menu1_01
menu1_02
menu2_03
menu1_04
menu1_05
menu1_06
menu1_07
b_fej1_01
b_fej1_03 b_fej2_04 b_fej1_05 b_fej1_06 b_fej1_07
b_fej1_08 b_fej1_09 b_fej1_10 b_fej1_11 b_fej1_12
b_fej1_13
lap_04
 
  A kézdivásárhelyi múzeum


















































 

1. A múzeum története

A kézdivásárhelyi városi, gyakran céhtörténetinek is nevezett múzeum 1972 márciusában nyílt meg, az egykori városi Tanácsház épületében (1. ábra). Az 1968-ban végrehajtott közigazgatási-területi átszervezés után a korábbi rajonszékhely megyei alárendeltségű város lett, így több középület szabadult fel, köztük a 19. század közepén épült városi Tanácsház is. Ezt 1971-ben adták át múzeum céljaira. A város lakosságának régi óhaja vált valóra ezáltal.

A régi kézműves családok támogatásának és áldozatkészségének köszönhetően a múzeum alapkiállításának anyaga adományokból gyűlt össze. Mint minden közgyűjteménynek, a kézdivásárhelyinek is vannak előzményei. Ezek rövid áttekintése teszi érthetővé, miként született viszonylag rövid idő alatt ez a helytörténeti múzeum.

Kézdivásárhely lakosságában már a múlt század hetvenes éveiben élt az óhaj, hogy múzeumot létesítsen a városban. Ebben az időben hozta létre értékes gyűjteményét a város közelében levő Imecsfalván özv. Cserey Jánosné Zathureczky Emília. A családi kúriában felhalmozott muzeális értékű javakat felajánlotta egy Háromszéken létesítendő múzeum céljaira. Kézdivásárhely elöljárói vállalták, hogy otthont adnak a gyűjteménynek. Ehhez az első székelyföldi múzeumhoz a feltételeket (megfelelő épület, múzeumőri fizetés stb.) azonban nem tudták megteremteni, és 1879-ben a Székely Nemzeti Múzeum Sepsiszentgyörgyre költözött. Az intézmény vezetői felhívásokkal fordultak a Székelyföld lakosságához, kérték, hogy gyűjtsék és adják át a muzeális értékű tárgyakat. Udvarhely vármegye pl. 1908-ban mintegy másfélezer írásos és tárgyi emléket adott át a székelység múzeumának gyarapítására. Kézdivásárhelyen Balázs Márton tanár, polgári leányiskolai igazgató a századfordulón több mint tizenkétezer tárgyat gyűjtött és ebből hatezerötszáz darab -- ami egy városi múzeum létesítéséhez is elég lett volna -- hasonló rendeltetéssel Sepsiszentgyörgyre került. Balázs Márton nagyon sok értékes tárgyat küldött Budapestre, a Magyar Nemzeti Múzeumnak, az Országos Minta Rajz-Tanodának és Kolozsvárra, az Erdélyi Kárpát Egyesület Néprajzi Múzeumának is.

A helyi értékeknek erre az elvándorlására próbált alternatívát teremteni dr. Ikafalvi Diénes Ödön. A 19. század végén a Székely Mikó Kollégium diákja volt, ott ismerkedett meg a Székely Nemzeti Múzeum gyűjteményeivel, és elhatározta, hogy tanulmányai befejezése után múzeumot alapít Kézdivásárhelyen. Az első világháború előtt ügyvédi irodájában már jelentős növény-, érme-, könyv- és okiratgyűjtemény halmozódott fel, ennek nagy része azonban a háború alatt megsemmisült. 1922-ben, a Kaszinó 80 éves évfordulóján, elnöki minőségében előterjesztette a múzeum létrehozására vonatkozó indítványát. Tíz évi kitartó munkával, jórészt adományokból, több mint nyolcezerháromszáz tárgy gyűlt össze. Ebből a több szakcsoportba sorolható gyűjteményből rendeztek kiállítást. Az 1932 szeptemberében megnyílt városi múzeumnak nem volt saját épülete, az Erzsébet Árvaleánynevelő Intézet engedett át ideiglenesen két termet a múzeumnak. 1936-ban meghalt dr. I. Diénes Ödön, a gyűjteményeket testvéröccse, dr. I. Diénes Jenő vette gondjaiba, és őrizte 1946-ban bekövetkezett haláláig. 1941 nyarán az Erzsébet Árvaleánynevelő Intézetnek már szüksége volt a termekre, a múzeumi anyagot összecsomagolták, és különböző épületekben raktározták el, azzal a szándékkal és reménnyel, hogy később, ha a múzeum számára épületet sikerül szerezni, újra megnyitják a kiállításokat. 1949-ben a raktárakat feltörték, az értékesebb tárgyakat széthordták, megkezdődött a gyűjtemény pusztulása. Örökségként a késobbi múzeumra jogi szakkönyvek, folyóirat- és napilap-kollekciók és néhány néprajzi tárgy maradt.

A háborút követő évtizedekben sem a gazdasági, sem a politikai helyzet nem kedvezett a múzeumszervező munkának. Ennek ellenére a hatvanas években lelkes, a város sajátos értékeit számon tartó emberek, Kovács J. István, a Székely Újság egykori szerkesztője és Ádám János nyugdíjas történelemtanár kezdte összegyűjteni a céhek és ipartársulatok emlékeit.

A múzeumszervezés terén az első eredmény 1969-ben született. Gábor Áron halálának 120 éves évfordulója alkalmából emlékünnepséget szerveztek. Az akkor Kovászna Megyei Múzeum néven működő Székely Nemzeti Múzeum az ágyúöntő műhely telkén lévő Turóczi házban két kis teremben állandó kiállításokat rendezett, az egyikben a korábban összegyűjtött céhes-, a másikban 1848-as emlékekből. Ez volt a magja az 1972-ben megnyílt múzeumnak.

A város lakosságában, főleg az idősebbekben élt a régi múzeum emléke és újjászervezésének óhaja. A lehetőségek tanulmányozása után, a felajánlott segítségre támaszkodva megindult a gyűjtőmunka a városi múzeum szervezése érdekében. A gyűjtés jól átgondolt terv szerint történt. A régi múzeum ugyanis mindent gyűjtött, ami régiségnek volt tekinthető. Az újonnan létesítendő intézmény helytörténeti múzeum kívánt lenni, ezért ennek megfelelő emlékek gyűjtése volt a szervezők feladata. Már az 1969-ben létrehozott két kis kiállítás jelezte, milyen irányban kell ezt a munkát tovább vinni.

