2021. október 17. vasárnap, Ma Hedvig napja van. Ez az év 290. napja. Holnap Lukács napja lesz. Advertisement
www.szekelyfoldert.info
Főoldal arrow Elektronikus Könyvtár arrow Acta 1998 arrow ACTA 1998 - Természettudomány arrow Székelyföld barlangjai
Főoldal
Székelyföld
Elektronikus Könyvtár
Kép-Tár
Author Info Module




Székelyföld barlangjai PDF Nyomtatás E-mail
Írta: DÉNES István   
 
(Kivonat)
A Keleti-Kárpátok kristályos-mezozóos hegyvonulataiban a Besztercei- és Gyergyói-havasokban, a Nagyhagymás és a Persány–Rika hegységekben levő kristályos mészkövekben és dolomitokban, triász és jura kori mészkővonulatokban és rögökben a felszíni és földalatti karsztjelenségek sokasága alakult ki, így több száz méter vastag mészkőréteget átfűrészelő vízfolyásokkal teli, festői sziklaszorosok. Az 1982-ben kiadott román barlangkatalógus a Székelyföldön 230 barlangot és zsombolyt tart nyilván. A szerző a barlangok részletes kutatástörténete után táblázatban sorolja fel a barlangokat és azok fontosabb adatait.
*

A Keleti-Kárpátok székelyföldi hegyvonulataiban kisebb-nagyobb barlangok, barlang-rendszerek sokasága alakult ki mészkőben, mésztufában, sóban, homokkőben és vulkáni agglomerátumban. A jelentősebb barlangok a vízben gyengén oldódó mészkövekben képződtek. A repedések és vetők mentén meginduló vízáramlás korrodáló tevékenysége folytán a táguló járatrendszereket aztán az egyre erősödő folyóvízi korrózió és erózió növeli tovább, egészen a hatalmas méretű barlangfolyosók kialakulásáig.

Az 1982-ben kiadott román barlangkatalógus (GORAN, 1982), a Székelyföldön 230 barlangot és zsombolyt tart nyilván. Székelyföld alatt az erdélyi medence délkeleti részében elterülő tájegységet értem és nem számítom ide a történelmi Aranyosszéket, ahol ugyancsak sok barlangot találunk.

A barlangok a Keleti-Kárpátok kristályos-mezozóos övében, a bukovinai takarórendszert alkotó, központi-kelet-kárpáti takarókba foglalt karbonátos összletekben (kristályos mészkövek és dolomitok) és az erdélyi takarókat alkotó triász és jura kori mészkövekben alakultak ki. A mészkővonulatokat és rögöket alkotó mészkőréteg, a Besztercei- és Gyergyói-havasokban, a Nagyhagymás, a Naskalat és Persány–Rika hegységekben több száz méter vastagságot is elérik, és jellegzetes, karsztosodott földalaktani képződményeket alkotnak. A mészköveket átfűrészelő patakok és folyók festői sziklaszorosokat (Békási-, Kisbékás-, Vargyas-szoros és az alsórákosi Olt-szoros) alakítottak ki, amelyeknek völgyoldalaiban barlangszájak sokasága nyílik. A barlangok képződése a pliocén időszak végétől a jégkorszakokon át egészen napjainkig tart (1. ábra).
A székelyföldi barlangok kutatástörténete
Az erdélyi barlangok említése, kutatása már a 13. század végén elkezdődött. FRIDVALSZKY János jezsuita pap, tanár, természettudós 1767-ben, Kolozsváron megjelent, Erdély ásványait számbavevő művében hat barlangot is megemlített. Ezek között találjuk a homoródalmási és a Büdös-barlangot (FRIDVALSZKY, 1767). BENKŐ József erdővidéki református pap, botanikus, történetíró 1774-ben az „Erdély Nagyfejedelemség eddig nagyobbára ismeret-len csodabarlangjainak képe” című, latinul írt munkájában leírja az almási barlangot és a Büdös-hegy barlangjait is (BENKŐ, 1774). J. E. von FICHTEL nagyszebeni kincstárnoki tanácsos, mineralógus, kohász, Erdély földtani viszonyainak egyik első leírója. Nürnbergben, 1780-ban megjelent „Adalékok Erdély ásványainak történetéhez” című művében is szerepel a két híres székelyföldi barlang (FICHTEL, 1780). Kolozsváron, 1786-ban adja ki BENKŐ Ferentz református paptanár az első magyar ásványtani munkát, amelyben megemlíti a „tsepegő-követ” és „kőtéjt” a homoródalmási barlangból is (BENKŐ, 1786). Johann KLEINKAUF a „Barcaság és Székelyföld hegyei és barlangjai” című írásában a Brassó környéki barlangok ismertetése mellett a Büdös-hegy barlangjait és a homoródalmási Nagybarlangot is tárgyalja (KLEINKAUF, 1793).

