2008. október 7. kedd, Ma Amália napja van. Ez az év 281. napja. Holnap Koppány napja lesz.

Főoldal

Elektronikus Könyvtár

Acta 1998

ACTA 1998 - Természettudomány

Ásványvízkutatás és szénhidrogének a Keleti-Kárpátokban 1908 előtt

Főoldal

Székelyföld

Elektronikus Könyvtár

Kép-Tár

Kapcsolat

Ásványvízkutatás és szénhidrogének a Keleti-Kárpátokban 1908 előtt

Írta: WANEK Ferenc

(Tudománytörténeti áttekintés) (Kivonat)
A dolgozat számba veszi azokat az információkat, melyek az ásványvízkutatás révén szolgáltak adatokkal a szénhidrogének elterjedésére vonatkozóan a Keleti-Kárpátok területén, illetve a csatlakozó vulkáni mofettaövezetben (Szejke-fürdő, Kovászna, Málnás–Üvegcsűr, Dragomérfalva, Korond, Kászonjakabfalva, Székelyudvarhely–Kápolna-fürdő, Borsabánya, Bodok), az Erdélyi-medence földgázkincse felfedezését megelőző időkben.

Az így nyert ismeretek felhasználása az erdélyrészi szénhidrogén-kutatás hőskorában egyértelmű, de úgy tűnik, hogy a kutatások eredménytelensége a szervezési és gazdasági nehézségeken túl, a létező kőolajföldtani ismeretek ellenére, jórészt a rosszul felépített munkahipotézisnek és (ezzel összefüggésben) egy makacs tekintélytiszteletnek köszönhető.

Azon kevés szakember (Walter HEINRICH, Anton FAUCK, de inkább Albert ERNST, Otto PHLEPS, Konrad OEBECKE, és Max BLANCKENHORN), akik a kérdést helyesen próbálták megközelíteni, igazuknak nem tudtak hitelt és híveket szerezni, nem tudták a kutatásokat idejében helyes mederbe terelni. Így, ami számukra evidencia volt, a tudós világ nagy része, valamint a vállalkozók, az ipar számára váratlan meglepetésként hatott. Az erdélyi földgáz (újra-)felfedezése az ország gazdaságát felkészületlenül találta.

*

Az erdélyi szénhidrogének kutatástörténetével foglalkozva, arra figyeltem fel, hogy a kezdeti időszakban az ásványvízkutatás meglepően sok adatot szolgáltatott a kőolaj után nyomozó geológusoknak és vállalkozóknak. Ezeket és korabeli felhasználásuk hatékonyságát próbáltam tettenérni jelen tanulmányomban.

A terület, melyre e dolgozat adatai vonatkoznak, a Keleti-Kárpátok vonulata, beleértve a Kárpát-kanyar hegyeit is (mivel azok földtanilag ugyanabba az egységbe tartoznak). Sőt, figyelmem kiterjed az Erdélyi-medence keleti peremé-re is, arra a vidékre, mely még a vulkáni mofetta-övezet részét képezi [69], [70].

Időben azt az intervallumot vizsgáltam, mely az ásványvízkutatás kezdeteitől az Erdélyi-medence földgáztartalékainak 1908-bani felfedezéséig tartott, ugyanis ez a momentum gyökeres változást jelentett az erdélyi szénhidrogén-kutatás irányulásában és módszereiben.

*

Ha előzetesen, röviden összefoglalva, vázolni akarjuk az itteni ásványvizek kutatástörténetét, a következőket szükséges megemlíteni:

Az nyilvánvaló, hogy az ásványvizeket hamarabb ismerte és használta az ember, mint-sem arról írásos emlékek maradtak volna. A 15., de méginkább a 16. századtól kezdve már vannak ilyen adatok az erdélyi ásványvizekről [80], [77]. Ám azok írásos említése még nem jelenti a kutatásukat. Ugyan a 17. századtól kezdve nagy előszeretettel használták a gyógyvizeket terápiás célokra hazánkban is, igazi kutatásuk, sőt, annak valóságos divatja a 18. században kezdődött. Előfeltétele a tudományos vegyelemzés módszereinek kialakulása és tökéletesedése volt [79]. Mondani sem kell, e tekintetben is, Erdélyben később indult be ez a gyakorlat. Ez részben a szakemberhiánynak [83], de esetleg az osztrák
gyarmatosító politikának is betudható [80]. Tény, hogy Ausztria és Csehország területén hamarabb megkezdődtek az ásványvízelemzések. Magyar-országon 1763-tól helytartói tanácsi rendeletre gyűjtötték az orvosok („fizikusok”) az ásvány-vízadatokat és elemezték a vízösszetételt. Azonban Erdély önálló adminisztrációja révén, Adam CHENOT, az itteni protofizikus (= főorvos), csak 1773-ban küldte szét azt a körlevelet, melyben az orvosi kart erre a munkára felkérte [84]. Igaz, Erdélyben végeztek már hamarabb is ásványvízelemzéseket, ezek egy része elvesztődött, egy része levéltárakban lapul, és csak kivé-telesen jelentek meg nyomtatásban, mint a MÁTYUS István „Dietetica”-jába bekerültek [53].

