ez a vegyes magyar-német TABAY-csoport volt. (19)

6-án Székelykocsárdnál, a 9. tábori póthadosztály arcvonalán a folyamatosan érkezõ 25. gyaloghadosztály elsõ részeit harcba vetették. Ez 8.-ig négy gyalogzászlóaljat jelentett, továbbá a hadosztály közel teljes tüzérségét. (20)

A 6-án elért arcvonal Aranyoslonkától Miriszlóig nyugat-keleti irányban az Aranyos és a Maros között, Miriszlótól Marosgezséig (Gheja) a Maros mentén, onnan majdnem egyenesen keleti irányban, majd Héderfájától a Kis-Küküllõ mentén húzódott Küküllõszéplakig, attól délre egy 5 km mély betörési zsák alakult ki, amelynek legdélibb pontja Szászörményes volt. Onnan az arcvonal északkeletnek fordulva Kóródszentmártonnál (Coroisânmartin) érte el a Kis-Küküllõt, ezzel az országhatárt.

A támadás térnyerése folytán a magyar magasabb parancsnokságok közelebb települtek a fronthoz, a 2. hadseregparancsnokság Bethlenbõl (Beclean) Kolozsvárra, a II. hadtestparancsnokság Kajántóról (Chinteni) a Kolozsvár - Torda mûút mentén lévõ Bányabükkre (Vâlcele). (21)

A hadseregcsoport parancsnoksága a 6.-i teljesítménnyel kevésbé volt elégedett, mint ez elõzõ napival, fõleg a 2. magyar páncéloshadosztály vonatkozásában, s ezt GROLMAN kifejezésre is juttatta, bár értékelte az elért eredményeket. (22)

A 2. páncélhadosztály megtorpanásának sajátos magyarázata volt. A Maros és a Kis-Küküllõ között, Magyarbükkös (Bichiº) és Magyarózd (Ozd) térségében a román hadseregnek hasonlóan nagy tüzérségi lõtere volt, mint a Honvédségnek a hajmáskéri. A román tankalakulatok az ott lévõ, korábban oktatásra és gyakorlásra használt lövegekkel, valamint annak segítségével, hogy a területet évek óta belõtték (a tûzvezetéshez szükséges koordinátákkal eleve pontosan rendelkeztek), lelassították a 2. páncéloshadosztáky elõretörését. (23)

Szeptember 7-én általában tovább csökkent a támadás üteme, de a támadó csapatok mindenütt teret nyertek. A 7. póthadosztály csak 3-5 km mélyen, jobbszárnnyal az Aranyos jobb- (ott keleti) partján Alsószolcsváig (Sub Piatra), balszárnnyal Úrházáig (Livezile) jutott elõre. A hadosztálynak a Maros jobb- (ott nyugati) partján álló Nagyenyedre (Aiud, Strassburg) nem sikerült betörnie. A második lépcsõbõl elõrevonult 18. román kiképzõ gyaloghadosztályt ezen a napon a 7. magyar póthadosztály támadási sávjában vetették harcba. Szeptember 8-án a 7. póthadosztály ennek következtében már nem nyert teret, csupán 1-2 km-t haladt elõre, s nem foglalt el újabb lakott településeket. (24)

A 9. tábori póthadosztály jobbszárnya Miriszló és Marosújvár között 7-én és 8-án változatlanul a Maros vonalán állt. A hadosztály jobbszárnya azonban Marosújvártól északkeletre 7-én átkelt a Maros bal- (ott déli) partjára, s estig Magyarforró (Fãrãu) és a torkolat (a Marosba) között felzárkózott a Somogyi-patak jobb (északi) partjára. Ez 5-7 km-es elõrenyomulást takart. 8-án a 9. magyar póthadosztály további 5-7 km mélységben nyert teret, s a 7. román kiképzõ gyaloghadosztály ellenében elfoglalta Marosújvárt, majd kijutott a Miklóslaka (Micoºlaca)-Asszonynépe (Asinip)-Elekes (Alecuº) terepszakaszra. (E községeket 8-án estig nem foglalta el.) (25)

A 2. magyar páncéloshadosztály 7-én sikeresebb volt bármely másik három, a támadásban részt vevõ hadosztálynál. Szélkútnál (Sãlcud) áttörte a 8. román lovashadosztály állásait, s 8-10 km mélységben déli irányban estig kijutott a Magyarforró (Fãrãu)-Magyarherepe (Herepea)- Dicsõszentmárton (Târnãveni) vonalra. Dicsõszentmártonnál épségben elfoglalta a Kis-Küküllõ hídját, és hídfõállást alakított ki a folyó bal- (déli) partján. Másnap támadását folytatva 4-5 km-t tört elõre, és elérte az Elekes (Alecuº)-Szásznagyvesszõs (Veseuº) terepszakaszt. Balszárnyával Szásznagyvesszõs és Dicsõszentmárton között felzárkózott a Kis-Küküllõ jobbpartjára, de nem foglalt újabb hídfõt a balparton, illetve nem tágította tovább az elõzõ nap Dicsõszentmártonnál foglalt hídfõt. Abban, hogy a 2. magyar páncéloshadosztály balszárnya 8-án nem lépte át a folyót, szerepe volt a 9. román gyaloghadosztály addig tartalékban lévõ két ezrede azapi bevetésének és felzárkózásának a folyó déli partjára, illetve a dicsõszentmártoni magyar hídfõre. (26)

A Gruppe Siebenbürgen zömét alkotó 8. SS lovashadosztály szeptember 7-én a 2. magyar páncéloshadosztály hídfõje és Héderfája között is, ezzel Dicsõszentmárton és az országhatár (Kóródszentmárton) között teljes hosszban felzárkozott a Kis-Küküllõ jobb- (északi) partjára. Ez az Erdély-csoport jobbszárnyán 7 km-es, attól keletre egyre kisebb elõrenyomulást jelentett déli irányban. Az elõzõ nap Szászörményesig elõretört magyar-német harccsoport a 6. román kiképzõ gyalogoshadosztály harcbavetése és ellenlökése miatt visszavonult a Kis-Küküllõ északi partjára. A folyó déli partján a határtól a román 6., 21., s a dicsõszentmártoni hídfõig a 11. kiképzõ gyaloghadosztály alakított ki védõállásokat. 8-án a csoport már nem folytatta támadását. A csoport kötelékében harcoló magyar páncélvonat tevékenységérõl 7-én és 8-án nincs bejegyzés a hadseregcsoport hadinaplójában. (27)

A szeptember 5-én indult támadás három napja alatt az abban résztvevõ négy hadosztály (magyar 7. és 9. tábori pót-, 2. páncélos-, illetve 8. SS lovas-) átlagosan 50, a legmélyebb ponton 65 km-es elõrenyomulást ért el. A szembenálló 4. román hadsereg a támadás elsõ napján megingott, védelme szétesett. A harmadik nap estéjére összeszedte magát annyira, hogy a Nagyenyed - Elekes-Dicsõszentmárton-Kis-Küküllõ vonalon lelassította a magyar-német támadást, illetve kialakította saját összefüggõ arcvonalát.

A támadás az elsõ napon valóban gyorsan teret nyert. A német napijelentés szerint Tordát a 7. póthadosztály 5-én 13 órára elfoglalta. Ez 8 óra alatt 20 km megtételét jelentette, ami 2,5 km-es támadási ütemnek felel meg óránként. (28)

A támadás gyorsaságában minden áttanulmányozott forrás megegyezik. VERESS Lajos vezérezredes hadseregparancsnok úgy fogalmaz emlékirataiban, hogy "Elõnyomulásunk a románokat meglepte. A határõrsök megadták magukat. A csekély ellenállást Tordánál megtörve, a hadsereg estére Aranyos Bánya-Tordát érte el." (29)

ADONYI-NAREDY Ferenc majdnem szó szerint ugyanezt emeli ki emigrációban írott munkájában. Igaz, hogy könyvének történeti értéke vitatható, de nem szabad elfelejteni, hogy a 25. gyaloghadosztály vezérkari fõnökeként átélte az eseményeket (láttuk, hogy hadosztálya elsõ szerelvényei a támadás megindításának idejére már beérkeztek Észak-Erdélybe). Ennek alapján úgy véljük, hogy a 2. magyar hadsereg támadásának elsõ három napon elért elõretörési ütemére tett megállapításai elfogadhatók. (30)

Van két elsõdleges forrás is, amely az elsõ nap gyors térnyerésérõl tanúskodik. A 25. gyaloghadosztály hadinaplója óra-percre rögzíti a történéseket, miután a 9. tábori póthadosztály törzsének harcálláspontján ott tartózkodott a 25. hadosztály összekötõtisztje, HERTELENDY László fõhadnagy. A jelentése alapján tett bejegyzések szerint "Az elg. igen kis ellenállást tanusított, amelyet a lendületesen támadó 9. tart. ho. csapatai letörtek. Csapataink fokozatosan tért nyernek. ... igen távol ... hallatszott csak tü. tûz, amely ... a részünkrõl tád-ó hk. lövegektõl származott. A 9. tart. ho. vkf-étõl kapott tájékoztatás szerint a tád. minden komolyabb ellenállás nélkül folyamatosan halad. ..." (31)

VIDOS Géza vezérõrnagy, a II. magyar hadtest mûszaki parancsnoka naplójában hasonló tartalmú sorokat vetett papírra: "... csapataink rövid elõkészítõ tüzérségi tûz után hatalmas lendületet kapnak ... A kora délutáni órákban támadásunk már mintegy 15 km-rel haladt elõre." (32)

FRIESSNER emlékirataiban ugyancsak elismeri a támadás kezdeti gyors térnyerését. Annak elakadását a Déli-Kárpátok átjáróin át beözönlõ szovjet csapatok hatására megerõsödõ ellenállással magyarázza, de csak az elkövetkezõ napokban. Attól eltekintve, hogy a 2. magyar hadsereg és a Gruppe Siebenbürgen támadása annak 8.-i leállításáig teret nyer, s hogy 8-án a támadók még nem kerültek harcérintkezésbe szovjet csapatokkal, FRIESSNER megállapítása igen figyelemreméltó. A hadseregcsoport parancsnoka ugyanis elõszeretettel ócsárolja a magyar csapatok harckészségét és harci értékét. Minden visszavonulásért, szovjet áttörésért a magyar csapatokat okolja. Nézetei ellenére, amelyeket késõbb nyugdíjasként sem revideált, FRIESSNER elismerõen nyilatkozik a támadás kezdetén elért teljesítményrõl. (33)

A szovjet források is elismerik a magyar támadás gyors térnyerését. ZAHAROV 20-40 km-es elõretörésrõl ír az elsõ, további 20-25 km-es magyar térnyerésrõl a következõ két napon s arról, hogy szeptember 5-7-én fennállt a veszélye a 4. román hadsereg teljes (sic!) szétzúzásának. A kialakult helyzetet azzal magyarázza, hogy a román hadsereg éppen átcsoportosítás és felvonulás alatt állt, mikor a magyar támadás bekövetkezett, így vezetési szervei összezavarodtak, nem tudták kellõ hatékonysággal irányítani a csapatokat. Ez csak részben igaz (l. RAVASZ, Székelyföldi harci események, 1994. augusztus vége - szeptember eleje, in: ACTA - 1996, 297-298, "A szembenálló felek"). Igaz a magasabb parancsnokságok szintjén, de nem a hadosztályokén. A sorhadosztályok és a territoriális alakulatok az érintett térségben hosszabb ideje a helyükön voltak, legfeljebb besorolásuk változott az egyes hadtestparancsnokságok között. ZAHAROV mentegetõ jellegû magyarázata ilyenformán megítélésünk szerint nem állja meg helyét. (34)

MINASZJAN kommentár nélkül tesz említést a magyar támadásról, de õ is leírja, hogy az az elsõ napon 20-30 km-es támadási ütemet ért el. (35)

A román szakirodalom igyekszik árnyaltan fogalmazni, de nem tagadja a magyar támadás eredményességét. Arról ír, hogy a 2. magyar hadsereg elkésett ezzel a támadással, s ezzel magyarázza a román védelem gyors összeomlását. Nem tételezték fel ugyanis, hogy a támadás akkor is megindul, amikor a szovjet csapatok már beléptek Dél-Erdély területére. Mindenesetre a román csapattestek hõsies ellenállásáról és a vezetés jól szervezettségérõl ír, kiemelve, hogy ezek együttesen megakadályozták a magyar-német támadókat céljuk elérésében, amit a 4. román hadsereg szétzúzásában és a kezdeményezés megragadásában határoz meg. Érdekes összevetni a román történészek által hangsúlyozott állításokat a csapatok vezetettségérõl és helytállásáról a ZAHAROV-könyvben a román meghátrálás indokaként felhozott tényezõkkel. (36)

Más, kevéssé hadtörténeti jellegû román munkák csupán megemlítik, hogy szeptember 5-én volt egy magyar-német, 13-án egy újabb magyar támadás, de ezt "Az 1. és 4. román hadsereg csapatai ellenállásukkal meghiúsították..." Szót sem ejtenek a 2. magyar hadsereg, majd IV. magyar hadtest által elért elõrenyomulásról, de arról sem, hogy mindkét esetben a szovjet csapatok bekapcsolódtak a hadmûveletekbe román oldalon. Úgy véljük, ezen állítások cáfolatára külön nincsen szükség. (37)

Szeptember 7-én a Honvéd Vezérkar 6. osztálya elõször adott ki közleményt az MTI számára a magyar támadás megindulása óta. A 29. számú hadijelentés igen szûkszavúan a készülõdõ román támadás megelõzésére irányuló magyar ellentámadásról tudósít Kolozsvár - Torda térségében. A 6. osztály az elért eredményt eltúlozva fogalmazta meg, de az 1. osztályon azt reálissá javították. Az idézetben dõlt betûvel a hadmûveleti osztály betoldásai szerepelnek. "... a magyar határok megvédésére a nagyobbszabású román betörések megelõzésére csapataink f. hó 5-én ellentámadást hajtottak végre Kolozsvár megtámadására felvonult román erõcsoport ellen. A román erõcsoportot részben megsemmisítettük részben pedig Tordán túlra vetettük vissza és jelentõs zsákmányra tettünk szert. A számos fogoly között van többek között a parancsnokló román tábornok is." Érdekes, hogy a fogságba esett VALENTIANU tábornokra vonatkozóan, nyilván propagandisztikus okokból, nem javítottak bele a szövegbe, noha tudták, hogy õ "csak" egy hadosztályparancsnok volt, s nem a szembenálló 6. territoriális hadtest, vagy a 4. hadsereg parancsnoka.(38 )

(A szeptember 5. és 9. közötti párhuzamos székelyföldi eseményekrõl l. RAVASZ, i.m., 279-281)

Átmenet védelembe, szept. 7-12.

Szeptember 7-én már olyan mértékû volt a szovjet csapatok beáramlása a Déli-Kárpátok átjáróin keresztül, hogy a hadseregcsoport parancsnoksága lehetetlennek ítélte a 2. magyar hadsereg és a Gruppe Siebenbürgen támadásának folytatását, illetve a Székelyföld további védelmét. A német légifelderítés ekkor már a 6. szovjet gárda harckocsihadsereg fõerõinek átkelését jelentette a Vöröstoronyi- és a Vulkáni-szoroson át, szovjet páncélos oszlopot jelentett Nagyszebentõl északra is.39

FRIESSNER ezek alapján elhatározta, hogy a 2. magyar hadseregnek és a Gruppe Siebenbürgennek védelembe kell átmennie. A védelem kiépítését a Nagy-Küküllõ (Târnava Mare, Grosse Kokel) mentén határozta meg. GROLMAN 12 órakor parancsnoka elhatározásának megfelelõen adta ki hadmûveleti parancsát. Ennek megfelelõen a 2. hadsereg jobbszárnyának Gyulafehérvártól (Alba Iulia, Karlsburg) felfelé kellett védõállásokat foglalnia a Maros jobb- (ott észak-nyugati) partján Nagyenyedig (Aiud, Strassburg), balszárnyának a Nagy-Küküllõ jobb- (északi) partján kellett védelembe átmennie Erzsébetvárostól (Dumbrãveni, Elisabethstadt) a torkolatig (a Marosba). Ott kellett csatlakozást kiépíteni a 2. magyar páncéloshadosztálynak és a 8. SS lovashadosztálynak. Utóbbinak, amely a Gruppe Siebenbürgen fõ erejét adta, szintén a Nagy-Küküllõ mentén kellett kiépítenie védõállásait, a határtól (a folyó Székelykeresztúrnál keresztezte az akkori magyar-román határt) Erzsébetvárosig. Ehhez az Erdély-csoportnak birtokba kellett vennie Segesvárt (Sighiºoara, Schässburg). GROLMAN parancsában aznap, tehát 7-én estig határozta meg a kijelölt vonal elérését. (40)

A feladatszabás egyszerre volt reális és irreális. Feltétlen reális volt a védelembe való átmenet elrendelésében, hiszen a szovjet csapatok beözönlésével az erõviszonyok olymértékben változtak meg, ami már lehetetlenné tette a támadás folytatását, sõt papírforma szerint álló védelem megszervezésére sem hagytak sok esélyt. Irreálisnak ítéljük viszont annyiban, hogy nem állította le azonnal a támadást, s nem rendelte el azonnal a védelembe való átmenetet az elért terepszakaszon, tehát általában a Kis-Küküllõ és a Maros vonalán. Ezzel egyrészt egy teljes nappal több idõ állt volna rendelkezésére a védõállások kiépítésére, másrészt nem történt volna meg elérhetetlen támadási célok meghatározása.

A Nagy-Küküllõ ugyanis átlag 20 km-re délebbre folyik, mint a Kis-Küküllõ, azzal párhuzamosan nyugati irányba. Láttuk, hogy a román ellenállás éppen 7.-re kezdett megerõsödni, s hogy a magyar-német csapatok erre a napra a Kis-Küküllõ vonalát a Kis-Küküllõ déli partján éppen 7-én számolta fel a 6. román kiképzõ gyaloghadosztály; a 2. magyar páncéloshadosztály ugyan 7-én foglalt hídfõt Dicsõszentmártonnál, de attól nyugatra még el sem érték a magyar seregtestek a folyót. Sõt, másnap a 2. páncéloshadosztály és a 9. tábori póthadosztály, a négy hadosztályból az a kettõ, amely 8-án is teret nyert, csak 5-8 km-re tudta megközelíteni a Kis-Küküllõ Küküllõvár (Cetatea de Balta) alatti szakaszát.

A Honvéd Vezérkar fõnöke szeptember 7-én szintén támadással elérendõ feladatot határozott meg. A 2. páncéloshadosztálynak Gyulafehérváron át Hátszegig kellett (volna) kijutnia, mielõtt védelembe megy át. A támadásba be kellett (volna) kapcsolódnia az 1. és 2. hegyi pótdandárnak, mégpedig a Nagyvárad - Bánffyhunyad vonalról Belényes irányába. Ehhez intézkedtek e két seregtest átcsoportosítására Abrudbánya általános területére. 9-én meg kellett (volna) indítania támadását a IV. hadtestnek is, s a Maros völgyében az 1. páncélos hadosztálynak találkoznia kellett (volna) a 2. páncélos hadosztállyal. (41)

A Fõvezérség ugyanekkor intézkedett a VII. magyar hadtestparancsnokság, illetve a 4., 8. tábori póthadosztály és a 12. tartalékhadosztály Nagyvárad térségében történõ összevonására is, szintén támadó célzattal. (42)

A Honvéd Vezérkar hadmûveleti osztályának 7-én kiadott parancsaiban realizálódott támadó elképzeléseket hasonló okokból tartjuk irreálisaknak, mint GROLMAN hadmûveleti intézkedését. A magyar intézkedések annál is inkább bírálhatók, mivel a Fõvezérség rendelkezett a 6. szovjet gárda harckocsihadsereg Dél-Erdélybe való beérkezésére vonatkozó információkkal.

A hadmûveleti osztály vezetõje 7-én délután a 2. hadsereg törzsszállására küldte BAGAMÉRY József vezérkari századost, hogy a helyszínen tájékozódjon a magyar csapatok elért helyzetérõl, a további harci lehetõségeirõl. A látogatásról fennmaradt feljegyzésben világosan megfogalmazódott, hogy a Vulkán-szoroson át elõzõ nap óta beáramló szovjet páncélosok várhatóan már 8-án elérik a 2. hadsereg éleit, s hogy ezekkel szemben a térségben harcoló két magyar hadosztály "... eredményes feltartóztató erõt nem képvisel". Azt is írásba fektették, hogy "...a 2. hds. pk. úr a 2. pc. ho. alkalmazását a javasoltak szerint lehetetlennek tartja..." A két pót hegyidandár támadásba vetését VERESS elkésettnek nevezte, azokat inkább a 2. hadsereg fõerõi visszavonulási útvonalainak biztosítására kivánta volna alkalmazni.