Kézdivásárhely évszázadokon át a Székelyföldnek egyik legjelentősebb céhes iparral rendelkező kézműves központja és vásáros helye volt. Ennek felvirágzását különböző kiváltságokkal támogatták Magyarország királyai és később az erdélyi fejedelmek is.

A város múltjában másrészt fontos esemény volt a lakosság részvétele Háromszék 1848-49-es önvédelmi harcában.

A múzeum szervezésével és a kiállítások rendezésével megbízott muzeológusnak a fentiek szellemében eredetileg két alapkiállítás tervét kellett elkészítenie. Mindkét terv kidolgozásánál meghatározó szerepe volt a rendelkezésre álló tárgyak mennyiségének és a kiállító felületek nagyságának.

A régi kézművesipar szemléltetésénél nem lehetett teljes műhelyek bemutatására törekedni az említett tényezők miatt. Csak a mesterségek legfontosabb szerszámai és a legjellegzetesebb termékei nyerhettek helyet a kiállításon. A céhes és ipartársulati emlékek sem őrződtek meg egyforma mértékben, ezek azonban dokumentum értéküknél fogva meghatározták a kiállítás arculatát. Az egyes kézműves iparágak kialakulásának korát is jelezték, és így bemutatásuk sorrendjét is kijelölték. Ennek a kronológiának az alapján nevezték ezt az alapkiállítást, majd az egész múzeumot, nem hivatalosan, hanem a látogatókban kialakult összkép alapján céhtörténetinek.

A múzeum 1972-ben történt megnyitásakor, teljesen helytörténeti jellege ellenére sem lett önálló intézmény, mert nem kapott ehhez minisztériumi jóváhagyást. A Megyei Múzeum részlegeként nyílt meg, és ma is a Székely Nemzeti Múzeum egyik egysége. Ez a helyzet nem volt hátrányos az újonnan létesült múzeum számára, mert a Megyei Múzeum saját külső részlegének tekintette, és mindenben támogatta. Nemcsak a korábban oda begyűjtött kézdivásárhelyi céhes emléktárgyakat, de a fazekas és a mézeskalácsos mesterség bemutatásához szükséges termékeket és szerszámokat is átadta a rendezés alatt álló kiállítások gazdagítása, teljesebbé tétele érdekében.

Különösen értékes az az emlékanyag, amelyet a Megyei Múzeum a történelmi alapkiállításhoz, ezen belül főleg az 1848--49-es önvédelmi harc és Gábor Áron szerepének bemutatásához adott át a kézdivásárhelyi egységének. Ilyen emlékeket helyi gyűjtésből már nem lehetett megszerezni.

A múzeum szervezése és a kiállítások rendezése idején, 1971-ben a helyi hagyományok ápolását szolgáló kezdeményezést a városi és a megyei felettes állami szervek is felkarolták: biztosították nemcsak az épületet, a pénzalapokat az épület javítására, múzeumi célokra történő átalakítására, hanem a kiállításokhoz szükséges pannók, vitrinek elkészítésére és bizonyos mértékben még múzeumi tárgyak vásárlására is.

A megyerendszerre való áttérés után a politikai légkör viszonylag kedvező volt a nemzetiségi emlékek bemutatását célzó tervek megvalósítására. Ennek szellemében készült el a kiállítások tematikája, ezt azonban a megyei és a központi állami és pártfeletteseknek kellett jóváhagyás céljából bemutatni. Ezen a téren két ellentétes törekvés nyilvánult meg: a fennálló hatalomé, amely a maga ideológiai követelményeit akarta érvényesíteni, és a múzeum munkaközösségéé, amely a nemzetiségi hagyományok és értékek felmutatását tartotta elsődleges feladatának. Az alárendeltség állapotában nemkívánatos feladatokat is teljesíteni kellett. A felettesek politikai szempontokat érvényesítve elrendelték, hogy a kézművesipari kiállítást ki kell egészíteni jelenkori dokumentumokkal. Három teremben be kellett mutatni a szocialista iparosítás kezdeteit, a kisipari termelőszövetkezeteket, a helyi ipar kialakulását, az 1969-es évtől létrehozott szocialista nagyipart képviselő ruhagyárat, a keményítő- és glukóza gyárat, valamint a csavargyárat termékeikkel, grafikonokkal, fotókkal és aktuális politikai szövegekkel.

A múzeum ezzel a két alapkiállítással nyílt meg, melyhez 1974-től csatlakozott a folyamatosan bővülő és gazdagodó harmadik, a miniatűr népviseleteket bemutató alapkiállítás.

A városháza egykori tanácstermét és a hozzá kapcsolódó két termet időszakos képzőművészeti kiállítások céljaira tartottuk fenn, ahol a rendszeresen sorra kerülő tárlatok és más művelődési rendezvények: író-olvasó találkozók, könyvkiállítások, zenei audíciók állandó látogatottságot biztosítottak a múzeumnak.

A politikai helyzet változásával, főleg az 1980-as évektől egyre gyakrabban ellenőrizték a múzeumban folyó munkát, és egyre határozottabban marasztalták el a történelmi kiállítást túlságosan helyi, provinciálisnak minősített jellege miatt. Megállapították, hogy nem illeszkedik bele az ország történetébe, nem tükrözi azokat a kapcsolatokat, amelyek a város gazdasági és társadalmi életét más hazai tájakhoz kötötték. Míg a kézműves és céhes kiállítást szinte változatlan formában sikerült mindvégig megtartani, a történelmi kiállítást két alkalommal is át kellett rendeznünk. Először felsőbb utasításra, teljesen új koncepció alapján, egy 1985-ben kijelölt tematika szerint, másodszor már szabadon, saját kezdeményezésből az 1989-es rendszerváltást követően. Ezek a múzeum több mint három évtizedes múltját három szakaszra tagolják.