Az első önálló ásványvíz-monográfia még a rendelet évében megjelent Lucas WAGNER tollából, zömmel a Székelyföld ásványvizeit ismertetve [89].

Kiemelkedő összefoglaló munka az ugyanabban az évben elkezdett és 1777-ben kiadott mű, a „Gesundbrunnen der Oesterreichischen Monarchie”, melyet Heinrich Johann CRANZ kompillált [19].

A 18. század utolsó három évtizedének ásványvízkutatói közül említésre méltó: MÁTYUS Istán, FRIDVALSZKY János, Lucas WAGNER, Joseph Benjamin BARBENIUS, a századfordulón NYULAS Ferenc és mások (csak mint érdekességet említem a nyelvújító ARANKA György nevét, aki szintén „besegített”, ám az ő hozzájárulását még az utókor is jóindulatú fenntartással kezeli [83]).

A múlt század elejének székelyföldi és máramarosi ásványvízkutatói közül kiemelkedő KITAIBEL Pál, GERGELYFFY András, PATAKI Sámuel, Vasile POPP és BÉLTEKI Sámuel személyisége és munkássága.

A kémia modernizálásával, a balneológia önállósodásával a 19. század második felében az ásványvízkutatás hatalmasat lépett előre. Irodalma könyvtárnyira szaporodott, s a tárgyalt területről is rengeteg adat látott napvilágot. A terjengősség elkerülése végett, itt már kénytelenek leszünk beérni csak néhány névvel. Azokéval, akik témánk szempontjából lényegeset mondtak: BERNÁTH József, BOLEMANN István, HAN-KÓ Vilmos, Friedrich FOLBERTH, Friedrich FRONIUS, LENGYEL Béla, Carl Ludwig SIGMUND, SOLYMOSI Lajos és mások.

*

Ami a szénhidrogének keleti-kárpátokbeli előfordulásának ismerettörténetét illeti, itt is elmondható, hogy a krónikások jóval később jegyezték fel, minthogy a gyakorlatias közép azt használni kezdte volna. CSÍKI Gábor [23] a 10. századtól kezdődően sorol fel példákat arra, miként használták a középkori magyarok a szénhidrogéneket hadászati célokra. De hogy mikortól kezdve alkalmazták a kőolajat kocsikenésre és világításra tájainkon, nem jegyezte azt fel a történetírás. Itteni előfordulásáról, s a helybéli anyag hasznosításáról, mai tudásunk szerint, legelőször Francesco MASSARO tett említést: „úgyszintén, itt Erdélyben fekete viaszhegyek is találhatók, mely anyag a kőből csepeg, majd megmered, mint a fák gyantája. Szaga nagyon hasonlít a kőolajkátrányéhoz. Viaszgyertyát készítenek belőle, ami jól ég.” – írta a velencei doge titkárának, Zuan Batista RAMUSIOnak 1520. május 1-én [46]. Magának a dogénak, három évvel később írt jelentésében már így fogalmazott: „Erdélyben és Mysiában [=Moesia], azaz Oláhországban rendelkeznek egy fekete viasszal, mely egy kőolajkátrány-illatú folyadékból képződik bizonyos hegységből, egy ártéri síkon [?] [= Bassa], vagy tóban, és egy idő után megmered mint a viasz, ez is egy kőolaj-féleség, melyet az ťantikŤ szerzők aszfaltnak neveznek.” (Megj.: Maria HOLBAN lábjegyzete szerint nem egyértelmű, hogy MASSARO Havasalföldre, vagy Moldvára utal).

