2019. augusztus 26. hétfő, Ma Izsó napja van. Ez az év 238. napja. Holnap Gáspár napja lesz. Advertisement
www.szekelyfoldert.info
Főoldal arrow Elektronikus Könyvtár arrow Acta Siculica 2005/2 arrow Acta Siculica 2005/2 - In Memoriam arrow Domanovszky Sándor (1877--1955) és a Magyar művelődéstörténet
Főoldal
Székelyföld
Elektronikus Könyvtár
Kép-Tár
Author Info Module




Domanovszky Sándor (1877--1955) és a Magyar művelődéstörténet PDF Nyomtatás E-mail
Írta: In memoriam   
(Kivonat)
Domanovszky Sándor, a magyar történetírás egyik legjelentősebb alakja, 50 esztendeje hunyt el. A megemlékezés célja mindössze a jeles tudós és tudományszervező historiográfiai helyének szerény vázolása. Domanovszky Nagyszebenben született, és sohasem vált idegenné számára az erdélyi történelem. Az erdélyi magyar történész szakma különösképpen tartozik ezzel a főhajtásssal. Közelebbi tartozásainknál maradva, ha magának a tudósnak nem tudunk is levelezéséről a Székely Nemzeti Múzeummal, elgondolkoztató, hogy a korszak anyaországi történészei közül épp a Magyar Művelődéstörténet két szerzőjével, Lukinich Imrével és Balogh Jolánnal volt szorosabb a sepsiszentgyörgyi intézmény kapcsolata.
Kulcsszavak: magyar historiográfia, Nagyszeben Domanovszky Sándor (1877--1955) és a Magyar művelődéstörténet
(Kivonat)
Domanovszky Sándor, a magyar történetírás egyik legjelentősebb alakja, 50 esztendeje hunyt el. A megemlékezés célja mindössze a jeles tudós és tudományszervező historiográfiai helyének szerény vázolása. Domanovszky Nagyszebenben született, és sohasem vált idegenné számára az erdélyi történelem. Az erdélyi magyar történész szakma különösképpen tartozik ezzel a főhajtásssal. Közelebbi tartozásainknál maradva, ha magának a tudósnak nem tudunk is levelezéséről a Székely Nemzeti Múzeummal, elgondolkoztató, hogy a korszak anyaországi történészei közül épp a Magyar Művelődéstörténet két szerzőjével, Lukinich Imrével és Balogh Jolánnal volt szorosabb a sepsiszentgyörgyi intézmény kapcsolata.
Kulcsszavak: magyar historiográfia, Nagyszeben

Sándor Domanovszky (1877--1955) şi Istoria culturii maghiare
(Rezumat)
Sándor Domanovszky, unul din cei mari mari istorici maghiari, a trecut în nefiinţă acum 50 de ani. Dedicăm această scurtă prezentare memoriei ilustrului savant, care, între altele, a pus bazele studiului istoric al culturii şi civilizaţiei Bazinului Carpatic, al istoriei economice şi sociale ungare. Născut în Sibiu, nu a rămas străin niciodată de problemele istoriei Transilvaniei, şi, probabil deloc întâmplător, cercetători importanţi din cercurile lui au întreţinut relaţii rodnice cu instituţiile ştiinţifice transilvănene, între care şi cu Muzeul Naţional Secuiesc din Sfântu Gheorghe.
Noţiuni cheie: istoriografia maghiară, Sibiu

Sándor Domanovszky (1877--1955) and his Hungarian Cultural History
(Abstract)
One of the greatest Hungarian historiographers, Sándor Domanovszky, died 50 years ago. We dedicate this short presentation to the memory of the eminent scholar, who laid the foundation of historical science, of culture and civilization in the Carpathian Basin, of Hungarian economic and social history. He was born in Nagyszeben (Sibiu), but he was never averse to the problems of Transylvanian history and, probably not accidentally, important researchers belonging to his circle had prolific relationships with scientific institutions in Transylvania amongst which with Székely National Museum in Sepsiszentgyörgy (Sfântu Gheorghe).
Keywords: Hungarian historiography, Nagyszeben