Az 1985-ben elrendelt és 1986-ban végrehajtott átrendezés az ország összes múzeumaiban akkor kötelező modell szerint történt. A helytörténeti anyagot csak Románia történetének általános keretébe illesztve szabadott bemutatni. A kiállítás a csiszolatlan kőkorszakkal kezdődött, és a napi eseményekig terjedő jelenkori kiállítással zárult. Az ehhez szükséges tárgyi, írásos és fotó anyagot a Megyei Múzeumnak kellett felsőbb múzeumi és pártutasításra a részleg számára biztosítania. Az eredeti helytörténeti kiállítás dokumentumai időrendi sorrend szerint mind bekerültek az új kiállításba is. Ekkor vált a tárlatvezetés szelektívvé oly módon, hogy a látogatók számára a más múzeumokból már jól ismert anyagot mellőzve a helyiekre hívtuk fel a figyelmet. Ez a kiállítás az összes emeleti termet elfoglalta, azokat is, ahol addig képzőművészeti kiállításokat rendeztünk. Ezért négy éven át nem kerülhetett sor ilyen rendezvényekre.

Az 1989. december végi események után ezt a faladatul kirótt, szerencsére nem sokáig fennmaradó történelmi kiállítást felszámoltuk. A képzőművészeti tárlatok céljaira fenntartott termeknek visszaadtuk eredeti rendeltetését, és 1990 márciusában megnyitottuk az első Március 15-ét köszöntő ünnepi kiállításunkat. A történelmi kiállítás helytörténeti jellegének visszaállítása, újabb tárgyi és írásos emlékekkel való kiegészítése hosszabb időt vett igénybe. 1997 tavaszán emlékeztünk meg a múzeum megnyitásának 25. évfordulójáról. Erre az alkalomra véglegesítettük a kiállításainkat. Jelenleg három teremben tekinthető meg a történelmi kiállítás, amely gazdagabb, mint amilyen a megnyitás idején volt, de további gyarapítására szükség van, és ez állandó feladat marad.

A múzeum munkaközössége az elmúlt több mint harminc év alatt legfőbb kötelességének tekintette a helyi írásos és tárgyi emlékek múzeumba mentését, kiállításokon történő bemutatását és az azokban rejlő üzenet tolmácsolását. Különösen 1989 előtt, a diktatúra éveiben volt ennek különös jelentősége, mert az iskolákban abban az időben a tanulók szinte semmilyen ismeretet nem szerezhettek Magyarország történelméből, Erdély múltjáról és Háromszék 1848--49-es önvédelmi harcáról. Ezt kívánta pótolni, lehetőségeihez mérten a múzeum.

Más múzeumokhoz hasonlóan a kézdivásárhelyi is állandó és fontos feladatának tekintette gyűjteményeinek gyarapítását. Az 1980-as évek közepétől azonban az ehhez szükséges pénzalapok teljes hiánya és az adományozási készség elapadása miatt ezen a téren meglehetően szerények az eredmények. A múzeum lehetőségeihez mérten gondot fordított a begyűjtött tárgyak konzerválására, restaurálására, tudományos és népszerűsítő írásokban történő ismertetésére.

A legfontosabb, amit a múzeum eddigi, több mint harminc éves múltjáról elmondhatunk, az, hogy a változó politikai viszonyok ellenére mindvégig megőrizte sajátos arculatát. Helytörténeti múzeumként nyílt meg, és ma is ez a legfőbb jellemzője. Alapkiállításai a helyi értékek megismerésére, megbecsülésére, tiszteletére és szeretetére igyekeznek nevelni a felnőtteket és különösen a fiatalokat, a helybelieket és az ide látogatókat egyaránt.

 

2. A múzeum alapkiállításai

 

2.1. A kézművesipari és céhtörténeti kiállítás

Az épület földszinti nyolc termében lévő kiállítás a város céhes alapon megszervezett kézműves iparának fejlődéséről, jellegzetességeiről kíván átfogó képet nyújtani. Minden teremben egy-egy hagyományos mesterség szerszámanyaga, termékei, műhelyberendezésének főbb kellékei és az ezekhez szorosan kapcsolódó céhes-, illetve ipartársulati emlékek nyertek elhelyezést.

Az első terem a fazekasoké. Kézdivásárhely a középkorban jelentős fazekasközpont volt. Érdekvédelmi szervezetük is viszonylag korán alakult. Kiváltságlevelük és más írásos emlékük szinte egyáltalán nem maradt fenn. A 19. század második felében készült díszkorsójukon lévő felirat arról tanúskodik, hogy a fazekas társaság 1649-ben jött létre. A korsót a magyar címer és nemzeti színű zászlók ékesítik (22. ábra). Értékes emlék az 1819-ben készült céhláda (13. ábra). Mindkét céhes emlék a Székely Nemzeti Múzeum gyűjteményében őrződött meg.

A 19. század folyamán a mesterség fokozatosan veszített jelentőségéből, a század végén a marosvásárhelyi iparkamara már csak hét fazekasmestert tartott számon. A mesterség utolsó képviselője, Szász Bálint 1966-ban halt meg. A múzeumba mentettük, és a kiállításon bemutatjuk a fontosabb szerszámait: a korongot, a mázőrlőt, a máztörőt, a mérleget, a kisebb szerszámokat (30. ábra). Kemencéjének pontos mását is felrakattuk a kiállítóteremben. Bemutatjuk a jellegzetesen helyi mintákkal díszített bokályokat. Ezeket kaolinos alapmázzal vonták be, és többnyire virágmintát karcoltak bele, majd barna, sárga és zöld mázzal kifestették. Különösen szépek a mázas és mázatlan kályhacsempék, némelyekről a mester neve (Szigeti Ferenc), másokról a névjele (S.M. = Sükős Mózes) is leolvasható. Termékeik közt megtaláljuk a háztartásban használt különféle mázas edényeket: lábasokat, fazekakat, korsókat, kancsókat stb.

A legnagyobb teremben láthatók a csizmadiák és a cipészek emlékei. Ezek voltak a legfejlettebb mesterségek a városban, ezeknek volt a legtöbb képviselője, tőlük maradt a legtöbb emlék. A csizmadiák céhe is viszonylag korán alakult, 1638-ban I. Rákóczi Györgytől kaptak kiváltságlevelet céhszervezet létrehozására. A cipészek később, 1857-ben hoztak létre önálló társaságot.