1536-ban OLÁH Miklós is írt az itteni kőolajról [61].

Georgius AGRICOLA is említette a Kárpátokban előforduló kőolajat, sőt, leírta és ábrázolta a kitermelés és feldolgozás módozatát. (Művének első kiadása 1546-ból való.) [2]

1638-ban Ciro SPONTONI is – legalább ebben a tekintetben – hiteles adatokat közölt a kőolaj itteni előfordulásáról és felhasználásáról [78]. (Egyébként az ő szavahihetőségét SZAMOSKÖZI István [82] kérdőjelezte meg.) Szavait szóról szóra átvette, közel 50 év múltán (1686-ban), a gall NÉVTELEN [97].

Ami ezen említéseknek a földrajzi pontosítását illeti, sajnos csak találgatásokra vagyunk utalva, de nagy valószínűség szerint a Csíkgyimes és Sósmező határában lévő előfordulásokra hivatkoznak, esetleg – amint alább indokolni fogom – Kovászna környékére. Mindenképpen, az első keleti-kárpátokbeli lokalizált adatok: FRIDVALSZKY János, 1769 [33] Csíkgyimesre és Johann Ehrenreich FICHTEL, 1780 [30] az Ojtozi-szorosra, azaz Sósmezőre vonatkoznak. Utóbbi szerző említette, hogy a kőolajat Erdélyben a magyarok „deget”-nek, a románok „dohot”-nak nevezik; Emil POP mutatott rá, hogy ezek szláv kölcsönszavak, és a rutén dohoti, az orosz digoti, valamint a cseh dehet szókkal rokoníthatók [65]. Ez azt sugallja, hogy ennek ismeretét és használatát a betelepedő magyarok, sőt a románok is, a korábban itt élő szlávoktól vették át.

Közben – lásd fennebb –, 1773-ban bekapcsolódott az ásványvízkutatás is a kőolaj Keleti-Kárpátokbeli elterjedésének nyomonkövetésébe.

Az ezt követő időszakot csak egészen nagy vonalakban vázolom, mivel bő és hozzáférhető irodalma van: [21], [22], [39], [23], [24], [25], [55] stb.

Az adatok ugyan gyűltek, de célirányos, vagy érdemleges kutatás az 1850-es évekig a Keleti-Kárpátokban nem kezdődött el. Felbuzdulva az ezidőtájt kirobbanó amerikai pteróleum-láztól, a már korábbi romániai és galíciai sikerektől, itt is, természetesen legelőször Sómezőn, ahol korábban volt kezdetleges kitermelés, de amelynek már az emléke is megfakul [37], elkezdődtek a célirányos, de még igen kezdetlegesnek mondható vállalkozói kutatások, de reménytkeltő eredmények hiányában befulladtak.

Azt követően, hogy 1863-ban megjelent az erdélyi földtani térképezés hőskorát lezáró, korszakalkotó monográfia: Franz HAUER és Guido STACHE „Geologie Siebenbürgens” című munkája, majd 1869-ben (GROVE István akkori földművelésügyi-, ipari- és kereskedelemügyi miniszter bölcs kezdeményezésének köszönhetően [18]) megalakult a Magyar Királyi Föld-tani Intézet, és elkezdődött a szakszerű és rendszeres földtani térképezés és terepmunka, a hetvenes évek végére újra felélénkült a vállalkozói kedv, és újraindult a kőolajkutatás. Ekkor is Sósmező jeleskedett, de kutattak Zabolán, Gelence mellett a Putna-völgyében, a Gyimeseken és Máramarosban az Iza-völgyében: Dragomérfalva, Felsőszelistye és Batiza határába. A kutatómunkálatokat ekkor már jobbára fúrásokkal is folytatták (Sósmező, Iza-völgye, Gyimesek) de igazából nem sok sikerrel. A kitermelt mennyiséget a korabeli statisztika nem is vette figyelembe. Mivel a legtöbb szakember és vállalkozó merészen hitt az itteni gazdag telepekben s egy virágzó kőolajipar jövőjében, a szaksajtó, és nem csak az, a pesszimistákkal vívott éles szócsaták tanúja volt. De keresték a kudarc okait is: egyfelől a tőkehiányt, a zártkutatmányi uzsorázást, másfelől a vállalkozók és kivitelezők kellő szakértelmének hiányát, a fúrások csekély mélységét okolták. Hozzátenném, hogy a már létező földtani modelleket nem tudták hatékony munka-hipotézisbe foglalni. De erről majd később.

