A Székely Nemzeti Múzeum Néprajzi Tára






















































1. A Néprajzi tár története
A Székely Nemzeti Múzeum néprajzi tára több mint 12 000 tárggyal rendelkezik, amelyeket a múzeum alapvető célkitűzéseihez hűen az egész Székelyföld területéről gyűjtöttek.
Az 1875-ben induló Cserey-gyűjtemény eredetileg inkább nemesi relikviákat gyűjtött, de már a kezdetektől kiállít néprajzi anyagot is. A nép köréből való céltudatos gyűjtőakció a Nagy Géza múzeumőrsége alatt kezdődött. Nagy Géza távozásakor a gyűjtemény már 382 népi textíliával, 350 kerámiatárggyal büszkélkedhetett.
A 19. század végén és a 20. század elején mind jelentősebb kiállításokon szerepeltetik az etnográfiai tárgyakat, ez is jelzi, hogy néhány évtized alatt sikerült rangos gyűjteményt összeállítani. A legfontosabb 20. század eleji gyűjtők között meg kell említenünk az alapítónő özv. Cserey Jánosné Zathureczky Emíliát, aki nemcsak a gyűjtemények létrehozója, de 1905-ben bekövetkezett haláláig legfontosabb gazdagítója is volt, Balázs Mártont, Huszka Józsefet, László Ferencet, Roediger Lajost, akik elsősorban a Székelyföld egyes tájegységeinek minél teljesebb néprajzi feltérképezésére vállalkoztak.
A gyűjtemény 1945-ig töretlenül fejlődött. 1925-ben és 1927-ben nemzetközi kiállítások részvevője; 1929-től a múzeum a Dnyesztertől a Szilágyságig a legfontosabb intézményi bázisa a romániai magyar néprajzkutatásnak; az 1930-as években, párhuzamosan a balassagyarmatival, itt létesül először magyar állandó skanzen. Az anyaországiak közül Györffy Istvánnal, Milleker Rezsővel, Viski Károllyal, Szilády Zoltánnal szoros a munkakapcsolat, de a kolozsvári Orosz Endrével és Lujza Netolichkával is együttműködtünk. Nagy fellendülés volt érezhető 1941--43 közt is, amikor Herepei János igazgató-őr szakképzett néprajzosokat vont be a múzeum munkájába, így került múzeumunkhoz Balassa Iván, majd rövid ideig, egyetemi gyakorlatképpen így dolgozhatott velünk Gaál Károly és Vajda László. A rövid fellendülést 1944--45-ben súlyos veszteség követte. A háborús menekítés során a múzeumi anyag szerelvényét Zalaegerszegnél bombatalálat érte, ez elsősorban a textil-, viselet-, kerámia- és vadászati kollekciókat érintette tragikusan, ezeknek a gyűjteményeknek majdnem a fele elpusztult ekkor.
1945 után Harkó Ferenc József és Konsza Samu próbálták a veszteséget pótolni. 1971-től Gazda Klára kezdte el a gyűjtemény tudományos feldolgozását és céltudatos bővítését. Mivel az 1950-es államosítást követően 1952-től tartományi rangú múzeumnak neveztek át ugyan, de leszűkítették gyűjtési körünket (a Székelyföldön további, rajoni múzeumok létesültek), 1975-től 1989-ig a gyűjteményt Moldovan Nicolaeval együtt jórészt a mai Kovászna megye (vagyis a régi Háromszék) területéről gyűjtött tárgyakkal gyarapították. 2000-ben a néprajzi tár három emberrel működött: Moldovan Nicolae volt a román néprajzos, Szőcsné Gazda Enikő a magyar muzeológus és Kakas Zoltán kutató a konzervátor.

2. A gyűjtemények
2.1. Foglalkozások és termékeik
Az ősfoglalkozások
A Székelyföld jelentős része hegyvidék, ezért a nagyméretű legelőknek, hegyi patakoknak, az erdőkben található jelentős vadállománynak köszönhetően a lakosság alapfoglalkozásai közé a gyűjtögetés, vadászat, halászat, földművelés és állattartás tartozott. A vadászat eszközei valamikor jelentős méretű gyűjteményt alkottak, az 1945-ös menekítéssel azonban számuk súlyosan csökkent, különösen a szarvasagancsból készült, szépen díszített lőportartó szaruk gyűjteményét érte nagy veszteség. Ennek ellenére, e 17--18. századi darabok közül néhány példány ma is múzeumunk büszkeségei közé tartozik (2. ábra). A mára már kis számúra apadt vadászati gyűjtemény 1910-ben a bécsi nemzetközi vadászati kiállításon részesült nem kis elismerésben. A halászat eszközei szerencsésebben átélték a világháború kárait, talán a díszítetlenségüknek köszönhetően. A 20. század elején múzeumunk elsősorban a járásbíróság jóvoltából jutott az érdekesebb halászati eszközökhöz, e hivatal ugyanis a tilosban halászók eszközeit lefoglalta, és múzeumunk rendelkezésére bocsátotta. Viszonylag kis létszámú a méhészet eszközkészlete, viszont e kis szám is szolgáltat érdekességeket. Archaikus tárgytípusa e kollekciónak a méhkereső szaru, amely a vadméhek befogására szolgált. A pásztorkodás, állattartás elterjedtségének köszönhetően gyűjteményünk számos érdekes, szép tárgyat őriz e tárgycsoportból. Akárcsak más vidékek, a Székelyföld is a pásztorfaragások hazájának számít. Különösen értékesek e tárgycsoportból a pásztorbotok (3. ábra), amelyeknek nagyrészét a negyvenes években gyűjtötték, gyűjteményünk 40 darabot őriz ezekből. A Herepei János igazgatósága alatt tervbe vették egy erdővidéki esztena (juhakol) felállítását a skanzenbe, ehhez Vajda László és Gaál Károly végzett jelentős gyűjtőtevékenységet. Közreműködésükkel Erdővidékről számos nyírfakéreg sótartó került gyűjteményünkbe (4. ábra), ezeket is pásztorok készítették és díszítették az állatok őrzése közben. A pásztorkodásnak, állattartásnak azonban a dísztelenebb eszközei az elterjedtebbek: az állatok fejéséhez, a tej feldolgozásához számos eszköz kellett. A felállítandó esztenához régi muzeológusaink számos sajtárt, az oltáshoz használt üstöt, gyapjúnyíráshoz használt ollót, ganyéhányó favillát, kolompot szereztek be. A figyelmes gyűjtésnek köszönhetően rovásbotok is kerültek e kollekcióba. Ezek voltak ugyanis a régi pásztorok szerződései, a hosszú botokra annyi vésett jel került, ahány állatot bocsátottak a pásztor védnöksége alá. A földművelés eszközei közül a múzeumlátogatónak a nagy számú faásó, faeke, avagy a valamivel újabb állapotokat tükröző vas ekepapucsok tűnhetnek fel. Ritka tárgytípusnak tekinthető gyűjteményünknek az a hatalmas méretű ekéje, amely a falu köztulajdona volt. A föld megmunkálásának díszesebb tárgyai közt tarthatók számon a gabonamérő eszközök, fakupák (5. ábra), amelyeket néha szerelmi ajándékként szántak a legények a lánynak. A sütés-főzés, ételkészítés eszközein szintén nyomon követhetjük, hogyan nyilvánult meg a székelység díszítési igénye. Múzeumunk szépen díszített használati edényekből több mint 800 darabot birtokol. Ezeknek jelentős részét már egy-egy mesterségre specializálódott mesterember készítette. Használati edényeinkből jellegzetes székelyföldi formának tekinthető a pálinkamelegítő, amelyben a pálinkát mézezték, és a híres kürtőskalács megsütéséhez használt forma (6. ábra). Az ételek előkészítésének díszesebb tárgyai közül számos nyársat, díszesen faragott kanalat őriz gyűjteményünk, itt csupán egy emberfejes kiképezésű máktörőt említenénk meg fából készített tárgyaink közül (7. ábra).