A kiállításon a mesterségek bemutatását szolgálják a csizmadia és a cipész műhelyasztalon, a banklin elhelyezett kéziszerszámok, a 19. század végén gyártott cipész-varrógép és a bőrványolók. Ezeket a régi mesterek ványológépeknek nevezték; tulajdonképpen kézi erővel működésbe hozott szerszámok voltak, amelyekkel a ványolt csizma készítéséhez a bőrt kinyújtották (34. ábra). A csizma elülső része egyetlen darab bőrből volt kiszabva. Ahhoz, hogy a lábfej formájához alakuljon, a bőrt préselni kellett. Ezt a műveletet végezték a bőrványolóval. A kézdivásárhelyi csizmadiák főleg ványolt csizmát készítettek, a kiállításon mintapéldányok is láthatók. Ezeket egyeneslábú csizmáknak is nevezték, mert bármelyik lábra felhúzhatók voltak.

Olyan sok csizmadia és cipészmester élt és dolgozott a városban, hogy termékeiket nem tudták a helyi piacon értékesíteni. Ezért rendszeresen jártak vásárokba. A régi kalendáriumok szerint pontosan lehetett tudni, mikor és hol tartanak országos vásárt, és arra a napra, vásáros ládákba rakva, odaszállították áruikat. A vásáros ládákat olyan formájúra alakították, hogy a szekér derekába jól behelyezhetők legyenek (35. ábra). Vásárba járáshoz fuvarosokat fogadtak, és termékeikkel bejárták az egész Székelyföldet. Nagyon sok árut vittek az ojtozi szoroson át a moldvai piacokra is. A 19. század végén a marosvásárhelyi iparkamara 107 csizmadia- és 18 cipészmestert vett fel a nyilvántartásába. A céhek 1872-ben történt felszámolása után a mesterek ipartársulatokba tömörültek, és tovább ápolták a régi céhes hagyományokat, őrizték és megújították a szervezet emléktárgyait.

A csizmadiák az elrongyolódott, régi céhzászló helyett 1879-ben új zászlót avattak, majd ezt is még kétszer újították és használták az 1940-es évek közepéig. Ünnepek és temetések alkalmával testületileg a zászló alatt vonultak fel. A zászlón a címerben a mesterség szimbóluma, egy csizma látható (25. ábra). Más céhek többnyire a fontosabb szerszámokat választották szimbólumként, és azt szinte minden céhes tárgyon (a pecséten, a korsón, a behívótáblán, a céhládán) megtaláljuk. A céh legértékesebb tárgya a céhláda volt (14. ábra). Abban őrizték a céh legfontosabb okmányait, a privilégiumot, a jegyzőkönyveket, a pecsétnyomót (7, 8. ábra), az értéktárgyakat és a céh vagyonát képező pénzt. Többnyire két zárral voltak felszerelve, biztonsági okok miatt a kulcsokat megosztva az elöljárók között. A csizmadiacéh nagyobbik ládáján, a fedél belső oldalán a láda készítésének éve (1857) mellett az elöljárók nevét is feltüntették. A többi céhtől eltérően, ahol csupán egy behívótáblát használtak, a nagyon népes csizmadia céhnek három táblája is volt. Mindhárom rézből készült, előlapjukat felnyitva mindenikbe írásbeli üzenetet lehetett elhelyezni, amellyel a főcéhmester, később pedig, 1872 után az ipartársulati elnök gyűlésbe vagy temetésre hívta a szervezet tagjait (9. ábra). A céh ivóedényei közül fennmaradt a csizmadiák 1894-ben készült díszkorsója. Megőrződött néhány ezüst serleg is (19. ábra), ezek azonban biztonsági okokból nincsenek kiállítva, fotók szemléltetik. Ezeket elöljárók választása vagy mesteravatások alkalmával rendezett mulatságokon használták. A céhes szokások továbbéléséről tanúskodik a névsortáblájuk, melyen a tagokról az utolsó névsort 1941-ben helyezték el, és a behívótáblájuk, melyben az utolsó meghívó 1948-ban kelt gépelt szöveg.

A cipész ipartársulattól viszonylag kevés emlék maradt fenn. Ládájuk az alakulás évében, 1857-ben, intarziás díszítésű behívótáblájuk 1859-ben, díszkorsójuk 1862-ben készült (24. ábra).

A tímárok termében, hely hiányában a mesterséget mindössze néhány jellegzetes szerszám érzékelteti: a bőrérleléshez használt kád, hordó, csertörő botok, bak, tőke, rajta félig letisztított, szőrtelenített borjúbőr, a pannókon színelő- és húsolókések, különböző taszítók, hónaljvas, besütővasak, a műhelyasztalon kidolgozott borjúbőr, rajta fodorítófa (33. ábra). Kézdivásárhelyen ez volt a legfejlettebb mesterségek egyike.

A céhek közül a tímár és varga céh alakult a legkorábban. Sem kiváltságlevelük, sem más iratanyaguk nem maradt fenn a 16--17. századból. A tárgyi emlékek közül azonban, céhes szokás szerint három is feltünteti a címer fölött a céh alakulási évét: 1572 olvasható a zászlón (26. ábra), a céhpecséten (3. ábra) és a láda előlapján. Serlegük, amelyet 1799-ben vásárolt a tímár céh, 1601-ben készült (18. ábra). Ipartársulati zászlójukat 1887-ben, díszkorsójukat (23. ábra) és faragott behívótáblájukat (10. ábra) 1883-ban újították. A 19. század elején még virágzó iparág volt, 1807-ben 56 tímármesternek volt műhelye, a 19. század végén 31-nek, a két világháború közötti időszakban azonban már csak hétnek. Az 1948-ban végrehajtott államosítással a bőr feldolgozása állami monopólium lett, ezért nem maradt több képviselője a mesterségnek.

Kézdivásárhelyen viszonylag korán felvirágzott a szűcsmesterség is. Céhük 1649-ben alakult, II. Rákóczi Györgytől kaptak kiváltságlevelet céhszervezet létrehozásához, serlegük is 17. századi (20. ábra). Elsősorban báránybőrt dolgoztak fel, ezt címerük is jelzi. A bőr zsíros részét a kaszapadon tisztították. A kiérlelt bőrt a munkaasztalon szabták fel. A téli vásárokra vásáros bundát és bundasapkát készítettek. Céhládájuk 1826-ban készült (15. ábra), jegyzőkönyvek tanúsága szerint szerencsésen megmenekült az 1834-es nagy tűzvészkor.