1.
Domanovszky Sándor, a magyar történetírás egyik legjelentősebb alakja, 50 esztendeje hunyt el. A munkásságát értékelő irodalom csekély, és ezt kisebbrészt rajta kívül álló, nem személyéhez kötődő politikai okok magyarázzák, de talán nem tévedünk, ha megkockáztatjuk, utóéletének ilyen alakulása ellen kifogása sem lett volna. Alkatától, történeti és tudományos szemléletétől távol állt a rivaldafény keresése. A Magyar művelődéstörténet jól példázza a háttérben maradó, ám a vállalkozást szemléletében, egészében  meghatározó tudományszervező szerepét. A példa annál kézenfekvőbb, mert egybevetésre adhatna alkalmat: a Magyar művelődéstörténet súlyát, jellegét, jelentőségét leginkább a vele egyidejű másik nagy vállalkozással, a Hóman--Szekfű-féle Magyar történettel való egybevetés világíthatja meg.

A megemlékezés célja nem ez, mindössze szerény vázolása Domanovszky Sándor historiográfiai helyének. Ha utóbbi a magyar történetírás nagy központjainak sem különösebben kiemelt témája, a végeken folyó történészi munkára ugyan nem jellemző a fokozottabb tudománytörténeti tudat. Holott a jeles történész életművét illető tájékozottság itt annál is inkább hasznos lehetne, mert Domanovszky kötődése az elszakadt területekhez, történelmükhöz, az ott maradt magyar közösségekhez ugyancsak különbözik, mondjuk a Szekfű Gyuláétól, és az, hogy miben és miért, ma sem érdektelen, de akár fölöttébb tanulságos.

Magának Domanovszkynak nem tudunk levelezéséről a Székely Nemzeti Múzeummal, holott Csutak Vilmos múzeumigazgatónak számos kortárs történésszel való levélváltása ismert, a MTA könyvtárában feldolgozott levelezésanyag között is (vö. CSAPODY, 1978). De elgondolkoztató, hogy a korszak anyaországi történészei közül épp a Magyar Művelődéstörténet két szerzőjével, Lukinich Imrével és Balogh Jolánnal szorosabb a Székely Nemzeti Múzeum kapcsolata -- Lukinich segítségével tudja kiadatni a múzeum, az Akadémia útján, a Székely Oklevéltár VIII. kötetét, Balogh Jolán pedig személyesen is kutatott a Székelyföldön, itteni bázisát a sepsiszentgyörgyi múzeum képezte, olyannyira, hogy ennek levéltárában nagyváradi kutatási témához is keresett és talált adatokat. Domanovszkyról nem valószínű, hogy szülővárosában, Nagyszebenben emlékeznének meg közelebbről történészek. Törlesszünk, bármily keveset is, jelen sorokkal egy erdélyi tartozásból.

2.

Domanovszky Sándor a pozitivista történettudományi irányzat talán legkövetkezetesebb magyar képviselőjének tekinthető -- írja a legsötétebb években született, de akkor is megkerülhetetlen és tisztességgel mértéktartó nekrológ -- filozófiai alapozását illetően is Spencer követőjének vallotta magát (LEDERER, 1955). Hat évvel korábban katedrájáról is eltiltotta az új, rendszerváltó kurzus, de pályája akkor már a magyar történetírás történetében az egyik legjelentősebb, kiteljesült egész, amely nemcsak a szakmai, de az abból adódó közéleti elismerést sem nélkülözte. A magyar akadémikust a lengyel és az osztrák tudományos akadémia is levelező tagjává választotta (1932, 1941), a budapesti egyetem képviseletében a magyar országgyűlés felsőházába is bekerült (1939). 1947-ben a hetvenéves tudóst a szakma nevében Hajnal István köszönti.