Az első részletes és tudományos barlangtani munkát 1836-ban adja ki Kolozsváron nagykedei FEKETE István, Udvarhelyszék földmérő mérnöke. 1835 Szent Mihály havában FEKETE vargyasi SZŐTS Péter barlangi vezető segítségével tábort ver a homoródalmási Nagy-barlang (2. ábra) egyik járatában. Felkutatja a már híres barlang járatait, üregeit és termeit, majd elkészíti a járatrendszer alaprajzát. A barlang hosszát 400 ölben (756 m) adja meg. A főjáratokat számokkal, a mellékjáratokat betűkkel jelöli, fekete színű, szénporból készített festékkel. Több szám- és betűjelzést, valamint FEKETE kézjegyeit ma is lehet látni a barlang falain. Könyvecskéjében, amelyből két példány maradt fenn, leírja pontosan a barlang járatait, megadja a méretüket, ismerteti a cseppkőképződményeket, a barlang lakóit, és felsorolja az utolsó teremben levő „drágaköveket” (FEKETE, 1836).

Következő szerzőnk PAGET János (John PAGET) angol orvos, utazó, író, aki Erdélyben letelepedve feleségül vette WESSELÉNYI Polixéniát, és élete nagy részét magyarként aranyosgyéresi birtokán élte le. 1849-ben, a szebeni csatában BEM tábornok szárnysegédje volt. Második erdélyi utazása során, 1836-ban WESSELÉNYI Miklós társaságában látogatja meg a homoródalmási barlangot. Útikönyvében leírja az almási és a torjai Büdös-hegy barlangjait (PAGET, 1855). PAGET kézjegye ma is látható az almási Nagybarlangban, a Medvetemető bejáratával szembeni falon.

KŐVÁRI László „Erdély földe ritkaságai” című könyvében a többi erdélyi barlang mellett ismerteti a székelyföldi barlangokat is (KŐVÁRI, 1853).

Franz Ritter HAUER geológus, az Osztrák Barlangkutató Társaság első elnöke és Guido STACHE, a „Geologie Siebenbürgens” című munkájukban nem feledkeznek meg a
két híres, székelyföldi barlangról (HAUER, STACHE, 1863).

ORBÁN Balázs a „Székelyföld leirásában” egy egész fejezetben ismerteti a Vargyas patak szorosát és az itt nyíló barlangokat (Nagybarlang, Lócsűr, Ugronlik, Kőcsűr). A Nagybarlang leírásához mellékeli a FEKETE István készítette „jeles aljrajzot”. ORBÁN fényképfelvételeket készített a szorosról és a Csudálókő oldalában nyíló Nagybarlang vagy Kőlik bejáratáról (ERDÉLYI, 1993). Ismerteti még az apácai Tolvajos-barlangot és a torjai Büdös-hegy gázakkal teli barlangüregeit. Megemlíti a Homoródkarácsonyfalva erdeiben nyíló zsombolyt, a Szőrmállika-zsombolyt az Olt alsórákosi szorosából, az ürmösi Töpe oldalában nyíló barlangokat, a Likas havas csúcsán lévő mély zsombolyt és a borszéki Jeges-barlangot (ORBÁN, 1868–1873).

KOCH Antal kolozsvári egyetemi tanár ismerteti az első ősemlős leleteket a homoródalmási barlangból (KOCH, 1876).

Albert E. BIELZ nagyszebeni tanár, természetbúvár a Szász Kárpát-Egyesület Évköny-vében megjelenteti az erdélyi barlangok első leltárát. Közli rövid leírásukat, kutatásuk történetét és felsorolja az addig megjelent, a barlangokra vonatkozó irodalmat. A Székelyföldről a következő barlangokat említi meg: Jeges, homoródalmási Nagy-, Büdös-, Tolvajos- és Ozsdolai barlang (BIELZ, 1884).

Friedrich KRAUS segesvári orvos részletes leírást készített az almási barlangról. Újra akarta térképezni, de FEKETE alaprajzát annyira jónak találta, hogy végül azt mellékelte barlangismertetőjéhez (KRAUS, 1886).

ILOSVAY Lajos 1886-ban a torjai Büdös-barlang levegőjének kémiai és fizikai vizsgálatát végzi el (ILOSVAY, 1865).

Az apácai Tolvajos-barlangot PÉTER Kálmán méri fel 1905-ben (PÉTER, 1905). Még ebben az évben kísérlet történik a Likas-havason levő függőleges aknabarlang felkutatására. Felszerelés és képzettség hiányában csak 18 m-ig sikerül egy embert leereszteni.

PODEK Ferenc a brassói Szász Múzeum őre megkezdi a Vargyas-szoros barlangjainak rendszeres feltárását. Őslénytani és régészeti kutatásokat végez. Felismeri, hogy a szorosban több barlang van. Húsz barlang leírását közli, elhelyezkedésüket egy térképvázlaton jelöli meg és megszámozza a barlangokat. Térképén megjelenik a földalatti vízfolyás feltételezett útvonala, amely a Vízkeletnél bukkan ismét a felszínre (PODEK, 1910, 1914).