A múzeum gyűjteményében lévő két eredeti céhzászló közül az egyik a szűcsöké, 1858-ban készült. A több mint ötven évi használat alatt megrongálódott, helyette 1912-ben új, ipartársulati zászlót szenteltek. A régit többé nem használták, de megőrizték. Az új zászló a második világháború idején megsemmisült, csak az ehhez tartozó, szegekkel kivert, csúcsdísszel ékesített rúd és a két szalag maradt meg. A szegekre rávésték, a szalagokra ráhímezték a mesterek nevét.

A behívótáblájuk 1823-ban, rézből készült. Régi típusú tábla, amelyen nem volt rekesz írásbeli üzenet elhelyezésére, az írást a tábla hátlapjára ragasztották. A szűcsök céhes és ipartársulati emlékei közül értékesek a céh alakulási évét (1649) is feltüntető réz pecsétnyomó, az 1798-as évszámmal jelölt névsortábla, a hagyomány továbbéléséről tanúskodó, 1922-ben készült névsorral. Az idők folyamán ez a mesterség is, akárcsak a többiek, veszített jelentőségéből. A 19. század végén még 38 szűcsműhely volt. A mesterség nem szűnt meg egészen, de 1971-re már csak öt mester maradt.

A kovács-lakatos mesterség szemléltetésére mindössze néhány jellegzetes tárgy szolgál. Ezek közül a legértékesebb egy 19. századi kovácsfújtató, amely Gábor Áron egyik fiatal munkatársáé, a Pais Antalé volt. A munkapadon menetvágók, kalapácsok, satuk, üllő, állványokon furdancsok, idomkalapácsok, pannókon nyársak, vitrinekben lakatok, zárak, kengyelvasak, zablák, kovácsoltvas tárgyak, a patkolószéken szerszámok, a tűzhelyen különböző fogók jelzik a mesterséget. (37. ábra) Értékes darab a 19. század közepén készült céhláda és az 1865-ből való, rézből készült behívótábla. A Kézdivásárhelyen alakult tizenegy céh közül a kovácsok, lakatosok, puskamívesek és pléhesek céhe volt az egyetlen egyesült céh. Mivel egyik mesterségnek sem volt olyan sok képviselője, hogy önálló céh alakításához kiváltságlevelet nyerhetett volna, a rokon szakmájú mesterek érdekeik védelmére közös céhbe tömörültek.

Híresek voltak a kézdivásárhelyi pogácsasütők és mézeskalácsosok. Búcsúk alkalmával a környező községeket, országos vásárokon a távolabbi helységeket is felkeresték. A mézeskalácsosság nem volt céhes ipar. A 20. század elején Brassóból telepedett Kézdivásárhelyre Hahn Jakab temesvári sváb származású mester, aki a színes cukormázzal, tükörrel, sztaniolpapírral, képekkel, verses szövegekkel díszített, cifrapogácsának nevezett mézeskalácsot honosította meg a városban. Tőle többen is megtanulták ennek készítését, és fenntartották napjainkig. A vitrinben látható cifrapogácsákat Kósa Sándor mézeskalácsos mester ajándékozta a múzeumnak 1986-ban (31. ábra). Ma már csak az ő családja folytatja ezt a mesterséget.

A vitrinekben látható barna színű pogácsát főleg asszonyok sütötték, ez háziipar jellegű foglalkozás volt. Székely pogácsának is nevezték, mert ez volt ezen a vidéken a hagyományos. Tulajdonképpen olyan ez, mint a tordai pogácsa meg a debreceni mézeskalács. Rozslisztből készítették, mézzel édesítették, ánizzsal ízesítették, tisztított hamuzsírral kelesztették. A pogácsa készítéséhez fába faragott formákat használtak. Amikor a tészta megkelt, egy darabot belenyomtak a formába, aztán kivették és betették a kemencébe. Így készültek a szív, a huszár, a kard, a pisztoly, a gitár stb. formájú mézeskalácsok. Készítettek kézzel kerekre formált vagy stilizált babaalakú pogácsát is, ebbe ütőfával virágmintát nyomtak díszítésül. Ezt a fajta pogácsát ma már nem süti senki vidékünkön.

A város gazdasági életében fontos szerepet töltöttek be a mészárosok. Céh alakításához kiváltságlevelet későn kaptak. Ezt az erdélyi kormányzóság adta ki 1809-ben. A kiállításokon az 1894-ben felavatott ipartársulati zászlójuk látható, melyen a címer felett a céh alakulásának évét is feltüntették (27. ábra). Megőrződött a céhládájuk és a fából készült, díszesen faragott és festett behívótáblájuk (11. ábra). A céhszimbólumok: az ökörfej és a bárdok a tábla előlapjára rá vannak festve, a tábla felső részén a magyar korona van kifaragva. A mészárosok a város legvagyonosabb polgárai közé tartoztak. Ipartársulati székházat csak ők és a csizmadiák építettek. A 19. század végén 79 mészárosmester volt Kézdivásárhelyen, a csizmadiáké után ennek az ipartársulatnak volt a legnagyobb taglétszáma.

Külön kis teremben tekinthetők meg a kalaposmesterség kellékei. Ezek mind az utolsó kalaposmestertől kerültek be a múzeumba (36. ábra). A műhelyfelszerelés egy része a 19. századi mesterek tulajdona volt, örökség, illetve vásárlás útján jutottak az utolsó kalaposmester, Kovács József birtokába. A kalapokat gyapjúból készítették. A szükséges mennyiséget karos mérlegen megmérték, majd pengetővel, pógnával a gyapjúszálakat fellazították. Így egyenletesen lehetett ványolás előtt szétteríteni a gyapjút, és a filc vastagsága ezáltal egyenletes lett.

A műhelyasztalon különböző formájú és méretű, fából esztergált kalapformák láthatók, amelyekre ráhúzták a tompot, és így alakították ki a kalap formáját. A pannón elhelyezett formák a karimák készítésére szolgáltak. Festés után a szárítóba kerültek a kalapok, majd vasalták és fényezték őket. A kalaposok is jártak a vásárokba. Nagyméretű vásáros ládáik a csizmadiák és a mézeskalácsosok ládáihoz hasonlóak voltak. A kalaposok céhe 1844-ben alakult, mesterlegényeik fennmaradt ládája 1862-ben készült (17. ábra). A kalapgyárak ezt a hagyományos iparágat is hátrányos helyzetbe hozták. A 19. század végén már csak tíz kalaposmester volt a városban. Az utolsó mester halálával ez a mesterség is megszűnt.