VERESS és BAGAMÉRY álláspontja csupán a IV. hadtest támadólagos bevetésében egyezett meg, mivel annak még volna ideje birtokba venni az Erdélyt a Partiumtól elválasztó hegyek kijáratait a Maros és a Fehér-Körös tengelyében, s ezzel késleltetni (nem megállítani) a szovjet térnyerést, amely azzal fenyeget, hogy "... meg fogják elõzni nemcsak a 2., hanem az 1. hds. visszavonulását is és valószínûleg a Szilágyság és a Nyírség területén döntõ vereséget fog rájuk mérni." (43)

A Honvéd Vezérkar hadmûveleti osztályának hadmûveleti utasítását mindezek ellenére az motiválhatta, hogy GROLMAN hadmûveleti utasítását nyomatékos kérés formájában még délben a Fõvezérség tudomására hozták. Az ezt megörökítõ KUBINYI fõhadnagy azzal a megjegyzéssel zárta a feljegyzést, hogy "Bár közlését az ezr. úr (JESSEL német ezredes, GREIFFENBERG vezérkari fõnöke - R.I.) nem abban a formában tette, de az parancsnak tekintendõ."(44)

Az már sokkal érdekesebb probléma, hogy a Fõvezérség miért licitálta túl GROLMAN intézkedését, hiszen láthattuk, hogy távolabbi elérendõ terepszakaszt határozott meg a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport vezérkari fõnökénél, s nagyobb részvételét rendelte el a támadásba. A magunk részérõl úgy véljük, így próbáltak némi esélyt adni a GROLMAN által meghatározott feladat végrehajtására, még a helyi viszonyokat és lehetõségeket náluk feltehetõen jobban ismerõ VERESS ellenében is. Vagyis úgy gondolhatták, az általuk kijelölt támadási célok elérésére való törekvés közben VERESS eléri GROLMAN közelebbi támadási céljait. Ez a túlteljesítés nem nyerte el a német hadvezetés tetszését. GROLMAN, akinek GREIFFENBERG vezérkari fõnöke hívta fel a figyelmét, hogy a magyar Vezérkar az övétõl eltérõ tartalmú hadmûveleti utasítást adott ki, az OKH-hoz fordult az eltérõ magyar parancs megváltoztatása érdekében. GROLMAN ezen lépésébõl kiérezhetõ, hogy a hadseregcsoport vezérkari fõnöke még a saját maga által megszabott támadási célok teljesíthetõségében is kételkedett. (45)

A Honvéd Vezérkar hadmûveleti osztályának fennmaradt iratanyagában nem találunk arra vonatkozó iratot vagy iratkiadásra vonatkozó bejegyzést, hogy szeptember 8-án a 2. magyar hadsereg támadását leállították volna. Olyan bejegyzést viszont igen, hogy a 9-én megindítandó újabb támadáshoz az 1. hadseregtõl ki kell vonni két gépvontatású tüzérosztályt és a 151. sorozatvetõ tüzérosztályt, s azokat át kell irányítani a 2. hadsereghez. Két nappal késõbb mindenesetre a már szállítás alatt álló 151. osztályt a IV. hadtesthez irányították át. (46)

Azt tudjuk, hogy a IV. hadtest támadását 8-án 10.-re, 9-én 11.-re halasztották, de ezek az intézkedések sem tartalmaztak (a fennmaradt utalások szerint legalábbis nem) semmit a 2. hadsereg támadásának leállítására vonatkozóan.47 A továbbiakban a IV. hadtest támadása megindulásának körülményeit nem kísérjük figyelemmel. Annak ellenére sem, hogy (ellentétben a 2. hadsereg eredeti támadásának hadmûveleti utasításával) a IV. hadtest támadására vonatkozó szeptember 12.-i magyar hadmûveleti utasítás fennmaradt. (48)

Az viszont megjegyzendõ, hogy a IV. hadtest támadására vonatkozó hadmûveleti utasítás, amit a távollévõ VÖRÖS János vezérezredes helyett LÁSZLÓ Dénes altábornagy, vezérkarfõnök-helyettes írt alá, a 2. hadsereg támadásáról is ír: "Szándékom: a IV. hadtest és 2. hds. támadásával a Bihar tömbjét birtokba venni...". Ez esetben a 2. hadsereg alatt a II. hadtesthez nyugatról csatlakozó VII. hadtestrõl van szó, LÁSZLÓ ennek számára határoz meg olyan harcfeladatot, amely közvetlenül már nem kapcsolódik a II. hadtest szeptember 5-én megindult támadásához.49 (A 2. hadsereg és a VII. hadtest kapcsolódását az alárendeltségi viszonyokat illetõen l. "A 2. hadsereg felállítása és szervezete", in: RAVASZ, i.m., 290-297)

Konkrét levéltári forrással nem rendelkezünk tehát arra vonatkozóan, hogy a 2. magyar hadsereg támadását szeptember 8-án magyar részrõl leállították, adatokkal azonban igen. KÁLMÁN Dániel azt írja, hogy a Fõvezérségtõl 8-án váratlanul (sic!) parancs érkezett a támadás leállítására, s hogy a parancsot a szovjet csapatok átkelésével indokolták a Déli-Kárpátok hágóin.(50)

A 25. magyar gyaloghadosztály hadmûveleti naplójának tanúsága szerint VERESS már szeptember 8-án közölte a hadsereg támadása megállításának és visszavételének szándékát HOLLÓSY-KUTHY László vezérõrnagy hadosztályparancsnokkal, elrendelve egyben, hogy a hadosztály kezdje meg védõállások kiépítését az Aranyos vonalán. Azt azonban ebben a naplóbejegyzésben sem találjuk meg, hogy ki is adta volna visszavonulásra vonatkozó parancsát. (51)

A 2. hadsereg parancsnokának háromkötetes munkája a támadás leállítását tekintve, megítélésünk szerint, autentikusnak fogadható el. VERESS Lajos azt írja, hogy a maga részérõl, egyetértésben törzsének tisztjeivel, már szeptember 6-án arra a következtetésre jutott, hogy a szovjet csapatok dél-erdélyi jelenléte következtében teljesíthetetlenné vált az eredeti hadmûveleti cél, a Déli-Kárpátok átjáróinak birtokba vétele és lezárása. E naptól kezdve a vezetése alatt álló hadseregparancsnokság már arra törekedett, hogy a hadsereg seregtestei jól védhetõ terepszakaszokra jussanak ki, s hogy a támadást ennek érdekében már csupán korlátozott céllal szabad folytatniuk. Ez a korlátozott cél a Maros-vonal elérése volt, ami egybecseng a hadseregcsoport parancsnokságának szándékával a Maros-Stellung védelmét illetõen. VERESS azt is megjegyzi, hogy egyelõre (tehát 6-án) az alárendelt seregtestek parancsnokságait nem tájékoztatta a nagylétszámú szovjet magasabbegységek átkelésérõl a Déli-Kárpátok hágóin, mivel nem szerette volna támadásuk lendületét megtörni. (52)

A Maros-vonal azonban VERESSnél is csak elvi fogalom volt. A földrajzi viszonyok függvényében a magyar hadseregparancsnok az Aranyos torkolatáig szándékozott a védelem peremvonalát a Maros jobb- (északi) partján kialakítani, attól keletre az Aranyos bal- (északi) partján. Elhatározásának megfelelõen a 25. gyaloghadosztályt, a Székelykocsárdnál bevetett négy zászlóaljat leszámíta, eleve az Aranyos-menti védelem kiépítésére rendelte ún. felvételi állásba. Ez azt jelentette, hogy a hadosztály zömének meg kellett kezdenie a védelem kiépítését a folyó mentén, s biztosítania kellett a hadsereg fõerõinek visszavonulását a folyó mögé. VERESS itt egyenesen védelmi tervet emleget. Megítélésünk szerint ez tekinthetõ a tordai csata elõjátékának. (53)

Arra vonatkozóan, hogy a 2. magyar hadsereg parancsnoka már 6-án elhatározta a visszavonulást a Maros-vonalra, rendelkezünk egy közvetett bizonyítékkal. ESZE Jenõ százados, a 2. páncélhadosztály kötelékébe tartozó 2. páncélos utászzászlóalj parancsnoka már 7-én parancsot kapott Marosludasnál (Ludus) egy hídfõállás berendezésére a Maros bal- (déli) partján, valamint a Maroson átívelõ hidak robbantásának elõkészítésére. (54)

A védelembe való átmenetet elrendelõ parancsot, legalábbis VERESS így emlékezik, 9-én adta ki a 2. magyar hadsereg parancsnoksága. Ez már tartalmazta a folyómenti védõállások elfoglalásához szükséges visszavonulási feladatokat is. A parancs kiadásának idõpontját a hadseregparancsnok azzal indokolja, hogy ezen a napon a 7. és 9. tábori póthadosztály már közvetlen harcérintkezésbe került a szovjet csapatokkal, s hogy azok vissza is vetették néhány km-rel a két hadosztályt, amelyek csak német rohamlövegek és két német utászzászlóalj (a 92. és 207.) támogatásával tudták az arcvonalukba betört szovjet páncélosokat elreteszelni. (55)

A Honvédelmi Minisztérium által a háború után (közvetlenül) készített békeelõkészítõ iratok szerint a 2. magyar hadsereg csak egy nappal késõbb, 10-én került közvetlen harcérintkezésbe szovjet csapatokkal. A magunk részérõl a 9.-i dátumot fogadjuk el, nem csupán azért, mert VERESS Lajos emlékezését ebbõl a szempontból megbízhatónak fogadjuk el, de azért is, mert, mint látni fogjuk, 9-én történt a legnagyobb területvesztés a támadását éppen befejezõ 2. magyar hadsereg arcvonalán, a Marosújvár (Ocna Mureº)-Dicsõszentmárton (Târnãveni) közötti sávban, sokkal nagyobb, mint 10-én. (56)

Szeptember 8-án este a 2. magyar hadsereg két hadosztálya mindenesetre, a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport napijelentése szerint, már megkezdte az elõkészületeket a visszavonulásra a Maros-vonalig, illetve hátul elhelyezkedõ csapatrészeikkel ott a védõállások kiépítését. Itt a 7. és 9. tábori póthadosztályról van szó, bár a napijelentés nem nevezi meg azokat. Annyiban pontosítanunk kell a német forrásba leírtakat, hogy (l. a disszertáció III/4. fejezete: "A 25. gyalog- és a 2. páncéloshadosztály felvonulása és harcbalépése", szerk. megj.) a védõállások kiépítéséhez nem a két hadosztály hátsóbb csapatrészei végezték, hanem elsõsorban a 25. magyar gyaloghadosztály.57 A KESSEL-zárócsoport ugyanekkor beérkezett Marosbogát térségébe (megalakulását és részeit l. RAVASZ, i.m., 282-290: "A német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport visszavonulása Romániából...").(58)

9-én a 7. tábori póthadosztály a Vidály (Vidolm)-Torockó (Rimetea)-Torockógyertyános (Vãliºoara)-Maroscsesztve (Cisteiu de Mureº) vonalra vonult vissza, Miriszlót kiürítve. Maroscsesztvétõl az arcvonal Maroskoppándig (Copand) a Maros jobb- (északi) partján húzódott. Az ettõl a községtõl a folyó mögé visszavonuló 9. tábori póthadosztály a marosludasi kivételével feladta hídfõit a Maros déli partján. A 2. páncéloshadosztály a Maroskoppánd - Magyarbükkös (Bichiº) - Dicsõszentmárton (Târnãveni) vonalig húzódott vissza, Dicsõszentmártont és ezzel az ottani hídfõt feladva. Dicsõszentmártontól feljebb az arcvonal ezen a napon még továbbra is a Kis-Küküllõ mentén húzódott. A Maros - Kis-Küküllõ közötti sávban a visszavonulás mélysége elérte a 10-15 km-t. (Marosújvártól keletre 51, Dicsõszentmártontól nyugatra 10 km-t.). (59)

9-én a Honvéd Vezérkar 6. osztálya újabb közleményt adott ki. A 30. számú hadijelentés úgy fogalmaz, hogy "Kolozsvártól D-re Tordán át elõretört csapataink a megvert román erõk üldözése közben elérték a Maros vonalát." A sajtónak szánt tájékoztató, nyilván a lakosság megnyugtatásának szándékától vezérelve, teljesen hamis volt. Rég nem folyt már üldözés, sõt már folyamatban volt a visszavonulás (igaz, éppen a Maros vonalára), s a hadijelentés szerint megvert románok éppen megindultak a visszavonuló magyar csapatok nyomában Kolozsvár irányába. Az ekkorra a 4. román hadsereg arcvonalára beérkezett szovjet csapatokról a közlemény nem tett említést. (60)

10-én a német napijelentések arról számolnak be, hogy a 7. hadosztály az Aranyos mentén ellenlökést indított Aranyoslonka visszafoglalására, s hogy az ellenlökés 2 km-re a községtõl északra elakadt, pontosabban addig jutott ki. Erre az ellenlökésre VERESS védelmi elképzeléseinek megvalósításához szükség volt, hiszen enélkül hézag keletkezett volna az Aranyos-vonal védelmében, s a román csapatok behatolhattak volna a Gyalui-havasok keleti elõhegyei közé. A román források e napon nem jeleznek a térségben magyar térnyerést, de nem is zárják azt ki, mivel csak 13-án jeleznek újabb román térnyerést itt, amikor is az 1. román hegyihadosztály elérte és elfoglalta az Aranyoslonkától 4 km-re északra lévõ Alsóaklost (Ocoliº).(61)

Az ellenlökést valójában a 25. magyar gyaloghadosztály hajtotta végre (l. részletesen a diszszertáció említett III.4. fejezetében, szerk. megj.).

A 7. és 9. tábori póthadosztály egyéb arcvonalszakaszain jelentõsebb harctevékenység nem volt, leszámítva azt, hogy Miriszlótól északra elhárították a román csapatok egy zászlóalj-erejû támadását, illetve hogy az aznap elõrevont és bevetett 7. román kiképzõ gyaloghadosztály Felvincnél (akkor Vinþul de Sus, ma Unirea) átkelt a Maroson, betört a városba, ahonnan azonban a 9. magyar tábori póthadosztály részei aznap még kivetették. (62)

A 2. páncéloshadosztály arcvonalát 10-én a Marosgezse (Gheja)-Cintos (Aþintiº)- Marosdég (Deag)-Küküllõpócsfalva (Pãuciºoara) vonalig vonták hátra. A visszavonulás mélysége a Maros és a Kis-Küküllõ között már csak 2-4 km átlagos mélységet ért el. Ettõl keletre a védelem még mindig a Kis-Küküllõ északi partján állt. Dicsõszentmártontól 11 km-re keletre, a 2. páncélos- és a 8. SS lovashadosztály csatlakozásánál a 11. román kiképzõ gyaloghadosztály sikertelen kisérletet tett a betörésre, ami a visszavonulás rendezett végrehajtására utal. (63)

Ezen a napon a fenti vonalon a 2. magyar páncéloshadosztály részérõl már csak gyalogos utóvédek harcoltak. A harckocsik a 10-re virradó éjszaka átkeltek a Maros északi partjára a marosludasi közúti hídon.(64)

Ugyancsak ezen a napon a 2. magyar páncéloshadosztály még a Marostól délre védekezõ utóvédei mögött a Maros vonalának biztosítását a Gruppe Siebenbürgen mûszaki alakulatai vették át, annak elõjeleként, hogy a védõállások elfoglalásakor a német csoport veszi át a 2. magyar hadsereg balszárnyától a Maros-vonal védelmét Marosludasig. (65)

Szeptember 11-én Székelykocsárd (Lunca Mureºului- Székelyföldvár (Rãzboieni Cetate) térségében, a 7. és 9. magyar tábori póthadosztály csatlakozásánál, a 20. román kiképzõ gyaloghadosztály arcvonalán keresztül harcba lépett a 6. szovjet gárda harckocsihadsereg 5. gárda harckocsihadtestének egy harckocsidandára. A szovjet-román csoportosítás estig mintegy 5 km mélységben nyert teret. A 7. magyar hadosztály arcvonalának balszárnyát elkanyarította 90 fokban, hogy a támadók felé nézzen, a sarokpont a megtartott Felvinc volt. A 9. magyar hadosztály a német 92. páncélos utász és 207. utászzászlóalj segítségével Székelykocsárdtól és Székelyföldvártól északra egyelõre elreteszelte a betörést, de az világos volt, hogy a Maros és az Aranyos közötti nyílt terepen másnap a szovjet harckocsik feltartóztatása nem lesz lehetséges, a visszavonulást az Aranyosig hamarosan végre kell hajtani. (66)

Az 5. szovjet gárda harckocsihadtest egy másik dandárának bevetésével Dicsõszentmártontól északra szintén jelentõsen megváltozott a helyzet. A 2. magyar páncéloshadosztály kiürítette a Maros déli partját, Marosludastól délre sem sikerült hídfõt megtartani a folyó balpartján, a szovjet harckocsidandár és a román 9. gyalog-, illetve 8. lovashadosztály Kutyfalvától (Cuci) Marosgezséig (Gheja) kijutott a Maros vonalára. (67)

A szovjet-román támadás megmozdította a Gruppe Siebenbürgen 2. magyar páncéloshadosztályához keletrõl csatlakozó arcvonalát is. A 8. SS lovashadosztály jobbszárnya feladta a Kis-Küküllõ vonalát és visszavonult az Oláhkocsárd (Cucurdea)-Mikefalva (Mica) terepszakaszra. (68)

A továbbiakban a 2. magyar hadsereg visszavonulása az Aranyos-Maros vonalára szeptember 12.-re fejezõdött be. A 25. gyaloghadosztály ekkorra teljes egészében felvonult a Torda - Aranyosgyéres-Marosludas vonalra. A 25 km széles védõsávba vonult vissza a 2. páncéloshadosztály is. Tordánál, Aranyosegerbegynél és Gerendkeresztúrnál a két hadosztály egy-egy hídfõt tartott fenn az Aranyos jobbpartján. A 7. és 9. tábori póthadosztály, amelyek a szeptember 5. óta eltelt idõ alatt erõsen leharcolttá váltak, a visszavonulás befejezése után hátravonták pihentetésre és feltöltésre. A védelem Aranyosbányától (Baia de Arieº) Torda felé húzódó szakaszát 11.-tõl az egyidejûleg elõrevont, azideig harcba még nem vetett 1. és 2. pót hegyidandár foglalta el. A 7. hadosztály Szelicse (Sãlicea)-Sütmeg (ªutu)-Magyarpeterd (Petreºtii de Jos)-Indal (Deleni), a 9. hadosztály Mezõcsán (Ceanu Mare)-Mezõszentjakab (Pãdurea Iacobeni)-Mezõszopor (Soporu de Câmpie) térségében foglalt gyülekezési körletet. Ez azt jelentette, hogy a 7. hadosztály a Tordai-hasadékon átfolyó Hasadát-patak völgyében, a 9. hadosztály az aranyosegerbegyi hídfõtõl északkeletre 15-20 km-re a Mezõségben gyülekezett. (69)

13-án az utolsó utóvédek is átlépték (visszafelé) az Aranyos vonalát. (70)

12-én GROLMAN távirati úton parancsot adott a 2. magyar hadsereg parancsnokságának az Aranyos vonalának minden áron való megtartására. Láttuk, hogy ez megegyezett VERESS szándékával. (71)

A 8. SS lovashadosztály visszavonulása nem fejezõdött be szeptember 12-én. A hadosztály centruma Radnót (Iernut) és Kerelõszentpál (Sânpaul) között 14.-re vonult vissza a Maros mögé. Balszárnya ekkor még a Kerelõszentpál - Nagycserged (Cerghid) - Küküllõszéplak (Suplac) vonalon védekezett. Onnan csak 17-én vonult vissza a Nyárád északi partjára, amikor Nagycsergednél a 9. román gyaloghadosztály, Küküllõszéplaknál a Tudor VLADIMIRESCU hadosztály, Küküllõszéplak és Balavásár (Bãlãuºeri) között a 78. szovjet lövész- és az 1. román lovashadosztály egyidejû támadást indított a Kis-Küküllõ menti védõvonal felgöngyölítésére. A Nyárád, majd torkolatától a Maros mentén a német védelem két hét idõtartamra megszilárdult. (72)

Következtetések

Szeptember 10-én este, tehát amikor a 2. magyar hadsereg visszavonulása az Aranyos-vonalra már utolsó szakaszába lépett, KOZÁR Elemér vezérkari ezredes, a hadsereg vezérkari fõnöke összegezte a hadsereg addigi tevékenységét a Honvéd Vezérkar fõnöke számára. Az "Általános és magyar 2. hds-et érintõ helyzetmegítélés 1944. szeptember hó 10-én este" címet viselõ ötoldalas anyagot 11-én reggel távirati úton továbbították. (73)

KOZÁR azzal kezdi összegzését, hogy a 2. magyar hadsereg támadása meglepte a 4. román hadsereget, amely jelentõs erõket vonultatott fel a magyar támadási sávba esõ területen. Megítélése szerint errõl a területrõl szerettek volna késõbb támadást indítani: "... saját támadásuk egyik fõ területének szánták, amelyet az orosz erõk felvonulásáig biztosítani akartak." Sajnálkozik afelett, hogy miután a magyar csapatok áttörték a román vonalakat, és jelentõs területnyereségre tettek szert, nem maradt lehetõségük a 4. román hadsereg megverésének megvalósítására (befejezésére), mivel beérkeztek a szovjet harckocsizó csapatok. Ezekkel szemben pedig, az erõviszonyok alapján, a magyar csapatoknak semmi esélyük nem volt az eredeti feladat, a Déli-Kárpátok hágóinak birtokba vétele és lezárása megvalósítására.(74)

Bár mint fentebb láttuk, nem maradt fenn a 2. magyar hadsereg szeptember 5.-i támadására vonatkozó harcintézkedés (ellentétben a IV. magyar hadtestével), KOZÁR összegezése alapján következtethetünk annak tartalmára, legalábbis a hadmûveleti célt illetõen. A hadsereg vezérkari fõnöke ugyanis leírja, hogy: "Az eredeti célkitûzést, Dél-Erdély területének birtokba vételét lényeges szovjet erõk megjelenése elõtt nem válthattuk valóra." (75)

Ez a mondat több szempontból is igen lényeges, közülük itt kettõt emelünk ki. Az egyik az, hogy a 2. magyar hadsereg támadásának nem politikai, hanem katonai célja volt, mégpedig a Déli-Kárpátok gerincvonalának lezárása a szovjet fõerõk beérkezése elõtt. Ugyanaz a katonai cél, amely (teljesítése esetén) biztosíthatta volna a Kárpát-medence (s vele a Duna-vonal a Vaskapu és Vidin között) lezárását, s ott téli állások kialakítását. Csakis ez a katonai cél lett volna alkalmas ezek biztosítására. A cél katonai jellegének hangsúlyozása igen lényeges, mivel a korábbi hazai (vagy magyar nyelven is megjelent) szakirodalomban elõfordult az a román munkákban ma is olvasható állítás, hogy a 2. magyar hadsereg támadásának politikai célja lett volna, mégpedig Dél-Erdély visszacsatolása Magyarországhoz. Ez utóbbi állítás nem felel meg a valóságnak, a támadás megindításához vezetõ politikai döntéshozó folyamatban sem jelent meg ilyen irányú igény. Az más kérdés, hogy a katonai cél kizárólag Dél-Erdély (katonai, s nem politikai értelmû) birtokba vételével lett volna megvalósítható. Politikai értelmûvel már csak azért sem, mert a katonai cél megvalósulása esetén Dél-Erdély lehetett volna a területi bázisa a német politikai vezetés, elsõdlegesen Hitler által óhajtott németbarát román ellenkormánynak. Ez pedig semmilyen módon nem lett volna összekapcsolható Dél-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolásával.