PODEK segítségével STRÖMPL Gábor a Magyar Királyi Földtani Intézet Barlangkutató Bizottsága megbízásából barlangtani, geomorfológiai megfigyeléseket, kutatásokat végez a Vargyas-szorosban. Megállapítja, hogy a barlangok több szinten helyezkednek el, és a felsőbb szinteken levők a régebbiek. A barlangszinteket párhuzamba állítja a patak teraszaival (STRÖMPL, 1913).

Julius TEUTSCH brassói likőrgyáros, régész, a brassói Szász Múzeum megalapítója századunk elejétől 1935-ig több alkalommal végez régészeti kutatásokat a Vargyas-szoros barlangjaiban (Nagy-barlang, Bronz-barlang, 10., 11., 13., 24., 33. számú barlangok). Az ásatások elvégzésében TEUTSCH segítőtársai voltak Brassóból, E. LEHMANN, Ludwig SCHMIDT, Josef GRÄF, PODEK Ferenc (MARCU, 1976).

A gyergyótekerőpataki Súgó-barlang kutatása 1931-ben kezdődik el. Gyergyószentmiklósi turisták egy csoportja behatol a vizes járatba, ahonnan egy barlangi medve koponyát hoznak ki. CSIBY Andor 1938-ban ismerteti a Súgó-barlangot és kutatástörténetét (DÉNES, 1998).

BALOGH Ernő és VÁMSZER Géza 1936-ban néhány E.K.E. taggal felkeresik a Nagyhagymás Fehérmezőnek nevezett részén és az Öcsém-havas oldalában nyíló zsombolyokat (Teleki-, Csontos-, Havas-, Danciás-zsomboly) és az Egyeskő hátánál levő Jeges-barlangot. A barlangkutató társaság kötéllel leengedett egy kutatót, aki hozzávetőlegesen lemérte az aknák mélységét. Elhatározták, hogy az ígéretes karsztvidék kutatását megfelelő kutatófelszerelés beszerzése után folytatni fogják (BALOGH, 1937).

BÁNYAI János geológus, tanár, az 1938-ban Székelyudvarhelyen kiadott „A Székelyföld természeti kincsei és csodás ritkaságai” című könyvében számba veszi barlangjainkat is. Felsorolja a Tósarki-hegy oldalában nyíló barlangot, a Likas zsombolyát, az Egyeskő Jeges-barlangját. A pásztorok elbeszélései szerint a Nagy-hagymás vonulatában több barlang van. Megemlíti a Csíkszenttamás határában, az Emésztő nevű víznyelőtől a falu között levő Feneketlen-tóig húzódó földalatti vízfolyást, amely a felszínre bukkanva a Hővíz nevet viseli. Röviden ismerteti a Vargyas-szoros ismertebb barlangjait és a Vargyas község határában, a Súgó-patak völgyében nyíló Súgólik barlangot. A felsorolt barlangokon kívül még számos természetes és mesterséges eredetű üreget, lyukat, sziklaodút sorol fel, amelyek konglomerátumban, agglomerátumban, mésztufában, homokkőben és sóban alakulnak ki (BÁNYAI, 1938).

A Vargyas-szoros barlangjainak kutatása 1937 és 1938 nyarán folytatódik, amikor HAÁZ Ferenc és JODÁL Károly az Erdélyi Múzeum Egyesület megbízásából hozzáfognak a barlangok felkutatásához és térképezéséhez. Összesen 40 barlangot kutattak át és számoztak meg. Három barlangszintet ismertek fel (5–6, 20 és 40 m). Megemlítik a barlangokban előforduló „montmilch”-nek nevezett fehér meszes ásványlerakódásokat, az őslénytani és régészeti leleteket. Felhívják a figyelmet a páratlan tudományos értékekre, amelyeket a szoros barlangjai rejtegetnek (HAÁZ, JODÁL, 1941).

A Tölgyesi-szoros közelében fedezték fel újból, 1940-ben a Zsedán-patak völgyében a Békási-barlangot (Tósarki-barlang). A 250 m hoszszú, cseppköves barlang konglomerátumban képződött. A barlangot régóta ismerte a nép, erre utalnak a letört cseppkövek. A feltárók idegenforgalmi építésre javasolták a Gyilkos-tó és Békási-szoroshoz való közelsége miatt (GAÁL, 1941).

KESSLER Hubert magyar barlangkutató és MOTTL Mária paleontológus 1941–42-ben barlangtani és ősemlős-ősrégészeti kutatásokat kezdenek a Vargyas-szoros barlangjaiban. KESSLER feltárja a Vízkelet kifolyó, patakos barlangját az előrehatolást megakadályozó szifonig. Ő kutatja fel és térképezi először a legfelső szinten (80–130 m) levő nagy barlangokat (Medvék-, Gábor-barlang). Megvizsgálja a Nagybarlang főbejáratától nem messze, a sziklafalban, magasan nyíló 54-es számú barlangot. Később bebizonyosodott, hogy ez a barlang a Nagybarlang egyik, jelenleg teljesen eltömődött bejárata volt. A néhány méterre a patak szintje felett levő, majdnem a mennyezetig feltöltődött 2-es számú (Lapos-) barlangot is átkutatja. A Nagybarlangban felfedezte a Jordán-kúttól felfelé tartó, szűk feljáró kürtő tetején a Toronynak nevezett, nagy omlástermet és először említi és kutatja át a Nagytermet. A barlang kitöltéséből gyűjtött agyagmintából 11,84% foszforpentoxidot mutatott ki (KESSLER, 1943). Nemsokára a szorosban épített autóút és 13 cserefa híd elkészülésével megkezdték a bejárati termek nagy foszfát tartalmú kitöltésének az ipari kitermelését.