Népi mesterségek tárgykészlete
A Székely Nemzeti Múzeum néprajzi tárgyállományának legjelentősebb része a vidékünkön élő mesterségekhez kötődik. A kezdeti, romantikusabb gyűjtőszenvedély inkább a mesterségek végtermékeként megszülető tárgyakra összpontosított, és figyelmen kívül hagyta azoknak az eszközöknek az összegyűjtését, amelyeket a háziipar művelői mindennapi munkatevékenységükben használtak. A későbbi, szakszerű néprajzi gyűjtőmunka során ezeket is sikerült a múzeumba menteni. E munkaeszközök figyelemmel kísérése főképpen Gazda Klára és Moldovan Nicolae muzeológussága alatt kezdődött el, amikor több felszámolódóban lévő műhely tárgykészletét vásárolták meg. Így kerültek múzeumunk birtokába kádár, kerekes, kovács, kötélverő, fazekas, kőfaragó, szövő-fonó szerszámok, melyekből több mint 3000 darab ismerteti a munkafolyamatokat. E tárgyak technikatörténeti érdekességek elsősorban, ma már didaktikai funkciójuk lehet az elsődleges.
A különböző mesteremberek által előállított termékek zöme másrészt napjainkban esztétikai (népművészeti) értéket képvisel. Mivel a díszesebb, szebb tárgyakat inkább összegyűjtötték a korábbi gyűjtők is, e gyűjteményünk igazán gazdag, annak ellenére, hogy a szép kivitelezésű tárgyakból próbálták a legtöbbet elmenekíteni 1944-ben.
A kerámiagyűjtemény.
A Székely Nemzeti Múzeum néprajzi tárának egyik leggazdagabb kollekciója. Alapjait Nagy Géza múzeumőrsége alatt rakták le, amikor a Székelyföldön működő fazekasközpontok termékeiből mintákat vásároltak. Majdnem minden faluban működött hosszabb vagy rövidebb ideig fazekas. Nagy Géza ezt ismerte fel, amikor a székelyudvarhelyi, kálnoki, bodoki, berecki, barcaújfalusi fazekasközpontokból edénytípusokat vásároltatott múzeumunk részére. A díszedény-gyűjtemény legértékesebb darabjai a bokályok, ezekből 1300 darabot őriz múzeumunk. A legrégibb darab a 17. századból származik, felvidéki habán fazekasok kezéből (ún. aradi bokály). A székelyföldi díszedényekből a legszebbek minden bizonnyal a karcolt körvonalú, ember-, szarvas-, madár- és virágdíszes bokályok, melyek elsősorban Csereyné és Balázs Márton révén kerültek gyűjteményünkbe, keletkezési helyük bizonyára Kézdivásárhely (8, 9. ábra). E jórészt 18. század végi, 19. század eleji bokályok is habán hatásról tanúskodnak, de az ólommáz és a fehérföldes alapozás bizonyítja, hogy készítői nem rendelkeztek olyan magas szintű technikai tudással, mint a Morvaországból betelepített újkeresztények. A Székelyföld jelentősebb fazekasközpontjai közül pávai, makfalvi, székelyudvarhelyi, küsmödi és jelentős számú barcasági bokállyal rendelkezik gyűjteményünk. A távolabbi magyarlakta vidékek közül a zilahi, tordai, bokályok egészítik ki kollekciónkat. A Királyföld közelsége miatt a szász fazekasok díszedényei is beáramlottak vidékünkre, így gyűjteményünk nagyszebeni, kürpödi, homoróddaróci darabokkal is büszkélkedhetik (10. ábra). Használati edényeink főleg a székelyföldi edénykultúrából kerültek be, jelentősebben László Ferenc és Vajda László gyűjtőútjai nyomán gyarapodtak (11. ábra). Magyarhermányból pl. egy fazekas minden edénytípusát begyűjtötték. A 600 darabból álló kályhacsempe-gyűjtemény a 20. század elején gyarapodott jelentősen, 1905-ben pl. a Resch Adolf értékes, főként Szászföldről bekerült csempéit vásárolta fel múzeumunk. A Resch-kollekció kezdetben 150 darabból állt, a menekítések során több mint 50 csempének nyoma veszett. A megmaradtak között azonban nagyon értékes, 17--18. századi habán és szász darabok találhatók (12. ábra). 1906-tól kezdődően László Ferenc székelyföldi körútjai szintén értékes csempékkel gazdagították gyűjteményünket. Dálnokról pl. több mint 30 darab mázatlan 17. századi, teljesen ép csempével tért vissza (13. ábra). A székelyföldi csempekészítő műhelyek közül a kézdivásárhelyi, kálnoki, csíkmadarasi, barcaújfalusi, magyarhermányi és küsmödi sárkovácsok csempéiből rendelkezünk nagyobb gyűjteménnyel, ezeknek egy része Balassa Iván és Harkó Ferenc József gyűjtőmunkája során került múzeumunkba. A múzeum szabadtéri részén lévő pottyondi (alcsíki) házban két felállított csempés kandallónk van, Csíkmadarasról és Küsmödről.
A textil- és viseletgyűjtemény.