A másik lényeges eleme KOZÁR megállapításának annak kimondása, hogy a támadásnak a szovjet fõerõk beérkezése elõtt kellett volna lezárnia a Déli-Kárpátok átjáróit. Hibás volna egy olyan következtetés levonása, hogy erre a Honvédség korábban is képes lett volna szeptember 5-énél, hiszen lám, a románok megfutottak. Hibás egyrészt azért, mert (v.ö. "A 2. hadsereg felállítása és szervezete", in: RAVASZ, i.m., 290-297) az észak-erdélyi IX. magyar hadtest ehhez augusztus végén egyszerûen nem rendelkezett elégséges erõvel. A 2. magyar hadsereg megszervezésére idõ kellett, mégpedig hozzávetõleg 10 nap. A Honvédség harcképes alakulatai a román átállás pillanatában az Északkeleti-Kárpátokban, Galíciában, illetve kint a lengyel Fõkormányzóságban harcoltak. A többi, elsõsorban pótalakulat pedig ekkor még a mozgósítás elõtt, az ország belsõ területein, szétszórva állomásozott. Az igaz, hogy szeptember 5. és 8. között a román csapatok jelentõs területet vesztettek, de a 4. román hadsereg ellenállása szeptember 8.-ra éppen kezdett megszilárdulni, a hadsereg nem lett szétverve. Az is igaz, hogy megszervezésére csak szeptember elején került sor, de az 1. román hadsereg ezt megelõzõen is Dél-Erdélyben állomásozott, s az erõviszonyokat tekintve nem kis fölényben volt a IX. magyar hadtesttel szemben, annak augusztus 23.-i állapotát tekintve.

S végezetül, de egyáltalán nem utolsósorban szeptember 5-én a szovjet csapatok már a Déli-Kárpátokon belül voltak. Nem is kis erõvel, hiszen Nagyszebenbõl a 2. Ukrán Front legerõsebb hadseregét jelentették, a 6. gárda harckocsizót. Ebben az összefüggésben azt a következtetést kell levonnunk, hogy a 2. magyar hadsereg támadásának szeptember 5.-i megindítása már elkésett. Sõt, meg kell kockáztatnunk azt a megállapítást is, hogy felelõtlen döntés volt, mivel reálisan már nem számolhattak a KOZÁR által is leírt katonai cél megvalósíthatóságával. A 2. magyar hadsereg ugyanis, bármennyire is teret nyert a román csapatokkal szemben támadásának elsõ három napján, irreális (pontosabban idõközben irreálissá vált) cél érdekében lett támadólag alkalmazva. Támadásával azt érte el, hogy erejét felmorzsolta a három napos támadásban, s az azt azonnal követõ visszavonulásban, amivel pedig elérte, hogy a részére kijelölt védõszakasz megtartására csak részlegesen volt képes.

A tordai csatában ugyanis valóban feltartóztatta a szovjet-román kötelékeket, de csak Torda és Marosludas között. Tordától nyugatra, a Gyalui-havasok keleti elõhegyei között erre már nem volt képes, egyszerûen nem volt hozzá elegendõ ereje. Nem azt szeretnénk ezzel állítani, hogy az 1. és 2. hegyi pótdandár katonái kevésbé harcoltak volna kitartóan, mint a 25. gyalog- és 2. páncéloshadosztály honvédei. Nem. Egyszerûen számukra túl nagynak bizonyult a kijelölt védõsáv. Kicsit ahhoz hasonlóan, mint másfél évvel korábban Don menti bajtársaik számára. Az arcvonalat végül a Kolozsváron is átfolyó Kis-Szamostól délre néhány km-re, a Gyalui-havasok keleti elõhegyeinek kelet-nyugati irányú vízválasztóján, tudták (német segítséggel) stabilizálni.

Ennek alapján, megítélésünk szerint, még az a megállapítás is megkockáztatható, hogy szerencsésebb lett volna eleve korlátozott célú támadást indítani. (Ha már mindenképpen támadásra kerül sor, de ezt Kolozsvár terep-adta védhetetlensége déli irányból, hiszen az akkori országhatár a város déli peremétõl 2-3 km-re húzódott, valóban szükségessé tette; ez is kizárólag katonai cél, nem politikai.) E támadás kis erõkifejtéssel és kis vesszteséggel érte volna el a Gyalui-havasok keleti elõhegyeinek kelet-nyugati irányú vízválasztóját a jobbszárnyon, onnan a Turi-patak völgyét a Kolozsvár-Torda fõút tengelyében, Tordától az Aranyost, annak torkolatától pedig a Maros vonalát a Nyárád torkolatáig. Ezzel biztosítható lett volna Kolozsvár és az Aranyos - Maros-vonal védelme, beleértve ebbe a Marosvásárhely-Kolozsvár közti országhatár-beszögellés levágását és Marosvásárhely védelmének biztosítását is.

Mindezt úgy, hogy a lényegesen kevesebb veszteséggel végrehajtott korlátozott célú támadást követõen több idõ áll rendelkezésére a védelem kiépítésére ott, ahol az a valóságban a végrehajtott támadás, majd az azt azonnal követõ viszszavonulás nyomán amúgy is megszilárdult. Több idõ, hiszen, mint láttuk, ezt a vonalat a 2. hadsereg már a támadás elsõ napján, 5-én este elérte, s oda csak 11-12.-re vonult vissza. Ez pedig pontosan egy hét. Ez az egy hét állt volna rendelkezésre a védelem kiépítésére, úgy, hogy a 2. hadsereg addigi harcértékének csak kis részét vesztette volna el az egynapos, korlátozott célú támadásban.

KOZÁR a továbbiakban helyesli az Aranyos-Maros-vonal kijelölését a védelem kiépítése számára. Igaz, nem jut el a fenti következtetésekig, de a 2. magyar hadsereg szeptember 5-én megindított támadása eredményének tudja be, hogy a 2. Ukrán Front nem kezdett korábban támadást a Bánságban és a Délkelet-Alföldön, hiszen éppen a 2. magyar hadsereg támadása miatt fordították a 2. Ukrán Front fõerõit Dél-Erdély irányába. E következtetését továbbgondolja olyan irányban, miszerint a magyar támadás nagyobb erõt mutatott a 2. hadsereg valóságos erejénél, s ez vezetett a 2. ukrán Front fõerõinek 90 fokos elfordításához jobbra. (76)

A vezérkari fõnök ezen következtetése nem nélkülözi a logikát, de téves. Az igaz, hogy a 90 fokos elfordításra vonatkozó szovjet direktívát (l. részletesen a disszertáció II/3. fejezetében: "A szembenálló román és szovjet hadosztályok hadrendje", szerk. megj.) szeptember 5-én adták ki, amikor a 2. magyar hadsereg támadása már megindult, de tudnunk kell azt, hogy a második világháború során egyetlen szovjet direktíva sem született meg egyetlen nap alatt. (Igaz ez a hasonló szintû német vagy angolszász hadmûveleti utasításokra is.) A szeptember 5.-i direktíva elõkészítése is napokat vett igénybe, s megszületését így nem is befolyásolhatta a 2. magyar hadsereg támadása. Mikor a magyar támadás megindult, a direktíva már úton volt a 2. Ukrán front felé. A szovjet források le is írják, hogy a szeptember 5.-i direktíva MALINOVSZKIJ felterjesztett javaslatai alapján született meg. E felterjesztés pedig, amelyet MALINOVSZKIJ az éppen jelen levõ ZSUKOVval együtt dolgozott ki, szeptember 4-én megérkezett a szovjet vezérkarhoz. (77)

Ennek függvényében a 2. Ukrán Front fõerõinek 90 fokos elfordítása két másik eseménysor következménye volt. Ezek egyike, hogy a szovjet csapatok nem tudtak áttörni a Keleti-Kárpátok hágóin, s MALINOVSZKIJ nem szeretett volna hasonlóan sok idõt fordítani a Keleti-Kárpátokban kiépített, magyar és német csapatok védte magyar erõdvonalak leküzdésére, mint Petrov 4. Ukrán Frontja az Északkeleti-Kárpátokban. A másik, hogy a szeptember 5-én északnak fordított három hadsereg (27., 53. összfegyvernemi és 6. gárda harckocsi) eleve elhaladt a Kárpátok mentén, attól délre, amikor a foksányi kapun át támadott nyugati irányban, egyfelõl azért, hogy megelõzze a 6. német hadsereget összefüggõ védelmi vonal kialakításában bárhol a Havasalföldön, másfelõl azért, hogy minél hamarabb elérje Bukarest és Ploieºti körzetét. E két tényezõt összekapcsolva pedig világossá válik MALINOVSZKIJ szándéka: a Keleti-Kárpátokban elakadt jobbszárnyat (7. gárda és 40. összfegyvernemi hadsereg) kimozdítja helyzetébõl, ha a Déli-Kárpátokon keresztül a 8. német hadsereg hátába kerül, ráadásul átkelése a dél-erdélyi román katonai jelenlét következtében akadálymentesnek ígérkezett. Láttuk, MALINOVSZKIJ számítása e tekintetben be is vált: a német hadvezetés hamarosan megkezdte a Székelyföld kiürítését. (78)

KOZÁR a 2. hadsereg jelenlétérõl a Maros-vonalon levon még egy helytelen következtetést, nevezetesen, hogy ez nem engedi meg a szovjet hadvezetés számára fõerõi átcsoportosítását a Délkelet-Alföldre. KOZÁR tévedett, a 2. Ukrán Front törzse pontosan fel tudta mérni, hogy mekkora erõk állnak a Maros vonalán, s hogy ezek lekötésére mekkora erõket kell hátrahagynia, ideértve immár a 4. román hadsereget is. Felmérte, hogy fõerõit nyugodtan átmozgathatja nyugat felé, s ott vetheti be, a Déli Hadseregcsoport jobbszárnya ellen, a harckocsizó magasabbegységek szétbontakoztatására sokkal alkalmasabb Délkelet-Alföldön.

KOZÁR továbbvitt gondolata, miszerint most (ti. szeptember közepén) jött el a legalkalmasabb pillanat a 2. Ukrán Front déli szárnyának (sic!) megsemmisítésére, a fentiek fényében teljesen téves. Ilyen gondolat egyébként a német hadvezetésben még fel sem merült. KOZÁR még azt is leírja, hogy ezt a megsemmisítõ támadást mely terepszakaszokról, mely irányokban és milyen erõkkel kellene megindítani. (79)

Végkövetkeztetésében viszont igaza van a 2. magyar hadsereg vezérkari fõnökének: "... Erdély elvesztése után sokkal kedvezõtlenebb helyzetben még kevésbé remélhetné a háború folyásának javára fordítását." (ti. a német hadvezetés - R.I.) (80)

Jegyzet

1. Honvéd Vezérkar 1. osztály napi intézkedései (HL Vkf. 1.o. 304/a. doboz; a továbbiakban Intézkedések) 176. lap; a vonatkozó intézkedés száma: 4613./M.hdm. 1-vkf-44.

2. Intézkedések 177. lap; a vonatkozó intézkedés száma: 4636./M.hdm. 1-vkf-44.

3. KÁLMÁN Dániel: A m. kir. Honvédség a 2. világháborúban (Hadtörténelmi levéltár, Tanulmánygyûjtemény 2779. fsz.; a továbbiakban KD) II. 254. p.; Intézkedések 180. lap; a vonatkozó intézkedés száma: 50. Föv. hdm.-44.IX.1.

4. DOMBRÁDY Loránd - TÓTH Sándor: A magyar királyi Honvédség 1919-1945, ZRåNYI Katonai Kiadó, Budapest, 1987; a továbbiakban DT) 338. p.

5. Erdélyi hadmûveletek 7. lap (25. ho. 12. lap.)

6. Intézkedések 182. lap

7. Intézkedések 183. lap

8. VIDOS Géza: Világháborús emlékeim - III. 1944. márc. - szept. (Hadtörténeti Múzeum Adattára, Kézirattár 535-89; a továbbiakban: VIDOS) 32. p.

9. VIDOS 34. p.

10. Kriegstagebuch des Oberkommandos der Heeresgruppe Südukraine (Hadtörténeti Levéltár, Mikrofilmtár; a továbbiakban KTB) 895. tekercs 7208451. felvétel

11. KTB 895. tekercs 7208275-7208276. felvétel

12. KTB 895. tekercs 7208282. felvétel; MEHNER Kurt, Die geheimen Tagesberichte der deutschen Wermachtführung im zweiten Weltkrieg 1939-1945 (Biblio, Osnabrück, 1984; a továbbiakban KM) XI-11.p.; Megjegyzendõ, hogy a német napijelentések "egy magyar páncélvonat"-ról számolnak be, az a Kszv. napló alapján azonosítható, hogy ez a kettõ közül a 102. hadrendi számot viselõ volt.

13. KTB 895. tekercs 7208450. felvétel

14. MARINESCU, A. - ROMANESCU, Gh.: Armata Românã în rãzboiul antihitlerist. Album de scheme (Editura Militarã, Bucureºti. 1980; a továbbiakban : AR) 80. p.; KD II-258. p.

15. Uo.

16. Uo.

17. VERESS Lajos, dálnoki: Magyarország honvédelme a II. világháború elõtt és alatt (1920-1945) (Danubia, München, 1973; a továbbiakban: VERESS) III 23. p.; AR 80. p.

18. AR 80. p.

19. KTB 895. tekercs 7208461., 7208482. felvétel; AR 80. p.

20. KD II-258. p.; VERESS III-25. p.

21. KTB 895. tekercs 7208463. felvétel

22. KTB 895. tekercs 7208465. felvétel

23. ESZE Jenõ: A m. kir. Honvédség Erdélyért vívott hadmûvelete egy részének, a m. kir. 2. honvéd páncélos hadosztály Kolozsvár elõterében 1944. szeptember 5. - október 11. között megvívott harcainak Hadikrónikája (HL Tanulmánygyûjtemény 2909. fsz.; a továbbiakban: ESZE) 31. p.

24. KTB 895. tekercs 7208470., 7208481. felvétel; KM XI-16., 18. p.; AR 80. p.

25. Uo.

26. Uo.

27. Uo.

28. KTB 895. tekercs 7208287. felvétel

29. VERESS-III 23. p.

30. ADONYI-NAREDY Ferenc: A magyar katona a második világháborúban (KLEINMAYR, Klagenfurt, 1954; a továbbiakban ADONYI) 72. p.

31. Erdélyi hadmûveletek 8. lap (25. ho. 13. lap)

32. VIDOS 32. p.

33. FRIESSNER, Hans: Verratene Schlachten (Holsten, Hamburg, 1956; a továbbiakban FRIESSNER) 113-114. p.

34. ZAHAROV, M. V.: A 2. és a 3. Ukrán Front felszabadító hadmûveletei Délkelet- és Közép-Európában 1944-1945 (ZRåNYI Katonai Kiadó, Budapest, 1973; a továbbiakban ZAHAROV) 140. p.

35. MINASZJAN, M. M.: Oszvobozsgyénije naródov Jugo-Vosztocsnüj Evropü (Vojenizdat, Moszkva, 1967; a továbiakban

MINASZJAN) 170. p.

36. AR 80. p.

37. Románia hozzájárulása a fasizmus felett aratott gyõzelemhez (szerk. BITAY Ödön, Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1965; a továbbiakban RO) 80. p.

38. Hadi jelentések 680/b. lap

39. KTB 895. tekercs 7208473. felvétel

40. KTB 895. tekercs 7208474. felvétel

41. Intézkedések 186-187. lap; a vonatkozó parancsok száma: 265./Föv.hdm.-44.IX.7.; 268./Föv.hdm.-44.IX.7.; 276./Föv.hdm.-44.IX.7.; a hadmûveleti utasításnak tekinthetõ 268. sz. intézkedés teljes egészében fennmaradt (Intézkedések 187. lap)

42. Intézkedések 186. lap

43. Intézkedések 188. lap

44. Intézkedések 189. lap

45. KTB 895. tekercs 7208477. felvétel

46. Intézkedések 190., 192. lap; a vonatkozó intézkedések száma: 295./Föv.hdm.-44.IX.8.; 383./Föv.hdm.-44.IX.10.;

47. Intézkedések 190.,191. lap; a vonatkozó intézkedések száma: 306./Föv.hdm.-44.IX.8.; 378./Föv.hdm.-44.IX.9.;

48. Intézkedések 198-199. lap

49. Intézkedések 198. lap

50. KD II-258. p.

51. 25. ho. 16-17. lap

52. VERESS III-25. p.

53. Uo.

54. ESZE 32. p.

55. VERESS III-26. p.

56. A 2. hds. harcai Erdély földjén 1944. szept., okt. hóban (HL Békeelékészítõ iratok 5. doboz A/VI./27.) 5.p.

57. KTB 895. tekercs 7208484. felvétel

58. KTB 895. tekercs 7208485. felvétel

59. KTB 895. tekercs 7208491. felvétel; KM XI-21. p.; 25. ho. 18. lap; AR 81. p.

60. Hadijelentés-gyûjtõ (Hadtörténelmi Levéltár, a Honvéd Vezérkar 6. osztályának sajtó számára kiadott hadijelentései, 304/a. doboz; a továbbiakban: Hadijelentések) 682/b. lap

61. KTB 895. tekercs 7208500. felvétel; KM XI-23. p.; AR 81. p.

62. Uo.

63. Uo.

64. ESZE 32. p.

65. Uo.

66. KTB 895. tekercs 7208509. felvétel; KM XI-26. p.; AR 81. p.

67. Uo.

68. Uo.

69. VERESS III-26-27. p.; KTB 895. tekercs 7208511., 7208523. felvétel

70. KTB 895. tekercs 7208528. felvétel

71. KTB 895. tekercs 7208523. felvétel

72. AR 81. p.

73. Intézkedések 193-195. lap, a távirat száma: Hung. 319 IX. 11.

74. Intézkedések 193. lap

75. Intézkedések 193. lap

76. Intézkedések 193/b.-194. lap

77. STYEMENKO, Sz. M.: A vezérkar a háború éveiben (Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1975) 255. p.

78. Intézkedések 194. lap

79. Intézkedések 194-194/b.-195. lap

80. Intézkedések 195. lap

A 2. magyar hadsereg észak-erdélyi tevékenységének hadszíntere

(Függelék 1.)