Az első nagy kihívás, amellyel Domanovszky Sándor szembesül, a szakma 19. század végi igénye a magyar történelem elbeszélő forrásainak kritikai megrostálására. Első jelentős munkáitól az utolsó évekig egyik meghatározó fontosságú kutatási területe marad, az 1899 és 1906 között sorra közzétett krónikatanulmányoktól (A Dubnici Krónika, A Budai Krónika, A Pozsonyi Krónika, Kézai Simon mester krónikája) a Horváth János 1954-es könyvéről készített opponensi véleményig. Idevágó tanulmányai a szövegkritikai módszer iskolapéldái, krónikáink sok évtized próbáját kiállt kritikai kiadása neki köszönhető, írja Gerics József, ő mutatta ki filiációjukat. Bizonyos, az Altaichi Évkönyvet illető megállapításainak jelentősége pedig túlnő a hazai történetkutatás határain (GERICS, 1978, 235-236).

Másfelől, 1904--1914-ben a Kereskedelmi Akadémia tanáraként középkori magyar vámtörténettel kezd foglalkozni, a jogviszonyokat, az intézményeket tanulmányozza. Módszere ekkor a bécsi gazdaságtörténeti iskolához (Alphons Dopsch) hasonlóan korszerű, úttörőnek tekinthető az európai gazdaság- és társadalomtörténetírásban. 1914-ben egyetemi katedrára kerül, mintegy három évtizeden át egyetemi tanár, és tanszéke körül fiatal disszertáns szakemberekből agrártörténeti iskola szerveződik, amely főleg a 16-18. századi magyarországi majorsági gazdálkodás kérdéseit kutatja. Ennek eredményeként születik 1932-43-ban a Tanulmányok a magyar mezőgazdaság történetéhez (1-15) sorozat. Glatz Ferenc az idevágó munkássága alapján egyebek mellett az újabb magyar gazdaság- és társadalomtörténet atyjaként jellemzi Domanovszky Sándort. (GLATZ, 1978, 217-220.)

Szakmai munkásságának harmadik kiemelendő súlypontja a művelődéstörténet. Ez bővebb kitérőt kér, sajátosságát jól jelzi az a mozzanat, hogy a tanszék, amelynek tanáraként agrártörténeti iskolát hoz létre, a művelődéstörténet tanszéke. 1949-ben fel is számolják, párhuzamosan Domanovszky eltávolításával a katedráról. Egy ilyen művelődéstörténet helyét nyilván a franciás civilizációtörténet irányában kell keresnünk. Tkp. komplex történettudományról van szó, amely integrálhatja a gazdaság-, a társadalom-, a vallás-, a szellem-, a jog-, az alkotmánytörténetet.

Munkásságának egy negyedik nagy területe a Fontes sorozatban vállalt részvétele: József nádor életének feldolgozása. Ennek kapcsán végképp megkerülhetetlen a tudományszervező Domanovszky két világháború közötti mozgástere. A József nádor-iratanyag (tudomány)politikai okokból nyert elsőbbséget szakmailag indokoltabb forráskiadással szemben, értékelésében nem utolsó szempont a magyar történettudomány két világháború közti finanszírozásának lehetősége. Domanovszky, aki hosszú ideig vezeti a Történelmi Társulat adminisztrációját, akadémiai bizottságok tagja, az egyetemen dékán, majd rektor is, nem hagyhatja figyelmen kívül a „tudományos nagyüzem” működtetésének gondjait. Ennek érdekében, a Századokat féltve nem állt ki annak idején Szekfű mellett sem, bár látta igazát A száműzött Rákóczi körüli botrány kirobbanásakor, amivel pedig egy életre szóló rossz viszonyt biztosított Szekfűvel.

Mindamellett, a József nádor-téma szakmailag sem terméketlen Domanovszky munkásságában: sokkal sötétebb színekben látja utána a rendiséget, mint amelynek pozitív hozzájárulása inkább a bécsi centralizáció elleni szerepre szorítkozik. Ez annál jobban kiemeli a reneszánszban meginduló, majd megfeneklő-visszaeső magyar urbanizálódás terén elszenvedett történelmi veszteségünket.

