|
|
|
|
|
Írta: DÉNES István
|
(Kivonat)
A Keleti-Kárpátok kristályos-mezozóos hegyvonulataiban a Besztercei- és
Gyergyói-havasokban, a Nagyhagymás és a Persány–Rika hegységekben levő
kristályos mészkövekben és dolomitokban, triász és jura kori
mészkővonulatokban és rögökben a felszíni és földalatti
karsztjelenségek sokasága alakult ki, így több száz méter vastag
mészkőréteget átfűrészelő vízfolyásokkal teli, festői sziklaszorosok.
Az 1982-ben kiadott román barlangkatalógus a Székelyföldön 230
barlangot és zsombolyt tart nyilván. A szerző a barlangok részletes
kutatástörténete után táblázatban sorolja fel a barlangokat és azok
fontosabb adatait.
*
A Keleti-Kárpátok székelyföldi hegyvonulataiban kisebb-nagyobb
barlangok, barlang-rendszerek sokasága alakult ki mészkőben,
mésztufában, sóban, homokkőben és vulkáni agglomerátumban. A
jelentősebb barlangok a vízben gyengén oldódó mészkövekben képződtek. A
repedések és vetők mentén meginduló vízáramlás korrodáló tevékenysége
folytán a táguló járatrendszereket aztán az egyre erősödő folyóvízi
korrózió és erózió növeli tovább, egészen a hatalmas méretű
barlangfolyosók kialakulásáig.
Az 1982-ben kiadott román barlangkatalógus (GORAN, 1982), a
Székelyföldön 230 barlangot és zsombolyt tart nyilván. Székelyföld
alatt az erdélyi medence délkeleti részében elterülő tájegységet értem
és nem számítom ide a történelmi Aranyosszéket, ahol ugyancsak sok
barlangot találunk.
A barlangok a Keleti-Kárpátok kristályos-mezozóos övében, a bukovinai
takarórendszert alkotó, központi-kelet-kárpáti takarókba foglalt
karbonátos összletekben (kristályos mészkövek és dolomitok) és az
erdélyi takarókat alkotó triász és jura kori mészkövekben alakultak ki.
A mészkővonulatokat és rögöket alkotó mészkőréteg, a Besztercei- és
Gyergyói-havasokban, a Nagyhagymás, a Naskalat és Persány–Rika
hegységekben több száz méter vastagságot is elérik, és jellegzetes,
karsztosodott földalaktani képződményeket alkotnak. A mészköveket
átfűrészelő patakok és folyók festői sziklaszorosokat (Békási-,
Kisbékás-, Vargyas-szoros és az alsórákosi Olt-szoros) alakítottak ki,
amelyeknek völgyoldalaiban barlangszájak sokasága nyílik. A barlangok
képződése a pliocén időszak végétől a jégkorszakokon át egészen
napjainkig tart (1. ábra).
A székelyföldi barlangok kutatástörténete
Az erdélyi barlangok említése, kutatása már a 13. század végén
elkezdődött. FRIDVALSZKY János jezsuita pap, tanár, természettudós
1767-ben, Kolozsváron megjelent, Erdély ásványait számbavevő művében
hat barlangot is megemlített. Ezek között találjuk a homoródalmási és a
Büdös-barlangot (FRIDVALSZKY, 1767). BENKŐ József erdővidéki református
pap, botanikus, történetíró 1774-ben az „Erdély Nagyfejedelemség eddig
nagyobbára ismeret-len csodabarlangjainak képe” című, latinul írt
munkájában leírja az almási barlangot és a Büdös-hegy barlangjait is
(BENKŐ, 1774). J. E. von FICHTEL nagyszebeni kincstárnoki tanácsos,
mineralógus, kohász, Erdély földtani viszonyainak egyik első leírója.
Nürnbergben, 1780-ban megjelent „Adalékok Erdély ásványainak
történetéhez” című művében is szerepel a két híres székelyföldi barlang
(FICHTEL, 1780). Kolozsváron, 1786-ban adja ki BENKŐ Ferentz református
paptanár az első magyar ásványtani munkát, amelyben megemlíti a
„tsepegő-követ” és „kőtéjt” a homoródalmási barlangból is (BENKŐ,
1786). Johann KLEINKAUF a „Barcaság és Székelyföld hegyei és
barlangjai” című írásában a Brassó környéki barlangok ismertetése
mellett a Büdös-hegy barlangjait és a homoródalmási Nagybarlangot is
tárgyalja (KLEINKAUF, 1793).
Az első részletes és tudományos barlangtani munkát 1836-ban adja ki
Kolozsváron nagykedei FEKETE István, Udvarhelyszék földmérő mérnöke.