Ha a 2. magyar hadsereg észak-erdélyi tevékenységének hadszínterét szeretnénk leírni, akkor azt két részre bontottan tehetjük meg. Elsõként be kell mutatnunk a hadsereg (és a német Gruppe Siebenbürgen) 1944. szeptember 5-8. közötti támadó hadmûveletének, majd ettõl október 8.-ig tartó védekezõ harcainak színterét, nagyjából a Bánffyhunyad (Huedin)-Kolozsvár (Cluj)-Szászrégen (Reghin)-Marosvásárhely (Târgu Mureº)-Marosludas (Luduº)-Torda (Turda)-Gyalui-havasok határolta területet. Másodjára a szûk értelemben vett tordai csata színterét kell leírnunk, tehát Torda környékét a várostól nyugatra lévõ Tordai-hasadéktól a várostól észak-északkeletre fekvõ Vaskapu vidékéig és az Aranyos folyó Aranyosgyéres (Câmpia Turzii) körzetében található kelet-délkelet irányú kanyarulatát.

A 2. hadsereg hadmûveleteinek színtere földrajzilag két, jól elkülönülõ részre osztható. Keletre esõ kétharmada, amit a Kolozsvár-Torda közötti mûút, attól délkeletre az Aranyos alsó folyása választ el a nyugatra esõ egyharmadtól. 300-500 átlagos magasságú hegyekkel (dombokkal) sûrûn tagolt, fennsík-jellegû vidék. Aránylag könnyen járható, szinte minden völgyben vezetett kiépített mûút vagy javított talajút, ami a sûrû településszerkezettel magyarázható. A sûrûnek minõsíthetõ úthálózat Torda, illetve minden nagyobb város körzetében sugaras szerkezetû.

Az utak jármûvekkel járhatók, bár az utak (akkori) kiépítettsége nagyobb esõzések esetén ezt korlátozhatja. Ugyancsak rontja a járhatóságot, hogy a makadám-típusú utakat nem a nagytömegû és nagyszámú technika áthaladására méretezték, aminek bekövetkezte esetén folyamatos (mûszaki) karbantartást igányelnek. (ESZE Jenõ emlékirataiban számos példát találunk erre.) Az utak nagyobb része folyamatos haladás esetén egyirányú forgalom levezetését tette lehetõvé, folyamatos kétirányú forgalomra kisebb hányaduk volt alkalmas, mint például a Várfalva-Sinfalva-Szentmihályfalva-Torda, a Felvinc-Torda, Az Aranyoslónya-Aranyosgyéres-Torda, Aranyosegerbegy-Aranyosgyéres-Torda, vagy Magyarpeterd-Torda útvonal.

A közbeesõ, nem túl magas hegyek (dombok) a gyalogság által minden különösebb erõfeszítés nélkül megmászhatók, még nehezebb felszereléssel, például aknavetõkkel vagy könnyû hegyilövegekkel is. A völgyben általában vízfolyásokat találunk, amelyek északról délre a Marosba vagy az Aranyosba folynak. Közülük jelentõsebb az Aranyosegerbegynél (Viiºoara) az Aranyosba ömlõ Horgasalji-patak, a Marosludasnál (Luduº) a Marosba torkolló Ludas-patak és a Maroslekencénél (Lechinþa) a Marosba folyó Kapus-patak. Ezek völgyei harcjármûvekkel is járhatók.

A völgyek kanyargós és viszonylag szûk jellege, azzal együtt, hogy szeptember második felétõl gyakoriak itt a ködök, kedvez a rejtett mozgásoknak. A szeptember közepéig tartó derült, napos idõjárás azonban jó lehetõséget biztosít a légifelderítés számára. Bár sok a minden irányba nézõ domb- vagy hegyoldal, a közbeesõ védõállások létesítésének nem kedvez a terület általában fedetlen volta. A Mezõség déli felén ugyanis, ahová ez a terület esik, a föld általában mûvelés alatt áll, aminek következtében kevés az erdõ. A meglévõ erdõfoltok is legfeljebb század nagyságú kötelék befogadására alkalmasak. Viszonylag gyakori a mocsaras-nádas folt, a mûvelt föld is általában öntéstalaj. A mûvelés az esetek többségében szántóföldet, legelõt, kukoricást jelent, ami nem kifejezetten kedvez az állásépítésnek, bár a helyenként 2 méteres magasságot is elérõ nád és kukorica lehetõvé teszi kisebb csoportok rejtett közlekedését. A védõállások kiépítésének szempontjából kedvezõ viszont az aprófalvas településszerkezet, mivel ezek megerõdítésük esetén megannyi támpontot jelentenek.1

A Mezõséget délrõl a Maros határolja, de a terep jellege a Küküllõ-menti dombságon is hasonló, azzal a különbséggel, hogy kissé meredekebbekké válnak a lejtõk (a hegyek még nem magasabbak), így a földmûvelésre kevésbé alkalmas hegy- (domb)oldalakon több az erdõ. A Marostól délre 15-30 km-re, azzal párhuzamosan folyik a Kis-Küküllõ. A Maros szélessége 50-160 m között váltakozik, mélysége 1,5-3 m, sebessége 0,5-0,9 m/sec, medre kavicsos-homokos. A vízsebesség megfelel a Tisza áramlási sebességének, közepes vízállásnál. Ez önmagában még nem nehezítené meg az átkelést a gázlóátkelésre is alkalmas folyón, azonban partjai 2-4 m magasak, helyenként szakadozottak, ami a kikapaszkodást mûszaki elõkészítés nélkül nehézfegyverekkel is ellátott nagyobb kötelékek számára már lehetetlenné teszi. A folyómederre támaszkodó védelem esetén pedig az átkelés mûszaki elõkészítése igen bonyolult és veszteségteljes feladat. (ESZE százados emlékirataiban erre is olvashatunk példákat.)

A Kis-Küküllõ jellege, beleértve partoldalait is, a Maroshoz hasonló, azonban szélessége csupán 10-30 m, mélysége 0,5-1 m. Ez a szembenálló feleknél rendszeresített pontonokkal (olyanokkal, amelyek a két szemközti partra fektethetõk két szélükkel) vagy alacsonyvízi szükséghidak építésével áthidalható volt, leküzdése nem okozott különösebb problémát. A helyszínen található faanyag korlátozott mennyisége és nem minden esetben megfelelõ minõsége (például a fiatal erdõfoltok fáinak csekély vastagsága) célszerûvé tette a rendszeresített hídkészletek alkalmazását, szükség esetén a faanyag máshonnan való odaszállítását.

Az Aranyos alsó folyása jellegében szintén a Maroshoz hasonló, de szélessége 25-200 m, mélysége 0,5-5 m lehet. Felsõ folyása, ami kiesik a vizsgált területbõl, kifejezetten hegyifolyó jellegét ölti magára. A két szakasz közti határ Borrévnél (Buru) található, ahol a folyó kilép a Gyalui-havasok keleti elõhegyei közül. Természetesen mind a Kis-Küküllõ, mind az Aranyos szintúgy alkalmas volt gázlóátkelésre, mint a Maros, sõt ahhoz képest fokozottabban. A bennünket érdeklõ területen általános jellemzõje mindháromnak, hogy északi partjuk, bár azonos felépítésû a délivel, magasabb annál, mintegy uralja környezetét, ami a Maros és az Aranyos mentén elõsegítette a 2. hadsereg egyhónapos kitartását. Ugyancsak segítette a védõket a tordai csata elsõ szakaszában az Aranyoson szeptember 11.-étõl levonult árhullám.2

A 2. hadsereg hadmûveleti területének a Kolozsvár - Torda mûúttól délnyugatra és az Aranyos Borrév-Torda szakaszától északnyugatra esõ harmada jellegében az elõzõtõl nagymértékben eltérõ. A Kalotaszeg - Gyalui-havasok-Aranyos-Mezõség határolta terület kifejezetten erdõs-hegyes terep. Az itt található hegyek, amelyek gyakorlatilag a Gyalui-havasok északkeleti nyúlványai, 500-1000 m átlagos magasságúak, délnyugat felé növekedve. Három párhuzamos láncból állnak, amelyeket északnyugat-délkelet irányban az Aranyosba folyó patakok völgyei választanak el egymástól.

Keleti tagja még belesimul a Mezõségbe, délnyugatról a Turi-patak határolja, amelynek mentén fut a Kolozsvár-Torda mûút. Még viszonylag jól járható. Jellegét tekintve a Borsodi-dombsághoz (Cserehát) lehetne hasonlítani.

Középsõ tagja a Turi-patak és a Hasadát- (Hesdát, Hasdad) patak között fekszik, a Mikes-patak völgye osztja ketté, de a patak forrásától északra a Bodzás-hegy összeköti a két részt. Ez már középhegység, legmagasabb csúcsa 834 méteres. Elsõdlegesen csak völgyei járhatók, azokban találhatók a lakott helyek is, amelyek száma nagyságrendileg kisebb a mezõséginél. Nehéztechnika nélkül a gyalogság képes a hegyek leküzdésére, bár az hosszadalmas és körülményes. Nagyjából a Börzsönyhöz lehetne hasonlítani, miután az is olyan középhegység, amelynek völgyei párhuzamosak.

Harmadik tagja a Hasadát-patak és a Jára-patak völgye között fekszik. Jellegében kissé még a másodikhoz hasonlít, de csúcsainak magassága már megközelíti az 1000 métert, s nem osztja ketté hosszanti völgy. A csúcsok lekerekítettek, a gerincek szélesek. A lejtõk meredekebbek, elérik a 15-25°-ot. Délnyugatnak haladva egyre több sziklás, szakadékos vízmosást találunk. Leginkább a Mátra Kékestetõ - Galyatetõ közötti vonulatához lehetne hasonlítani. A két hegyvonulatot elválasztó Hasadát-völgy bejáratát Torda felõl a Tordai-hasadék õrzi. A Jára délnyugati partjától már a Gyalui-havasok kezdõdnek. Ott a patakok felsõ folyásának iránya délnyugat-északkelet. ågy törik meg derékszögben a Járavizénél (Valea Ierii) a havasokból kiérkezõ Jára is, hogy felvegye a vizsgált területen általános északnyugat-délkelet folyási irányt.

Járavizétõl északra egy egységes hegyvonulat fekszik, ami egyben vízválasztó is, onnan a patakok már észak felé, a Hideg-Szamos irányába folynak. A Hideg-Szamos pedig már Kolozsvárra érkezik be, hogy a Kapussal és a Nádassal egyesülve Kis-Szamosként haladjon tovább. Ez a terep már viszonylag nehezen járható, a csapatok a patakvölgyekbe szorulnak. Kisebb alakulatok még átkelhetnek a hegyeken, de a Járától délnyugatra fekvõ Gyalui-havasokon már azok sem. A patakvölgyek mûszaki megerõsítése vagy rombolása kedvezõ feltételeket teremt a védõharc számára, s igen nehézzé, illetve veszteségteljessé teszi a támadó fél elõrehaladását.3

A Tordai-hasadék katonaföldrajzi leírása már átvezet bennünket a szûk értelemben vett tordai csata helyszínének bemutatásához. A Hasadát-pataknak, mielõtt az Aranyosba ömölhetne, Magyarpeterd (Petreºtii de Jos) és Középpeterd (Petreºtii de Mijloc) között át kell törnie a Köves-bércet. Ez a 600-800 m magas északkelet-délnyugat irányban húzódó sziklatömeg járhatatlan, más utak rajta nem vezetnek át. A Tordai-hasadékban 300 méterrel a sziklavonulat gerince alatt a Hasadát-patak csobogókon, kisebb vízeséseken át rohan, szinte teljes szélességben kitöltve a szurdokot. Egyetlen keskeny ösvény vezet a patak partjain felváltva, de ez jobbára csak hosszan elnyúló gyalogososzlop közlekedésére alkalmas. Ha kicsivel több esõ esik a szokásosnál, a Hasadát-patak annyival megduzzad, hogy a Könyökös-sziklánál és a Balika-vár alatt az ösvényt belepi, s a vízbõl, ami ekkor sziklafaltól sziklafalig tart, csupán néhány nagyobb szikla áll ki. Ilyenkor szikláról-sziklára kell ugrálni, vagy átúszni a hirtelen mélyedésekkel tarkított szakaszt. A szeptember közepén a nyarat lezáró esõk már megteremtik azt az állapotot. Technikai eszközök áthozása a hasadékon gyakorlatilag lehetetlen, s még akkor nem is beszélünk a szurdok bármely bejáratának katonai lezárásáról amit a terep mindkét oldalon lehetõvé tesz.4

A Köves-bércet katonai szempontból legfeljebb megkerülni érdemes, áttörni azon nem. Megkerülni északkeletrõl az egyszerûbb, a Köves-bérc szélsõ maszszívumát jelentõ Dobogó oldalában. Itt két lehetõség is kínálkozik. Át lehet kelni a Turi-patak által Tordatúr (Tureni) - Koppánd (Copãceni) között kivájt Turi-hasadékon, ami jellegét tekintve hasonló a Tordai-hasadékhoz, csak a határoló sziklafalak magassága alacsonyabb. Közlekedni benne azonban csupán kisebb gyalogos csoportok tudnak, azok is csak könnyített felszereléssel, ugyanis van olyan része (a Malom-barlangtól a Kutyák sziklájáig), ahol a lekeskenyedõ szurdok teljes szélességét a köves-zuhogós patak tölti ki, illetve a Nagyoldal-falnál még meredek sziklát is kell mászni. Nagyobb számú jármûvel is át lehet azonban haladni a Turi-hasadék délnyugati szegélyét alkotó sziklák és a Dobogó közötti 550 m magasságban fekvõ nyeregben, ahol épített út húzódik. Az átkelést itt a nyereg mûszaki megerõsítése vagy rombolása, illetve a szegélyezõ lejtõk csapatokkal való megszállása akadályozhatja meg.5

A Köves-bérc délnyugatról történõ megkerülésére ugyancsak két lehetõség kínálkozik. Egyrészt az Aranyos völgyébõl be lehet hatolni a Jára-patak völgyébe, de ez ugyanazokat a problémákat veti fel, mint a Dobogó alatti, 550 méteren lévõ nyereg leküzdése. Kísérletet lehet tenni a Köves-bérc és az Aranyos völgye közötti középhegység-jellegû Cigány-hegy, Fehérmész-hegy vagy Borostyánkõ-hegy megmászására is. Itt viszont a támadó olyan helyzetben találhatja magát, mintha Pásztó felõl akarna feljutni a Galya-tetõre, miközben a védõk az erdõk által jól rejtett védõállásokat foglaltak a hegy lejtõin.6

A késõbbiekben látni fogjuk, hogy a Köves-bérc áttörésére vagy közvetlen megkerülésére egyik oldalról sem tettek kísérletet a szovjet és román csapatok, noha megfelelõ felszereléssel és kiképzettséggel is rendelkezõ seregtest is volt közöttük (a 2. román hegyihadosztály). Szeptember utolsó harmadában a Jára-patak völgye felõl hatoltak be a Köves-bérc mögé (északnyugati oldalára), aminek következtében a hegyvonulat és az Aranyos közötti védõállásokat a magyar csapatok azonnal ki is ürítették.

Torda város a Turi- vagy Rákos-patak, az északról az Új-tordai völgyön át érkezõ Ajtony-patak és az északkelet felõl folyó Sós-patak összefolyásánál, illetve ezek Aranyosba való betorkollásánál, egy kiszélesedõ völgyben fekszik. Akkor délrõl az Aranyos határolta, csak a vasúti pályaudvar esett a folyó jobbpartjára. A várost három oldalról hegyek határolják, délnyugatról a Dobogó itt még lankás nyúlványai, északról és keletrõl a Mezõség fennsíkjának szélei. A város és a határoló hegyek közötti magasságkülönbség csupán 50-60 m (Torda 338-343 m tengerszint feletti magasságban fekszik). Ez katonai értelemben három oldalról nyitottá teszi a várost. Nem úgy délrõl: az Aranyos éppen a városnál ír le egy több mint 90°-os jobbkanyarulatot, beérkezvén a Keresztesmezõre, amitõl meglehetõsen szétterül. Balpartján, tehát északon hegyek vannak, jobbpartja laposabb. A balpart mûszakilag kiválóan megerõdíthetõ, így a folyón átkelve Torda bevétele korántsem egyszerû feladat. Mint látni fogjuk a késõbbiekben, nem is sikerült, noha a szovjet-román csapatok több kísérletet tettek rá.7

Az Aranyos két partján Tordától délen az aranyosgyéresi kanyarulatig, illetve Aranyoslónáig (Luna), északon a Vaskapuig és a Péterlaka-völgyig a Keresztesmezõ terül el. Majdnem teljesen sík, gyakorlatilag az Aranyos árterülete. Tekintettel arra, hogy a folyó éppen Tordánál lép ki a hegyek közül, szélesedik ki s lassul le, öntésterülete itt a legszélesebb. Kelet-nyugati kiterjedése 7-10 km, észak-déli 5-7 km. Kelet-nyugati irányban az Aranyos harmadolja (a Keresztesmezõ nagyobb része délre esik a folyótól), attól délre Tordától Aranyosgyéresig egy vasútvonal szeli ketté. Ennek kelet-nyugati töltése alkalmas ideiglenes védõállások (reteszállások) kiépítésére. A lapály keleti irányban kissé lejt, átlagos tengerszint feletti magassága Tordánál 330-340 m, Aranyosgyéresnél 300 m. Ugyancsak lejt észak felé, délnyugati szélén 350 m magas. Az Aranyos Tordánál 310 m, Aranyosgyéresnél 300 m tengerszint feletti magasságban folyik.

Északról a Mezõség 440-450 m magas, zömmel kopár hegyei (dombjai) határolják, amelyek általában szabálytalan alaprajzúak. Igen nagy szerepet kaptak a tordai csatában, a magyar védelem megszervezésében. Több kisebb és két hosszabb völgy hatol be közéjük. Tordától északkelet felé emelkedik a Sós-völgy, amely 5 km után a Karácsony-völgyben végzõdik. A másik hosszú völgy a Péterlaka-völgy. A már említett vasútvonal Aranyosgyérestõl északra átível az Aranyoson, majd északnyugati irányban, fordulva a Péterlaka-völgyön át eléri a 457 m magas Vaskapu-hegy keleti oldalán lévõ, 340 méteren átvezetõ Vaskapu-szorost, ahol bevált a Mezõség hegyei közé. A Péterlaka-völgy a Vaskapunál végetér ugyan, de a Vaskapu-hegy nyugati szomszédja a 455 m magas Tilalmas-hegy, amelynek déli lejtõinél a Karácsony-völgyet találjuk. A két hosszanti völgy, a Sós és a Péterlaka ilyenformán öszszekapcsolódik, mintegy kupolaszerûen lezárva a Keresztesmezõt északról határoló dombokat. Miután a Sós-völgynek északnyugati, a Péterlaka-völgynek északkeleti, a Karácsony-völgynek pedig északi oldalán magasabbak a domborzati elemek, a tordai csata súlyát viselõ 25. gyaloghadosztály igen jó természetes reteszállásra támaszkodhatott védelmi harcában. Mint látni fogjuk, szeptember 22-én és október 7-én támaszkodott is.8

A Péterlaka-völgytõl lefelé az Aranyos balpartja mentén északnyugat-délkelet irányú dombgerinc húzódik egészen a Maros árteréig. Aranyosgyérestõl északra, ahol a Péterlaka-völgy véget ér, s a benne futó Péterlaka-patak a vasúti hídnál az Aranyosba torkollik, a dombváll, ami addig a patakvölgytõl délnyugatra a Keresztesmezõt szegélyezte, eléri az Aranyos balpartját. Aranyosegerbegyig, ami kb. 2 km távolságra fekszik innen, közvetlenül a folyó északkeleti partján fut tovább délkeletnek. Tulajdonképpen az Aranyost, amely Tordánál kilépve a magasabb hegyekbõl keletnek folyik, ez a dombváll fordítja délkeletnek.

Aranyosegerbegy az Aranyosba merõlegesen befolyó két patak, a Csáni és a Horgasalji összefolyása által kivájt 1,5 km hosszú, 0,7-0,9 km széles völgyben fekszik. A Csáni-patak északról érkezik a Széles-völgybe, a Horgasalji északkeletrõl a Boldóc-völgybe. Mindkét völgy alkalmas páncélosok behatolására is, oldalaik viszont reteszállások kiépítésére, keresztirányú flókvölgyeik ellenlökések indítására.