A kerámiagyűjteményt követően múzeumunk második legnagyobb népművészeti jellegű gyűjteményét a textil- és viseletkollekció képezi, 1200 textil- és 800 viseleti darabbal. A textilgyűjtemény varrottasai közül a legértékesebb kollekciónk a csaknem 50 darabból álló úrihímzés-gyűjtemény. Ezeknek legjelentősebb része a Csereyné-féle alapgyűjteményből származik, az alapítónő Imecsfalváról, Farcádról, Dálnokról gyűjtötte. Ehhez az alapgyűjtéshez járultak a különböző egyéni adományok (például Szilágyságból), valamint az egyházak által adományozott úrasztali terítők, szószéktakarók és serlegtakaró kendők, melyek Illyefalváról, Nagyborosnyóról, Alsócsernátonból kerültek gyűjteményünkbe. Ezen úrihímzések közt néhány nagyon szép 17. századi darabot tartunk számon (14, 15. ábra). E színes selyem-, arany- és ezüstszálas hímzések nagyon gazdag öltéstechnikájúak, motívumkincsük reneszánsz hatást tanúsít. A 18. századi hímzések domináns színévé az aranyszállal díszített vörös vált, de a színek visszaszorulásával sem lett egyhangúbb a hímzéstípus (16. ábra). E gyűjtemény századunk elejére nagy hírnévre tett szert, elsősorban a párizsi világkiállításon való szereplésének és a Malonyai-féle, a díszítőművészetet tárgyaló munka képanyagának köszönhetően. Sajnos, ezt a gyűjteményünket rostálta meg a leginkább az 1945-ös bombatalálat és a menekítés, hiszen az anyagot becsomagoló múzeumőrök is látták, hogy a néprajzi gyűjtemények közül ez a legértékesebb. Az elmenekített anyagból semmi sem került vissza, a menekítési jegyzőkönyv több száz selyemhímzés elpusztulásáról tudósít. Nem sokkal kisebb volt a népi szálszámolásos varrottasok pusztulása sem. Háromszék híres hímzőközpontokkal rendelkezett, Árapatak és Hidvég varróasszonyai ontották a 20. század elején a szálszámolásos kézimunkákat. E híres hímzések századfordulós újjászületésének köszönhetően még felidézhető volt az árapataki kézimunka-kultúra (17. ábra), de sajnos a felsőháromszéki központok hímzéskincsének a menekítés után alig maradt múzeumunkban nyoma. Udvarhelyszéki és kalotaszegi varrottasokhoz a Horváth Miklós-féle gyűjteményből jutott múzeumunk.
A szőttesgyűjtemény kissé szerencsésebb sorsú volt, mint a varrottasok, hiszen 1940 körül még rengeteg székelyföldi faluban élő hagyomány volt a többnyüstös szedettes szőttesek szövése. E szőttestípusból Harkó Ferenc József és Gazda Klára gyűjtött jelentős mennyiséget. Különösen szép szedettes szőttesek kerültek múzeumunk gyűjteményébe Erdővidékről és a hétfalusi csángóktól (18. ábra). Évszámos darabjaink közül meg kell említenünk egy 1795-ös asztalterítőt, amelyen a piros és fehér fonalas mértani mintakincs mellett hímzés is látható (19. ábra).
A Székelyföld jelentős részén elterjedtek voltak a gyapjúszőttesek is. Sajnos, a valamikori elterjedtség dacára múzeumi gyűjteményünk mindössze 30 értékes darabot, az ún. festékes szőnyegeket őrzi e kollekcióból, mivel a festékes szőnyeg szövése eredeti formájában már a 19. század végén kihalóban volt. 1930 körül komoly mozgalom indult el, elsősorban Csíkban, a növényi festésű, mértani mintás festékes szőnyegek felélesztése céljából. A Kászonokból Roediger Lajos gyűjtött néhány szép darabot, Csíkból a csángókutatásairól híres Domokos Pál Péter, a csíkzsögödi festő Nagy Imre és a szőttesmozgalom édesanyjaként számontartott Paál Gáborné közvetítésével került több értékes darab a Székely Nemzeti Múzeum tulajdonába (20. ábra). A háromszéki festékes szőnyegekről kevesebb információnk van, mivel vidékünkön korábban kiveszett e szőttestípus, dr néhány háromszéki darabbal is büszkélkedhetünk.
A viseletgyűjteményünk 820 darabjából a legértékesebb egy hímzett mellény, azaz az alapleltári bejegyzés szerint „hímzett női derék a 17. századból”. E csoda folytán megmaradt mellény az egyedüli értékes ruhadarab, amely túlélte az 1944--45-ös menekítést. Keleties motívumkincse, eleven színű selyemszálai napjainkban is szemet gyönyörködtetőek (21. ábra). Gyűjteményünk más darabjai újabbak. 1945 után Harkó Ferenc József, majd 1970-től kezdődően Gazda Klára járult hozzá jelentősebben e gyűjtemény bővítéséhez, a közelmúltban tudományos feldolgozása Gazda Klára jóvoltából könyv formájában is megjelent. Gyűjtőink arra törekedtek, hogy a viselet vidékenkénti változatait begyűjtsék. Egy-egy falun belül több viselettípust vásároltak meg, még akkor is, ha ezek nem voltak teljesek, mivel a Székelyföld falvaiban a viseletnek koronkénti és alkalmankénti variálódását figyelhetjük meg. Más volt a tánc, az ünnepek viselete, mint a „miesnapi”, vagyis hétköznapi. A begyűjtött böjti ruházatból csak néhány darabunk van ugyan, de ez is példázza, hogy böjti periódusban Székelyföldön tilos volt a pirosas színű viseletek felöltése, külön ruhatípust készítettek az önmegtartóztatás napjaira. A leglátványosabbak gyűjteményünkben is az ünnepi ruhák, amelyek mind színezésben, mind kivitelezésben díszesebbek. A menyasszony viseletében Felsőrákoson pl. még sikerült felgyűjteni a pártát, a vőlegény ruházatában pedig a jegykendőt (22. ábra). A díszruhához használt ingeknek a nyaka igen szépen ráncolt (darázsolt), különösen a balavásári (23. ábra) ingek ráncolása emelkedik magas művészi színvonalra. A téli díszruhák közül kiemelkedőek a szűcsmunkák, vagyis a hímzett és rátétdíszes bundalájbik és kabátok, ezekből a székelyföldi és moldvai csángó darabokon kívül szász (24. ábra) és román példányaink is vannak. Valamennyi székelyföldi viseletre jellemző, hogy idős korra besötétedett a színviláguk, egyszerűbbé váltak. Az idős asszonyok ünnepi viseletében nem a színezés volt ünnepélyes, hanem a szövéstípus: több nyüstös szőttesből készültek a díszruhák (25. ábra). A viseletkutatás és gyűjtés átlépte a múzeum eredeti gyűjtőterületét. Bár legtöbb viseletünk Háromszékről, Csíkból és Udvarhelyszékről van, a moldvai és gyimesi csángók ingtípusaiból is jelentős az anyagunk.
Kovácsmunkák. A díszesebb, szebb kivitelezésű nyársakat, a szabadtűzhelyes tüzelésben használt tűzikutyákat (26. ábra), a díszített bárdokat (27. ábra) emelhetjük ki. Adomány és vásárlás révén egy kökösi és bibarcfalvi kovácsműhellyel is bővült gyűjteményünk.