„A kutatások hivatalosan is tudományos alapokra való helyezése WEKERLE Sándor pénzügyminiszter 1893. jún. 12-én kelt, a Föld-tani Intézet igazgatójához, BÖCKH Jánoshoz címzett levelével kezdődött” [55]. E levél értelmében a most már államilag is támogatott kutatófúrásokat az Intézet felügyelete alatt, alapos tanulmányozást követően kellett mélyíteni. Ennek következtében a Földtani Intézet a petróleum ígéretes előfordulási területeit szakembereivel részletesen áttanulmányoztatta [68]. Erdélyben a sikert mégis a véletlen hozta a földgáz 1908-as (újra-)felfedezésével. De ez már egy másik téma.

*

Térjünk most rá kitűzött témánk – ahogy azt a bevezető bekezdésben rögzítettük – tárgyalására.

Tanulmányunkban nem foglalkozunk azokkal az ásványvíz-előfordulásokkal, melyeknek közelében szénhidrogén nyomokat találtak, ha azok nem az ásványvízkutatáshoz kötődnek, de ábécé szerint felsoroljuk azokat; a legrégebbi vonatkozó irodalmi adatot is említve: Barót–Köpec (a széntelep feküjében bitumenes palák – 1909 [45]), Borszék (bitumenes pala a széntelep fedőjében – 1902 [44]), Csíkgyimes (sokat vitatott lelőhely, többször nekirugaszkodtak kutatásának is, de gazdaságos eredmények nélkül; elsőnek FRIDVALSZKY János említi 1767-ben a vidéken lévő kőolajforrásokat [33]), Csíkszentmihály, Csíkszentmiklós és Csíkszenttamás határaiban 1889 táján kőolaj utáni zártkutatmányok köttettek [17], Felsővisó (1908 – kutatófúrás [100]), Jód (1885 – kőolajnyomok [85]),
Kapnikbánya (1855 – kőolajnyom [1]), Kővárfüred (1871 – aszfaltnyomok [67]), Parajd (metánszivárgás és kőolajnyomok a só fedőjéből – 1890 [96], utóbb gázdómot körvonalaztak itt [63]), Párva (oligocén bitumenes palák – 1890 [52]), Rónaszék (1809 – bányalég, azaz metán a sóban [70], és bitumenes palák a fedőjében [20]), Sósmező (kőolajforrások – 1780 [30], itt, amint már láttuk, a 19. sz. utolsó harmadában sokat kutatták, kevés sikerrel), Sugatag (bitumenes pala a só fedőjében – 1821 [20]), Szacsal (kőolajfúrások már 1880-tól [35], később egyike a legjobban megkutatott lelőhelyeknek – lásd BÖCKH János alapos monográfiáját [15]), Torja (1878 – kőolajpalák [43], de később metánnyomok is [98]), Zabola (1891-ben már zártkutatmány van itt kőolajra [93]).

*

Melyek tehát azok az ásványvizek, amelyek a tárgyalt kor geológusainak információkat szolgáltathattak a szénhidrogének elterjedéséről? (A bemutatás sorrendje a szénhidrogénnyomok első említésének időrendjét követi.)

Kőolajtartalmú ásványvíz létének első említése az általunk vizsgált területről 1773-ból való és az a Székelyudvarhely melletti Szejke-fürdő hírneves borvízforrására vonatkozik. Nyilván Lucas WAGNER említett munkájáról [90] van szó. Az ide vonatkozó adatait a neves marosvásárhelyi orvosdoktortól, MÁTYUS Istvántól kölcsönözte, aki az itteni (mint szombatfalvit említi) ásványvízről azt írta, hogy annak „íze is, szaga is bitumenes-kénes”. Amit később is sokan említenek e vízről, BÉLTEKI Sámuel – egy későbbi ásványvíz-monográfia (1818) szerzője – így fogalmazott meg: „ámbár kellemetlen kőolajszagú, benne semmi bitumenes nyomot nem lehet felfedezni” [9].