1835 Szent Mihály havában FEKETE vargyasi SZŐTS Péter barlangi vezető
segítségével tábort ver a homoródalmási Nagy-barlang (2. ábra) egyik
járatában. Felkutatja a már híres barlang járatait, üregeit és termeit,
majd elkészíti a járatrendszer alaprajzát. A barlang hosszát 400 ölben
(756 m) adja meg. A főjáratokat számokkal, a mellékjáratokat betűkkel
jelöli, fekete színű, szénporból készített festékkel. Több szám- és
betűjelzést, valamint FEKETE kézjegyeit ma is lehet látni a barlang
falain. Könyvecskéjében, amelyből két példány maradt fenn, leírja
pontosan a barlang járatait, megadja a méretüket, ismerteti a
cseppkőképződményeket, a barlang lakóit, és felsorolja az utolsó
teremben levő „drágaköveket” (FEKETE, 1836).
Következő szerzőnk PAGET János (John PAGET) angol orvos, utazó, író,
aki Erdélyben letelepedve feleségül vette WESSELÉNYI Polixéniát, és
élete nagy részét magyarként aranyosgyéresi birtokán élte le. 1849-ben,
a szebeni csatában BEM tábornok szárnysegédje volt. Második erdélyi
utazása során, 1836-ban WESSELÉNYI Miklós társaságában látogatja meg a
homoródalmási barlangot. Útikönyvében leírja az almási és a torjai
Büdös-hegy barlangjait (PAGET, 1855). PAGET kézjegye ma is látható az
almási Nagybarlangban, a Medvetemető bejáratával szembeni falon.
KŐVÁRI László „Erdély földe ritkaságai” című könyvében a többi erdélyi
barlang mellett ismerteti a székelyföldi barlangokat is (KŐVÁRI, 1853).
Franz Ritter HAUER geológus, az Osztrák Barlangkutató Társaság első
elnöke és Guido STACHE, a „Geologie Siebenbürgens” című munkájukban nem
feledkeznek meg a
két híres, székelyföldi barlangról (HAUER, STACHE, 1863).
ORBÁN Balázs a „Székelyföld leirásában” egy egész fejezetben ismerteti
a Vargyas patak szorosát és az itt nyíló barlangokat (Nagybarlang,
Lócsűr, Ugronlik, Kőcsűr). A Nagybarlang leírásához mellékeli a FEKETE
István készítette „jeles aljrajzot”. ORBÁN fényképfelvételeket
készített a szorosról és a Csudálókő oldalában nyíló Nagybarlang vagy
Kőlik bejáratáról (ERDÉLYI, 1993). Ismerteti még az apácai
Tolvajos-barlangot és a torjai Büdös-hegy gázakkal teli barlangüregeit.
Megemlíti a Homoródkarácsonyfalva erdeiben nyíló zsombolyt, a
Szőrmállika-zsombolyt az Olt alsórákosi szorosából, az ürmösi Töpe
oldalában nyíló barlangokat, a Likas havas csúcsán lévő mély zsombolyt
és a borszéki Jeges-barlangot (ORBÁN, 1868–1873).
KOCH Antal kolozsvári egyetemi tanár ismerteti az első ősemlős leleteket a homoródalmási barlangból (KOCH, 1876).
Albert E. BIELZ nagyszebeni tanár, természetbúvár a Szász
Kárpát-Egyesület Évköny-vében megjelenteti az erdélyi barlangok első
leltárát. Közli rövid leírásukat, kutatásuk történetét és felsorolja az
addig megjelent, a barlangokra vonatkozó irodalmat. A Székelyföldről a
következő barlangokat említi meg: Jeges, homoródalmási Nagy-, Büdös-,
Tolvajos- és Ozsdolai barlang (BIELZ, 1884).
Friedrich KRAUS segesvári orvos részletes leírást készített az almási
barlangról. Újra akarta térképezni, de FEKETE alaprajzát annyira jónak
találta, hogy végül azt mellékelte barlangismertetőjéhez (KRAUS, 1886).
ILOSVAY Lajos 1886-ban a torjai Büdös-barlang levegőjének kémiai és fizikai vizsgálatát végzi el (ILOSVAY, 1865).
Az apácai Tolvajos-barlangot PÉTER Kálmán méri fel 1905-ben (PÉTER,
1905). Még ebben az évben kísérlet történik a Likas-havason levő
függőleges aknabarlang felkutatására. Felszerelés és képzettség
hiányában csak 18 m-ig sikerül egy embert leereszteni.
PODEK Ferenc a brassói Szász Múzeum őre megkezdi a Vargyas-szoros
barlangjainak rendszeres feltárását. Őslénytani és régészeti
kutatásokat végez. Felismeri, hogy a szorosban több barlang van. Húsz
barlang leírását közli, elhelyezkedésüket egy térképvázlaton jelöli meg
és megszámozza a barlangokat. Térképén megjelenik a földalatti
vízfolyás feltételezett útvonala, amely a Vízkeletnél bukkan ismét a
felszínre (PODEK, 1910, 1914).
PODEK segítségével STRÖMPL Gábor a Magyar Királyi Földtani Intézet
Barlangkutató Bizottsága megbízásából barlangtani, geomorfológiai
megfigyeléseket, kutatásokat végez a Vargyas-szorosban. Megállapítja,
hogy a barlangok több szinten helyezkednek el, és a felsőbb szinteken
levők a régebbiek. A barlangszinteket párhuzamba állítja a patak
teraszaival (STRÖMPL, 1913).