A bútorgyűjteményünk nem nagy, 110 ládánk, 59 székünk, 16 asztalunk, 16 tálasunk, 28 kendőszegünk, 20 saroktékánk, 6 bölcsőnk, 10 ágyunk, 11 padunk és 17 sótartónk, igen kevés szekrényünk van. Amint e gyors felsorolásból is látható, leglényegesebb gyűjteményünk ládákból van, mivel ez volt a Székelyföld leggyakoribb bútortípusa. A 84 darab festett láda közül a legrégibb darabunk 1640-ből való, ezen a festett díszítés még minimális. A 18. századból már lényegesen több a ládánk, elsősorban Háromszékről. Ezeknek nagyrészén a díszítés félköríves vagy szamárhátíves fülkékben van elhelyezve (28. ábra). E korai ládáknál gyakori a rátétes díszítés. A legváltozatosabb képet a 19. századi festett bútoraink mutatják. Ezeknek a legjelentősebb rétege ugyancsak Háromszékről gyűlt be (29. ábra). E 19. századi darabok közt már nagyon jól elkülöníthetőek a Kézdi széki csavart tulipános és az Orbai széki koszorús darabok. Csíkból, Udvarhelyszékről kevesebb ládával rendelkezünk. A barcasági csángók festett bútoraiból jónéhány reprezentatív darabunk van. Nem hiányoznak gyűjteményünkből a szász ládák sem (30. ábra), ezek szép kidolgozásukkal, zöldes alapszíneikkel első látásra is megkülönböztethetőek a székelyföldiektől. Igen szép múzeumunk levelesládikó gyűjteménye, darabjainak többsége 18. századi. Nem véletlen, hogy kevés a festett tálas és ágy, hiszen ezek ritkábbak Székelyföldön, elsősorban udvarhelyszéki és csíki darabok maradtak fenn minálunk is (31. ábra). A népi díszítőfestésnek ritka szép példája az a hosszúfalusi festett falburkolat, amely múzeumunk hétfalusi csángó szobabelsőjét díszíti (32. ábra). Faragott bútoraink közül elsősorban az ácsolt ládáinkat emelném ki, annál is inkább, mivel Szárazajtáról egy ritka értékes, emberábrázolásos ácsolt ládával rendelkezünk (33. ábra). A 22 darabból álló kollekció leggyakoribb darabjai a magyarhermányi, mértani és tulipános díszítést ötvözőek, valamint a csíki fenyőágas díszítésűek. A faragott asztalosmunkák közül kiemelkedik egy 1716-os szék, amely a rajta megjelenő asztalosjelvényekből következtetve valamelyik székelyföldi asztalos céh díszszéke lehetett (34. ábra).
Festett és faragott óragyűjteményünk 40 darabot számlál, jelentős részük egy kovásznai magángyűjteményből került múzeumunk birtokába. Különleges értékű óra nincs a gyűjteményben, csupán rózsás és tájképes, avagy egyszerűen faragott óratípusaink vannak.
Vallásos festészeti gyűjteményünk egyik leghíresebb darabja a barátosi templomból bekerült kazettás mennyezet (35. ábra). A 18. században még Székelyföld-szerte elterjedt kazettás mennyezeteket a 19. század vége felé, elsősorban a millenniumi ünnepségek tiszteletére, sorozatosan kezdték eltávolítani a székelyföldi templomokból, és ritka volt az a darab, amely a múzeumokban vagy magángyűjteményben túlélte e modernizálási őrületet. A barátosi templom kazettás mennyezete 1800-ból származik, de a feliratos tábla alsó felében átsejlik egy 1762-es évszám is. A kazetták 1910-ben jutottak múzeumunk birtokába. E gyönyörű fára festett képek 1921-ben, Kós Károly terveinek megfelelően kerültek az egyik régiségtári terem mennyezetére; szomszédságukba, a kápolnába 1948-ban került a 17. századi csíki oltár. A múzeumépület 1979-es kibővítése óta a ritka értékű műkincs a néprajzi kiállítás egyik termének mennyezetén csodálható meg. A pazar változatosságú mennyezetkockák mellett múzeumunkban a templomi fafestés másik értékes darabja a lisznyói templom festett karzata (vagy padja?) (36. ábra), e minden bizonnyal 18. századi díszes aljkivágású darab 1913-ban került gyűjteményünkbe. A zabolai Mikes-család tulajdonából került kollekciónkba vallásos festészetünk másik remekműve, az említett „csíki oltár” (37. ábra). E 17. századi festett oltár késő reneszánsz jegyeket visel magán. Központi képe Pieta-ábrázolás. Sajnos, semmi feljegyzésünk nincs arról, hogy honnan jutott a Mikes-család birtokába. Egyes szerzők a csíksomlyói Salvator-kápolnában lévő testvérével rokonítják. A román vallásos festészet tárgyi emlékeit Moldovan Nicolae gyűjtötte be. Ikongyűjteményünk több mint 30 tárgyat számlál, nagyrészük üvegfestmény. Egyetlen faikonunk minden bizonnyal 18. századi, sajnos nagyon rongált állapotú. A Bolgárszegen, Füzesmikolán és Fogarasföldön készített 19. századi, üvegre festett darabok közt dominálnak a Mária- és Jézus-ábrázolások, de a románság közt népszerű szentek sem hiányoznak e gyűjteményből: Szent Konstantin és Ilona, Szent Illyés, Keresztelő Szent János, Szent Miklós mellett Mihály és Gábor arkangyal, Ádám és Éva ábrázolások is fellelhetők. Nagyrészük Háromszék románlakta vidékeiről, Előpatakról, Dobollóról került múzeumunk gyűjteményébe (38. ábra).
2.2. A dolgok ideje
Az életkorok tárgyai. Az emberi élet fordulóinak legfontosabb tárgyállománya 1970-et követően gyűlt össze. E gazdag kollekció alaprétegét a gyermekjáték-gyűjtemény képezi. A több mint 2500 darabból álló kollekció begyűjtése a Jóbarát című gyermekújságnak köszönhető, amely 1970-ben versenyt hirdetett a kicsinyek számára, hogy írják le környezetük játékait, készítsék el azokat a játékokat, amelyekkel a falusi gyerekek játszanak. A beérkezett pályamunkákat múzeumunk felvásárolta. A vetélkedő a hetvenes évekbeli Erdély kézzel készített játék kultúráját mérte fel. A tárgyi játékokon kívül a pályázók lejegyezték azokat a társasági játéktípusokat is, amelyek csupán a szóbeli vagy mozgásbeli kifejezésre hagyatkoztak. E népes gyermekjátékgyűjtemény jelentős része Székelyföldről gyűlt be, de nem hiányoznak a mezőségi, kalotaszegi vagy partiumi darabok sem. A legtöbb játékkal a szülők munkára nevelték kicsinyeiket: a kislányok a babákkal (39. ábra) a gyermeknevelés alapjait tanulták meg, babaházuk berendezésében a felnőttek lakberendezési szokásait sajátították el (40. ábra). A fiúk kis sarlót, kaszát kaptak szüleiktől, megtanulták a szekér összeállítását nádból (41. ábra), vagy a faragás türelmet, ügyességet igénylő tárgyait állíthatták elő (42. ábra). Így a gyermekjátékok világán keresztül a felnőttek világának miniatűr, gyermekszemmel látott világa is feltárul előttünk. Ezt az értékes tárgyanyagot a gyerekek kísérőcédulákon ismertették, lejegyezték a játszás körülményeit, a készítés fortélyait, így a játékok világának társadalmi háttere is megelevenedik a gyűjteményt kutatók előtt. A Jóbarát babaöltöztető versenyeinek tárgyai is múzeumunk gyűjteményébe kerültek. A jelenleg Kézdivásárhelyen kiállított Zsuzsi és Andris babákon gyermekjátékká kicsinyített népviseleteket csodálhatunk meg. A többszáz babaviselet az erdélyi viseletkultúra körképét nyújtja a látogató számára. A Varrjunk pólyát kis Katinak pályázatra szintén számos babakelengye érkezett be. A Jóbarát pályázatai közül végül az Ezerjófű és a Csodabab gyűjteményeit említhetjük meg, amelyek a népi gyógynövényismeretet mérték fel a gyermekek körében. Utóbbiakat jelenleg a múzeum természetrajzi tárának raktára őrzi.