KESSLER kutatásaival egyidőben MOTTL Mária ásatásokat végez a Kőcsűrben, a Nagybarlangban, a Tatárlikban, a Lócsűrben, a Medvék-, a Gábor-, a 10-es, 27-es, 33-as és 9-es számú barlangokban. A tekintélyes vastagságú (1,5–5 m) barlangi kitöltésben jégkorszaki állatok csontmaradványai mellett ősemberi kőeszközöket is talált (MOTTL, 1943).

A Román Földtani Bizottság 1. számú barlangkutató csoportja Valeriu PUŞCARIU vezetésével 1952 és 1955 között a Vargyas-szoros barlangjait kutatja. A kutatások célja a Nagy-barlangban található guanó felhalmozódások és foszfáttartalmú barlangi agyagréteg mennyiségi (400 vagon) és minőségi (3,5–20,8% P2O5) felmérése. Egyúttal hozzákezdenek a Nagy-barlang részletes újratérképezéséhez (ORGHIDAN, 1963).

SZÉKELY Zoltán, a Székely Nemzeti Múzeum igazgató-régésze a Vargyas-szorosban több barlangot átkutat és régészeti leleteket gyűjt (8-as, 9-es, 14-es, 36-os és 87-es számú barlangok) (SZÉKELY, 1953).

Időközben a brassói „AVENUL” barlangkutató csoport tagjai Walter GUTT vezetésével 1953 nyarán felmásznak az első főjárat (BENKŐ József-járat) végén a Nagybarlang jobbára még ismeretlen Nagytermébe és alaposan átkutatják. Meglepődve fedezik fel a terem falán az 1886-os évszámú kézjegyeket. Ez a hatalmas méretű omlásterem tehát már régóta ismert volt. GUTTék megállapítják, hogy a teremnek össze-köttetése van a második főjárattal (Függőkő-járata–Fekete István-terem) és nehéz, de sikeres munkával kibontják az omlást, szabaddá téve a feljárót. Ők mutatják meg ORGHIDANéknak az összekötő járatot és a Nagytermet.

Traian ORGHIDAN és Margareta DUMITRESCU a bukaresti „Emil RACOVIŢĂ” Barlangkutató Intézet barlangkutatói 1957 januárjában visszatérnek a Vargyas-szorosba, hogy kiegészítsék megfigyeléseiket a denevérek hibernálására vonatkozólag. Ekkor látják a szoros két oldalán nyíló számtalan barlangbejáratot, a patak medrében levő víznyelőket és kifolyásokat (Alsó- és Felső-Vízkelet). A vargyasi karszt elszigetelt helyzete barlangbiológiai szempontból is sok tudományos érdekességet ígér. Így született meg egy hosszútávú kutatási terv, amelynek sajnos csak a kezdetei valósulnak meg. A bukaresti kutatók 67 barlang térképezését és tudományos kutatását végezték el. A barlangtani monográfia első része, amelyben 40 barlangot közölnek, az Intézet évkönyvében jelent meg. Az almási barlang új térképén először jelenik meg a Nagyterem és a Torony (ORGHIDAN, 1963). A tanulmány második része (27 barlang) csak kéziratban maradt fenn és az 1977-es földrengéskor a térképek egy része elveszett.

SZŐNYI Béla 1958-ban jelentette meg a borszéki medencéről írt földrajzi tanulmányát, amelyben említést tesz a Kerekszék nevű hegyekben húzódó barlangról, a Jeges- és Medve-barlangokról (SZŐNYI, 1958).

Ugyancsak 1958-ban, az Ifjúmunkás című újság expedíciót szervez a Likas-zsomboly feltárására. Az aknabarlang szája fölé csörlőt építenek és ezzel engedik le a kutatókat, akik 52 m-es mélységben, a jégdugó alatt érik el a barlang alját. Itt sziklaomlás akadályozza meg a továbbjutást. Térképet nem készítettek, csak a méreteket adták meg. A kutatócsoport tagja volt KRISTÓ András geológus is (CSEKE, 1987).

A Súgó-barlang kutatására 1961-ben gyergyószentmiklósi turistákból barlangkutató csoport alakul, amely Dr. BÁNYAI János nevét veszi fel. BUSLIG Lajos vezetésével megkezdődik a járatok rendszeres kutatása és felmérése. A kitartó bontási munkálatok eredményesek voltak. 1965 őszén a barlangkutatóknak sikerült behatolni a Súgó-barlang tágas, rendkívül gazdagon díszített, cseppköves felső járatába. A Főágat részben kiépítik az idegenforgalom számára. Traian ORGHIDAN és Margareta DUMITRESCU 1966-ban a barlang élővilágát tanulmányozzák és elkészítik a járatrendszer vázlatos térképét. A barlangban felfedezett ritka aragonit kristályokból mintákat visznek az Intézetbe tanulmányozásra (DÉNES, 1998).