A kézműves-, céhes alapkiállítás utolsó termében az asztalosok és esztergályosok szerszámai és termékei kerültek bemutatásra. A kiállítás két értékes darabja az 1900-as évek elején körtefából készült gyalupad és az esztergapad. A pannókon és szerszámtartókon lévő különböző idomgyaluk, szögellők, fűrészek, szorítók, furdancsok a régi asztalosműhelyek szerszámkészletéhez tartoztak. A gyalupadon gérvágó, a pad mellett padszolga, enyvezőbak, festékőrlő. A pannón a faesztergán különböző vésőkkel készült tárgyak: kulacsok, fatányérok, a pad mellett máktörők láthatók
(32. ábra). Az asztalosipar 18. és 19. századi termékei közül különösen értékesek a festett bútorok: a saroktékák és a kelengyésládák. Az 1900-as évek elején készült, márványlappal ellátott, faragott, esztergált darabokkal díszített tálalószekrény a polgári lakásberendezéshez tartozó bútordarab.

Az asztalosok sok céhes és ipartársulati emléket őriztek meg. A régi céhzászlójukon a címerben a mesterséget jelképező szerszámok: a körző, a gyalu és a derékszögű háromszög szerepelnek. Ezt a zászlót 1858-ban avatták és 1904-ig használták. Akkor az 1872 után már ipartársulattá alakult szervezet új zászlót készíttetett. Ez mindkét oldalán hímzésekkel díszített. Az egyik felén a mesterség szimbólumai (28. ábra), a másikon a magyar korona ékesíti a zászlót (29. ábra). Megőrződött a céh alakulása előtti, az akkori asztalos és ács társaság számára készült faragott behívótábla és a céh alakulása évében díszesen faragott és festett, írásbeli üzenet továbbítására alkalmas behívótábla is (12. ábra). Az asztalos céh emlékei közt különösen értékes az 1844-ben kibocsátott privilégium és az 1846-ban, rézből készült pecsétnyomó (4. ábra).

Az asztalosok termében kapott helyet a szabó céhtől ránk maradt néhány emlék is: az 1868-ban készült, különleges alakú céhláda ( 16. ábra), az 1870-ben készült faragott és festett, felül a magyar koronával díszített behívótábla, az 1847-ből való vörösréz céhpecsétnyomó (6. ábra) és az erdélyi kormányzóság által 1841-ben kiadott privilégium.

Céhes ipar volt az üstgyártó és szíjgyártó mesterség is. Ezek megszűnésével emléktárgyaik is elkallódtak. Az üstgyártóktól a privilégium és egy réz pecsétnyomó (5. ábra), a szíjgyártóktól egy ezüst serleg maradt ránk (21. ábra).

A hagyományos mesterségek közül gyáripar szintjére emelkedett előbb az asztalos-, később, 1968 után a szabómesterség is.

 

2.2. Várostörténeti kiállítás

Az emeleten az első teremben tekinthetők meg a város középkori történetére vonatkozó dokumentumok, a másik két teremben pedig az 1848--49-es szabadságharc tárgyi és írásos emlékei.

Kézdivásárhely területén az ókorban, a római uralom idején megerősített táborhely volt. Ennek tárgyi emlékeit 1852-ben hozták felszínre, de nem maradtak a városban.

Kézdivásárhely középkori várostörténetének bemutatása az első írásos említéssel kezdődik. 1407-ben Torjavásárán, a mai Kézdivásárhelyen kelt az az okmány, amely arról tanúskodik, hogy Háromszék közgyűlését itt tartották. Városi rangját és ezzel járó kiváltságait Luxemburgi Zsigmond királytól nyerte. Az erről szóló oklevél nem maradt fenn, de az 1427. május 9-én, Földváron kelt királyi rendelet Thoryauasarat városnak nevezi és kiváltságainak élvezetében megerősíti.

A város kézműves ipara és kereskedelme az erdélyi fejedelemség idején fejlődött nagyobb mértékben, főleg azoknak a kiváltságoknak köszönhetően, amelyekkel az erdélyi fejedelmek ruházták fel a város lakóit. Torjavására Kézdi szék központja volt, és a 16. századtól a szék nevét viseli. Erről említést először 1530-ban, egy Szapolyai János által kibocsátott okmányban találunk, amely szabályozza a vásártartás rendjét, a hetivásárokat csütörtöki napra teszi, és évente három országos vásárt is engedélyez. A város levéltárában fennmaradt János Zsigmond fejedelem 1562-ben, Segesváron kelt levele, amelyben a várost Kyzdy wasarhel-nek nevezi. Későbbi okmányokban már csak ebben a formában találjuk a város nevét. Báthori Zsigmond 1588. május 6-án kelt levele megerősíti a városnak a hetivásárokra és sokadalmakra vonatkozóan nyert korábbi kiváltságait.

Az erdélyi fejedelmek közül a legnagyobb mértékben Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, II. Rákóczi György és Apafi Mihály járultak hozzá a város gazdasági életének felvirágzásához. A kiállításon látható okmányok eredetijét a sepsiszentgyörgyi levéltárban őrzik, a céhes dokumentumok a múzeum birtokában vannak.

Az 1691-ben életbelépő osztrák uralom nagy mértékben gátolta a város gazdasági életének fejlődését. Ezt az is jelzi, hogy a 19. század elejéig, több mint egy évszázadon át nem alakultak újabb céhek. Az osztrák uralom idején, főleg a 18. század végén bevezetett katonai kormányzat súlyosbította a terheket, és korlátozta a polgári önkormányzat hatáskörét. Az 1764-es madéfalvi Siculicidium (székelyöldöklés) után a Székelyföldön három határőrezredet szerveztek. Ezek közül a II. gyalogezred székhelye Kézdivásárhelyen volt. A gazdasági élet terén előrehaladás csak a 19. század kezdetétől mutatkozik. A század első felében, 1807 és 1844 közt hét újabb céh alakult. A 19. század első felében a város életében fontos esemény a Székely Katonanevelde létesítése. Ez az altisztképzo intézet 1823-ban nyitotta meg a kapuit. Az itt folyó hazafias nevelésnek köszönhetően az 1848--49-es szabadságharc idején az iskola tanárai és növendékei részt vettek a jelentősebb csatákban. Az intézetben tanuló ifjakból toborzódtak nagyrészt Gábor Áron tüzérei is.