3.
Domanovszky a Hóman--Szekfű-féle Magyar történet szellemtörténeti irányával szemben álló másik nagy irányzat vezető egyénisége, már 1913-tól a Századok (a Magyar Történelmi Társulat folyóirata) szerkesztője. A Századok körét persze más kiemelkedő történészek nemkülönben gazdagítják (Hajnal István, Mályusz Elemér, Szabó István). A Szekfű--Domanovszky egybevetés azonban egymagában is megvilágíthatja a fő szemléleti különbséget, amely mentén a két világháború közti magyar történetírás is több irányba tájékozódik. A kérdés a történelem megértésének egyik központi kérdése: léteznek-e a történelemben a természettörvényeknek megfelelő törvényszerűségek, illetve hogyan működnek, ha igen? Domanovszky nem ad dolgozatot a Hóman Bálint szerkesztette A magyar történetírás új útjai tanulmánykötetbe sem 1931-ben (KOSÁRY, 1982, 728).

Glatz Ferenc szerint a Magyar művelődéstörténet alapvonását egy lényegi kettősség adja. Domanovszky egyrészt az említett integráló, „totális kultúrtörténeti felfogást” képviseli, mésrészt ezt a felfogást mégsem érvényesíti, írja, a gyakorlati kutatómunka terén (GLATZ, 1978, 220). A művelődéstörténetet szintetizáló jellegűnek tekinti, de a kutatást hagyományos módon bizonyos kutatási területekre szűkíti. A szintetizálás elméleti alapjait ismeri, de a történetírói gyakorlatban ragaszkodik a régi, pozitivista módszertani elvekhez. Ami Glatz véleménye szerint is újítása: az élet bemutatásának hangsúlyozása. Bár a Magyar művelődéstörténet programjában kimutatható szellemfilozófiai módszerek beszűrődése, ahogy némi eklekticizmus is, elsősorban mégis a francia Annales és a német kultúrtörténeti iskola eredményeit, szociológiai, etnográfiai újításokat kamatoztat. A törekvés középpontjában szintetizálási pontként végülis a társadalom áll, de változatlan forrásalapokkal, metodikával, túl nem lépve bizonyos ponton valamilyen szintézis felé.

Domanovszky elzárkózik az absztrakciótól, összegezi Glatz, a történeti összefoglalás alapját csak azokban a keretekben tartja lehetségesnek, amelyek között a társadalom élete a maga korában valóban lezajlott - a történések egyediségét vallja a „történelmi törvényszerűségek” ellenében (GLATZ, 1978, 222). Szekfű szellemtörténeti közelítése ezzel szemben az egyes korokban uralkodó eszmék működését keresi, véli megragadni. Hatásuknak törvényszerűen kell megmutatkoznia bárhol, ahol ezek az uralkodó eszmék érvényesek, tehát ha Magyarország Európa része, akkor az uralkodó európai eszméknek a magyar történelemben való jelentkezése nemcsak szükségszerű, de az érvelést megfordítva, ez bizonyítja az Európához tartozást.

4.

A másik kérdés ugyanis, amelyet magyar történész nem kerülhet meg 1918--20 után, az Trianon. Ha a háttérben ott is bújkál mindig „Európának az Európához tartozó Magyarországgal szemben elkövetett igazságtalansága”, mint Trianon-ellenes ideológiai érv, ennél lényegesebb, hogy felelős magyar tudós nem vonhatja ki magát a magyarázat-keresés kényszere alól, mi vezetett Trianonhoz, hiszen enélkül nemzeti jövő-stratégia sem kereshető. Szekfűnél, mint ismeretes, a Három nemzedék és a Magyar történet megfelelő kötetei próbálják felrajzolni a válasz ívét. Most tekintsünk el attól, hogy ez a válasz mennyiben alapozhatott közösségi jövőt, elégedjünk meg azzal, hogy más válaszok is megfogalmazódtak. Szekfűnél az ok belső magyar megosztottság végülis a „kismagyar út” Szekfű tételezte csapdájával szélesül szakadékossá. Ez kényszerűen a keleti, „kisebbik magyar haza” kulturális örökségével szemben is ambivalens viszonyulást eredményez. A szemléleti különbségek kérdése ekörül a pont körül is újrafogalmazható: hogyan integráljuk a magyar (tág értelemben vett) művelődés eltérő hagyományait, egyáltalán elismerjük-e azok meglétét, netán jogosultságát?