Julius TEUTSCH brassói likőrgyáros, régész, a brassói Szász Múzeum
megalapítója századunk elejétől 1935-ig több alkalommal végez régészeti
kutatásokat a Vargyas-szoros barlangjaiban (Nagy-barlang,
Bronz-barlang, 10., 11., 13., 24., 33. számú barlangok). Az ásatások
elvégzésében TEUTSCH segítőtársai voltak Brassóból, E. LEHMANN, Ludwig
SCHMIDT, Josef GRÄF, PODEK Ferenc (MARCU, 1976).
A gyergyótekerőpataki Súgó-barlang kutatása 1931-ben kezdődik el.
Gyergyószentmiklósi turisták egy csoportja behatol a vizes járatba,
ahonnan egy barlangi medve koponyát hoznak ki. CSIBY Andor 1938-ban
ismerteti a Súgó-barlangot és kutatástörténetét (DÉNES, 1998).
BALOGH Ernő és VÁMSZER Géza 1936-ban néhány E.K.E. taggal felkeresik a
Nagyhagymás Fehérmezőnek nevezett részén és az Öcsém-havas oldalában
nyíló zsombolyokat (Teleki-, Csontos-, Havas-, Danciás-zsomboly) és az
Egyeskő hátánál levő Jeges-barlangot. A barlangkutató társaság kötéllel
leengedett egy kutatót, aki hozzávetőlegesen lemérte az aknák
mélységét. Elhatározták, hogy az ígéretes karsztvidék kutatását
megfelelő kutatófelszerelés beszerzése után folytatni fogják (BALOGH,
1937).
BÁNYAI János geológus, tanár, az 1938-ban Székelyudvarhelyen kiadott „A
Székelyföld természeti kincsei és csodás ritkaságai” című könyvében
számba veszi barlangjainkat is. Felsorolja a Tósarki-hegy oldalában
nyíló barlangot, a Likas zsombolyát, az Egyeskő Jeges-barlangját. A
pásztorok elbeszélései szerint a Nagy-hagymás vonulatában több barlang
van. Megemlíti a Csíkszenttamás határában, az Emésztő nevű víznyelőtől
a falu között levő Feneketlen-tóig húzódó földalatti vízfolyást, amely
a felszínre bukkanva a Hővíz nevet viseli. Röviden ismerteti a
Vargyas-szoros ismertebb barlangjait és a Vargyas község határában, a
Súgó-patak völgyében nyíló Súgólik barlangot. A felsorolt barlangokon
kívül még számos természetes és mesterséges eredetű üreget, lyukat,
sziklaodút sorol fel, amelyek konglomerátumban, agglomerátumban,
mésztufában, homokkőben és sóban alakulnak ki (BÁNYAI, 1938).
A Vargyas-szoros barlangjainak kutatása 1937 és 1938 nyarán
folytatódik, amikor HAÁZ Ferenc és JODÁL Károly az Erdélyi Múzeum
Egyesület megbízásából hozzáfognak a barlangok felkutatásához és
térképezéséhez. Összesen 40 barlangot kutattak át és számoztak meg.
Három barlangszintet ismertek fel (5–6, 20 és 40 m). Megemlítik a
barlangokban előforduló „montmilch”-nek nevezett fehér meszes
ásványlerakódásokat, az őslénytani és régészeti leleteket. Felhívják a
figyelmet a páratlan tudományos értékekre, amelyeket a szoros
barlangjai rejtegetnek (HAÁZ, JODÁL, 1941).
A Tölgyesi-szoros közelében fedezték fel újból, 1940-ben a Zsedán-patak
völgyében a Békási-barlangot (Tósarki-barlang). A 250 m hoszszú,
cseppköves barlang konglomerátumban képződött. A barlangot régóta
ismerte a nép, erre utalnak a letört cseppkövek. A feltárók
idegenforgalmi építésre javasolták a Gyilkos-tó és Békási-szoroshoz
való közelsége miatt (GAÁL, 1941).
KESSLER Hubert magyar barlangkutató és MOTTL Mária paleontológus
1941–42-ben barlangtani és ősemlős-ősrégészeti kutatásokat kezdenek a
Vargyas-szoros barlangjaiban. KESSLER feltárja a Vízkelet kifolyó,
patakos barlangját az előrehatolást megakadályozó szifonig. Ő kutatja
fel és térképezi először a legfelső szinten (80–130 m) levő nagy
barlangokat (Medvék-, Gábor-barlang). Megvizsgálja a Nagybarlang
főbejáratától nem messze, a sziklafalban, magasan nyíló 54-es számú
barlangot. Később bebizonyosodott, hogy ez a barlang a Nagybarlang
egyik, jelenleg teljesen eltömődött bejárata volt. A néhány méterre a
patak szintje felett levő, majdnem a mennyezetig feltöltődött 2-es
számú (Lapos-) barlangot is átkutatja. A Nagybarlangban felfedezte a
Jordán-kúttól felfelé tartó, szűk feljáró kürtő tetején a Toronynak
nevezett, nagy omlástermet és először említi és kutatja át a
Nagytermet. A barlang kitöltéséből gyűjtött agyagmintából 11,84%
foszforpentoxidot mutatott ki (KESSLER, 1943). Nemsokára a szorosban
épített autóút és 13 cserefa híd elkészülésével megkezdték a bejárati
termek nagy foszfát tartalmú kitöltésének az ipari kitermelését.