Aranyosegerbegytõl tovább lefelé délkeletnek a dombváll 1-2 km távolságban fut a folyótól, közte zsombékos árterülettel. A dombgerinc mögött található Mezõõrke (Urca), attól délkeletre 4,5 km-re Gerendkeresztúr (Luncani). Hadrévnél (Hãdãreni) a dombváll keletnek fordul és lankásabbá válik, attól délre már a Maros ártere, illetve az Aranyos torkolata következik. A dombgerinc maga a Péterlaka-völgytõl Hadrévig olyan geológiai felépítésû (400-500 m széles alapon 150-170 méteres szintemelkedés, mindez 10 km hoszszúságban a folyóparton), hogy azt megmászni és áttörni csak igen komoly elõkészítés után lehet. A folyópart és a mögötte húzódó dombváll mûszakilag megerõsítve olyan akadály jelentett a román csapatok elõtt, amit inkább nem támadtak, erõiket a Keresztes-mezõ északi oldalára koncentrálták (lásd a II/2. fejezetben a 6. román hadtest asszimetrikus hadrendjét).9

Délrõl a Keresztesmezõ az 518 m magas Létom-hegyig, illetve az annak keleti lejtõin szétterült Harasztos községig (Cãlãraºi) tart. Eddig a hegyig a tordai csata harcai már nem terjedtek ki, amennyiben nem értjük ide a 2. magyar hadsereg szeptember 8.-ig elért elõnyomulását, s 8.-át követõ visszavonulását az Aranyos-Maros vonalára (ez ugyanis kiterjedt egészen a Marosig, sõt Marosújvártól (Ocna Mureº) keletre az azon túl fekvõ területekre is. Szerepe ellenben volt a csatában, mivel északi oldaláról a teljes csatatér átlátható. A román csapatok nem egy figyelõt (parancsnokit és tüzérségit) telepítettek is ide. A szeptember második felétõl egyre párásabb levegõ és az egyre gyakrabban megjelenõ hajnali köd azonban korlátozták a román figyelõk lehetõségeit.10

Nyugatról és északnyugatról a Kövesmezõt a hegyekbõl kilépõ Aranyos, illetve az afölött lévõ Tordai-hasadék határolja. Az összeépült Alsó- és Felsõszentmihálynál (a két község egyesítve Szentmihályfalva, Sânmihaiu de Jos és -Sus, de már a korabeli térképeken elõfordul a mai Mihai Viteazul néven is) a lapály nyugati sarka már összeszûkül. Délrõl a Bágyoni-hegy áll kicsit északabbra nyugati szomszédjánál, a Létom-hegynél, északnyugatról a kelet-északkelet irányban folyó Aranyos szûkíti egyre összébb, hogy Sinfalvánál és Várfalvánál véget érjen a Rákos-pataknál (nem azonos a Tordánál a folyóba torkolló Rákos-patakkal).11

Utaltunk már az idõjárás adta lehetõségekre, illetve okozta korlátokra. Konkrétan 1944-ben a nyár sokáig tartott. A Dél-Ukrajna Hadseregcsoport hadinaplójának tanúsága szerint, amelyben az idõjárási adatokat a napijelentések második pontjának utolsó tételeként rendszeresen vezették, szeptember elsõ dekádjában kifejezetten nyári idõ volt, a 30 fokot közelítõ napi csúcshõmérsékletekkel. 11.-érõl 12.-ére aztán az idõjárás gyökeres változáson ment át, beköszöntött az õsz. 11-én még 27 fokot mértek és napos idõt jegyeztek fel, 12-én már csak 20 fok volt a maximális hõmérséklet és megjelentek a ködök is.12 Az idõjárás-változásról tanúskodnak a 25. gyaloghadosztály hadmûveleti naplójának bejegyzései is.

Jegyzet az 1. Függelékhez

1. Ideiglenes országleírás. Hadmûveleti segédlet. Keleti rész; Keleti rész hadászati méltatása (HL VKF iratanyaga 157. doboz, számnélküli iratok 1934. I. osztály, 186-192. fsz.; a továbbiakban Országleírás), 4-5. p.; Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - XX. Magyarország - VII. (szerk. BALLAGI Aladár, LÓCZY Lajos, MÁRKI Sándor, M. kir. Államnyomda kiadás, Budapest, 1901); a továbbiakban Monarchia), Torda-Aranyosmegye. szerk. TÉGLÁS István 193-194., 215-217. p.; Erdély (FODOR András - KOVÁCS Zsolt - Élet és Tudomány, Budapest, 1991, M 1:500000; a továbbiakban Térkép-1); Torda-Aranyos vármegye térképe (Magyar Földrajzi Intézet, Budapest, 1904, M 1:510000; a továbbiakban Térkép-2); Katonai térkép (M. kir. Térképészeti Intézet, Budapest, 1943, M 1:50000; a továbbiakban Térkép-3) 5372/Ny számú szelvény; Katonai térkép, Reichswehrkartographieinstitut, Berlin, 1940, M 1:100000; a továbbiakban Térkép-4) 3065 számú szelvény; Katonai térkép (K.u.K. Militärgeographische Institut, Bécs, 1915, M 1:200000; a továbbiakban Térkép-5) 42°46° számú szelvény

2. Országleírás 5-6. p.; Katonai térkép (MN Térképészeti Intézet, Budapest, 1966, M 1:200000); a továbbiakban Térkép-6) L-43-XVIII számú szelvény; a szelvény szélén katonaföldrajzi leírás található; VIDOS 34. p.

3. Országleírás 3. p.; Monarchia 212-215. p.; Térkép-2; Térkép-3 5371/K, 5371/Ny számú szelvény; Térkép-5 41°46° számú szelvény; Térkép-6 L-34-XVIII számú szelvény

4. Monarchia 214-215. p.; ORBÁN Balázs: Torda város és környéke - I. (Európa, Budapest, 1986; a továbbiakban ORBÁN) 9-14. p.; ORBÁN-II. 323-328, 332, 349-351. p.; Térkép-3 5371/K számú szelvény

5. Uo. l. 4. jegyzet; ORBÁN-II. 394, 398-399. p.

6. Térkép-3 5371/K számú szelvény

7. ORBÁN-I. 10-11. p.; ORBÁN-II. 160. p.; Térkép-3 5371/K számú szelvény; Megjegyzendõ, hogy a Turi-patak Rákos-patak néven is elõfordul ORBÁN Balázsnál, illetve a Monarchia vonatkozó fejezetében. Az ORBÁN-II. 401/402. oldalán található egy bekezdés ugyanazon földrajzi hely bemutatásánál a patakot mindkét nevén említi. Az általunk használt térképeken a Rákos-patak elnevezés nem található. A patak legalsó folyása, már bent, Torda város területén, a Varga-patak nevet viseli (ORBÁN-II. 59. p.); A továbbiakban a korabeli katonai térképek névrajzában szereplõ Turi-patak megnevezést alkalmazzuk. Ugyancsak megjegyzendõ, hogy valamennyi forrás a Kövesmezõ nevét így, egybeírottan, kötõjel nélkül használja.

8. ORBÁN-I. 10-13. p.; ORBÁN-II. 173. p.; Monarchia 210-212. p.; Térkép-3 5371/K és 5372/Ny számú szelvény

9. ORBÁN-II. 174-175. p.; Monarchia 210-212. p.; Térkép-2; Térkép-6 L-43-XVIII számú szelvény; ESZE 33. p.

10. Monarchia 210-212. p.; AR 80-81. p.; Térkép-6 L-43-XVIII számú szelvény;

11. ORBÁN-II. 174. p.; Térkép-3 5371/K számú szelvény

12. KTB 895.. tekercs 7208515., 7208521. felvétel

A Székelyföld kiürítése

(Függelék 2.)

A Székelyföld kiürítésének kérdése elõször szeptember 1-jén merült fel, oly módon, hogy a hadihelyzet további rosszabbodásának veszélye miatt a Kárpát-medence délkeleti csücskében ki kell építeni az ún. Maros-állást (Maros-Stellung). Marosvásárhely-Szászrégen- Marosoroszfalu-Kelemen-hegység vonalában jelölték ki, egyelõre általában. A kiépítéssel a kelet-magyarországi hadmûveleti terület addigi parancsnokát (bisherige Befehlshaber des Op. Geb. Ostungarn) jelölték ki.

Emil ZELLNER altábornagynak, aki a német megszállás óta, 1944. március 20-tól töltötte be ezt a beosztást, és mindezideig Debrecenben székelt, törzsét át kellett alakítania egy olyan törzzsé, amely irányítja a Maros-állás kiépítését, szervezi az ahhoz szükséges munkaerõt és anyagot, gondoskodik annak megszállásáról, a hadseregcsoport harcoló alakulatai visszavonulásának fedezésére, etc. A megalakítandó Erkundunsstab ZELLNER belépett a Dél Hadseregcsoport parancsnokságának alárendeltségébe. Az erre vonatkozó intézkedés még 1-jén kiment a 6. és 8. hadseregparancsnokság, valamint ZELLNER tábornok felé.1

Az Erkundungsstab ZELLNER szerepét három héten át töltötte be. Feladatát szeptember 22-én a FISCHER-törzs vette át (Stab General Fischer). FRIESSNER erre vonatkozó intézkedését távirati úton 21-én este továbbították ZELLNER és FISCHER tábornokokhoz, a 6. és 8. hadsereg parancsnokságához és a hadseregcsoport mögöttes hadmûveleti területének parancsnokához.2

Adolf FISCHER vezérõrnagy 1944. szeptember 1. óta a Bánságban megszervezett Kampfgruppe Südost parancsnoka volt.

Szeptember 2-án a hadseregcsoporthoz egy olyan hadmûveleti utasítás (Weisung) érkezett az OKH hadmûveleti osztályától, amely adott esetben lehetõséget biztosított a Székelyföld kiürítésére. A távirat azt tartalmazta, hogy függetlenül az összeköttetés megteremtésétõl az Észak-Ukrajna Hadseregcsoporttal, a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport centruma visszavonható a Kolozsvár-MACKENSEN-hágó általános vonalra abban az esetben, ha a Déli-Kárpátok átjáróinak birtokbavételére indítandó támadás sikertelen marad. Kolozsvártól nyugatra a magyar-román határ vonalát ebben az esetben is tartani kellett.3

Az OKH ezzel az elvi, de feltételekhez kötött engedéllyel elõrelátóan azt kívánta megelõzni, hogy az ún. székely zsákban harcoló német-magyar csapatok bekerítésbe kerüljenek. Azt a veszélyt ismerték fel, hogy ha a 40. szovjet hadsereg a kosnai-nyakon át, Vatra Dornei felõl mélyen betör délnyugati, illetve a 4. román hadsereg Marosvásárhely térségében északkeleti irányba, akkor a IX. magyar, LVII. német páncéloshadtest, valamint a német Gruppe Siebenbürgen gyors visszavonására a Székelyföldrõl nem sok esély marad, azok ott katlanban rekedhetnek. Abban a szûkületben, amely elválasztotta egymástól a Székelyföldet a szûk értelemben vett Észak-Erdélytõl, az Erdély belsejében meghúzott magyar-román határtól a Kárpátokban lévõ történelmi magyar-román határig légvonalba alig 100 km volt a távolság. A Dél Hadseregcsoportnak nem volt számottevõ tartaléka, ennek következtében egy ilyen kétoldalú betörés esetén nem lett volna mivel elreteszelni a betört erõket, azok két-három nap alatt találkozhattak volna az arcvonalban harcoló magyar-német seregtestek hátában.

A visszavonulás megkezdésének esetére az Észak-Ukrajna és a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport közötti sávhatárt Dorohoi (Csernovictól délkeletre 50 km-re) - Máramarossziget vonalában jelölték ki, mindkét helység a Dél-Ukrajna Hadseregcsoporthoz tartozott.4

Szeptember 5-én Szovátán, a hadseregcsoport törzsszállásán a hadseregcsoport vezérkari fõnöke tanácskozott a 6. és 8. német hadsereg vezérkari fõnökével arról, hogy milyen körülmények között és milyen módon kell kiüríteni a Székelyföldet.5

Igaz, ezen a napon indult meg a 2. magyar hadsereg dél-erdélyi támadása, de ez volt az a nap, amikor a Békás-szoros felõl is elérték a szovjet csapatok a székely medencéket. Ezzel immár három helyen is kiléptek a magas hegyek közül: az Ojtozi-szoros és az Úz-Csobányos völgyei után a Székelyföld északi részén is. Ez pedig elõrevetítette a fent vázolt átkarolás lehetõségét, Brassó körzete ellen ugyanis végül nem indult német vagy magyar támadás.

A tanácskozásra nem hívták meg a 2. magyar hadsereg vezérkari fõnökét. Ennek két oka lehetett: egyrészt GROLMAN nem akarta elvonni az éppen aznap induló támadás napján annak a hadseregnek a vezérkari fõnökét, amelyre a támadás súlya hárul, másrészt elõre sejtette, hogy a magyar vezérkari fõnök nem csupán hadmûveleti-szükségességi oldalról közelíti meg a kérdést, hanem érzelmirõl is, s tiltakozni fog a tervezett kiürítés ellen.

Szeptember 5-én éjfél elõtt a 6. német hadsereg vezérkari fõnöke aziránt érdeklõdött GROLMANtól, hogy a Székelyföld kiürítése megkezdõdik-e másnap. A maga részérõl, amennyiben a terminus másnapi volna, javasolta annak 24 órával való elhalasztását. Arra hivatkozott, s ebben minden valószínûség szerint igaza volt, hogy a kiürítés megkezdése abban a pillanatban, amikor a magyar csapatok éppen támadásba lendültek, igen rossz hatással volna Magyarországra. Ezen táviratból közvetett úton kiderül, hogy a napközben tartott értekezleten még nem született döntés a kiürítés megkezdésének idõpontjáról.6

Hasonló tartalmú telefonbeszélgetést folytatott le a hadseregcsoport vezérkari fõnökével a 8. német hadsereg parancsnoka is. Õ arra hívta fel GROLMAN figyelmét, hogy tekintettel a kérdés politikai vonatkozásaira, nem szabad addig megkezdeni a Székelyföld kiürítését, amíg nem egyeztettek Budapesttel (sic!).7

Azt azért látnunk kell: a német tábornokokat nem magyarbarátságuk vezérelte. Friss volt bennük a romániai élmény, s nem kívánták azt még egyszer átélni. Ezért hivatkoztak a magyar érdekekre és érzékenységre.

A tervezett kürítés térképe mindenesetre szeptember 5-én már elkészült. A hadseregcsoport napijelentéseinek mellékleteihez csatolt 1:300000 méretarányú térkép tartalmazta a Maros-állásig tartó visszavonulás közbeesõ visszavonulási ütemeinek terepszakaszait is.8

Szeptember 6-án GROLMAN telefonon rákérdezett GREIFFENBERGre, hogy beszélt-e már a magyar vezetéssel a Székelyföld kiürítésérõl. Emlékeztette, hogy GUDERIAN korábban már megadta az engedélyt a visszavonulásra. A német anyagban nincs arra vonatkozó utalás, hogy GREIFFENBERG mit válaszolt GROLMANNAK. Negyed órával késõbb a 6. hadsereg vezérkari fõnöke hívta GROLMANt, s jelezte neki, hogy a hadihelyzet alakulása folytán, függetlenül elõzõ esti kijelentéseitõl, legkésõbb másnap este meg kell kezdeni az elszakadást a szovjet csapatoktól. Késõ este a 6. hadsereg vezérkari fõnöke még egyszer hívta GROLMANt, s a Brassó térségében felderített szovjet csapatösszevonásokra hivatkozva ismételten kérte a hadseregcsoport vezérkari fõnökét a visszavonulási parancs kiadására.9

6-án este tízkor FRIESSNER táviratban jelentette a kialakult helyzetet GUDERIANnak. Egy nappal a 2. magyar hadsereg támadásának megindulása után, még annak térnyerõ szakaszában kételyeinek adott hangot, hogy a 2. hadsereg aligha éri el a Vöröstoronyi-szorost. Indokként nem a román ellenállást, hanem a 6. szovjet gárda harckocsihadsereg megjelenését jelölte meg. Ezt követõen rátért arra, hogy feltétlen szükséges a magyarországi arcvonal megrövidítése, vagyis a Székelyföld kiürítése. FRIESSNER arra hivatkozott, hogy amennyiben ez nem történik meg, a hadseregcsoportnak nem lesz elég ereje a nyugati irányban elõretörõ szovjet csapatok feltartóztatására, azok betörhetnek Szerbiába, sõt akár Budapestig is eljuthatnak. Ez utóbbit pedig FRIESSNER szerint a magyar vezetés igazán elfogadhatná, mint a Székelyföld kiürítésének indokát. GUDERIAN egyetértett FRIESSNER érvelésével.10

Szeptember 6-án éjfélkor GROLMAN táviratban hatalmazta fel a 6. német hadsereg parancsnokát a visszavonulás megkezdésére, jelezve neki, hogy ezt GREIFFENBERGgel egyetértésben teszi.11

Másnap délelõtt FRIESSNER személyesen látogatott a 6. német hadsereg parancsnokához, megbeszélni vele az elszakadó mozdulatok (Absetzbewegungen) megkezdését.12

Szeptember 7-én a 6., 8. német és 2. magyar hadsereg megkapta a parancsot a visszavonulás aznapi megkezdésére a Maros - Árpád vonalra. Ez alapvetõen a két német hadsereget érintette, a magyar hadsereg számára még más harcfeladatot szabtak meg, ezt bõvebben a fõ anyagban mutattuk be. A 7-én reggel elfoglalt helyzet és a Maros-vonal között három közbeesõ állást, az A-, B- és C-vonalat határozták meg.13

17 órakor az OKH 1. vezérkari tisztje telefonon jelezte a hadseregcsoport törzsének, hogy HITLER megtiltotta a visszavonulást. Az elszakadás a szovjet csapatoktól azonban ekkorra már megindult. GROLMAN 10 perccel késõbb ismét beszélt az OKH 1. vezérkari tisztjével, s pontosítani tudta, hogy nem kategorikus tilalomról van szó, hanem arról, hogy amint HITLERnek tudomására jutott a székelyföldi visszavonulás megkezdése az A-vonalra, kijelentette, hogy a további visszavonulás (zum weiteren Absetzen) engedélyezését magának tartja fenn.14

A megkezdett kiürítés folytatódhatott, mind GROLMAN, mind FRIESSNER szívérõl óriási kõ esett le. GROLMAN megjegyezte, immár csak az OKH 1. vezérkari tisztjének, hogy a megkezdett visszavonulás aligha állítható meg a közbeesõ terepszakaszokon, mire az reményét fejezte ki a Führer engedélye iránt, ezzel kifejezve egyetértését a Székelyföld kiürítésének szükségességérõl. 17.25-kor mindenesetre GROLMAN értesítette a 6. hadsereg vezérkari fõnökét HITLER döntésérõl. Este 21.40-kor GROLMAN telefonon beszélt GUDERIANnal, jelentette neki, hogy a visszavonulás az A-vonalra tervszerûen folyik, s hogy a következõ éjszaka kénytelenek lesznek azt végrehajtani a B-vonalra is.15

Hasonlóan megnyugtatóan hatott GROLMANra, hogy 8-án este GREIFFENBERG közölte vele: a magyar vezetés belenyugodott a Székelyföld kiürítésébe. ("Mit der Zurücknahme der Front auf die Maros-Stellung habe man sich in Budapest bereits abgefunden."16

Szeptember 7-én estig a 6. német hadsereg visszavonult az A-vonalra. Ennek centruma szerepel a hadseregcsoport 8-i napijelentésében: az Olt mentén, Sepsiszentgyörgytõl északra Zalán (Zãlan) - Sepsibodok (Bodoc).17

Az A-vonal (A-Linie) jobbszárnyán a LXXII. hadtest Nagyajtáig (Aita Mare) vonult vissza, pontosabban az ott az Oltba ömlõ Ajta-patak vonaláig. A balszárnyon az LVII. páncéloshadtest Csernátonig (Cernat) és attól keletre a Feketeügy jobb- (északi) partjáig vette vissza arcvonalát. Utóbbi kettõ az OKH titkos napijelentésébõl derül ki. A német csapatok ezzel feladták majdnem a teljes Sepsiszéket, beleértve a Baróti-hegység déli felét.18

8-án késõ délutántól a 6. német hadsereg folytatta visszavonulását a B-vonalra. Ez a hadseregcsoport napijelentése szerint Barót (Baraolt)-Csíkszentsimon (Sînsimon)-Csíkménaság (Armãºeni) vonalában húzódott. Ezzel 9-ére kiürítésre került Miklósvárszék, a Baróti-hegység északi fele, a Bodoki-hegység (mindkét hegység a székely medencék térségében), Kézdiszék, beleértve az Ojtozi-szoros nyugati kijáratának térségét, és Kászonszék is.19

9-én a B-vonalra történõ visszavonulás közben komolyabb harctevékenységre került sor az elszakadni igyekvõ német és az azok nyomában haladó román csapatok között a LXXII. hadtest arcvonalán Barótnál, az Olt völgyében Málnásnál; az LVII. páncéloshadtest arcvonalán a Sepsiszéket Kézdiszékkel összekötõ úton Felsõcsernátonnál, a német és a szovjet csapatok között a Kézdivásárhelytõl az Olt völgyébe átvezetõ úton lévõ Torjánál, illetve a Kézdiszékbõl Csíkba átvezetõ út mentén található Kászonimpernél és Kászonújfalunál. A visszavonulás ezek ellenére általában tervszerûen zajlott.20