LENGYEL Béla, a pesti egyetem gyógy-szerkémia tanára, aki 1880-ban a Szejke-forrás vizének igen pontos vegyelemzését végezte el, szempontunkból lényeges új adatot közölt: „A forrásból előtörő gáz 100 térfogatában van: / Szénsav 18,20 térfogat / Mocsárlég [vagyis metán] 81,01 térfogat [%]” [57]. SOLYMOSI Lajos – azidőtájt a Székelyudvarhelyi Főreál-iskola igazgatója – pontosított: Szombatfalva határában két forrás van, és mindkettő Szejke néven ismert; egy hideg, kénes, sós, ebből áramlik a földgáz (melynek összetételét LENGYEL adataival egyezőként adta meg) és egy meszes-vasas, savanyú, az amely kőolajszagú [75]. Ez utóbbit 1889-ben újra elemezte, megállapítva 0,038 ezrelékben annak oldott, illószerves-anyagtartalmát [76]. Újdonság e munkában az is, hogy ebben a forrásban is kimutatta a metán jelenlétét, igaz, sokkal kisebb részarányban: 9,71 % CH4, 90,29 % CO2 ellenében. Adatait később PÁLFY Mór idézte [62].

Az elmondottak után természetes, hogy a szejke-fürdői szénhidrogén-előfordulás bekerült minden számottevő ásványleltárba [51], [11], [95].

Kovászna borvizeinek kőolajtartalmára vonatkozó első adatunk Heinrich Johann CRANZ 1777-es monográfiájában [19] található. A szerző Mathaeus WEDERER egykori freibergi tanár adataira támaszkodva említett e fürdőhelyen egy állítólagos, kőolajban gazdag melegforrást, melynek vizét a pórnépnek használatra kimérve adták volna. Ezt az adatot közel másfél évtizeddel később Joseph Benjamin BARBENIUS is átvette [8], de utóbb senki sem erősítette meg. Személyesen nem tartom kizártnak, hogy egy olyan, már rég eltömődött, elfelejtett kőolajforrás lett volna, amilyet már 1556-ban Georgius AGRICOLA említett és ábrázolt a Kárpátokból [2].

1894 szeptemberében BÖCKH János, a Magyar Királyi Földtani Intézet akkori alelnöke (egy év után már elnöke) ellátogatott Kovászna-fürdőre, ahol egy olyan megfigyelést tett, melyet 1907-ben közölt. Eszerint a Pokolsár szürke, iszapos, felbugyogó vizének felületén petróleumfoltok úsztak, melynek nyomai a fürdő oldalfalain is láthatók voltak [16]. A megfigyelést később más neves geológusok is (mint LÓCZY Lajos, BÖCKH Hugó és VNUTSKÓ Ferenc) megerősítették [99]. Nem meglepő adat ez, ha meggondoljuk, hogy a vidék földtani felépítését képező kárpáti flisben mily gyakoriak a bitumenes palák [7], melyekre már Friedrich FOLBERT medgyesi patikus és ásványvízkutató felhívta a szakemberek figyelmét [32]. Így magyarázható, hogy még az első világháború előtt e terület megragadta a vállalkozó kedvű petróleumkutatók figyelmét [99]; az más kérdés, hogy gazdasági szempontból ezek máig nem vezettek eredményre.

A már idézett J. B. BARBENIUS 1791-ben megjelent munkájában említette legelőször a Bugyogó-forrást Málnás (Üvegcsűr) mellől, melynek vizében kevés kőolajat sejtett [8]. Az adatot majd minden erdélyi ásványleltárba átvették [1], [94], [48], [87], [51], [68], de senki nem ellenőrizte.

Talán a legérdekesebb eset a máramarosi Dragomérfalva határában lévő ásványvízé. Története KITAIBEL Pál, a magyar botanika korai óriásával kezdődik. Miután 1785-ben doktorátusát megvédte, azt a megbízatást kapta a kormánytól, hogy tanulmányozza a hazai ásványvizeket, és általában az ország természeti viszonyait. Utazásai során figyelme mindenre kiterjedt. Botanikai megfigyelései révén baráti kapcsolatba került Franz Adam WALDSTEIN-WARTENBERG gróffal, aki munkájában segítette, sőt, Máramarosba útjára elkísérte, majd hatalmas botanikai munkáját, a „Descriptiones et icones plantarum rariorum Hungariae”-t megszerkesztette és saját költségén kiadta – így került első szerzői minőségbe. KITAIBEL ásványvízkutatási eredményei önálló műként igaz csak halála után jelenhettek meg, de a Descriptiones első kötetében, mint Magyarország fizikai környezetének ismertetése, adatai bekerültek.