KESSLER kutatásaival egyidőben MOTTL Mária ásatásokat végez a
Kőcsűrben, a Nagybarlangban, a Tatárlikban, a Lócsűrben, a Medvék-, a
Gábor-, a 10-es, 27-es, 33-as és 9-es számú barlangokban. A tekintélyes
vastagságú (1,5–5 m) barlangi kitöltésben jégkorszaki állatok
csontmaradványai mellett ősemberi kőeszközöket is talált (MOTTL, 1943).
A Román Földtani Bizottság 1. számú barlangkutató csoportja Valeriu
PUŞCARIU vezetésével 1952 és 1955 között a Vargyas-szoros barlangjait
kutatja. A kutatások célja a Nagy-barlangban található guanó
felhalmozódások és foszfáttartalmú barlangi agyagréteg mennyiségi (400
vagon) és minőségi (3,5–20,8% P2O5) felmérése. Egyúttal hozzákezdenek a
Nagy-barlang részletes újratérképezéséhez (ORGHIDAN, 1963).
SZÉKELY Zoltán, a Székely Nemzeti Múzeum igazgató-régésze a
Vargyas-szorosban több barlangot átkutat és régészeti leleteket gyűjt
(8-as, 9-es, 14-es, 36-os és 87-es számú barlangok) (SZÉKELY, 1953).
Időközben a brassói „AVENUL” barlangkutató csoport tagjai Walter GUTT
vezetésével 1953 nyarán felmásznak az első főjárat (BENKŐ József-járat)
végén a Nagybarlang jobbára még ismeretlen Nagytermébe és alaposan
átkutatják. Meglepődve fedezik fel a terem falán az 1886-os évszámú
kézjegyeket. Ez a hatalmas méretű omlásterem tehát már régóta ismert
volt. GUTTék megállapítják, hogy a teremnek össze-köttetése van a
második főjárattal (Függőkő-járata–Fekete István-terem) és nehéz, de
sikeres munkával kibontják az omlást, szabaddá téve a feljárót. Ők
mutatják meg ORGHIDANéknak az összekötő járatot és a Nagytermet.
Traian ORGHIDAN és Margareta DUMITRESCU a bukaresti „Emil RACOVIŢĂ”
Barlangkutató Intézet barlangkutatói 1957 januárjában visszatérnek a
Vargyas-szorosba, hogy kiegészítsék megfigyeléseiket a denevérek
hibernálására vonatkozólag. Ekkor látják a szoros két oldalán nyíló
számtalan barlangbejáratot, a patak medrében levő víznyelőket és
kifolyásokat (Alsó- és Felső-Vízkelet). A vargyasi karszt elszigetelt
helyzete barlangbiológiai szempontból is sok tudományos érdekességet
ígér. Így született meg egy hosszútávú kutatási terv, amelynek sajnos
csak a kezdetei valósulnak meg. A bukaresti kutatók 67 barlang
térképezését és tudományos kutatását végezték el. A barlangtani
monográfia első része, amelyben 40 barlangot közölnek, az Intézet
évkönyvében jelent meg. Az almási barlang új térképén először jelenik
meg a Nagyterem és a Torony (ORGHIDAN, 1963). A tanulmány második része
(27 barlang) csak kéziratban maradt fenn és az 1977-es földrengéskor a
térképek egy része elveszett.
SZŐNYI Béla 1958-ban jelentette meg a borszéki medencéről írt földrajzi
tanulmányát, amelyben említést tesz a Kerekszék nevű hegyekben húzódó
barlangról, a Jeges- és Medve-barlangokról (SZŐNYI, 1958).
Ugyancsak 1958-ban, az Ifjúmunkás című újság expedíciót szervez a
Likas-zsomboly feltárására. Az aknabarlang szája fölé csörlőt építenek
és ezzel engedik le a kutatókat, akik 52 m-es mélységben, a jégdugó
alatt érik el a barlang alját. Itt sziklaomlás akadályozza meg a
továbbjutást. Térképet nem készítettek, csak a méreteket adták meg. A
kutatócsoport tagja volt KRISTÓ András geológus is (CSEKE, 1987).
A Súgó-barlang kutatására 1961-ben gyergyószentmiklósi turistákból
barlangkutató csoport alakul, amely Dr. BÁNYAI János nevét veszi fel.
BUSLIG Lajos vezetésével megkezdődik a járatok rendszeres kutatása és
felmérése. A kitartó bontási munkálatok eredményesek voltak. 1965 őszén
a barlangkutatóknak sikerült behatolni a Súgó-barlang tágas, rendkívül
gazdagon díszített, cseppköves felső járatába. A Főágat részben
kiépítik az idegenforgalom számára. Traian ORGHIDAN és Margareta
DUMITRESCU 1966-ban a barlang élővilágát tanulmányozzák és elkészítik a
járatrendszer vázlatos térképét. A barlangban felfedezett ritka
aragonit kristályokból mintákat visznek az Intézetbe tanulmányozásra
(DÉNES, 1998).