A LXXII. hadtest visszavonulásának megkezdésekor a Sepsiszentgyörgytõl délre az Olt vonalán álló román hegyihadtest két hadosztálya mozgásba lendült északi irányban. 8-án estére az 1. hegyihadosztály bevonult Sepsiszentgyörgyre, a 3. kiképzõ gyaloghadosztály elérte a Bölönnél az Oltba ömlõ Bölön-patak vonalát. 9-én az 1. hegyihadosztály élei az Olt völgyében elérték Málnást, ahol aznap a harcokba bekapcsolódtak a 27. szovjet hadsereg 33. lövészhadtestének alárendeltségében lévõ Tudor VLADIMIRESCU önkéntes hadosztály részei. A 3.kiképzõ gyaloghadosztály Barótig jutott elõre. Az itt az Oltba ömlõ Baróti-patak vonalán elõrenyomulásuk három napra elakadt, bár másnap a patak vonalára az Olt völgyébõl átirányított 1. hegyihadosztály is felzárkózott. 10-én az Olt észak-déli völgyét teljes egészében a 33. szovjet lövészhadtest vette át, a Tudor VLADIMIRESCU hadosztály mellett harcba lépett a 202. szovjet lövészhadosztály is.21

A magyarok hamarabb kezdték meg a Székelyföld kiürítését, mint a németek. Igaz, nem a hadsereg, hanem a polgári szféra. A MÁV már szeptember 3-án kiürítette az Olt-völgyében futó Csíkszereda-Brassó vasútvonalat Sepsibodoktól délre, beleértve Sepsiszentgyörgy pályaudvarát. Az csupán érdekesség, de mindenesetre érdekes véletlen, hogy éppen Sepsibodokig kezdték meg a vonal kiürítését. (Az A-vonal e községnél keresztezte az Olt völgyét.)22

Két nappal késõbb a Sepsiszentgyörgy-Bereck vasútvonalon megkezdõdtek a német csapatok által végrehajtott, s 1945. áprilisáig tartó rongálások.23

8-án délben GROLMAN telefonkapcsolatba lépett az OKH hadmûveleti osztályának vezetõjével, s megkísérelte kieszközölni, hogy a visszavonulás (másnap) folytatódhasson a C-vonalra. Válaszként BONIN vezérkari ezredestõl megtudta, hogy a Führer még a B-vonalra való, már megkezdett hátramozgást sem hagyta jóvá. Délután BONIN kereste meg telefonon GROLMANt, s közölte vele, hogy a további visszavonulásra nincs lehetõség. Azt is közölte GROLMANnal, hogy GUDERIAN sem örült HITLER elhatározásának ("... der Chef d. Gen. St. des Heeres sei über die Entscheidung des Führers nicht erfreut.").24

GROLMANt nemcsak BONIN (pontosabban HITLER) lepte meg, de VERESS is, aki telefonon éppen afeletti értetlenségének adott hangot, hogy a német arcvonalrövidítés miért nem folytatódik. A magyar hadseregparancsnok azt várta a német visszavonulástól, hogy a felszabaduló német csapatok egy részét a 2. magyar hadsereg arcvonalára irányítják át.25

GROLMAN ezt követõen a 6. német hadsereg vezérkari fõnökével lépett kapcsolatba, akivel közölte a Führer elhatározását. GAEDCKE vezérõrnagy jelentette GROLMANnak, hogy csapatai éppen meg akarták kezdeni a visszavonulást, de jelenleg (17.50-kor beszéltek egymással) még az A-vonalon állnak. GROLMAN azt javasolta GAEDCKÉnek, hogy az A-vonal fõbb pontjait tartsák továbbra is megszállva, de a 6. hadsereg általában kezdje meg a hátramozgást a tervek szerint a B-vonal irányába.26

GROLMAN este ismét kapcsolatba lépett az OKH-val, s arra való hivatkozása, hogy a rohamlövegeket és légvédelmi ágyúkat a 2. magyar hadsereg megerõsítése céljából már kivonták, megkísérelte az engedélyt kicsikarni a B-vonalra történõ visszavonulásra, sõt azonnal tovább a C-vonalra is. Jelezte, hogy természetesen végrehajtja a Führerbefehlt, de az több harccsoport elvesztését vonhatja maga után. WENCK altábornagy, akivel ekkor beszélt, s aki az aznap felállított, Magyarország megtartásáért felelõs vezetési törzs fõnöke (Chef derFührungsgruppe im Gen. St. d. Heeres) volt, kifejtette, hogy katonailag GROLMANnak teljes mértékben igaza van, de a kérdést politikai oldalról vizsgálva respektálniuk kell a magyar kormány véleményét, amely nagy jelentõséget tulajdonít a Székelyföld tartásának. Azt is meghagyta GROLMANnak,hogy amennyiben mégis elkerülhetetlenné válik a további visszavonulás, akkor FRIESSNER annak megkezdése elõtt maga hívja fel õt.27

GROLMAN nem sokkal késõbb GREIFFENBERG hivatalát hívta fel, ahol annak vezérkari fõnökét találta meg. Kifejtette, hogy respektálja a magyar kormány politikai véleményét a Székelyföld megtartására vonatkozóan, de katonai szempontból Magyarország megtartására nincs más esély, csak ha azonnal visszavonulnak a C-vonalra, mivel így erõk szabadulnak fel az ország belsõ területeit fenyegetõ szovjet páncélos ékek feltartóztatására.28

FRIESSNER 20.05-kor hívta fel GUDERIANt. Hangsúlyozta a C-vonalra történõ visszavonulás fontosságát, kiemelve, hogy mind az A-, mind a B-, mind a C-vonal csupán közbeesõ állás a Maros-állás elõtt, s hogy közülük legfeljebb a C-vonal hosszabb idejû tartására lát lehetõséget. Azt is csak addig, ameddig a szovjet csapatok nem índítanak nagyobb erejû támadást. Hivatkozott VERESS vezérezredesnek a viszszavonulást a Maros-vonalig szükségesnek tartó álláspontjára is. Jelezte GUDERIANnak, hogy amennyiben tartják magukat a Führerbefehlhez, akkor a hadseregcsoport utolsó erõi is elveszhetnek. GUDERIAN megígérte, hogy közbenjár HITLERnél az engedély kieszközlésére, s jelezte, maga is reméli annak megkapását, de kérte FRIESSNERt, addig ne kezdje meg a visszavonulást az A-vonalról. FRIESSNER ezt tudomásul vette, de hozzátette, nem garantálja az A-vonal tartását, ha azt szovjet támadás éri.29

Este 11-kor a 6. hadsereg vezérkari fõnöke jelentette GROLMANnak, hogy az LVII. páncéloshadtestnek csupán egy csoportja maradt az A-vonalban, a másik kettõ hátramozgásban van a B-vonal felé. A LXXII. hadtest arcvonalán egy Szovjetunióban alakított román önkéntes hadosztály (nyilván a Tudor VLADIMIRESCU hadosztályról volt szó) délben indított támadásával mély betörést ért el, s hogy ennek elreteszelésére az A-vonalban nincs sok esély.30

A helyzetet az oldotta meg, hogy éjfél után (9-én 0.40-kor) távirat érkezett a hadseregcsoport parancsnokságára HITLER engedélyével a B-vonalra történõ visszavonulásra.31

9-én délben, miközben zajlott a visszavonulás a B-vonalra, a hadseregcsoport 5. hadmûveleti tisztje GROLMAN nevében jelentést tett az elszakadó mozgás ("Absetzbewegung") állásáról, egyben jelezte, hogy szükséges azt tovább, a C-vonalra folytatni ("durch Zurückgehen auf die C-Linie fortgesetzt werden muss."). Az OKH hadmûveleti osztályának vezetõje, BONIN ezredes késõ délután emlékeztette GROLMANt, hogy a folytatáshoz elengedhetetlen a Führer engedélye. A Führer hozzájárulásának pedig az a feltétele, hogy magyar részrõl ne merüljenek fel kételyek.32

8-án este a hadseregcsoport parancsnoksága, az Észak-Ukrajna Hadseregcsoporttal történt hosszas egyeztetést követõen megadta a 8. német hadsereg balszárnyán harcoló XVII. hadtestnek az engedélyt az Árpád-vonalba történõ visszavonulásra. Ezzel a hadseregcsoport feladta (volna) az utolsó, még kezén levõ román területet, Vatra Dornei körzetét. Az arcvonal visszavételét másnap kellett megkezdeni.33

Az már csupán érdekesség, hogy 8-án Vatra Dornei-tõl keletre a XVII. német hadtest kötelékébe tartozó magyar csapatok még támadó harctevékenységet folyattak, német nehézfegyverek támogatásával ellenlökést hajtottak végre Cruceánál, a Beszterce völgyében 35 km-re a magyar határtól.34

Másnap az OKH vezetési törzsének fõnöke pontosította az elõzõ nap megadott engedélyt: a visszavonulás általában engedélyezett, de nem vonatkozik a Vatra Dornei térségére, az ott elhelyezkedõ mangánérc-mezõt továbbra is minden körülmények között tartani kell.35

FRIESSNER, miután tisztában volt a Székelyföld megtartásának vagy kiürítésének politikai jelentõségével, szeptember 9-én 1. hadmûveleti tisztjének kíséretében Budapestre repült. Emlékirataiban azt írja, elsõ és egyetlen látogatását HORTHYnál az tette szükségessé, hogy HITLER minden esetben a magyar politikai érdekek figyelembe vételére hivatkozva makacskodott az egyes visszavonulási ütemek engedélyezésével, s hogy õ, mint hadseregcsoportparancsnok, s a hadmûveletek irányítója, a magyar politikai és katonai vezetés meggyõzésén keresztül kívánta elérni a Führer álláspontjának megváltoztatását.36

Ez így hihetõ, ha kihangsúlyozzuk HITLER meggyõzésének szándékát. Ez az, ami FRIESSNERt valójában érdekelte, nem a magyar politikai érdekek. A késõbbi történések bizonyítják, hogy mind FRIESSNER, mind más német katonai vezetõk a német politikai és/vagy katonai érdekek alapján hozták meg elhatározásaikat, szövetségeseik szempontjait a háború elõrehaladtával egyre kevésbé vették figyelembe.

FRIESSNER elsõként GREIFFENBERGgel találkozott, majd VÖRÖS János vezérkarfõnökkel, utána LAKATOS Géza miniszterelnökkel, végül HORTHYval. VÖRÖS és LAKATOS elfogadta FRIESSNER érvelését, katonák lévén egyetértettek a Székelyföld kiürítésének szükségességével. Mindketten arra kérték viszont FRIESSNERt, hogy a visszavonulás végrehajtásának ütemezésével tegye lehetõvé a magyar lakosság számára a terület elhagyását, illetve hogy lehetõség szerint kíméljék a városokat és községeket.37

HORTHYnál FRIESSNER, legalábbis emlékiratainak tanúsága szerint, sikerrel tárgyalt, kieszközölte a kormányzó hozzájárulását a Székelyföld kiürítéséhez. HORTHY ugyanarra kérte a Dél-Ukrajna hadseregcsoport parancsnokát, mint VÖRÖS és LAKATOS. FRIESSNER az államfõnél tett látogatást követõen tájékoztatta a miniszterelnököt annak eredményérõl.38

FRIESSNER, hiszen számára HITLER engedélye volt az igazán fontos, már másnap a Führer fõhadiszállására repült. Elõzõleg, még 9-én este GROLMAN telefonon tájékoztatta az OKH hadmûveleti osztályának vezetõjét FRIESSNER magyar vezetõknél tett látogatásáról, és kérte BONINt, eszközölje ki, hogy a Führer másnap fogadja a hadseregcsoport parancsnokát.39

FRIESSNER úgy szeretett volna HITLERnél jelentkezni, hogy magával viszi a magyar vezetés írásos hozzájárulását a Székelyföld kiürítéséhez. Emlékirataiban azt írja, hogy ezt az okmányt magával HORTHYval íratta alá. Ennek némiképp ellentmond, hogy a hadseregcsoport hadinaplója szerint az iratot GREIFFENBERG eszközölte ki VÖRÖStõl, aki azt teljes felelõsséggel, a maga és a kormány nevében írta alá, s hogy azt még 9-én éjfél elõtt maga GREIFFENBERG juttatta el távirati úton a német fõhadiszállásra, illetve a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport törzsszállására.40

A magunk részérõl, ismervén a hadseregcsoport parancsnokának emlékirataiban található tárgyi tévedések magas számát, ugyanakkor GROLMAN pontosságát, az utóbbi változatot tartjuk elfogadhatónak.

WENCK altábornagy éjfél után telefonon tájékoztatta GROLMANt, hogy HITLER aznap (tehát 10-én) fogadja FRIESSNERt. GROLMAN a beszélgetés során közölte WENCKKEL, hogy a magyar vezetéstõl sikerült megszerezni a fenti írásos hozzájárulást.41

Szeptember 10-én HITLER fogadta FRIESSNERt. A Dél-Ukrajna Hadseregcsoport parancsnoka kettõs céllal érkezett a rastenburgi fõhadiszállásra. Egyrészt tájékoztatni kívánta a Führert a Balkán keleti felén és a Kárpát-medencében kialakult hadmûveleti helyzetrõl, ezen belül a vezetése alatt álló hadseregcsoport harcértékérõl, terveirõl és lehetõségeirõl; másrészt, s ez volt pillanatnyilag fontosabb, meg kívánta szerezni HITLER engedélyét a székely zsák kiürítésére. A FÜHRER azonban nem nagyon hagyta szóhoz jutni tábornokát. A magyar politika visszásságairól és veszélyességérõl tartott monológot, s elsorolt néhány alakulatot, illetve parancsnokságot, amelyet a magyarországi politikai helyzet "tisztázására" Budapest körzetébe irányít.

Mikor FRIESSNER elõhozakodott kérésével, HITLER elõször hallani sem akart a kiürítés engedélyezésérõl. Újabb kiselõadás következett, ezúttal a Vatra Dornei környékén fekvõ mangánlelõhelyek fontosságáról (Friessner nem ennek kiürítésére kért engedélyt, ez jóval északabbra fekszik a Székelyföldtõl), illetve arról, hogy a szovjet hadsereg behatolása az addig semleges Bulgáriába a Tengerszorosokhoz (Boszporusz és Dardanellák) történõ kijutás céljából történt, a régi cári politikai törekvések felelevenítéséve ami az angolszász hatalmakat szövetségi politikájuk újragondolására fogja késztetni. Ebben az összefüggésben HITLER ellenezte az arcvonal hátravonását északi irányba. Csak akkor enyhült meg kissé, legalábbis FRIESSNER emlékiratai szerint, amikor a vezérezredes megmutatta neki a magyar hozzájárulást a Székelyföld kiürítéséhez. Az engedélyt a visszavonulásra ugyan ennek hatására sem adta meg, de FRIESSNER számára az is óriási eredmény volt, hogy már nem zárkozott el kategorikusan a visszavonulás adott esetben történõ végrehajtásától. Azt azonban a Führer kikötötte, hogy a Beszterce völgye feletti hegyekben lévõ mangánérc-mezõket ez esetben is minden áron tartani kell. HITLER végezetül közölte FRIESSNERrel, hogy hamarosan találkozik a Honvéd Vezérkar fõnökével. A hadseregcsoport parancsnoka így Rastenburgban maradt.42

A HITLER által emlegetett törzsek és alakulatok közül a legszámottevõbb III. páncéloshadtest-parancsnokság és 23. páncéloshadosztály átengedésére a Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak végül is 12-én került sor.43

A háború után, de még 1945-ben összeállított magyar háborús anyagban az szerepel, hogy a német (had)vezetés hivatalosan szeptember 10-én tájékoztatta a magyart a Székelyföld kiürítésérõl. Láttuk, hogy ez egy nappal korábban történt meg, amennyiben FRIESSNER tárgyalásait HORTHYnál és más magyar vezetõknél hivatalos értesítésnek (is) tekintjük. A magunk részérõl nem tartjuk valószínûnek, hogy FRIESSNER látogatásának idõpontjára rosszul emlékeztek volna, még 1945-ben.44

A 10-i dátum azért kerülhetett be az ún. békeelõkészítõ iratokba, mert HITLER végül is ezen a napon járult hozzá a kiürítéshez. Mindenesetre az áttanulmányozott német levéltári források között nem találunk arra történõ utalást, hogy akár az OKH, akár a Heeresgruppe Südukraine 10-én még egyszer, külön értesítette volna a kiürítésrõl a magyar politikai és/vagy katonai vezetést, bár ennek lehetõségét sem szabad teljesen kizárni. FRIESSNER ugyanis 10-én 16.50-kor telefonon jelezte GROLMANnak a Führer jóváhagyását, s nem tartjuk elképzelhetetlennek, hogy Rastenburgból Budapestet is felhívta, noha errõl nem készült feljegyzés a hadseregcsoport naplójában.45

Visszatérve a kiürítéshez, láttuk, hogy 9-én, miközben még a B-vonalra történõ visszavonulás sem fejezõdött be, már felmerült az igény a C-vonalra való hátramozgásra. Késõ délután a hadseregcsoport 5. a hadmûveleti tisztje felhívta a 6., majd a 8. hadsereg vezérkari fõnökét, s közölte velük, hogy ismeretei szerint HITLER hozzájárult az elszakadó mozgás C-vonalig történõ folytatásához. A 8. hadsereg vezérkari fõnöke tudomásul vette a közlést (reá a végrehajtásból kevés hárult hadseregének földrajzi elhelyezkedése folytán), a 6. hadseregé azonban jelezte, hogy aznap estig csupán a B-vonalra való hátramozgást képes befejezni, s nem áll módjában még 9-én megkezdeni a C-vonalra történõ további visszavonulást, de az engedélynek örül. Éjfél elõtt GROLMAN lépett kapcsolatba a 6. hadsereg vezérkari fõnökével, s jelezte neki a Honvéd Vezérkar fõnökének egyetértését a visszavonulással.46

A fenti telefonbeszélgetésektõl függetlenül 9-én délután a 6. hadsereg vezérkari fõnöke egy táviratot juttatott el GROLMANnak. Ebben teljesíthetetlennek minõsítette az egy ütemben történõ hátramozgást a C-vonalról a Maros-állásig. Táviratában indítványozta további állás (D-, E-, F-Line) közbeiktatását. Mindazideig csupán 3 közbeesõ állás szerepelt az eredeti védõvonal és a Maros-állás között, az A-, B- és C-vonal.47

A 8. hadsereg vezérkari fõnöke szintén jelezte, hogy három ütemben kívánja a XVII. hadtest Székelyföld északkeleti szegélyén érintett részeinek visszavonulását végrehajtani, mégpedig 9/10, 10/11 és 11/12-én éjszaka.48

Miközben zajlott a vezéri hozzájárulás körüli huzavona, s már folyt a kiürítés, a Honvéd vezérkar 6. osztálya az MTI számára kiadott 30. számú hadijelentésében, nyilvánvalóan a polgári közvélemény megnyugtatásának szándékával, még arról számolt be, hogy "A Székelyföld peremén a túlerejû orosz és román kötelékekkel vivott harcok változatlan hevességgel folynak. A K. és ÉK. Kárpátok elõterében (sic!) több ellenséges felderítõ vállalkozást vertünk vissza."49

Szeptember 10-én a 6. német hadsereg két hadteste folytatta a visszavonulást a C-vonalra. Ez a magyar-román határtól, Székelykeresztúrtól (Cristuru Secuiesc, a német napijelentésben a várossal szomszédos határfalu, Fiatfalva, Filiaº szerepel) a Nagy-Küküllõ mentén húzódott Székelyudvarhelyig (Odorheiu Secuiesc), onnan keleti irányban elvált a magas hegyek közül érkezõ folyótól, hogy Lövétéig (Lueta, a német jelentésben a nagyközség részét képezõ Szentkeresztbánya szerepel) a hegyek déli lábainál húzódjon, majd a Kéruly-patak völgyében beváltott a magas hegyek közé, érintette a Hargita-hegységet megfelezõ Tolvajos-hágót, attól északra Hargitafürdõn, majd Csíkrákoson (Racu) és Lóvészen (Livezi) áthaladva kettészelte Csíkszéket, s Gyimesközéploktól (Lunca de Jos, a német napijelentésben a nagyközség részét képezõ Nagypatak szerepel) északnyugatra érte el a Csíki-havasok gerincvonalát, ezzel a magyar-román határt.50

A visszavonulás elõzõ üteméhez képest megfordult a helyzet. Az A- és B-vonal között a keletebbre harcoló LVII. páncéloshadtestnek kellett mintegy háromszor annyit visszavonulnia, a B- és C-vonal között a LXXII. hadtest hátrált kétszer annyit. A C-vonalba történõ visszavonulással a LXXII. hadtest a Hargita-hegység délnyugati oldalán feladta Bardócszéket, illetve az Udvarhelyszék Nagy-Küküllõtõl délre fekvõ felét. A Hargita-hegység északkeleti oldalán az LVII. páncéloshadtest kiürítette Alcsíkot.

