(Kivonat)

Az 1848-49-es szabadságharc végén, az orosz intervenció után, a gyõzelmében biztos Habsburg-hatalom már az utolsó csaták elõtt megkezdi új berendezkedését. Háromszék hadszíntérré, majd katonailag megszállt területté válik, sorsa katonai vezetõk és a restauráció helybeli kiszolgálói kezébe kerül. A dolgozat, elsõsorban levéltári anyag alapján, a részletekbe kínál bepillantást.

(Kivonat)

ZÖLD Péter az 1762-64-es székelyföldi események egyik fõszereplõje. Közismert a végkifejlet, hogy 1764 januárjában a Madéfalvára összegyûlt, a fegyvert felvenni nem akaró, tehát a katonai határõrség megszervezése ellen tiltakozó csíki és háromszéki székelyeket lemészárolják (SICULICIDIUM). ZÖLD Péter a börtön elõl Moldvába szökik, és az oda menekült székelyek plébánosa lesz, de sokat tesz a moldvai és a gyímesi csángókért is. Megírja a moldvai magyarok történetét 1420-ig visszamenõen, missziót vezet a Dnyeszteren túli Csöbörcsökbe. Gróf HADIK András hívására sok menekült visszatér Erdélybe, köztük ZÖLD is. Ezután húsz éven át csíkdelnei plébános.

(Kivonat)

A 16. század a Székelyföldön az életkörülmények jelentõs javulását hozza, ez elsõsorban a mezõgazdaság eltartóképességének növekedésével magyarázható, és komoly népességnövekedéshez vezet. Másrészt, a század hatvanas éveivel kiélezõdnek a társadalmi ellentétek, és az 1562-tõl 1595-96-ig fellángoló székely felkelések leverése után a Székelyföldön is általánossá  válnak a jobbágyviszonyok. A közösségi szabadságok elvesztése nyomán rohamosan csökkeni kezd a lakosság számbeli ereje. A század közepén elért demográfiai csúcs idején a Székelyföldön mintegy 82-83.000 fõ lakossággal és 8 fõ/km2 népsûrûséggel számolhatunk. A lakosság egyharmada esik a mai Kovászna megye területére, falvai népesek. A legnagyobb települések Csík-Gyergyó-Kászon székben találhatóak. A fordítás a Magyar Statisztikai Szemlében (Budapest, 1995/10, 838-845) megjelent magyar nyelvû dolgozat alapján történt.

(Dr JANITSEK Jenõ hozzászólása)

A szerzõ, Ferenczi István régész egy olyan kérdéskörhöz nyúl hozzá, amely eléggé elhanyagolt régészeti és nyelvészeti szempontból is. Sajnos, erdélyi de egész romániai viszonylatban is igen mérsékeltek azok a kutatások, amely a nálunk átvonuló vagy letelepedett török (besenyõ, kun, úz) népességgel foglalkoznak. Hiányoznak a turkológiával foglalkozó idõsebb és fiatalabb kutatók. Éppen ezért örömmel üdvözölhetjük Ferenczi István ily irányú kísérletét. Benkõ Loránd kiváló nyelvészünk a Magyar Nyelv Története (Budapest, 1978, 283 old.) címû munkájában írja: „A honfoglalás magyar-török kapcsolatokban bizonyos mértékben határkõ jellegû, mert õseink ez idõtõl kezdve kikerültek a steppei török népek közvetlen hatókörébõl. Ez idõtõl kezdve a magyar-török népi és nyelvi érintkezés alkalmibb idõszakosabb jellegû, és jobbára ismert, nyelvileg is meghatározottabb török népekkel történik. Ezek között idõben elsõként kell említenünk a besenyõket, akikkel ugyan már a honfoglalást közvetlenül megelõzõ évtizedekben kapcsolatba kerültünk; behatóbb nyelvi érintkezésre viszont csak a 10-11. században került sor, amikor nagyobb csoportokban hazánkba költöztek, s fõként a határvidéken telepedtek le... A besenyõkön és kunokon kívül még az Árpád-korban valószínûleg kisebb úz töredékek is letelepedtek hazánkban.”