A budapesti F.T.C. Barlangkutató Szak-osztályának tagjai gyergyói
barlangászok meghívására a Gyergyói-havasok több barlangját
meglátogatták. Leereszkedtek a Likas-zsombolyba, és pontos térképet
készítettek róla. A bontási munkák nem vezettek eredményre, nem
sikerült mélyebbre ereszkedni. A Likas-havason még négy kisebb
barlangot kerestek fel, majd a Békás-szorosban a Kupás-barlangot
kutatták át. A Súgó-barlangban feltáró munkákban vettek részt (FRECSKA,
1964).
EMŐDI János nagyváradi amatőr régész 1964-ben a Nagybarlang, Lócsűr,
Albert-barlang és a 16-os barlang járatainak felszínéről töredékes
régészeti leleteket gyűjt, amelyekről megállapítja, hogy a Kőrös-,
Erősdi-, Coţofeni-, Zsögöd- és Wietenberg-kultúrák emlékei (EMŐDI,
1981).
A marosvásárhelyi és székelyudvarhelyi múzeumok szervezésében Lucian
ROSU buka-resti régész vezetésével 1969 nyarán régészeti feltárások
folynak a Nagybarlangban és a Ló-csűrben. Sajnos az ásatások eredményei
sohasem kerültek közlésre.
A Vargyas-szoros és közvetlen környékének geomorfológiai térképezését
1970 és 1971-ben, KRISTÓ András geológus tanár vezetésével csíkszeredai
diákok végezték el földrajzköri kutatótáborozás alkalmával (KRISTÓ,
1974).
A bukaresti barlangkutatók által meg-kezdett, de időközben félbemaradt
kutatásokat az 1971-ben a baróti középiskola tanulóiból alakult
„Barlangi Medvék” (Ursus Spelaeus) nevű barlangkutató csoport tagjai
folytatták DÉNES István vezetésével. Először az ORGHIDAN-féle
monográfia alapján azonosították az 1–40-es számú barlangokat. A szoros
két oldalának rendszeres és aprólékos átfésülése után több, eddig
ismeretlen barlangot fedeztek fel. A brassói AVENUL barlangász klub
tagjaival közösen szervezett táborozások alkalmával sikerült rendet
teremteni a barlangok sokaságában. A monográfia kéziratban maradt
második részének megszerzése után a 41–67-es számú barlangokat is
sikerült azonosítani. A hiányzó térképek elkészítése után most már
elkezdhették az általuk talált barlangok feltárását és felmérését
(68–122. számú barlangok).
A barlangász iskolákban elsajátított egy-kötél technika, valamint az
egyéni és közös barlangkutató felszerelés beszerzése után lehetőség
nyílt a sziklafalakban látható, megközelíthetetlennek tűnő
barlangszádak elérésére és ezeknek a még érintetlen barlangoknak a
feltárására. A nyilvántartásba vett barlangokat megszámozták. A barlang
bejáratánál piros olajfestékkel felfestett katalógusszám a terület
kódszámából és a barlang sorszámából áll (pl. 1200/14, ahol az 1200 a
terület kódszáma) (GORAN, 1982).
Legjelentősebb felfedezésük 1978-ban volt, amikor sikerült bejutni az
aktív, patakos barlangrendszerbe, amely két részből áll. A Felső Aktív
a völgy jobb oldalán húzódik és a Sárgavizes- (102), a Malac-barlangból
(96) és a Felső Vízkelet (111) járataiból tevődik össze. A feltárt
járatrészek (379 m) között szifonos, elöntött barlangjáratok vannak. A
kiterjedtebb Alsó Aktív (4. ábra) a szoros bal oldalán alakult ki, és a
volt 10-es híd melletti víznyelővel kezdődik, mélyen bemegy a Mál
mészkősziklája alá. Összhossza 794 m hosszú. Az Aktív (95-ös) és a
Nagybarlang (Orbán Balázs-barlang, 14-es) közötti kapcsolat bizonyított
(erős léghuzat, denevérek jelenléte az Aktívban). Az összeköttetés
valahol a Nagyteremből van, de még nem sikerült egyikből a másikba
átmenni.
A lefelé tartó, 56 m mély Levis-barlangból (117-es) elérték az aktív
barlang egy bejárható szakaszát (108 m), amelynek kifolyó barlangja a
Vízkelet (45-ös). A 272 m össz-hosszúságú barlang térképezése során
bebizonyosodott, hogy két különálló vízrendszer találkozik itt és
egyesülve folyik a felszínre. Az ismeretlen irányból jövő vízfolyás
tisztább vizű és hidegebb (DÉNES, 1980).