A budapesti F.T.C. Barlangkutató Szak-osztályának tagjai gyergyói barlangászok meghívására a Gyergyói-havasok több barlangját meglátogatták. Leereszkedtek a Likas-zsombolyba, és pontos térképet készítettek róla. A bontási munkák nem vezettek eredményre, nem sikerült mélyebbre ereszkedni. A Likas-havason még négy kisebb barlangot kerestek fel, majd a Békás-szorosban a Kupás-barlangot kutatták át. A Súgó-barlangban feltáró munkákban vettek részt (FRECSKA, 1964).

EMŐDI János nagyváradi amatőr régész 1964-ben a Nagybarlang, Lócsűr, Albert-barlang és a 16-os barlang járatainak felszínéről töredékes régészeti leleteket gyűjt, amelyekről megállapítja, hogy a Kőrös-, Erősdi-, Coţofeni-, Zsögöd- és Wietenberg-kultúrák emlékei (EMŐDI, 1981).

A marosvásárhelyi és székelyudvarhelyi múzeumok szervezésében Lucian ROSU buka-resti régész vezetésével 1969 nyarán régészeti feltárások folynak a Nagybarlangban és a Ló-csűrben. Sajnos az ásatások eredményei sohasem kerültek közlésre.

A Vargyas-szoros és közvetlen környékének geomorfológiai térképezését 1970 és 1971-ben, KRISTÓ András geológus tanár vezetésével csíkszeredai diákok végezték el földrajzköri kutatótáborozás alkalmával (KRISTÓ, 1974).

A bukaresti barlangkutatók által meg-kezdett, de időközben félbemaradt kutatásokat az 1971-ben a baróti középiskola tanulóiból alakult „Barlangi Medvék” (Ursus Spelaeus) nevű barlangkutató csoport tagjai folytatták DÉNES István vezetésével. Először az ORGHIDAN-féle monográfia alapján azonosították az 1–40-es számú barlangokat. A szoros két oldalának rendszeres és aprólékos átfésülése után több, eddig ismeretlen barlangot fedeztek fel. A brassói AVENUL barlangász klub tagjaival közösen szervezett táborozások alkalmával sikerült rendet teremteni a barlangok sokaságában. A monográfia kéziratban maradt második részének megszerzése után a 41–67-es számú barlangokat is sikerült azonosítani. A hiányzó térképek elkészítése után most már elkezdhették az általuk talált barlangok feltárását és felmérését (68–122. számú barlangok).

A barlangász iskolákban elsajátított egy-kötél technika, valamint az egyéni és közös barlangkutató felszerelés beszerzése után lehetőség nyílt a sziklafalakban látható, megközelíthetetlennek tűnő barlangszádak elérésére és ezeknek a még érintetlen barlangoknak a feltárására. A nyilvántartásba vett barlangokat megszámozták. A barlang bejáratánál piros olajfestékkel felfestett katalógusszám a terület kódszámából és a barlang sorszámából áll (pl. 1200/14, ahol az 1200 a terület kódszáma) (GORAN, 1982).

Legjelentősebb felfedezésük 1978-ban volt, amikor sikerült bejutni az aktív, patakos barlangrendszerbe, amely két részből áll. A Felső Aktív a völgy jobb oldalán húzódik és a Sárgavizes- (102), a Malac-barlangból (96) és a Felső Vízkelet (111) járataiból tevődik össze. A feltárt járatrészek (379 m) között szifonos, elöntött barlangjáratok vannak. A kiterjedtebb Alsó Aktív (4. ábra) a szoros bal oldalán alakult ki, és a volt 10-es híd melletti víznyelővel kezdődik, mélyen bemegy a Mál mészkősziklája alá. Összhossza 794 m hosszú. Az Aktív (95-ös) és a Nagybarlang (Orbán Balázs-barlang, 14-es) közötti kapcsolat bizonyított (erős léghuzat, denevérek jelenléte az Aktívban). Az összeköttetés valahol a Nagyteremből van, de még nem sikerült egyikből a másikba átmenni.

A lefelé tartó, 56 m mély Levis-barlangból (117-es) elérték az aktív barlang egy bejárható szakaszát (108 m), amelynek kifolyó barlangja a Vízkelet (45-ös). A 272 m össz-hosszúságú barlang térképezése során bebizonyosodott, hogy két különálló vízrendszer találkozik itt és egyesülve folyik a felszínre. Az ismeretlen irányból jövő vízfolyás tisztább vizű és hidegebb (DÉNES, 1980).