Az ifjúkor tárgykészletéből a szépen díszített szerelmi ajándékokat emelnénk ki. A fiúk faragott vászonfeszítői, sajtprései, orsói, guzsalyai, sulykai (43. ábra) túlsúlyban vannak a lányok által adott hímzett zsebkendőkkel szemben, bizonyára az anyaguk tartóssága miatt. Különösen szépek a guzsalyaink és vászonfeszítőink, melyekből sok 19. századi darab őrződött meg. A házaséletnek kevés specifikus tárgya van, így a felnőttek tárgykészlete összefonódik a mesterségek, foglalkozások tárgyi kultúrájával. Annál sokrétűbb viszont a halál tárgyállománya. A kakasos halottas lepedődarabokon kívül múzeumunk jelentős kopjafagyűjteménnyel rendelkezik. A múzeum előtti cinterem berendezése László Ferenchez fűződik, aki 1913-ban az Erdélyi Református Egyháztanácshoz fordult azzal a kéréssel, hogy a pusztuló kopjafákból bocsásson néhány darabot múzeumunk tulajdonába, így a zaláni temetőből hozat példányokat a múzeumépület elé. Ezek az első kopjafák, sajnos, idővel elpusztultak. Az újabb gyűjtőszenvedély 1941--43 közt lángolt fel, amikor Balassa Iván és Vajda László tanúsított különösebb érdeklődést a protestáns temetkezési kultúra e dekoratív tárgytípusa iránt. Magyarhermányból, Bodosból, Erdőfüléből, Száldobosról, Kis- és Nagybaconból mentettek be régi néprajzosaink értékes kopjafákat (44. ábra). Különösen érdekesek a családi sírjelek, ezek ugyanis azt jelzik, hogy a kopjafa egyes esetekben egész család sírjelévé is válhatott. A gyűjteményt Seres András és Gazda Klára száldobosi, Kakas Zoltán apácai, dálnoki és olthévizi darabokkal egészítette ki. E bővítés azért volt szükségszerű, hogy az erdővidéki kopjafákon kívül a más vidékek jórészt még feldolgozatlan temetkezési kultúráját is dokumentálni lehessen.
A naptári ünnepek tárgyai.
Sajnos, a mindenkori gyűjtési lázban az ünnepek tárgyi világának begyűjtésére nem sok figyelmet szenteltek múzeumőreink és néprajzosaink. A farsangi játékokból csupán egy hétfalusi boricatánchoz használt boricás álarc és lapocka (45. ábra), valamint a kecskézés főszereplője, a kecske került gyűjteményünkbe. Újabban egy vráncsai idősebb román férfi archaikus maszkjaiból sikerült néhány darabot megvásárolni. Valamivel gazdagabban dokumentált a húsvéti szokáskör, hiszen a szépen díszített írott tojások már a régi gyűjtők figyelmét is magukra vonták. Különösen értékesek a Balázs Márton 1895 és 1902 közti gyűjtéséből származó többszínű, mértani és növényi ornamensekkel díszített tojások, amelyek Felsőháromszék falvaiból, Orbai székről, valamint Árapatakról kerültek gyűjteményünkbe. Mivel ezeket az értékes darabokat akkortájt még nem látták el leltári számokkal, csupán azon darabokat tudjuk dokumentálni, amelyeket Balázs Márton a Malonyai díszítőművészetes könyvében rajzokon ismertetett. Balázs Márton az egyes motívumok nevét is lejegyezte. Kár, hogy akkori múzeumőreink nem tartották fontosnak, hogy az elnevezéseket a leltárkönyvbe is bevezessék. A fekete alapú, sárga, piros és fehér mintájú tojásokból 50 darab nagyon szépen megőrződött napjainkig (46. ábra). A régi hagymahéjas festésű háromszéki tojások jobban megfakultak, mint a többszínűek, de mintakincsük így is érvényesül. A harmincas években a történész Barabás Samu és Roediger Lajos bővítette a gyűjteményt orbai széki tojásokkal. 1970-től kezdődően a hilibi, kézdiszárazpataki, árapataki és gyimesvölgyi magyar és nagypataki, előpataki román tojásírók termékeit gyűjtötték be. 1997-ben kolozsvári néprajz szakos egyetemi hallgatók moldvai és gyimesi csángók közti gyűjtésével gyarapodott gyűjteményünk, így napjainkra húsvéti tojás gyűjteményünk meghaladja a 600 darabot. A karácsony tárgykultúráját a negyvenes években Faragó József alapozta meg, aki a csíkcsobotfalvi betlehemesek álarcait és más kellékeit múzeumunk tulajdonába juttatta.
2.3. A sepsiszentgyörgyi szabadtéri néprajzi kiállítás
Bár többek között egy „székely házat” is, már az 1873-as bécsi világkiállításon felállítottak, a magyarországi skanzenmozgalom kezdeteit az 1885-ös budapesti országos kiállításhoz köti a szakma. A szabadtéri néprajzi kiállítás „skanzen” megnevezése is 1885-ös, ekkor telepíti Haselius a stockholmi Skansen városrészbe a Mora-típusú házat. Az 1885-ös budapesti, időszakos kiállítás székely háza az újabb kutatások szerint múzeumunk felmérése alapján készülhetett, bemutatni is többek között a Nagy Géza által kutatott barcaújfalusi népi fazakasságot mutatták be benne. 1910 után a múzeumot vezető László Ferenc és a közvetlen munkatársaként működő Csutak Vilmos kezdte körvonalazni egy állandó skanzen tervét. A skanzen alapelképzelésében bizonyára jelentős szerepe volt a Huszka József Székely ház című könyvének, amely 1895-ben jelent meg, és amelynek anyagát Huszka, Nagy Géza barátja sepsiszentgyörgyi tanárkodása és múzeumunkkal való együttműködése idején gyűjtötte össze. A kötet a Székelyföld kötött nagykapuit térképezte fel, és a kezdeti gyűjtőláz éppen a kapugyűjtésre koncentrált. Dálnokról egy 1733-as, Zetelakáról pedig egy 1875-ös kaput vásároltak meg 1913-ban. Ezzel egyidőben Roediger Lajos a kászoni háztípusokat vizsgálta; rajzolta és fényképezte, gyűjtötte és vásárolta a ház berendezéséhez szükséges bútorokat, szőnyegeket. A dálnoki egyes ház, vagyis a Veres-kúria megmentése érdekében indul komolyabb akció, sajnos, ez sikertelen maradt, így 1923-ban csupán a lebontott ház 1609-es ajtókeretét tudták múzeumunkba szállítani (47. ábra). A döntő akció 1930-ban indul be, egy évvel a kolozsvári román ház felépítése után, kettővel a balassagyarmati skanzentelepítés előtt. Csutak hatalmas levelezést folytat a skanzenszervezés ügyében, elsősorban Milleker Rezsőre és Viski Károlyra támaszkodik. 