A sepsiszentgyörgyi „MYOTIS” és a baróti „URSUS SPELAEUS” barlangkutató
csoportok tagjai közösen elkészítették, 1986-–1987-ben az ORBÁN
Balázs-barlang (1200/14) új, részletes térképét (összhosszúság: 1527,5
m, szintkülönbség: 49,90 m, kiterjedés: 348,0 m) kiegészítve kereszt-
és hosszmetszetekkel. A tér-képen fel vannak tüntetve az újonnan
felfedezett járatrészek és az 1970-ben megnyitott hátsó kijá-rat az
összekötő folyosó végén.
Az URSUS SPELAEUS barlangászcsoport tagjai szerteágazó barlangtani
kutatásokat és társadalmi munkát végeztek a Vargyas-szorosban az eltelt
két és fél évtized alatt (térképezés, fotó-film dokumentálás, a
barlangok törzsalapjának elkészítése, karsztmorfológiai tanulmányok,
mikroklíma mérés, hidrológiai és karszt-hidrogeológiai megfigyelések,
szpeleoterápiai kutatások, denevérkutatás, őslénytani és régészeti
leletmentés, barlangvédelem, természetvédelmi őrség, idegenvezetés,
barlangi mentőszolgálat, idegenforgalmi kiépítés stb.).
A barlangtani kutatások megszakítás nélkül folytatódnak a fontosabb barlangok pontos újratérképezésével.
A Vargyas-szoros barlangjainak kutatásával egyidejűleg (1970–1984) az
URSUS SPELAEUS kutatói feltárták a Vargyastól ÉNY-ra, a Súgó- és a
Szármány-patakok forrásvidékén elterülő, triász mészkövekben kialakult
karsztvidéket. A felszíni és földalatti karsztjelenségek szinte minden
formáját felmutató karsztterületet Gódra-karszt néven vezették be a
szakirodalomba. Az itt levő barlangokról az első említést a
„Székelyföld leirásában” találjuk. ORBÁN Balázs Karácsonyfalva erdeiben
egy kürtő alakú, megjárhatatlan barlangot említ (ORBÁN, 1868). BÁNYAI
János szerint a Súgólik első kutatása 1934 őszén történt, amikor 56 m
hosszúságban lett ismeretes (BÁNYAI, 1938).
A baróti barlangászok elkészítették a karsztvidék földtani és
geomorfológiai térképét, feltüntetve a felszíni karsztjelenségeket
(víznye-lők, karsztforrások, karrosodott sziklafelszínek, dolinák,
dolinasorok, uvala), valamint a barlang és zsombolybejáratokat. Négy
barlangot és két zsombolyt tártak fel és térképeztek, 524 m
összhosszúságban. Két különálló barlangrend-szert azonosítottak, a
Súgó- és Szármány-rendszert (7. ábra). A terület legjelentősebb aktív
barlangja a Súgólik (328 m). A barlangászok több helyen próbálkoztak
bontással a fosszilis víz-nyelőkben, de a környező, vulkáni
agglomerátumokkal borított felszínekről a karsztosodott területre
befolyó csapadékvizek sok agyagot és kőzettöredéket hordanak a
rendszerekbe, megnehezítve vagy lehetetlenné téve a feltárásokat.
Az alsórákosi Olt-szorosban található mészkőbarlangokat a csoport
tagjai 1977 és 1978-ban térképezték fel. A kisméretű, fosszilis
barlangok és kőfülkék régészeti szempontból lehetnek jelentősek, mert
helyzetüknél fogva alkalmasak voltak ősemberi letelepedésre (8. ábra).
A szorosba torkoló Töpe-patak egyik ágának forrásánál nyílik a 401 m
hosszú, cseppköves Tolvajos-barlang.
A borszéki borvízforrások által lerakott mészfutákban, amelyek elérik a
60–100 méteres vastagságot a baróti barlangászok 1985-ben feltárták a
235 m összhosszúságú Kerekszéki-barlangot és felmérték a
Jeges-barlangot (40 m) (DÉNES, 1996).
A Gyergyói-havasok és a Nagyhagymás-hegység kiterjedt karsztterületeit
és karsztjelenségeit a múltban a Súgó-barlang, Likas-zsomboly és a
Fehérmezői-zsombolyok kivételével nemigen kutatták. Földrajzosok és
geomorfológusok (Traian NAUM, Ion PREDA) véleménye szerint a
Nagyhagymás kiemelt szinklinálisát a törésvonalak több önálló egységre
szabdalták, amelyek különálló karszthidrológiai rendszer-ként működnek.
A több, mint 500 m vastag mészkőrétegben levő márgás közbetelepülések
gátolják az oldódási folyamatok mélység felé történő terjedését. A
reziduális agyagok eltömik a diaklázisokat és töréseket, megakadályozva
a vizek szabad közlekedését. A jelenlegi éghajlati viszonyok között, a
hőmérséklet-változások és bőséges csapadék hatására a mélységi
karsztosodás helyett inkább a felszíni lepusztulás jelentősebb. A
kialakult üregek már részben elpusztultak. A felsorolt okok és
jelenségek következtében a Nagyhagymás karsztvidékét barlangokban
szegénynek tartják (NAUM, 1973).