A sepsiszentgyörgyi „MYOTIS” és a baróti „URSUS SPELAEUS” barlangkutató csoportok tagjai közösen elkészítették, 1986-–1987-ben az ORBÁN Balázs-barlang (1200/14) új, részletes térképét (összhosszúság: 1527,5 m, szintkülönbség: 49,90 m, kiterjedés: 348,0 m) kiegészítve kereszt- és hosszmetszetekkel. A tér-képen fel vannak tüntetve az újonnan felfedezett járatrészek és az 1970-ben megnyitott hátsó kijá-rat az összekötő folyosó végén.

Az URSUS SPELAEUS barlangászcsoport tagjai szerteágazó barlangtani kutatásokat és társadalmi munkát végeztek a Vargyas-szorosban az eltelt két és fél évtized alatt (térképezés, fotó-film dokumentálás, a barlangok törzsalapjának elkészítése, karsztmorfológiai tanulmányok, mikroklíma mérés, hidrológiai és karszt-hidrogeológiai megfigyelések, szpeleoterápiai kutatások, denevérkutatás, őslénytani és régészeti leletmentés, barlangvédelem, természetvédelmi őrség, idegenvezetés, barlangi mentőszolgálat, idegenforgalmi kiépítés stb.).

A barlangtani kutatások megszakítás nélkül folytatódnak a fontosabb barlangok pontos újratérképezésével.

A Vargyas-szoros barlangjainak kutatásával egyidejűleg (1970–1984) az URSUS SPELAEUS kutatói feltárták a Vargyastól ÉNY-ra, a Súgó- és a Szármány-patakok forrásvidékén elterülő, triász mészkövekben kialakult karsztvidéket. A felszíni és földalatti karsztjelenségek szinte minden formáját felmutató karsztterületet Gódra-karszt néven vezették be a szakirodalomba. Az itt levő barlangokról az első említést a „Székelyföld leirásában” találjuk. ORBÁN Balázs Karácsonyfalva erdeiben egy kürtő alakú, megjárhatatlan barlangot említ (ORBÁN, 1868). BÁNYAI János szerint a Súgólik első kutatása 1934 őszén történt, amikor 56 m hosszúságban lett ismeretes (BÁNYAI, 1938).

A baróti barlangászok elkészítették a karsztvidék földtani és geomorfológiai térképét, feltüntetve a felszíni karsztjelenségeket (víznye-lők, karsztforrások, karrosodott sziklafelszínek, dolinák, dolinasorok, uvala), valamint a barlang és zsombolybejáratokat. Négy barlangot és két zsombolyt tártak fel és térképeztek, 524 m összhosszúságban. Két különálló barlangrend-szert azonosítottak, a Súgó- és Szármány-rendszert (7. ábra). A terület legjelentősebb aktív barlangja a Súgólik (328 m). A barlangászok több helyen próbálkoztak bontással a fosszilis víz-nyelőkben, de a környező, vulkáni agglomerátumokkal borított felszínekről a karsztosodott területre befolyó csapadékvizek sok agyagot és kőzettöredéket hordanak a rendszerekbe, megnehezítve vagy lehetetlenné téve a feltárásokat.

Az alsórákosi Olt-szorosban található mészkőbarlangokat a csoport tagjai 1977 és 1978-ban térképezték fel. A kisméretű, fosszilis barlangok és kőfülkék régészeti szempontból lehetnek jelentősek, mert helyzetüknél fogva alkalmasak voltak ősemberi letelepedésre (8. ábra). A szorosba torkoló Töpe-patak egyik ágának forrásánál nyílik a 401 m hosszú, cseppköves Tolvajos-barlang.

A borszéki borvízforrások által lerakott mészfutákban, amelyek elérik a 60–100 méteres vastagságot a baróti barlangászok 1985-ben feltárták a 235 m összhosszúságú Kerekszéki-barlangot és felmérték a Jeges-barlangot (40 m) (DÉNES, 1996).

A Gyergyói-havasok és a Nagyhagymás-hegység kiterjedt karsztterületeit és karsztjelenségeit a múltban a Súgó-barlang, Likas-zsomboly és a Fehérmezői-zsombolyok kivételével nemigen kutatták. Földrajzosok és geomorfológusok (Traian NAUM, Ion PREDA) véleménye szerint a Nagyhagymás kiemelt szinklinálisát a törésvonalak több önálló egységre szabdalták, amelyek különálló karszthidrológiai rendszer-ként működnek. A több, mint 500 m vastag mészkőrétegben levő márgás közbetelepülések gátolják az oldódási folyamatok mélység felé történő terjedését. A reziduális agyagok eltömik a diaklázisokat és töréseket, megakadályozva a vizek szabad közlekedését. A jelenlegi éghajlati viszonyok között, a hőmérséklet-változások és bőséges csapadék hatására a mélységi karsztosodás helyett inkább a felszíni lepusztulás jelentősebb. A kialakult üregek már részben elpusztultak. A felsorolt okok és jelenségek következtében a Nagyhagymás karsztvidékét barlangokban szegénynek tartják (NAUM, 1973).