Két teremben az 1848--49-es háromszéki önvédelmi harc tárgyi és írásos emlékeit tekintheti meg a látogató. Fő helyet foglalnak el a Gábor Áronnal kapcsolatos emlékek. Portréját Gyárfás Győző rajzolta meg: Bereckben, a szülőháza helyén álló épületen emléktáblát helyeztek el. Keresztlevele szerint 1814. november 27-én született. 17 éves korában besorozták katonának, és közel másfél évtizeden át szolgált az osztrák hadseregben. Fiatal korában megtanulta az asztalosmesterséget. 1845-ben, amikor végleg leszerelt, asztalosként dolgozott Kézdivásárhelyen is. Ennek az időszaknak az emléke a kiállításon látható fiókos íróasztal és üveges szekrény.

A tüzérségnél töltött szolgálati ideje alatt szerezte meg azokat az ismereteket, amelyek birtokában 1848 novemberében Sepsiszentgyörgyön vállalhatta, hogy a szabadságharc céljaira ágyúkat önt.

A Magyarhermány melletti bodvaji vashámorban 1848 novemberében öntötték Gábor Áron irányításával az első ágyúkat. November 28-án Sepsiszentgyörgyön sikerrel járt a próba. Háromszék Honvédelmi Bizottmánya ennek hatására határozta el, hogy megszervezi önvédelmi harcát. 1848 decemberében Kiss János harangöntő mester sepsiszentgyörgyi műhelyében templomok harangjaiból 4 ágyút öntöttek. 1849 januárjától június 25-ig -- amikor a cári csapatok bevonultak Kézdivásárhelyre, és feldúlták az ágyúöntő műhelyt --, a többi ágyú Turóczi Mózes kézdivásárhelyi rézműves mester műhelyében készült. Századosi rangban ő volt az ágyúgyár igazgatója (39. ábra). A székely székekből több mint háromszáz harangot hoztak ide, ezek anyagából készültek a lyukasra öntött ágyúk. Háromszéken és a katonailag ide tartozó Bardoc fiúszékben a szabadságharc idején összesen mintegy 70 ágyút öntöttek, ebből 64 Turóczi Mózes műhelyében készült. Háza, amelynek telkén az ágyúöntő műhely volt, emléktáblával van megjelölve.1993-ban, Turóczi születésének 180. évfordulója alkalmával a háza előtti kis téren ünnepélyesen leleplezték a mellszobrát, Vetró András szobrászművész alkotását. A szobor patinázott gipsz változatát a Petőfi- és a Bem-mellszoborral együtt a művész a múzeumnak adományozta.

Kézdivásárhely a szabadságharc idején a hadianyaggyártás központja volt (38. ábra). Az ágyúöntő műhely mellett volt golyóöntő, puskaporgyártó, gyutacskészítő műhely is. Az ágyúcsöveket a kovács- és kerekesműhelyekben szerelték ágyútalpra .

Az akkor öntött ágyúk közül egyetlen eredeti példány került elő, 1906-ban egy építkezés alkalmával, a hajdani Kapitányi szállás, a mai kórház udvarán. Ezt jelenleg Bukarestben őrzik. Az ágyú hű másolatát kézdivásárhelyi mesterek öntötték 1971-ben a múzeum számára (2. ábra).

Bem nagyra értékelte a kézdivásárhelyiek hadianyaggyártásban elért sikereit és a harcokban tanúsított hősiességét, ezért tábori nyomdáját a városnak adományozta. Ezzel nyomtatták itt Háromszék első lapját, a Székely Hírmondót, 1849-ben.

A kiállításon a látogató megismerheti a szabadságharc idején használt fegyvereket: a lándzsát, a puskát, a pisztolyokat és a kardokat.

 

2.3. Babaméretű népviseleti kiállítás

A múzeum fentebb bemutatott kiállításaihoz szervesen nem kapcsolódó, külön épületrészben látható a Zsuzsi és Andris baba népviseletben címet viselő kiállítás.

A 344 darabból álló gyűjteményből 244 van kiállítva.

Az anyag származási helyét tekintve Románia 40 megyéjéből azt a tizenötöt foglalja magába, amely nagyrészt a történelmi Erdélyt és a Részeket (Partium) jelenti. A viseletek származási helyének betájolását szolgálja a baba mellett álló felirat, amelyen román és magyar nyelven olvasható a jelenlegi közigazgatási felosztásban használatos helységnév és a megye betűjelzése (pl. Turia -- Torja CV). Igen sok esetben valamely községközponthoz tartozó falucskából származik a viselet, ezért a helység román nyelvű megnevezését a postai irányítószámoknak megfelelően adtuk meg.

Erdély néprajzi tájegységei, etnográfiai csoportjai, szigetei, amelyeket a fent említett 15 megye lefed, a következők: Érmellék, Fekete-Körös völgye, Kalotaszeg (43. ábra), Szilágyság, Mezőség (42. ábra), Torockó (44. ábra), Székelyföld (41. ábra), Csángóföld (46. ábra). Ez természetesen tovább bontható még kisebb tájegységekre, az alig egy-két helységet magába foglaló szigetekig.

A kiállítás három teremben látható. A viseleteket 55 cm magas, mozgatható végtagú, hajas alvóbabákon, az aradi baba- és játékgyár termékein mutatjuk be.