Ezzel a megállapítással ellentétben a barlangkutatók (URSUS SPELAEUS –
Barót, CARST – Bákó, FLACĂRA – G.E.I.S. – Jászvásár, FOCUL VIU –
Bukarest) az 1978–1985 közötti időszakban 80 új barlangot és zsombolyt
kutattak fel és térképeztek. A Vithavas, Likas-havas, Békás-szoros,
Gyilkos-havas, Fekete Hagymás, Lóhavas, Nagyhagymás, Öcsém-havas, Tarkő
és Naskalat nehezen járható, részben fenyőerdővel fedett, meredek,
sziklás hegyoldalait a semmiféle támogatást nem élvező barlangkutatók
csak kis részben tudták bejárni és felkutatni. A baróti barlangászok 39
barlangot és zsombolyt tártak fel és térképeztek (GIURGIU, 1980;
PUŞCARCIUC, 1993).
A mészkőbarlangok mellett több kisebb méretű üreget, barlangot,
kőfülkét találunk vulkáni agglomerátumban (Büdös-hegy barlangjai,
Küsmödi-barlang), homokkőben (Ozsdolai Kőlik, Ojtozi Szélgödrök) vagy
konglomerátumokban (Kadicsfalvi Rez barlangja). A parajdi, szovátai és
korondi sóhegyekben sóbarlangok léte feltételezhető. A mesterséges
eredetű kőkamrák, üregek, régi aranykutató bányák sokasága számlálható
össze szerte a Székelyföldön. Ezek számbavétele a barlangkutatás egy
külön ágának a feladata.
A Székelyföld barlangjainak fontosabb adatait táblázatban foglalom össze a román barlangkatalógus alapján (GORAN, 1982).
Irodalom
1. BALOGH Ernő (1937): Zsombolyok az egyeskői menedékház környékén, Erdély, XXXIV., 7–8 szám, p. 43–46, Kolozsvár.
2. BÁNYAI János (1938): A Székelyföld természeti kincsei és csodás
ritkaságai, I. köt., p. 153–168 (Barlangjaink), Odorhei –
Székelyudvarhely.
3. BENKŐ József (1774): Imago specuum Magni Princi-patus Transilvaniae
admirandorum huquscue plurima ex parte incognitorum, Haarlem.
4. BENKŐ Ferentz (1786): Magyar mineralógia azaz a kö-vek s értzek tudománya, Kolozsvár.
5. BIELZ, Albert E. (1884): Beitrag zur Höhlenkunde Siebenbürgens,
Jahrb. des S.K.-V., IV. Jahrg., p. 1–66, Hermannstadt – Nagyszeben.
6. CSEKE Gábor (1987–88): Barlang a hegytetőn, Ifjúmun-kás, IV. sor, XXXI. (1987. nov. 20.–1988. jan. 9.).
7. DÉNES, István (1980): Contribuţii la cunoaşterea reţelei subterane
active a rîului Vîrghiş, Bul. Clubului de Speologie „Emil RACOVIŢĂ",
Nr. 7, p. 47–54, Bucureşti.
8. DÉNES István (1995): A Székelyföld barlangjai, Erdélyi Gyopár, 3. szám, p. 21–23; 5. szám, p. 3–4, Kolozsvár.
9. DÉNES, István (1996): Peşterile de la Borsec (manuscris).
10. DÉNES István (1998): A gyergyótekerőpataki Súgó-barlang, ACTA–1997, p. 39–58, Sepsiszentgyörgy.
11. EM?DI, János (1981): Descoperiri arheologice din pe?te-rile din
Cheile Vîrghi?ului, Aluta XII–XIII, p. 429–431, Sepsiszentgyörgy.
12. ERDÉLYI Lajos (1993): ORBÁN Balázs összes fényképe a Székelyföldről, Magyar Fotográfiai Múzeum – Balassi Kiadó, Budapest.
13. FEKETE István (1836): Az ujj becses kovacs és nemes kő – bányával ritkaitatt almási Nagy-barlang, Kolozsvár.
14. FICHTEL, J. E. (1780): Beitrag zur Mineralgeschichte von Siebenbürgen, p. 114, 121–133, Nürnberg.
15. FRECSKA József (1964): A Gyergyói-havasokban, Karszt és Barlang, 1964/I, p. 39, Budapest.
16. FRIDVALSZKY János (1767): Mineralogia Magni Prin-cipatus Transilvaniae, p. 139, 181, Kolozsvár.
17. GAÁL István (1941): A Békási-barlang, Természettu-
dományi Közlöny Pótfüzete, ápr.–jún. szám (különlenyomat), Bp.
18. GIURGIU, Marius (1980): Peşterile din masivul Hăşmaş, Bul. Club. de Speol. „Emil RACOVIŢĂ", p. 39–46, Bucureşti.
19. GORAN, Cristian (1982): Catalogul sistematic al peşteri-lor din România, Bucureşti.
20. HAÁZ Ferenc, JODÁL Károly (1941): A Vargyas-völgyi barlangok,
Erdélyi Múzeum, XLVI köt., 3–4. füz., (XII. új folyam), p. 366–376,
Kolozsvár.