A határ mentén a Gyimesi-szoros térségét, valamint az attól délre a Csobányos-völgyig elterülõ területeket az ABRAHAM-csoport ürítette ki, ezzel a 8. német hadsereg jobbszárnya is bekapcsolódott a Székelyföld kiürítésébe.51

A 6. német hadsereg két hadtestének zöme 10-étõl 11-én a reggeli órákig a jobbszárny kivételével befejezte a visszavonulást a C-vonalba, kihasználva a sötétséget, de utóvédeik csak 11-én reggel hagyták el állásaikat a B-vonalban. Ezek közül a jobbszárnyon lévõk csak nehezen tudtak elszakadni a Baróti-patak vonaláról, ott a harcok még 11-én a délelõtti órákban is tartottak.52

A 8. német hadsereg ABRAHAM-csoportja csak a 10-érõl 11-ére virradó éjszakán hajtotta végre a kiürítést. Ennek a fáziskésésnek az volt a magyarázata, hogy a Gyimesi-szoros körzetében a német csapatok szoros harcérintkezésben álltak a 24. szovjet gárda lövészhadtest részeivel, s ABRAHAM altábornagy nem akarta megkockáztatni az elszakadás megkezdését fényes nappal, jó látási viszonyok között.53

A visszavonulás végrehajtása közben szeptember 10-én komolyabb harccselekményekre került sor a LXXII. német hadtest és a 3. román kiképzõ gyaloghadosztály között Barót (Baraolt), illetve az 1. román hegyihadosztály között Vargyas (Vârghiº) térségében; az LVII. német páncéloshadtest egy lemaradt utóvéde és a román Tudor VLADIMIRESCU hadosztály között Sepsibükszádnál (Bixad), majd kicsit késõbb ugyanezen alakulatok részvételével Újtusnádnál (Tuºnadu Nou). A lemaradt kifejezést az indokolja, hogy Sepsibükszád és Újtusnád az Olt völgyében, még néhány km-re a B-vonal elõtt fekszik.54

A 8. német hadsereg arcvonalán csupán Csíkszépvíznél (Frumoasa) fordult elõ komolyabb összecsapás, ahol az ABRAHAM-csoport visszavonulását a 72. szovjet gárda lövészhadosztály egy harckocsikkal megerõsített zászlóalja zavarta meg.55

Az LVII. páncéloshadtest egyelõre nem adta fel Csíkszeredát, azt 10-én, 11-én és 12-én a hadseregcsoport napijelentései hídfõként említik, amit a német csapatok csak 13-ára virradóra ürítettek ki. A csíkszeredai hídfõ idõleges tartására azért volt szükség, mert a Hargita-hegységen átvezetõ Tolvajos-hágóba ezen a térségen át lehetett feljutni, s onnan nyugati irányban lefelé a LXXII. hadtest hátába lehetett volna kerülni. Ameddig ez utóbbi összes csapattestével nem lépte át északi irányban a Nagy-Küküllõ vonalát, addig az LVII. páncéloshadtest nem adhatta fel a csíkszeredai hídfõt.56

Kisebb mértékben, de szerepet játszott a hídfõ megtartására kiadott parancsában az is, hogy a rég elveszettnek hitt MIETH-csoport egy része a Gyimesi-szorost övezõ hegyeken keresztül ekkor érkezett meg az LVII. hadtest sávjába, s a hadseregcsoport parancsnoksága nem akart egyes újabb részeket megfosztani a beérkezés lehetõségétõl a gyors visszavonulással. A Csíkszeredai hídfõ tartására a 4. német hegyihadosztály jelölték ki.57

Ezzel a két dologgal függött össze a 6. hadsereg vezérkari fõnökének 10-én éjfél elõtt GROLMANnak tett javaslata, miszerint a C-vonalban néhány napig meg kellene kapaszkodni, nem kellene onnan azonnal továbbindulni. GAEDCKE vezérõrnagy egyúttal jelentette, hogy az LVII. páncéloshadtest elõreláthatóan másnap estig tudja befejezni a visszavonulást a C-vonalba, leszámítva a csíkszeredai hídfõt.58

Szeptember 11-én napközben, még a C-vonal elõtt súlyos harcok zajlottak Székelyudvarhelytõl délkeletre Homoródoklándnál (Ocland) és Homoródalmásnál (Mereºti). Sokkal veszélyesebb helyzetet teremtett, hogy ugyanezen a napon a Kis-Küküllõtõl délre, a folyó mentén a 78. szovjet lövészhadosztály keleti irányban átlépte a magyar határt és a LXXII. hadtest valamint a Gruppe Siebenbürgen csatlakozásánál 5 km mélyen betört magyar területre, elérve Rava (Roua)-Bordos (Bordoºiu) körzetét. Ez a betörés mélyen a C-vonal mögött következett be, s veszélyeztette a LXXII. hadtest jobbszárnyának visszavonulását.59 Ennek elreteszelésére 12-én PHLEPS Erdõszentgyörgy (Sângeorgiu de Pãdure) körzetébõl az EDER-csoporttal sikeres ellenlökést hajtott végre.60

Az LVII. páncéloshadtest balszárnyán és a 4. német hegyihadosztály arcvonalán 11-én csupán a csíkszeredai hídfõnél zajlottak említésre érdemes harcok.61

A fentiek szerint a B-vonalra történõ visszavonulás két ütemben ment végbe. 10-én a német csapatok az arcvonalat Barót (Baraolt)-Bardóc-patak-Tolvajos-hágó-Csíkszereda (Miercurea-Ciuc)-Csíkszépvíz (Frumoasa)-Tatros forrásvidéke-Gyimesfelsõlok (Lunca de Sus)-Gyimesközéplok (Lunca de Jos) vonaláig vették vissza. 11-én estére a balszárnyon a csíkszeredai hídfõ kivételével elérték a C-vonalat. A balszárnyon a visszavonulási távolság túl hosszúnak bizonyult. A Kis-Homoród völgyében az utóvédek csak 12-ére virradóra érkeztek be Homoródoklándon és Homoródalmáson át a C-vonalba, ettõl keletre pedig még akkor sem.62

A visszavonulás a B-vonaltól már, legalábbis a vezetési szinten, akadálymentesen folyt. Szeptember 10-én délután FRIESSNER ugyanis Rastenburgból, a Führer fõhadiszállásáról telefonon jelezte GROLMANnak, hogy HITLER beleegyezett a Maros-állásig tartó visszavonulásba, ezzel a Székelyföld kiürítésébe ("der Führer das Absetzen auf die Maros-Stellung genehmigt"). Igaz, feltételül szabta, hogy minél több magyart és lehetõleg minden németet (népi németet, nem a hadseregcsoport katonáit - R.I.) evakuáljanak.63

Ugyancsak 10-én érkezett a parancs GROLMANtól a 6. német hadsereghez, hogy a C-vonal elérését követõen a LXXII. hadtestparancsnokságot ki kell vonni, arcvonalszakaszát és az ott harcoló alakulatok vezetését pedig az LVII. páncéloshadtest parancsnokságának kell átvennie. A váltás - elvileg - 11-én 12.00-kor lezajlott, de a LXXII. hadtest parancsnoksága aznap még a Marosvásárhelytõl 8 km-re északnyugatra lévõ Mezõszabadon (Voiniceni) maradt. Az LVII. páncéloshadtest e napon áthelyezte törzsszállását a Hargita-hegység nyugati oldalára, a Székelyudvarhelytõl 15 km-re északnyugatra található Kecsetkisfaludra (Satu Mic).64

A román hegyihadtest szeptember 11-én lendült ismét mozgásba a visszavonuló német csapatok nyomában a Barótnál az Oltba ömlõ Baróti-patak vonaláról. Székelyudvarhely és Székelykeresztúr között 12-ére érték el a Nagy-Küküllõt. Jobbszárnyon az 1. hegyihadosztály, balszárnyon a 3. kiképzõ gyaloghadosztály haladt. A Kis-Küküllõt 14-ére érték el. Az 1. hegyihadosztály jobbszárnyán ekkor már bekapcsolódott a támadásba a 25. szovjet gárda lövészhadtest 36. lövészhadosztálya, a 3. kiképzõ gyaloghadosztály balszárnyán a 78. szovjet lövészhadosztály. A két román és két szovjet hadosztály újabb két nap elteltével, 16-án érte el a Nyárád balpartját onnan kezdve, ahol a folyó kilép a hegyek közül Nyárádkarácsonig (Crãciuneºti), ami 7 km-re délre található Marosvásárhelytõl. A Nyárád vonalán a négy hadosztály elakadt.65

Az elõzõ fejezet végén, a Gruppe Siebenbürgen visszavonulásának leírásánál említettük a 78. szovjet lövészhadosztály szeptember 14-én a Kis-Küküllõ vonaláról, Balavásár (Bãlãuºeri) térségében indított támadást, amely 17-ére jutott ki a Nyárád déli partjára a Backamadaras (Pãsãreni) - Ákosfalva (Acãþari) szakaszon, már nyugatra a magas hegyektõl. Ezzel kialakult az összefüggõ arcvonal a kettõs német-magyar visszavonulást követõen, tehát a 2. magyar hadsereg és a Gruppe Siebenbürgen visszavonulását, illetve a Székelyföld 6. német hadsereg általi kiürítését követõen.

Ezen csapatoktól északra a 24. szovjet gárda lövészhadtest, amelyet a Székely-medencébõl a Görgényi-havasokon át a Görgény völgyében csoportosítottak át, szeptember 18-ára érte el a Nyárád felsõ folyását, illetve attól északra a Görgény völgyében Libánfalvát (Ibãneºti). A Görgény völgyében a 6. gárda lövészhadtest, attól délre a Görgény és a Nyárád közötti hegyekben Felsõorosziig (Urisiu de Sus) a 103. román hegyhadosztály, a Nyárád felsõ folyásánál a 72., illetve a 81. gárda lövészhadosztály tevékenykedett. Ezt a hadtestet erõsítették meg a román harckocsicsoporttal és a 7. nehéz tüzérezreddel.66

A fenti két hadtest 20-án újította fel támadását a Nyárád vonaláról, illetve a Görgény völgyében. Támadásuk igen lassan haladt elõre, 28-ára tudtak felzárkózni a Maros balpartjára Szászrégen és Marosvásárhely között.67

Visszatérve a Székelyföld német-magyar kiürítéséhez, szeptember 11-én, miközben még javában folyt a B-vonalról a C-vonalra történõ visszavonulás, GROLMAN táviratilag intézkedett a 6. és a 8. hadseregparancsnokság felé, hogy készítsék elõ a csapatok hátravonását a D-, majd tovább az E-vonalra. Az E-vonalat az intézkedés szerint 12-érõl 13-ára virradó éjszaka kellett elérni.68

GROLMAN, elfogadva a 6. hadsereg vezérkari fõnökének 9-én és a 8. hadsereg vezérkari fõnökének aznap tett javaslatait, kijelölte mindkét közbeesõ állás vonalvezetését.

A D-vonal, rendhagyó módon, legalábbis a jobbszárnyon, a C-vonal elõtt és nem mögött húzódott, miután a Kis- és a Nagy-Homoród észak-déli völgyeiben még 11-én is harcban álltak a német-magyar utóvédek az õket követõ román csapatokkal. Ennek megfelelõen a D-vonal Székelyderzsnél (Dârjiu) hagyta el a magyar-román határt, majd Lokodot (Locodeni) érintve Homoródremeténél (Cãlugãreni) keresztezte a C-vonalat. Attól északnak húzódott Zetelakától (Zetea) keletre 12 km-re, a Nagy-Küküllõ felsõ folyásától keletre, a Hargita-hegység nyugati lábainál, érintette a Hargita-hegységet a Görgényi-havasokat elválasztó Libán-hágót, onnan a Gyergyószentmiklóstól keletre 8-10 km-re fekvõ magaslatokon át jutott ki a Békási-szorosig. Ettõl északra, a Görgényi-havasok gerincvonalán visszafordult északnyugatnak, érintette Borszék (Borsec) keleti szegélyét, Bélbort (Bilbor), majd ettõl északra, már román területen a Pãltiniº-hágónál csatlakozott a XVII. hadtest által a Vatra Dornei-i hídfõ védelmére foglalt védõvonal jobbszárnyához.

Az E-vonal Magyarhidegkútnál (Vidacut) indult ki a magyar-román határtól. Kezdeti szakaszán 8-10 km-re északnyugatra húzódott a C-vonal jobbszárnyától, ahol ez utóbbi hátrébb volt a D-vonalnál. Ettõl az E-vonal egyenesen északkeletnek haladt Gagyon (Goagiu) át Korondig (Corund), onnan 7-8 km-t északnak a Pál-patak völgyében, majd ismét északkeletnek, átszelve a Görgényi-havasokat, a Gyergyóalfalutól (Joseni) délnyugatra 8 km-re található magaslatokig ott északnak fordulva a Maros mentén haladt Salamásig (Sãrmaº), onnan észak-északkeletnek a Borszéki-hágót érintve az 1375 m-es csúcsnál, Bélbortól délre csatlakozott bele a D-vonal északi szárnyába.69

A D-vonalra történõ visszavonulás a Hargita-hegység, Felcsík, a Gyergyói-havasok déli vonulata, továbbá a Békási-szoros nyugati kijárata és a Tölgyesi-szoros (a Kis-Beszterce felsõ folyása) feladását jelentette. Az E-vonalra való visszavonulással ki kellett üríteni a teljes Udvarhelyszéket, benne a Nagy-Küküllõ felsõ folyását, a Görgényi-havasok délkeleti vonulatát, Gyergyószentmiklós térségét, a Gyergyói-havasokat és Borszék körzetét.

Szeptember12-én az LVII. páncéloshadtest - a hadseregcsoport napijelentése szerint - tervszerûen végre tudta hajtani a visszavonulást a D-vonalra. Patakfalvánál (Vãleni) azonban egy harckocsikkal megerõsített román harccsoport betört a D-vonalba, és délkeletrõl 4 km-re megközelítette Székelyudvarhelyet.70

A 8. német hadsereg jobbszárnyán ezen a napon a 46. német gyalog- és a 2. magyar tábori póthadosztály szintén végrehajtotta arcvonalának visszavételét a D-vonalon át egyenesen az E-vonalba. Gyergyóalfalutól (Joseni) délkeletre a D- és az E-vonal közötti, itt csupán 5 km-es távközt a Maros jobb- (keleti) partján lezárták. Komolyabb harctevékenységre Csíkszentdomokosnál (Sândominic) és a Tölgyesi-szorosba keletrõl felvezetõ út mentén került sor, ezek azonban nem zavarták meg érdemlegesen a visszavonulást.71

GROLMAN 12-én intézkedett a két német hadseregparancsnokság felé, hogy éjszaka hajtsák végre a visszavonulást az E-vonalra, s készüljenek fel az F-vonalra történõ visszavonulásra a következõ, tehát a 14-ére virradó éjszakán. Intézkedésében benne foglaltatott, hogy az F-vonalra történõ visszavonulás ellenére az LVII. páncéloshadtestnek tartania kell Parajd (Praid) körzetét, hogy a 8. hadsereg Gyergyói-medence felõl esetleg a Görgényi-havasokon átvezetõ Bucsin-hágón át visszavonuló részei elérhessék Parajdot, és tovább vonulhassanak a községtõl északnyugatra vezetõ úton Szovátán át a Nyárád völgyébe. GROLMAN itt a csíkszeredai hídfõt védõ, valamint a Gyergyóalfalutól délkeletre a Marost lezáró csapattestekre gondolt. A hadseregcsoport vezérkari fõnöke intézkedett arra nézve is, hogy az F-vonal és a Maros-állás között még egy közbeesõ állást, a G-vonalat kell beiktatni, amit néhány napig meg is kell tartani, hogy több idõ maradjon a Maros-állás megerõsítésére.72

Az F-vonal a jobbszárnyon a Marosvásárhelytõl délre fekvõ Küküllõi-dombságtól a Görgényi-havasok délnyugati lábainál elterülõ Sóvidékig tartott, s jellegét tekintve nem volt más, mint az E-vonallal párhuzamos, attól 10-13 km-re hátrébb húzódó reteszállás a 6. hadsereg LVII. páncéloshadtestének arcvonalán. A Kis-Küküllõ partján fekvõ Balavásárnál (Bãlãuºeri) a magyar-román határról indult ki, majd Makfalváig (Ghindari) a folyó mentén haladt felfelé. Ott eltért a folyótól és az attól 5 km-re található Siklódon (ªiclod) át Alsósófalvánál (Ocna de Jos) keresztezte ismét az itt délkelet-északnyugat irányban folyó Kis-Küküllõt, ami egyben az LVII. páncéloshadtest csatlakozását is jelentette a 8. hadsereg jobbszárnyához. Megjegyzendõ, hogy a német forrás Ocna de Jos helyett csak de Jos-t említ, ami azonban csupán alsó-t jelent, s önmagában nincs értelme. Alsósófalva behatárolását egyértelmûvé teszi, hogy 4 km-re délre található Parajdtól, amit az LVII. páncéloshadtestnek, mint láttuk, egyelõre nem volt szabad feladnia. A parajdi hídfõtõl élesen északnak fordult, Alsófancsalnál (Brãdeþelu) érte el a Görgény-patak felsõ folyását, onnan északkeleti irányban haladt a Fancsal-tetõn át a Maros partján fekvõ Gödemesterházáig (Stânceni), majd tovább ugyanilyen irányban a Pãltiniº-hágóig.73

A G-vonal vezetésére a 8. hadsereg vezérkari fõnöke javaslatot is tett. Eszerint az délrõl Búzaházánál (Grâuºorul) érje el a Nyárádot, haladjon annak mentén addig, ahol a folyó kilép a magas hegyek közül, ott forduljon északnak, Görgényhodáknál (Hodac) érje el a Görgény-patakot, majd 7 km-re északkeletre onnan, ahol az kilép a magas hegyek (a Görgényi-havasok) közül, forduljon északkeletnek, a Polelitõl 2 km-re nyugatra lévõ völgyzáron át jusson ki a Pãltinis-hágóhoz.74

Poleli sem a helységnévtárak, sem a GYALAY-lexikon, sem a rendelkezésre álló térképek alapján nem azonosítható. A G-vonal tervezett vonalvezetése és a "völgyzár" kifejezés azonban arra enged következtetni, hogy Palotailváról (Lunca Bradului) van szó. Ott volt ugyanis a 65. magyar határvadászcsoport 21/6. erõd alosztálya által megszállt völgyzár a Maros völgyében. A Palotailva helységnevet, fõleg telefonban vagy rádión, egy nem-magyar anyanyelvû (német) tiszt félrehallhatta Polelinek.75

Mivel a Pãltiniº-hágót, mint a Vatra Dornei-i hídfõ déli sarkpontját a Führer parancsa értelmében minden áron tartani kellett, Palotailvától az új védelmi vonalnak a község keleti szélén a Marosba folyó Ilva-patak mentén kellett északkeletnek húzódnia a Kelemen-havasok gerincvonalán álló Pietrosz-csúcsig, majd onnan kelet-északkeletnek a Pãltiniº-hágóig.

GROLMAN, aki 13-án jelölte ki pontosan a G-vonalat, alapvetõen jóváhagyta REINHARDT vezérõrnagy javaslatát. Eltérés csupán abban mutatkozott, hogy a G-vonal Búzaházánál nem délrõl érte el a Nyárádot, hanem Búzaházáig is a folyó vonalában húzódott a magyar-román határtól, tehát Nyárádtõtõl (Ungheni), ahol a Nyárád a Marosba ömlik. Nyárádremeténél (Eremitu) fordult északnak, s haladt tovább, ahogy REINHARDT javasolta.76

Az F-vonalba történõ visszavonulás a jobbszárnyon csupán azt jelentette, hogy a német-magyar csapatoknak fel kellett adniuk a Kis-Küküllõtõl délre egy olyan, 10-13 km széles sávot, ami Magyarhidegkút (Vidacut) és Balavásár (Bãlãuºeri), illetve Korond (Corund) és Siklód (ªiclod) között húzódott. Annál többet jelentett a balszárnyon, ahol a 8. német hadseregnek fel kellett adnia a Görgényi-havasok középsõ tömbjét, Gyergyó északnyugati nyúlványát (Maroshévíz térségét) és a Borszéki-hágót.

A G-vonalba való visszavonulással a 6. német hadseregnek ki kellett ürítenie a Kis-Küküllõ és a Nyárád közét, vagyis Marosszék déli felét, a Nyárád felsõ folyásának vidékét, a Sóvidéket. A 8. hadseregnek fel kellett adni a Görgényi-havasok északi felét, a Maros völgyét Gödemesterháza és Palotailva között, valamint a Kelemen-havasok déli lejtõit a Pietrosztól keletre.