1934-ben Alcsíkból, Menaság Pottyond nevű tízeséből megvásárolják a korábban kinézett 1767-es házat (kapuját már 1932-ben megvették), majd a Múzeum igazgató-választmányának alelnöke, a csíkszentmártoni Nagy Jenő, Csutak Vilmos és Kós Károly lebontják és Sepsiszentgyörgyre szállítják. A pottyondi ház és kapu (1. ábra) 1934 végére tető alatt van a múzeum e célra még 1930-ban megvásárolt telkén, de berendezése elhúzódik, avatására csupán Csutak halála után, 1937-ben kerül sor. A további tervek tervek maradtak: siklódi és torjai ház, erdővidéki esztena, csíksomlyói és magyarhermányi ház, parajdi faragott malom stb. szerepelt a skanzen tervében, mindezekből csupán az erdővidéki esztena jutott közel a megvalósításhoz, azonban a második világháború ezt is meghiúsította. A pottyondi ház tipikusan csíki, deszkázott sarokereszes háztípus, magas zsindelytetővel, két „házzal”, valamint kamrával és pitvarral. A bejárati ajtószemöldökfára IHS, Mária és ISP monogramokat, valamint az 1767-es évszámot faragták. Az „első házban” rozettás faragott gerendázat látható, egyikén a szokásos, építésre utaló felirat olvasható: „Az 17-ba 67-ba s 8-ba ez házat épitők a Jezus Xtusba Mihály Jakab és hü társam Márton Anna. Adj áldást rá Isten szegények hasznára.” A házzal együtt a múzeumba szállították az eredeti bútorzat egy részét is, köztük egy ritkának számító 1743-as faragott padot (50. ábra), faragott kendőszeget, kis fali tálast, sótartót, asztalt. E bútorokra még nem került virágozás, a puritán faragás volt egyetlen díszük. A ház további berendezése a későbbi vásárlások és gyűjtések során bővült ki, pl. egy csíkmadarasi csempékből felállított kemencével, valamint csíkszentdomokosi festett bútorokkal. Az ötvenes években e házban állították fel muzeológusaink a Küsmödről bekerült Berecki Zsigmond-féle, polgárias ízlésvilágú kemencét (49. ábra) is, 1999-ben pedig a jellegzetesen udvarhelyszéki vetett ágyat (48. ábra). A ház berendezésében a hetvenes években Pottyondról elhívott asszonyok segítettek. A ház eredeti kapuja mellé 1999-ben szászfalusi faragott korpuszos fakereszt került, hátához állították fel a faragott fejfa gyűjteményt.
A tervezett skanzenből végül csupán ez az alcsíki ház épült fel itt, de gyűjteményünk a felsőháromszéki háztípust is ismerteti egy bélafalvi ház (51. ábra) és beltelek (52. ábra) Orbán Lázár által készített makettjével.
A skanzenhez számítható kapugyűjtemény legrégibb darabja az 1733-as dálnoki kapu. Faragtatói Veres Péter és neje, Kováts Ilona, akárcsak az 1751-ből származó másik dálnoki kapu esetében. A két dálnoki kapu két külön típust képvisel: a korábbinak díszítése csavart zsinórszerű faragásból és ácsolt körívekből áll, a későbbin nap és hold, sárkány, sellő, oroszlán látható. Martonfalvi kapunk a rajta lévő emberábrázolásnak köszönhetően ugyancsak értékes példánya a székely faragott kapuknak (53. ábra). A hetvenes években a szemerjai Vajna-kúria 1830-as kapujával bővült gyűjteményünk. Szabadtéri állandó kiállításunk szerény, de annál értékesebb gyűjteménye végül a faragott mestergerenda gyűjtemény, amelyben 17--19. századi, eltűnt épületek díszes feliratos mestergerendáit csodálhatjuk meg. Előttük a székelység egyik technikai bravúrja, a bélafalvi olajütő látható. E 18. századi olajprés lengő kalapácsos, ékszorításos elvvel működik.
Ha gyűjteményünket összesítésben szemléljük, megállapítható, hogy a legtöbb tárgyunk Háromszékről származik, ezt követi Udvarhelyszék, Csík, Gyimes, majd egyre kisebb arányban Mezőség, Kalotaszeg. A háborús menekítések ellenére értékes tárgyakkal rendelkezünk még napjainkban is, és az újabbkori gyűjtések is jelentős értékekkel növelik néprajzi gyűjteményünket.

3. Adattár
A Múzeum néprajzosai
Özv. Csereyné Zathureczky Emília (1823--1905) -- a Székely Nemzeti Múzeum alapítónője, az alapgyűjtemény megteremtője, haláláig a legodaadóbb gyarapítója a gyűjteményeknek. A néprajzi gyűjtésben a legfontosabb tevékenységei közt ki kell emelnünk az úrihímzések összegyűjtését, a háromszéki karcolt díszű, ember-, állat - és virágdíszes bokályok felgyűjtését, a különböző szálszámolásos és szabadrajzú hímzések összegyűjtését. Inkább a szépen díszített, reprezentatív darabok begyűjtésére koncentrált, fogékony volt a népművészet iránt is. A kolozsvári néprajzi múzeum székely anyagának is ő adományozta a törzsét.
Nagy Géza (1855--1915) -- régészként, viselettörténészként stb. ismert. Az ő kezdeményezésére vált intenzívvé a néprajzi tárgyak gyűjtése is múzeumunkban. 1881-ben lesz a Székely Nemzeti Múzeum őre, és nyolc esztendős sepsiszentgyörgyi munkája megteremti a textilgyűjtemény, viseletkollekció, kerámiagyűjtemény alapjait. 1889-ben történt távozásáig vonzotta a múzeumhoz a néprajzi érdeklődésű embereket. Huszka Józseffel kötött közeli barátsága bizonyára mindkettőjük gondolkodásmódját befolyásolta. 1889-ben a Magyar Nemzeti Múzeumba távozik, később igazgató-őre lesz (fegyvertár).
Huszka József (1854--1934) -- az Alföld szülötteként került 1879-ben Sepsiszentgyörgyre, ahol a székely népművészet nagy csodálójává vált. 1890-ig tartózkodott Sepsiszentgyörgyön, mint a helybeli polgári leányiskola rajztanára. Díszítőművészetről írt műveivel újító, bár elméletei ma délibábosnak tűnnek. Főműve,
A székely ház 1895-ben látott napvilágot, rengeteg kötött nagykapu rajzát közölte benne. Mint Nagy Géza közeli barátja, rajzoló körútjai során több helyről gyűjtött tárgyakat múzeumunk részére.