21. HAUER, Franz; Stache, Guido (1863): Geologie Siebenbürgens, p. 298–299, 314, Wien – Bécs.
22. ILOSVAY Lajos (1886): A torjai Büdösbarlang levegőjé-nek chemiai és
fizikai vizsgálata, A Kir. Magy. Természettud. Társ. kiadása, Budapest.
23. KESSLER Hubert (1943): Barlangtani kutatások Ho-moródalmás és a
révi Sebeskőrös-áttörés környékén, Föld-tani Intézet Évi Jelentése, 2.
kötet., p. 491–497, Budapest.
24. KISGYÖRGY Zoltán, DÉNES István (1980): A homoród-almási „ORBÁN Balázs” barlang, Acta Hargitensia, p. 347–360, Csíkszereda.
25. KLEINKAUF, Johann (1793): Die Berge und Höhlen des Burzenlandes und
Szeklerlandes, Siebenbürghische Quartal-schrift, Bd. III, p. 108–110,
Hermannstadt.
26. KOCH Antal (1876): Erdély ősemlős maradványai és az ősemberre
vonatkozó leletei, Erdélyi Múzeum-Egylet Év-könyve, Új folyam, I. köt.,
p. 117–158, Kolozsvár.
27. KŐVÁRI László (1853): Erdély földe ritkaságai, Kolozsvár.
28. KRAUS, Friedrich (1886): Zur Untersuchung der Homorod-Almascher
Höhlen, Jahrb. des S.K-V., VI. Jahrg., p. 65–86, Hermannstadt.
29. KRISTÓ András (1971): A homoródalmási Vargyas-szurdok
geomorfológiai problémái, A Székelykeresztúri Mú-zeum Emlékkönyve, p.
5–16, Csíkszereda, 1974.
30. MARCU, Mariana (1976): Vechi cercetări în peşterile de la Mereşti,
Jud. Harghita, Muzeul Naţional, III, p. 73–95, Bucureşti.
31. MOTTL Mária (1943): Ősemlős-ősrégészeti vizsgálatok Északerdély
barlangjaiban, Földtani Intézet Évi Jelentése, 2. köt., p. 465–472,
Budapest.
32. NAUM, Traian; PREDA Ion (1973): Tipuri de relief car-stic în
Carpaţii Orientali, Livre de cinquantenaire de L’Institut de Speologie
„Emil RACOVIŢĂ”, Bucureşti.
33. ORBÁN Balázs (1868): A Székelyföld leirása történelmi, régészeti,
természetrajzi s népismei szempontból, I. köt., p. 88–95, 198, 203,
207, Pest.
34. ORGHIDAN, Traian; DUMITRESCU, Margareta (1963): Studiu monografic
al complexului carstic din defileul Vîr-ghişului, Lucrările
Institutului de Speologie „Emil RACOVI-ŢĂ”, Tom. I–II, 1962–1963, p.
69–178, Bucureşti.
35. ORGHIDAN, Traian; PUŞCARIU, Valeriu; BLEAHU, Marcian; DECU, Vasile;
RUSU, Teodor; BUNESCU, A. (1965): Harta regiunilor carstice din
România, Lucr. de Speol. „Emil RACOVIŢĂ”, Tom. IV, p. 75–104,
Bucureşti.
36. PAGET John/János (1839): Hungary and Transylvania, with remarks on
their condition, social, political and economical, Vol. II, p. 329–336;
340–346, London, 1839, 1850, 1855; Leipzig, 1842, 1845.
37. PÉTER Kálmán (1905): Egy új barlang a persányi hegy-ségben, Erdély, XIV, p. 171–173, Kolozsvár.
38. PODEK Ferenc (1910): Das Homorod-Almascher Höhlengebiet, Verhandl.
u. Mitteil. des Siebenb. Vereins fur Naturwissenschaften zu
Hermannstadt, LX Band, Jahrg. 1910, p. 104–111, Hermannstadt.
39. PODEK Ferenc (1914): Előzetes jelentés a homoród-almási
barlangokban végzett kutatásaimról, Barlangkuta-tás, II. köt., p.
178–184, Budapest.
40. PUŞCARCIUC, Radu (1993): Sisteme de cavităţi de trac-ţiune
gravitaţională în munţii Hăşmaş–Suhard, Contribuţii la cunoaşterea
carstului, vol. I, p. 5–6, Baia Mare.
41. PUŞCARCIUC, Radu (1993): Peşterile din Valea Iavardi (Munţii
Hăşmaş), Contribuţii la cunoaşterea carstului, vol. I, p. 7–9, Baia
Mare.
42. STRÖMPL Gábor (1913): A homoródalmási barlangrendszer és
kialakulása, Barlangkutatás, I. köt., 3. füz., p. 107–116, Budapest.
43. SZÉKELY, Zoltán (1953): Cercetări archeologice în Re-giunea Stalin şi Regiunea Autonomă Maghiară, p. 16–17, Mediaş.
44. SZŐNYI Béla (1958): Borszék földrajza, Akad. Kiadó, Bukarest.
ACTA -1998 A Csíki Székely Múzeum és a Szekély Nemzeti Múzeum Évkönyve
|
|
Elektronikus Könyvtár 