Szeptember 13-án az LVII. páncéloshadtest sikeresen végrehajtotta arcvonalának visszatételét az E-vonalba. Komolyabb összecsapásra csupán Székelyudvarhelytõl keletre, a Nagy-Küküllõ menti Máréfalvánál (Satu Mare) került sor. A 8. hadsereg jobbszárnyán csak Gyergyóborszéknél, a Borszéki-hágóba keletrõl felvezetõ út mentén, illetve Ditrónál zajlott említésre érdemes harc, a hadsereg e napon általában az E-vonalban állt.77

GROLMAN szeptember 13-án adott parancsot az F-, majd tovább a G-vonalra történõ visszavonulásra. Az F-vonalra az elkövetkezõ, 14-ére virradó éjszakán, a G-vonalra 15-ére virradóra, szintén éjszaka kellett végrehajtani a csapatok visszavételét. A G-vonalban kellett bekapcsolódnia a védelembe a IX. magyar hadtestparancsnokságnak. A hadseregcsoport vezérkari fõnöke ezt a parancsot nem csupán az érintett 6. és 8. német hadseregparancsnokság felé továbbította, hanem a 2. magyar hadsereg parancsnokságához és GREIFFENBERGhez is.78

Másnap GROLMAN megismételte parancsát, hogy az arcvonal visszavételét a G-vonalba a 6. és a 8. hadseregnek 15-ére virradóra éjszaka végre kell hajtani. Ez a parancs egy új elemet is tartalmazott: GROLMAN intézkedett, hogy a 2. magyar hadsereg arcvonalszakaszának balszárnyát a 6. német hadsereg vegye át. Az utasítás nem tartalmazta a két hadsereg új csatlakozási pontját. Ezt a pontot onnan ismerjük, hogy a hadseregcsoport másnapi napijelentése Marosbogátot (Bogata) a 6. német hadsereg legnyugatibb pontjaként említi.79

Szeptember 14-én az LVII páncéloshadtest csapatai végrehajtották a visszavonulást az F-vonalba. Két helyen támadta õket jelentõsebb csoportosítás: Erdõszentgyörgynél (Sângeorgiu de Pãdure) és Makfalvánál (Ghindari), de egyik helyen sem sikerült betörniük az F-vonalba. A 8. hadseregnél, amelyik szintén végrehajtotta a visszavonulást az F-vonalba, az ABRAHAM-csoport arcvonalszakaszán a Görgény-patak forrásvidékén. Laposnyánál (Lãpuºna), a XVII. hadtest arcvonalszakaszán Maroshévíznél (Topliþa) zajlottak említésre érdemes harcok. A XVII. hadtest egy harccsoportja csak 14-én este, sötétedés után adta fel Maroshévizet, és vonult vissza a Maros mentén az F-vonalba, Gödemesterházáig (Stânceni).80

A Kis-Küküllõ felsõ folyásánál egy ponton az ABRAHAM-csoport tovább vonult vissza, mint az F-vonal. Mivel a Görgényi-havasokból levezetõ úton több visszavonuló alegység már nem érkezett, feladta a mintegy 5 km mély parajdi arcvonal-kiszögellést és Szováta déli, illetve keleti szegélyéig vonult vissza.81

Szeptember 15-én az LVII. páncéloshadtest végrehajtotta a visszavonulást a G-vonalba, egyúttal arcvonalának jobb szélsõ pontját Marosbogátig tolta ki, átfedve ezzel a Gruppe Siebenbürgen sávját, arcvonalának bal szélsõ pontját pedig az aznap meghatározott új bal hadsereg-sávhatárnak megfelelõen (lásd RAVASZ, i.m., 282-290, "A német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport visszavonulása Romániából...") Búzaházáig vette viszsza. Komolyabb harctevékenységre eközben csak Demeterfalvánál (Dumitreºti) került sor. A 6. német hadsereg ezzel jobbszárnyán már elérte a Maros-vonalat, csak balszárnyán, Marosvásárhelytõl délre és keletre maradt egyelõre a G-vonalban.82

15-én a 8. német hadsereg kiterjesztette jobbszárnyát Búzaházáig, s végrehajtotta a visszavonulást a G-vonalra. Eközben Nyárádremeténél (Eremitu) egy harckocsikkal megerõsített harccsoport betört a G-vonalba, majd a német felderítési jelentések szerint magától megállt. Ezek a jelentések mintegy 50 harckocsiról számoltak be a körzetben. Ezen kívül erõs harctevékenység zajlott Parajdnál és Szovátánál, de ezek csak zavarták a visszavonulást, s nem eredményeztek betörést a G-vonalba. A Görgényi-havasoktól északra számottevõ összecsapás nem zavarta meg a G-vonalba történõ visszavonulást.83

Ezzel a visszavonulással a G-vonalon a következõ alakulatok alakították ki az összefüggõ arcvonalat: Marosvásárhelytõl délnyugatra a Nyárád torkolatánál és Marosvásárhelytõl délre a Nyárád északi partján az Erdély-csoport 8. SS lovashadosztálya, ettõl Nyárádremetéig, ugyancsak a Nyárád mentén a 6. német hadsereg LVII. páncéloshadtestének 46. gyaloghadosztálya, ettõl északra a Birka- és a Görgény-patak két oldalán a 8. német hadsereg IX. magyar hadtestének 2. tábori póthadosztálya, tovább északnyugatnak a Görgényi-havasok nyugati lejtõin és a Maros két oldalán a XVII. német hadtest 3. hegyihadosztálya, majd a Kelemen-havasokban és a Pãltiniº-hágó két oldalán 8. vadászhadosztálya, s 27. magyar könnyûhadosztálya.84

Szeptember 16-án a Központi szállításvezetõség bekapcsolódott a kiürítésbe. "Csaba" fedõnévvel három héten át tartó vasúti szállítást indított el, a viszszavonulás nyomán a G-vonal mögött összetorlódott polgári menekültek ezreinek evakuálására az ország belsejébe.85

Szeptember 16-án a Honvéd Vezérkar 6. osztálya már nem takargathatta tovább az ország közvéleménye elõtt a Székelyföld kiürítését. Az ezen a napon az MTI számára kiadott 32. számú hadijelentésben leírták, hogy "A nagy kiterjedése miatt nehezen védhetõ Székelyföld-i határvonalról arcvonalunkat tervszerûen rövidebb vonalra vettük vissza. Az ellenséges támadásokat itt elhárítottuk." A fogalmazáson megítélésünk szerint erõsen érezhetõ a német Propagandaminisztérium hadijelentésének hatása.86

FRIESSNER szeptember 17-én a 6., majd a 8. német hadsereg parancsnokságára repült és megbeszélte a két hadseregparancsnokkal, Maximillian FRETTER-PICO tüzérségi tábornokkal és Otto WÖHLER gyalogsági tábornokkal a Székelyföld kiürítésének további menetét. Egyetértettek abban, hogy mivel a hadseregcsoport arcvonalán kiszögellés már nincs, a viszszavonulást a közeli napokban nem szükséges folytatniuk. A továbbiakban a már elfoglalt G-vonalat kell fõ ellenállási vonalnak (HKL, Hauptkampflinie) tekinteni, s a Maros-vonalat emögötti második állásnak. A 8. hadsereg parancsnokságán folytatott megbeszélésen jelen volt KOVÁCS Gyula vezérõrnagy, a IX. magyar hadtest parancsnoka is.87

FRIESSNER ezen döntésében több tényezõ játszott közre. A Székelyföld kiürítése a G-vonal elérésével gyakorlatilag befejezõdött, az arcvonal kiegyenesedett, pontosabban nagyívû, enyhe kanyarral zárta le a kérdéses frontszakaszt, és kötötte össze a Kolozsvár - Marosvásárhely vonalat északon a Vatra Dornei-i hídfõvel. A G-vonal térbeli törés nélkül kapcsolódott az Armeegruppe FRETTER-PICO Marosvásárhelytõl nyugatra lévõ állásaihoz, nem volt sehol "zsák"az arcvonalban. A G-vonal Marosvásárhelytõl északkeleti irányban Nyárádremetéig természetes akadály, a Nyárád folyó jobb- (északnyugati) partján húzódott, tehát ugyanúgy védhetõ volt, mint a Maros. Igaz, a Nyárád nem olyan széles, de sebesebb sodrású és partjai is meredekebbek annál. Ráadásul ha áttörik, ott van mögötte a Maros, amelynek vonalán a betört erõk elreteszelhetõk. A Maros mögött viszont ilyen természetes akadály már nincs, csupán az Erdélyi-medence jól járható dombvidéke.

A G-vonal Nyárádremetétõl északra a Maros völgyéig (Palotailváig) húzódó szakasza nem víziakadály mentén épült ki, de ezt ellensúlyozta az, hogy a Görgényi-havasok északnyugati oldalán a hegyek között jelölték ki, s a domborzat adta lehetõségek kedveztek a támpontszerû védelem kiépítésének. Ezen a szakaszon is igaz volt az, amit a Nyárád-menti szakasznál a Marosról, mint második vonalról, vagy reteszállásról megállapítottunk.

Palotailvánál, ahol a G-vonal a Marost keresztezte, már korábban kiépült egy magyar völgyzár (fentebb ezt leírtuk). Az, hogy ezt a völgyzárat beillesztették a védõvonalba, azt jelentette, hogy a G-vonal bal- (északi) szárnya összekapcsolható volt a Vatra Dornei-i hídfõállás jobb- (déli) szárnyával a Kelemen-havasokat a Beszterce-hegységtõl elválasztó Pãltiniº-hágónál. Ha nem használják ki a palotailvai völgyzárat, akkor az Erdély belsejébõl érkezõ védõvonal csak a Kelemen-havasok nyugati nyúlványaitól északra, a Borgói-hágónál érte volna el az Árpád-vonalat, csak ott kapcsolódhatott volna a Vatra Dornei-i hídfõálláshoz. A Borgói-hágótól keleti irányba lefelé viszont annak a Besztercének a völgye vezet, amelyik éppen Vatra Dornei-en folyik keresztül, egy ilyen megoldás tehát eleve megkérdõjelezte volna a hídfõ déli szektorának tarthatóságát, beleértve ebbe a térség központi városát is.

Közrejátszott a döntésben, hogy szeptember közepére a német hadvezetés számára világossá vált a szovjet hadvezetés szándéka, tehát az, hogy a 2. Ukrán Front súllyal arcvonalszakaszának nyugati és nem keleti szárnyán kívánja támadását folytatni. Ezt jelezte egy egyre élénkülõ szovjet harctevékenység az erdélyi hegyek nyugati kijáratainál, tehát a 3. magyar hadsereg hadmûveleti területén, illetve az, hogy bent Erdélyben a szovjet-román csapatok a hadmûveleti szintû áttörést Torda térségében erõltetik, s nem attól keletre. Természetesen ez nem azt jelentette, hogy ne lettek volna szovjet-román támadások a Marosvásárhelytõl keletre húzódó G-vonalon. Csupán érzékelni lehetett, hogy azokat nem a 2. Ukrán Front fõerõi indítják.

Emlékirataiban FRIESSNER nem ír konkrétan a visszavonulás leállításáról a G-vonal elérését követõen, arról azonban igen, s eléggé hangsúlyosan, hogy a hadmûveletek súlypontja szeptember második felében egyre inkább a hadseregcsoport nyugati szárnyára tolódott el.88

S volt egy politikai oka is a visszavonulás leállításának. Az, hogy FRIESSNER panaszkodik a magyar katonák harcértékére, megszokott dolog, ha valaki végigolvassa emlékiratait. Ennélfogva nem is tûnik fel neki, amikor a székely katonák dezertálásáról ír. Pedig ez nem FRIESSNERtõl származó, kétes valóságtartalmú állítás. Ez fedte a valóságot.

A székely katonák jó része, mikor ki kellett ürítenie szülõföldjét, nem tartott a visszavonulókkal. Ez nem harcértékbeli probléma, hiszen addig, ameddig a Keleti-Kárpátokat kellett tartani, a székely zászlóaljak igen kiválóan harcoltak (például az Úz-völgyben, vagy az Ojtozi-szorosban). A székelyek dezertálása tulajdonképpen nem volt más, mint hazaszökés a szülõfaluba, egyben a család megvédésének szándéka. Nem megyünk most bele ennek a kérdésnek a részletes elemzésébe, hiszen az egy külön dolgozat témája lehetne. Csak utalunk rá, s megemlítjük, hogy a dezertálás szeptember közepén már a hadseregcsoport hadinaplójába is súlyozottan került be.89

Azt azért szükséges megjegyeznünk, hogy a székelyek dezertálása nem csupán a német anyagokban jelenik meg, tehát nem lehet ezt a problémát a német katonai vezetõk által a vereségek egyik indokaként kreált oknak tekinteni, még akkor sem, ha a német forrásokban kissé nagyobb jelentõséget tulajdonítanak neki a valóságosnál. A probléma valós jellegére utal, hogy a Honvéd Vezérkar is foglalkozott azzal, s október 2-án egy külön anyagot is készített a Kormányzó Katonai Irodájának vezetõje és a honvédelmi miniszter számára az "Egyes székely zlj-aknál elõfordult tömeges szökésekrõl...".90

A német hadvezetés természetesen nem ismerhette ennyire a kérdés sajátosságát, csak azt érzékelte, hogy a Székelyföld kiürítésével párhuzamosan hirtelen megnõ a dezertõrök száma a magyar hadseregbõl. A visszavonulás megállítását ebbéli szándék is vezérelte, hogy csökkenjen a magyar katonaszökevények száma, pontosabban, hogy ne csökkenjen tovább az erdélyi magyar csapatok harcértéke. A visszavonulás szeptember 17-i megállítása ebben a megvilágításban azt is jelentette, hogy két egyikük nagyváros, a Maros-menti Marosvásárhely és Szászrégen nem kerül (legalábbis egyelõre) közvetlenül az elsõ vonalba. A további viszszavonulás ezek azonnali kiürítésével járt volna, ami a német hadvezetés számára a fenti szándékkal ellentétesen ható tényezõt jelenthetett.

Inkább az érdekesség megemlítésének szándékával írjuk le, nem bírt jelentõséggel, de nem csupán a német tábornokok emlékirataiban találkozunk a magyar katonák harcértékére vonatkozó, negatív megítélésekkel. Ennek fordítottja is elõfordul. A Dél-Ukrajna Hadseregcsoport Romániából történt visszavonulásának idõszakában hasonlóan negatív, sõt egyenesen lesúljtó véleményeket is olvashatunk egyes magyar katonai vezetõk tollából. VIDOS Géza vezérõrnagy, a II. magyar hadtest mûszaki parancsnoka szeptember 2-án azt jegyezte be naplójába, hogy "...sok dolgom van a németekkel, akik tömegesen, pánikszerûen "vonulnak" nyugat felé ... menjenek, ha már annyira a "Reichet" akarják megvédeni, minél messzebbb - az ilyen demorizált (sic!) csürhe nekünk úgysem használ!"92

Jegyzet az 2. Függelékhez

1. KTB 895. tekercs 7208255. felvétel; a vonatkozõ intézkedés száma: H. Gr. Südukraine Ia Nr. 3355/44 G. Kdos.

2. KTB 895. tekercs 7208591. felvétel; a vonatkozõ intézkedés száma: H. Gr. Südukraine Ia Nr. 10268/44 geh.

3. KTB 895. tekercs 7208262. felvétel

4 KTB 895. tekercs 7208262-7208263. felvétel

5. KTB 895. tekercs 7208286. felvétel

6. KTB 895. tekercs 7208289. felvétel

7. KTB 895. tekercs 7208290. felvétel

8. KTB 895. tekercs 7208291. felvétel

9. KTB 895. tekercs 7208467-7208468. felvétel

10. KTB 895. tekercs 7208467. felvétel

11. KTB 895. tekercs 7208468. felvétel

12. KTB 895. tekercs 7208472. felvétel

13. KTB 895. tekercs 7208477. felvétel

14. KTB 895. tekercs 7208478. felvétel

15. Uo.

16. KTB 895. tekercs 7208484. felvétel

17. KTB 895. tekercs 7208482. felvétel

18. KM-XI. 18. p.

19. KTB 895. tekercs 7208485. felvétel

20. KTB 895. tekercs 7208490-7208491. felvétel; KM XI-21. p.

21. AR 78. p.

22. Központi szállítás vezetõség naplója (Hadtörténeti Levéltár Kszv. 3. doboz; a továbbiakban: Kszv napló) 3559. p.

23. Kszv napló 3557. p.

24. KTB 895. tekercs 7208485-7208486. felvétel

25. KTB 895. tekercs 7208486. felvétel

26. KTB 895. tekercs 7208486. felvétel

27. KTB 895. tekercs 7208487. felvétel

28. KTB 895. tekercs 7208487. felvétel

29. KTB 895. tekercs 7208488. felvétel

30. KTB 895. tekercs 7208489. felvétel

31. KTB 895. tekercs 7208489. felvétel

32. KTB 895. tekercs 7208497. felvétel

33. KTB 895. tekercs 7208489-7208490. felvétel

34. KM-XI. 18. p.

35. KTB 895. tekercs 7208498. felvétel

36. FRIESSNER 119. p.

37. KTB 895. tekercs 7208493-7208494. felvétel

38. FRIESSNER 119-120.p.

39. KTB 895. tekercs 7208494. felvétel

40. FRIESSNER 120. p.; KTB 895. tekercs 7208494-7208495. felvétel; a vonatkozó dokumentum száma: H. Gr. Südukraine, Ia Nr. 136/44 g. Kdos. Chefs.

41. KTB 895. tekercs 7208495. felvétel

42. FRIESSNER 121-122. p.; KTB 895. tekercs 7208512. felvétel

43. FRIESSNER 125.p.

44. A 2. hds. harcai Erdély földjén 1944. szept., okt. hóban (Hadtörténeti Levéltár, Békeelõkészítõ Iratok 5. doboz A/VI./27.) 5. p.

45. KTB 895. tekercs 7208504. felvétel

46. KTB 895. tekercs 7208497. felvétel

47. KTB 895. tekercs 7208497-7208498. felvétel

48. KTB 895. tekercs 7208498. felvétel

49. Hadijelentések 682/b. lap

50. KTB 895. tekercs 7208500-7208501. felvétel

51. KTB 895. tekercs 7208501. felvétel

52. KTB 895. tekercs 7208501., 7208504. felvétel; AR 79. p.

53. KTB 895. tekercs 7208501. felvétel; AR 79. p.

54. KTB 895. tekercs 7208500. felvétel; KM XI-23. p.; AR 78. p.

55. KTB 895. tekercs 7208501. felvétel; KM XI-23. p.; AR 79. p.

56. KTB 895. tekercs 7208504., 7208510., 7208520. felvétel

57. KTB 895. tekercs 7208505. felvétel

58. KTB 895. tekercs 7208505. felvétel

59. KTB 895. tekercs 7208510. felvétel; AR 81. p.

60. KTB 895. tekercs 7208520. felvétel

61. KTB 895. tekercs 7208510. felvétel

62. KTB 895. tekercs 7208516-7208517. felvétel

63. KTB 895. tekercs 7208504. felvétel

64. KTB 895. tekercs 7208504., 7208510., 7208511. felvétel

65. AR 78. p.

66. AR 79. p.

67. AR 79. p.

68. KTB 895. tekercs 7208515. felvétel

69. KTB 895. tekercs 7208515-7208516. felvétel

70. KTB 895. tekercs 7208520. felvétel

71. KTB 895. tekercs 7208521. felvétel

72. KTB 895. tekercs 7208524., 7208533. felvétel

73. KTB 895. tekercs 7208528-7208529. felvétel

74. KTB 895. tekercs 7208524. felvétel

75. VERESS-III. III/1. vázlat

76. KTB 895. tekercs 7208534. felvétel

77. KTB 895. tekercs 7208527. felvétel

78. KTB 895. tekercs 7208534. felvétel

79. KTB 895. tekercs 7208542., 7208544. felvétel

80. KTB 895. tekercs 7208538. felvétel

81. KTB 895. tekercs 7208542. felvétel

82. KTB 895. tekercs 7208544. felvétel

83. KTB 895. tekercs 7208544. felvétel

84. KTB 895. tekercs 7208545., 7208562. felvétel; KD-II. 265. p.

85. Kszv. napló 3672. p.

86. Hadijelentések 686/b. lap

87. KTB 895. tekercs 7208558. felvétel

88. FRIESSNER 128-131. p.

89. KTB 895. tekercs 7208556. felvétel; KD-II. 267. p.

90. Intézkedések 262. lap, a vonatkozó irat száma: 1218./Föv. hdm.-44 X. 2.

91. VIDOS 32. p.

ACTA - 1997 (A Csíki Székely Múzeum és a Székely Nemzeti Múzeum Évkönyve)