Ezzel a megállapítással ellentétben a barlangkutatók (URSUS SPELAEUS – Barót, CARST – Bákó, FLACĂRA – G.E.I.S. – Jászvásár, FOCUL VIU – Bukarest) az 1978–1985 közötti időszakban 80 új barlangot és zsombolyt kutattak fel és térképeztek. A Vithavas, Likas-havas, Békás-szoros, Gyilkos-havas, Fekete Hagymás, Lóhavas, Nagyhagymás, Öcsém-havas, Tarkő és Naskalat nehezen járható, részben fenyőerdővel fedett, meredek, sziklás hegyoldalait a semmiféle támogatást nem élvező barlangkutatók csak kis részben tudták bejárni és felkutatni. A baróti barlangászok 39 barlangot és zsombolyt tártak fel és térképeztek (GIURGIU, 1980; PUŞCARCIUC, 1993).

A mészkőbarlangok mellett több kisebb méretű üreget, barlangot, kőfülkét találunk vulkáni agglomerátumban (Büdös-hegy barlangjai, Küsmödi-barlang), homokkőben (Ozsdolai Kőlik, Ojtozi Szélgödrök) vagy konglomerátumokban (Kadicsfalvi Rez barlangja). A parajdi, szovátai és korondi sóhegyekben sóbarlangok léte feltételezhető. A mesterséges eredetű kőkamrák, üregek, régi aranykutató bányák sokasága számlálható össze szerte a Székelyföldön. Ezek számbavétele a barlangkutatás egy külön ágának a feladata.

A Székelyföld barlangjainak fontosabb adatait táblázatban foglalom össze a román barlangkatalógus alapján (GORAN, 1982).

Irodalom


1. BALOGH Ernő (1937): Zsombolyok az egyeskői menedékház környékén, Erdély, XXXIV., 7–8 szám, p. 43–46, Kolozsvár.

2. BÁNYAI János (1938): A Székelyföld természeti kincsei és csodás ritkaságai, I. köt., p. 153–168 (Barlangjaink), Odorhei – Székelyudvarhely.

3. BENKŐ József (1774): Imago specuum Magni Princi-patus Transilvaniae admirandorum huquscue plurima ex parte incognitorum, Haarlem.

4. BENKŐ Ferentz (1786): Magyar mineralógia azaz a kö-vek s értzek tudománya, Kolozsvár.

5. BIELZ, Albert E. (1884): Beitrag zur Höhlenkunde Siebenbürgens, Jahrb. des S.K.-V., IV. Jahrg., p. 1–66, Hermannstadt – Nagyszeben.

6. CSEKE Gábor (1987–88): Barlang a hegytetőn, Ifjúmun-kás, IV. sor, XXXI. (1987. nov. 20.–1988. jan. 9.).

7. DÉNES, István (1980): Contribuţii la cunoaşterea reţelei subterane active a rîului Vîrghiş, Bul. Clubului de Speologie „Emil RACOVIŢĂ", Nr. 7, p. 47–54, Bucureşti.

8. DÉNES István (1995): A Székelyföld barlangjai, Erdélyi Gyopár, 3. szám, p. 21–23; 5. szám, p. 3–4, Kolozsvár.

9. DÉNES, István (1996): Peşterile de la Borsec (manuscris).

10. DÉNES István (1998): A gyergyótekerőpataki Súgó-barlang, ACTA–1997, p. 39–58, Sepsiszentgyörgy.

11. EM?DI, János (1981): Descoperiri arheologice din pe?te-rile din Cheile Vîrghi?ului, Aluta XII–XIII, p. 429–431, Sepsiszentgyörgy.

12. ERDÉLYI Lajos (1993): ORBÁN Balázs összes fényképe a Székelyföldről, Magyar Fotográfiai Múzeum – Balassi Kiadó, Budapest.

13. FEKETE István (1836): Az ujj becses kovacs és nemes kő – bányával ritkaitatt almási Nagy-barlang, Kolozsvár.

14. FICHTEL, J. E. (1780): Beitrag zur Mineralgeschichte von Siebenbürgen, p. 114, 121–133, Nürnberg.

15. FRECSKA József (1964): A Gyergyói-havasokban, Karszt és Barlang, 1964/I, p. 39, Budapest.

16. FRIDVALSZKY János (1767): Mineralogia Magni Prin-cipatus Transilvaniae, p. 139, 181, Kolozsvár.

17. GAÁL István (1941): A Békási-barlang, Természettu-
dományi Közlöny Pótfüzete, ápr.–jún. szám (különlenyomat), Bp.

18. GIURGIU, Marius (1980): Peşterile din masivul Hăşmaş, Bul. Club. de Speol. „Emil RACOVIŢĂ", p. 39–46, Bucureşti.

19. GORAN, Cristian (1982): Catalogul sistematic al peşteri-lor din România, Bucureşti.

20. HAÁZ Ferenc, JODÁL Károly (1941): A Vargyas-völgyi barlangok, Erdélyi Múzeum, XLVI köt., 3–4. füz., (XII. új folyam), p. 366–376, Kolozsvár.