A gyűjtemény törzsanyaga 1970--71-ben keletkezett, a Jóbarát című magyar nyelvű gyermeklap pályázatára. (Az 1970 márciusa és 1971 decembere közt megjelent számokban van erre vonatkozó anyag.) A legjobb erdélyi viseletkutatókból és a lap szerkesztőiből álló zsüri a beküldött 250 ruhából 140-et ítélt megfelelőnek. Ezeket tárolási és kiállítási lehetőségek hiányában egy időszakos bukaresti kiállítás után a szerkesztőség átadta, mint becses néprajzi értéket, a Kovászna Megyei Múzeumnak. Az itt megrendezett kiállításon néhány viseletvarró kislány megígérte lakóhelye férfiviseletének elkészítését is. A fokozatosan kiegészülő anyagból kiállítást rendeztek Csíkszeredában, majd a kolozsvári Állami Magyar Színházban, ahol a díjkiosztás is megtörtént 1970 decemberében. Az anyag visszakerült a sepsiszentgyörgyi múzeumba, ahol szép kiállítást rendeztek belőle a Síppal-dobbal... címmel meghirdetett népi gyermekjáték versenyre érkező anyaggal együtt. A kiállítás rövid életű volt a fokozódó magyarellenes politika miatt. Innen került át 1974-ben a gyűjtemény egy része, majd 1996-ben a teljes anyag a kézdivásárhelyi múzeumba, és azóta itt látható a nagy látogatottságnak örvendő kiállítás.

A gyűjtemény térben, kisebb-nagyobb fehér foltokat leszámítva, átfogja Erdély magyar lakossággal bíró megyéit, valamint a történelmi Moldvában található Bákó (Bacău) megye jelentős, magyarok lakta településeit.

A tágabb értelemben vett Erdély megyéi közül a mai Szatmár, Máramaros, Bihar, Arad, Temes megyét tekintjük egy nagyobb tájegységnek. Ez a hajdani Partium és Bánság.

A második nagy tájegység, amely a mai Beszterce-Naszód megye déli, Kolozs megye keleti, Maros megye északnyugati részeit öleli fel, az erdélyi Mezőség néprajzi nagytája.

A harmadik a Székelyföld és a vele összefüggő kisebb területek tömbmagyarsága, amely elsősorban a mai Kovászna (pl. 47. ábra) és Hargita megyét (pl. 45. ábra), Maros megye középső részét, Brassó megye kisebb csücskét foglalja magába. A mai megyehatárok nem mindenütt esnek egybe a néprajzi határokkal.

Időben, a viseletek fejlődéstörténetét, változását tekintve egy évszázadot fog át: a 19. század utolsó negyedétől a 20. század hetvenes éveiig.

A babaméretű ruhák funkcióját tekintve, zömében a felnőttek ünnepi viseletének kicsinyített másai. Mindössze három gyermekruha, három munkaruha és egy félünnepi téli öltözet van. Az ünnepi ruhát a kisközösségek szigorú szabályai szerinti kiegészítőkkel tették alkalmivá: párta, koszorú, főkötő, kendő, bokréta, szalag, díszes pálca stb. Ezeknek jól meghatározott jelzés-értéke volt.

Külön figyelmet érdemel a miniatűr viseletek anyaga. Legnagyobb részük a felnőttek számára készített öltözékek maradékából vagy a viseltes ruhadarabok kevésbé kopott részeiből készült.

A verseny kihirdetésétől kezdve a típusbaba, Zsuzsi, valóságos személlyé lépett elő, és a gyerekek hozzá írták leveleiket, amelyekbe igen sok néprajzi anyag is belekerült a falu viseletével kapcsolatosan. A verseny közügy lett, és nemcsak a család, a rokonság, de a falu lakói is szívesen segítettek a ruhát készítő gyermekeknek, a szülők pedig az anyagi áldozattól sem riadtak vissza az esztétikai érték és a hitelesség biztosítása érdekében.

A viseletekben megmutatkozik Erdély népeinek sokszínűsége is. Zömében Erdély magyarlakta helységeinek ruházata látható, hiszen magyar nyelvű gyermeklap hirdette meg a versenyt, de a gyűjteményben van 22 román, 4 sváb, 2 szász és egy szlovák viselet is. A legtöbb viselet a tömbmagyarság lakta Székelyföldről van. A mai Hargita megyéből 130-at küldtek be.

Az anyag néprajzi szempontból hiteles, bár a kicsinyítés bizonyos fokú torzulást is eredményezett, de ez elenyésző ahhoz képest, amit megőrzött és felmutat. A ruhadarabokon jól látható, hogy ezek nem kizárólag gyermekkezek munkái, hanem mesterségbeli tudással előállított népművészeti tárgyak. Az interetnikus kapcsolatoknak sok szép példáját is láthatjuk a gyűjteményben. Ez a népviseleti kollekció olyan időszakban keletkezett, amikor a kivetkőzés (kiöltözés) folyamata jószerével befejeződött, de annyira a közelmúltban, hogy még lehetőség volt a hiteles rekonstrukcióra.

Bármennyire soknak tűnik ez a közel negyedfélszáz babaméretű viselet, elenyésző azoknak a helységeknek a számához viszonyítva, amelynek paraszti viselete úgy múlt el, hogy még babaméretű példány sincs belőle.

A gyűjtemény, ha nagyon lassan is, de még mindig gyarapodik. A viseletkutató szakember számára sok értékes információt tartalmaz, de minden látogatónak igazi esztétikai élmény.

 

3. Időszakos kiállítások

A kézdivásárhelyi múzeum 1972 márciusában történt megnyitása óta minden évben 8-10 időszakos képzőművészeti kiállítást rendezett (40. ábra). A közel három évtized alatt szinte minden jelentős erdélyi magyar képzőművésznek volt egyéni tárlata a múzeumban. Gyakran került sor művészcsoportok közös kiállítására is. Ilyenek voltak a Március 15-ét köszöntő ünnepi tárlatok és az Incitato művésztábor nyári tárlatai. Minden tanév végén kiállítást rendeztek a Nagy Mózes Líceum képzőművészeti tagozatának növendékei is.

A művészek kiállításuk emlékére általában egy-egy alkotásukat a múzeumnak adományozták. Incze István megfestette szülővárosának udvartereit, és 39 olajfestményét a múzeumnak ajándékozta (50. ábra). Gy. Szabó Béla (48. ábra), Brósz Irma, Forró Antal, Gámentzy Zoltán (49. ábra) szintén több alkotással járultak hozzá a múzeum képtárának gazdagításához. Jelenleg a múzeum több mint négyszáz képzőművészeti alkotást mondhat magáénak.


 
   
lap_11 lap_12 lap_13 lap_14
Székely Nemzeti Múzeum 1875 -2000, (C) Délkeleti Intézet, Digital Studio,
www.szekelyfoldert.info :: Székely Elektronikus Könyvtár
design: Digital Studio
Erdélyi Top10 | relatio.ro - Az információ