Balázs Márton
(1867--1942) -- a székely származású tanárember a budapesti főiskola elvégzése után került a kézdivásárhelyi Leánygimnázium élére. A Székely Nemzeti Múzeum gyűjtési tevékenységébe már igen korán bekapcsolódott. Egyike a legjelentősebb gyűjtőegyéniségeknek, 1167 kerámiával, 95 varrottassal, számos írott tojással gazdagította múzeumunk gyűjteményeit. Néprajzi érdeklődési köre alapvetően végigkövette egész kutatótevékenységét. Háromszék néprajzáról az ő tollából származik az első jelentősebb összefoglaló munka,
Adatok Háromszék vármegye néprajzához címmel. Céltudatos gyűjtő, népnevelő, a diákokkal való gyűjtetés egyik legfontosabb előfutára. Érdeklődési körébe tartoznak a népművészet tárgyain kívül a népi írásbeliség fontosabb dokumentumai is: régi perefernumleveleket, szakácskönyveket, orvosi recepteket, testamentumokat, naplókat gyűjt össze, ezeknek egy része a múzeum anyaga köré fejlesztett sepsiszentgyörgyi állami levéltárba kerül.
László Ferenc (1873--1925) -- elsősorban régész, de a Székely Nemzeti Múzeum céltudatos gyűjtő néprajzosa is. 1903-ban néprajzi alapképzésen vett részt Budapesten, ezt követően végigjárta Háromszék és Udvarhelyszék falvait, közel 5000 tárgyat gyűjtve és vásárolva a néprajzi tárnak. Különleges érdeme, hogy a Sepsiszentgyörgyön tanuló diákokat is bevonta a gyűjtőmunkába. Másik érdeme, hogy az Erdélyben működő műgyűjtők készletét is megszerezte, így vásárolta meg pl. Resch Adolf ritka becsű kályhacsempe-gyűjteményét.
Roediger Lajos (1854--1941) -- mennyiségtantanár, a Bács-Bodrog Vármegyei Régészeti Társaság titkára, nyugdíjas korában kovásznai lakos, igazgató-választmányi tagunk. A Székely Nemzeti Múzeum néprajzi tárával 1905-ben került kapcsolatba, ettől kezdve számos tárgyat gyűjtött, néprajzi felméréseket végzett Kászonszékben, megfigyeléseit kitűnő fotókkal dokumentálta. Másik fontosabb gyűjtőterülete Orbai szék, vagyis Kovászna környéke volt. Néprajzi tanulmányainak zöme eltűnt, más része kéziratban maradt, csupán néhányuk látott nyomdafestéket. A két világháború között elsősorban ő rendezi a Múzeum néprajzi anyagát.
Konsza Samu (1887--1971) -- a Csutak halála és Herepei érkezése közti interregnum egyik igazgató-őre. Múzeumi tevékenységét később a Harkó Ferenc Józsefet is próbára tevőkhöz hasonló nehézségek árnyékolták be. Tárgygyűjtő munkássága nem volt nagyon jelentős, inkább múzeumszervezői és folklórgyűjtői tevékenysége vált kiemelkedővé. Főleg a harmincas évekbeli gyűjtéséből, az ötvenes években közzétette az azóta is legnagyobb háromszéki népköltészeti gyűjteményt, napjainkban nevét ez teszi halhatatlanná.
Herepei János
(1891--1970) -- történész, régész, a kolozsvári EKE-múzeum, tehát a Sztripszky Hiadorék alapította erdélyi néprajzi múzeum őre, 1938-tól kezdve múzeumunk igazgatója. Vidékünkön a történeti néprajz egyik megalapozója. különösen fontosak a népi kerámia régi központjait feltáró, megismertető levéltári feldolgozáson alapuló tanulmányai, a temetőkultúrát és a fatemplom-építészetet ismertető terjedelmesebb tanulmányai. Múzeumigazgatóként különleges érdeme a néprajzos egyetemisták bevonása a muzeológusi munkába, szakmai és emberi irányításuk. Igazgatóságát beárnyékolja az 1945-ös menekítés, amelyet felsőbb utasításra hajtott végre. A becsomagolt anyagot a zalaegerszegi állomáson az eddigi ismeretek szerint bombatalálat érte, ott pusztulhattak el az értékesebb gyűjtemények.
Balassa Iván (1917) -- néprajztudós, akadémikus, több múzeum alapítója. 1941 és 1943 közt állami alkalmazott múzeumőrünk. Közismert többek között néprajzi összefoglaló munkáiról, magyar agrártörténeti kutatásairól. Sepsiszentgyörgyi tartózkodása alatt az erdővidéki temetőket, valamint a kézdivásárhelyi és magyarhermányi fazekasságot kutatta, és elkészítette a kerámiagyűjtemény első szakmai leírását, kartotékolását.
Gaál Károly
(1922) -- etnográfus, egyetemi hallgatóként, Viski Károly ajánlásával érkezett Sepsiszentgyörgyre Vajda Lászlóval együtt. Ittléte alatt folytatta a korábban elkezdett, a menasági pásztoréletet felmérő néprajzi gyűjtését, amelyből könyv is látott napvilágot. Az állattartás tanulmányozásával párhuzamosan segített a pottyondi ház berendezési munkálataiban, helyszíni megfigyeléseket, lakásberendezési módozatokat rajzolva le. Jelenleg Bécsben egyetemi tanár, nyugdíjas.
Vajda László (1922) -- egyetemistaként jutott el vidékünkre, Gaál Károllyal együtt, Viski Károly megbízásából. A székelyföldi állattenyésztést tanulmányozva jutott el Erdővidékre, ahol egy esztena minden tárgyát összegyűjtötte, és indítványt tett a múzeum szabadtéri részében ennek felállítására. Sajnos, a háború kitörése miatt a tervezett esztena csupán tárgyaiban maradt meg, az épület faanyaga a harcok idején ismeretlen körülmények közt eltűnt. A gazdálkodás kutatása közben sok néprajzi értékre figyelt fel, így pl. több kopjafát szerzett, utánajárására sikerült egy magyarhermányi fazekas összes terméktípusát megszerezni. Jelenleg Münchenben egyetemi tanár, és elsősorban a távoli népek megfigyelőjeként szerzett hírnevet.
Harkó Ferenc József (1914--1999) -- 1937-ben került a Székely Nemzeti Múzeumhoz, eredetileg Csutak Vilmos meghívására, de már Csutak halálát követően. A fiatal tanárembernek, aki Kolozsváron, az első romániai skanzent létrehozó Romulus Vuiától tanulta a néprajzot, komoly feladatokkal kellett már ideérkezése első napjaiban szembenéznie. Az ekkor felavatott pottyondi ház berendezési munkálataiban kellett részt vennie, majd néhány esztendő múlva a világháború pusztításai nyomán megtizedelődött gyűjteményt kellett utángyűjtésekkel pótolnia. Neki köszönhető a textilgyűjtemény lábraállítása, a kerámiagyűjtemény első komolyabb rendszerezése, a küsmödi Bereczki Zsigmond-féle kemence megszerzése stb. Múzeumi ténykedése nehéz korszakra esett, mivel az 50-es években a kommunista táborban elrendelték a néprajzi kiállítások megszüntetését, a történelem alfejezetévé degradálva a néprajzot. Harkó működését is a néprajzzal szembeni közöny árnyékolta be.