KITAIBEL, jelzett munkájában [90] (mely 1802-ben jelent meg először, de újabb kiadást is megért, sőt, több szakfolyóirat folytatásokban is közölte) – úgy az ásványvizek, mint a hasznosítható ásványok felsorolásánál – egy kénes-petróleumos forrást említett innen. Valós adatát az újabb szerzők is átvették [58], [13], [29], [81] stb.

1858-ban Franz von HAUER és Ferdinand RICHTHOFFEN lovag – két geológus, kik a BACH-korszakban rengeteget tettek Erdély földtani megismeréséért –, megvizsgálták ezt az előfordulást, ami után már több kőolajforrásról tettek említést a falu keleti határából, azt feltételezve azokról, hogy egykori iszapvulkánok [40].

Célirányos kutatások itt is az 1870-es években kezdődtek, sőt az évtized végén már sikeres (ugyan mai mércével jelentéktelen), kitermelés is folyt itt [68]. A kitermelt kőolajat sóbányák világítására és a környékbeli lakosság házi igényeire használták, ám idővel az aknák elapadtak, s felhagytak művelésükkel.

1893-ban a kutatások – ezúttal fúrások révén – újra beindultak. Ekkor a vidékről BÖCKH János egy alapos földtani jelentését készített [15]. Hogy milyen nagy reményeket fűztek az itteni kőolaj jövőjéhez, mi sem jellemzi jobban, mint a szinte átláthatatlan mennyiségű tanulmány és vitairat, ami ezzel a témával foglalkozik. Itt nincs hely és mód annak bemutatására, így csak POSEWITZ Tivadar jó mércével megírt monográfiájának könyvészetére utalok [68]. A szomorú tény azonban az, hogy az első fúrás majdnem eredménytelen volt, a második meg igen kis mélységben (85 m) beletört. Ezzel egy jó időre félbeszakadtak a kutatások.

A korondi szénhidrogén előjövetelekről az első tudósítás ERDŐDI Jánosnak a Nemzeti társalkodóban 1839-ben megjelent újságcikke [26] volt. Lévén ez egy nehezen elérhető kútfő, érdekes fürdőtörténeti adatokkal, gondolom nem bőbeszédűség idézni az írásból: „Van egy ivó 's két fürdő kútja, [... és] a' keleti oldalon mintegy 1/2 órányira innen egy sós fürdője, melyhez hasonlóval, legalább jobbal nem dicsekedhetik az testvér haza. Uralkodó rész ebben só, több elemrészek' szerencsés vegyületével u.m. vas, kén, gyanta [értsd alatta: kőolaj] és nagyon sok gyúladó léggel. [Ez utóbbi, amint később bebizonyosodott, nem más mint metán. A kiemelések tőlem.] Ez nem rég fedeztetett föl, 's már is többek áldják, kiknek eldagadozott 's elebbett lábaikon az allo- és homeopathia több évi kínzás után is kudarczot vallott. Ha e' kútat mint sajátomat Budapest [sic!] mellé tehetném, több jövedelmet nem kívánnék.” Ennek a fürdőnek alighanem ez az első nyomtatásban is megjelent említése, hisz 1836-tól működött [56].

A korondi sósfürdő kőolajtartalmát ez-után is sokan említették a szakirodalomban: KŐVÁRI László [56], Carl Ludwig SIGMUND [73], Franz HAUER és Guido STACHE [41], HUNFALVY János [48], BOLEMAN István [14], Eduard Alberth BIELZ [11], C. F. ZINCKEN [96] és Viktor von ZEPHAROVICH [95], de csak egymás információit vették át. Újat mondott azonban Franz POŠEPNÝ, a még méltó erdélyi tudománytörténeti helyére nem került szellem-óriás, aki itteni működését követően Přibramban a bányászati akadémia professzora lett. Egy írásában [66], kis helyrajzot is közölve, jó szemmel vette észre a hasonlóságot az itteni, illetve a báznai és magyarsárosi gázömlések között; ez utóbbiak a tudományos világ számára már Georg VETTE [88] és Luigi Fernando MARSIGLI [59] óta ismertek voltak. Az említett szellemóriások erdélyi földtani vonatkozású ténykedésük érdembeli értékelése még várat magára.

ACTA - 1998 (A Csíki Székely Múzeum és a Székely Nemzeti Múzeum Évkönyve)

< Előző		Következő >

[Vissza]