21. HAUER, Franz; Stache, Guido (1863): Geologie Siebenbürgens, p. 298–299, 314, Wien – Bécs.

22. ILOSVAY Lajos (1886): A torjai Büdösbarlang levegőjé-nek chemiai és fizikai vizsgálata, A Kir. Magy. Természettud. Társ. kiadása, Budapest.

23. KESSLER Hubert (1943): Barlangtani kutatások Ho-moródalmás és a révi Sebeskőrös-áttörés környékén, Föld-tani Intézet Évi Jelentése, 2. kötet., p. 491–497, Budapest.

24. KISGYÖRGY Zoltán, DÉNES István (1980): A homoród-almási „ORBÁN Balázs” barlang, Acta Hargitensia, p. 347–360, Csíkszereda.

25. KLEINKAUF, Johann (1793): Die Berge und Höhlen des Burzenlandes und Szeklerlandes, Siebenbürghische Quartal-schrift, Bd. III, p. 108–110, Hermannstadt.

26. KOCH Antal (1876): Erdély ősemlős maradványai és az ősemberre vonatkozó leletei, Erdélyi Múzeum-Egylet Év-könyve, Új folyam, I. köt., p. 117–158, Kolozsvár.

27. KŐVÁRI László (1853): Erdély földe ritkaságai, Kolozsvár.

28. KRAUS, Friedrich (1886): Zur Untersuchung der Homorod-Almascher Höhlen, Jahrb. des S.K-V., VI. Jahrg., p. 65–86, Hermannstadt.

29. KRISTÓ András (1971): A homoródalmási Vargyas-szurdok geomorfológiai problémái, A Székelykeresztúri Mú-zeum Emlékkönyve, p. 5–16, Csíkszereda, 1974.

30. MARCU, Mariana (1976): Vechi cercetări în peşterile de la Mereşti, Jud. Harghita, Muzeul Naţional, III, p. 73–95, Bucureşti.

31. MOTTL Mária (1943): Ősemlős-ősrégészeti vizsgálatok Északerdély barlangjaiban, Földtani Intézet Évi Jelentése, 2. köt., p. 465–472, Budapest.

32. NAUM, Traian; PREDA Ion (1973): Tipuri de relief car-stic în Carpaţii Orientali, Livre de cinquantenaire de L’Institut de Speologie „Emil RACOVIŢĂ”, Bucureşti.

33. ORBÁN Balázs (1868): A Székelyföld leirása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból, I. köt., p. 88–95, 198, 203, 207, Pest.

34. ORGHIDAN, Traian; DUMITRESCU, Margareta (1963): Studiu monografic al complexului carstic din defileul Vîr-ghişului, Lucrările Institutului de Speologie „Emil RACOVI-ŢĂ”, Tom. I–II, 1962–1963, p. 69–178, Bucureşti.

35. ORGHIDAN, Traian; PUŞCARIU, Valeriu; BLEAHU, Marcian; DECU, Vasile; RUSU, Teodor; BUNESCU, A. (1965): Harta regiunilor carstice din România, Lucr. de Speol. „Emil RACOVIŢĂ”, Tom. IV, p. 75–104, Bucureşti.

36. PAGET John/János (1839): Hungary and Transylvania, with remarks on their condition, social, political and economical, Vol. II, p. 329–336; 340–346, London, 1839, 1850, 1855; Leipzig, 1842, 1845.

37. PÉTER Kálmán (1905): Egy új barlang a persányi hegy-ségben, Erdély, XIV, p. 171–173, Kolozsvár.

38. PODEK Ferenc (1910): Das Homorod-Almascher Höhlengebiet, Verhandl. u. Mitteil. des Siebenb. Vereins fur Naturwissenschaften zu Hermannstadt, LX Band, Jahrg. 1910, p. 104–111, Hermannstadt.

39. PODEK Ferenc (1914): Előzetes jelentés a homoród-almási barlangokban végzett kutatásaimról, Barlangkuta-tás, II. köt., p. 178–184, Budapest.

40. PUŞCARCIUC, Radu (1993): Sisteme de cavităţi de trac-ţiune gravitaţională în munţii Hăşmaş–Suhard, Contribuţii la cunoaşterea carstului, vol. I, p. 5–6, Baia Mare.

41. PUŞCARCIUC, Radu (1993): Peşterile din Valea Iavardi (Munţii Hăşmaş), Contribuţii la cunoaşterea carstului, vol. I, p. 7–9, Baia Mare.

42. STRÖMPL Gábor (1913): A homoródalmási barlangrendszer és kialakulása, Barlangkutatás, I. köt., 3. füz., p. 107–116, Budapest.

43. SZÉKELY, Zoltán (1953): Cercetări archeologice în Re-giunea Stalin şi Regiunea Autonomă Maghiară, p. 16–17, Mediaş.

44. SZŐNYI Béla (1958): Borszék földrajza, Akad. Kiadó, Bukarest.

ACTA -1998 A Csíki Székely Múzeum és a Szekély Nemzeti Múzeum Évkönyve


 
< Előző   Következő >
 
Erdélyi Top10 | relatio.ro - Az információ

| www.szekelyfoldert.info | Minden jog fenntartva © 2005-2006 | Digital Studio |