Gazda Klára (1944) -- csíkcsicsói tanárkodása közben vált a néprajz szerelmesévé, ezt követően, 1968-ban került múzeumunkhoz néprajzosnak. A hetvenes évektől kezdve gyűjteményünk rendszerező és gyarapító munkálataiban aktívan részt vett. Nagyon fontosak a textil- és viseletgyűjtemény gyarapításában és feldolgozásában, ismertetésében elért eredményei. A múzeum tárgyainak többségéről ő készítette el a leíró cédulákat, összeállította Moldovan Nicolae-val a szakleltárakat, muzeológussága alatt nagy előrelépés történt a tárgyak biztonságos megőrzési körülményeinek megteremtésében. Számos néprajzi témájú időszakos kiállítást szervezett, neki köszönhető a mai néprajzi alapkiállítás. 1990-től Kolozsváron él, a néprajzi tanszék tárgyi néprajzot és muzeológiát oktató előadótanára.
Moldovan Nicolae (1921) -- tanítói és pedagógiai főiskolai végzettséggel 1971-ben került az akkor már megyei múzeumként működő intézményhez. Feladata elsősorban a román néprajzi tárgyak összegyűjtése volt. Gyűjtőmunkájának minden bizonnyal legjelentősebb eredménye az ikongyűjtemény megteremtése. Őneki köszönhető óragyűjteményünk is, hiszen nagy érdeklődést tanúsított a technikai szerkezetek iránt. Felmérte a megye fontosabb népi építészeti értékeit, rendszerezte a felügyelete alá bízott fatárgyakat, népi bútorokat. Nyugdíjazását követően is aktívan részt vesz a múzeumi tevékenységben, jelenleg is múzeumunk alkalmazottja.
Kakas Zoltán (1947) -- 1990-től kezdve a múzeum néprajzi tárának gyűjteménykezelője, viszont már jóval azelőtt fontos néprajzi gyűjtő, feldolgozó. Nagy jelentőségűek a gyermekeket, fiatalokat mozgató néprajzi és környezetvédelmi tematikájú táborai, amelyeket 1971-től kezdve szervez. Fontosabb gyűjtései közül megemlítendők kopjafagyűjtései, egy szászfalusi kereszt megszerzése, a Kiskászonban megnyílt Búcsújárók Emlékháza gyűjteményének megszerzése, kiállításának elkészítése.
Szőcsné Gazda Enikő
(1968) -- a kolozsvári újraindult néprajz szak végzettje, 1994-ben foglalta el a négy éve gazdátlan néprajzi muzeológusi állást. Fontosabb tevékenysége a Székely Nemzeti Múzeum Alapítvány néprajzi tárgyállományának összegyűjtése, a raktárak biztonságosabbá tétele, textilrestaurátori műhely felállítása.
Kiállítások
1877 - A kolozsvári Jótékony Nőegylet tárlata
1885 - Országos kiállítás, Budapest
1895 - Országos kiállítás, Budapest (válogatás a múzeum tárgyaiból)
1896 - ezredéves országos kiállítás, Budapest (95 tárggyal szerepelt)
1900 - Párizsi világkiállítás - válogatás, elsősorban az úrihímzések és történelmi tárgyak (95 darab)
1903 - Kassai kiállítás
1905 - Székely kiállítás, Sepsiszentgyörgy -- válogatott népművészeti, háziipari tárgyak (rendezte László Ferenc, 426 darab tárgy)
1907 - Székely kiállítás, Sepsiszentgyörgy -- válogatott népművészeti tárgyak (rendezte László Ferenc)
1910 - Bécsi nemzetközi vadászkiállítás (rendezte László Ferenc, 26 db. lőportartó szaru)
1922 - Első néprajzi alapkiállítás (rendezte Roediger Lajos, Csutak Vilmos, László Ferenc, Horváth István)
1925 - Genfi román néprajzi kiállítás
1927 - Erdélyi népművészeti kiállítás, Berlin (Haáz Rezső stb.; múzeumunk részéről Csutak Vilmos, Roediger Lajos készíti elő)
1929 - A Székely Nemzeti Múzeum 50 éves fennállása tiszteletére rendezett kiállítás (az Erdélyi Gazdasági Egylettel)
1937--43 - Pottyondi ház megnyitása, berendezése (Konsza Samu, Harkó Ferenc József, Gaál Károly)
1940--41 - Budapesti háziipari kiállítás
1967 - Néprajzi alapkiállítás
1970 - Délkelet-Erdély népművészete (rendezte Gazda Klára)
1971 - Zsuzsi babák -- Romániai magyar népviseletek (rendezte Gazda Klára és Moldovan Nicolae)
1972 - Népi gyermekjátékok (rendezte Gazda Klára és Moldovan Nicolae)
1973 - Népi bútorok (rendezte Gazda Klára)
1975 - Kenyér, kalács, rakottág -- tésztaformák (rendezte Gazda Klára és Moldovan Nicolae)
1975 - Népi kerámia (rendezte Gazda Klára)
1976 - Régi hímzések (rendezte Gazda Klára)
1976 - A kézdivásárhelyi pogácsa (rendezte Gazda Klára)
1978 - A népművészet továbbvivői -- bútorfestés (Gazda Klára, Moldovan Nicolae)
1977-78 - Kenyér és kalácsformák -- vándorkiállítás
1979 - Néprajzi alapkiállítás (rendezte Gazda Klára és Moldovan Nicolae)
1981 - Román--magyar kulturális kapcsolatok Hargita és Kovászna megyében
1984 - Csulak Magda-emlékkiállítás (rendezte Gazda Klára, Dávid Gyula)
1984 - Síppal, dobbal -- Játékkiállítás (rendezte Gazda Klára és Moldovan Nicolae)
1985 - Színek és formák a Hargita megyei népviseletben (rendezte Gazda Klára)
1987 - Népi építészeti kiállítás (közösen a Tervező Intézettel)
1990 - Istenes életre késztető alkotások (a veszprémi Laczkó Dezső Múzeummal)
1990 - Húsvéti tojások (rendezte Gazda Klára és Kakas Zoltán)
1991 - Babák népviseletben -- kiállítás Veszprémben, a Laczkó Dezső Múzeumban
1996 - Virághímes bútoraink -- festett bútorok (rendezte Kónya Ádám és Kakas Zoltán)
1997 - Háromszéki színes szőttes -- népművészeti kiállítás Bukarestben (rendezte Szőcsné Gazda Enikő, Kónya Ádám, Kakas Zoltán)
1997 - Délkelet-erdélyi kerámiaközpontok (vándorkiállítás, rendezte Szőcsné Gazda Enikő, a Brassói Néprajzi Múzeum részéről Ligia Fulga és a Csíki Székely Múzeum részéről Farkas Irén)
1999-2000 -- Születésén a kisdednek. Régi és új betlehemesek (a Guzsalyas Játszóházzal és a Váradi József általános iskolával közösen)
2000 - Immár a tavasznak elértük kezdetét -- Húsvéti kiállítás (rendezte Szőcsné Gazda Enikő és Kakas Zoltán)

 
   
Székely Nemzeti Múzeum 1875 -2000, (C) Délkeleti Intézet, Digital Studio,
www.szekelyfoldert.info :: Székely Elektronikus Könyvtár
design: Digital Studio
Erdélyi Top10 | relatio.ro - Az információ