Domanovszky elismeri Szekfű erudícióját, „művészi” voltát, de (részleteken, módszeren túlmenően is) több központi súlyú következtetésével nem ért egyet, jellemzi Kosáry Domokos (KOSÁRY, 1982, 726), aki a Századok hasábjain közzétett egyik Magyar történet-recenzióból ad példát, a 18. századra vonatkozóból (vö. DOMANOVSZKY, 1933). Nézzük, hogyan viszonyul Domanovszky Szekfű interpretációjához, Erdély tekintetében is, a korábbi kötetekről írottakban - ez annál is fontosabb, mert pontosan a „kismagyar” út dicsőségének, a nemzeti fejedelemség Erdélynek a koráról van szó:
„Ami korszerű új eszme akkor [a 16--17. században] elhatott Magyarországba, az az ország keleti részén vert gyökeret. Az új humanisztikus iskoláztatás Bártfán át az északkeleti megyékből terjedt el, a renaissance művészet Szepesből és Sárosból hatott tovább. A nyugati kultúra hatása inkább érvényesült a leszólt Lengyelország felől, mint Ferdinánd országain át (…) Az elpusztult Dunántúl, majd a XVI. század vége felé elpusztuló Alföld nem is volt képes olyan kultúrmunkára, mint amilyen Erdélyben, a partiumban és a Felső-Tisza vidékén folyt, teljesen eltekintve attól, hogy a királyságban a kormányzatban hiányzott erre a kezdeményezés.” (DOMANOVSZKY, 1930, 886) A magyar művelődéstörténeti provinciák tehát, tegyük hozzá, ha különutasnak tekintenénk is őket, kényszerű, de szerves fejlődés eredményei, nem pedig ilyen vagy olyan politikai szembenállásé, szándéké.

Szekfű ráadásul következetlen, írja tárgyilagosan Domanovszky. Erdélyről ezúttal azt állítja, hogy csak a 17. század első felében, az erős és tehetséges fejedelmek korában jelentkezett európai mércével mérhetően nemzeti műveltséggel és magasabb humanitással, holott Báthory Istvánt tárgyalva még egész másként látta. (Uo., 888.) Persze, mert, egészítsük ki, az abszolutizmus európai koreszme, és a kulturális eredmények elismerése ezúttal ennek erdélyi jelenlétét, nem pedig a „kismagyar” örökséget kívánná fémjelezni.

Domanovszkyt történetírói szemléletén kívül többszörös helyzeti előny segíti, hogy elfogulatlanul vagy értőbben közelíthesse a magyar államiság széthullásának-megosztottságának a korszakát. Egyrészt nem Bécshez kötik szakmai indulásának évei, hogy a Habsburg-kérdést az ottani kör sajátos megközelítésének megfelelően dolgozza fel, ha később, a József nádor-iratok kiadása idején közeledik is ahhoz álláspontja. Nem is katolikus, hogy az ellenreformáció árnyoldalaival nehezen nézhessen szembe. Végül, Szekfűvel ellentétben, nagyon is személyesek a kisebbségbe szakadt magyarsághoz való kötődései: családja szepességi származású, maga Nagyszebenben született, és Pozsonyban kezdte tanári pályáját. Nem véletlen, hogy Teleki Pál mellett ő a magyar delegáció történeti szakértője 1920-ban, és hogy negyedévszázaddal később ugyancsak megpróbálja tudásával segíteni az újabb, még hálátlanabb körülmények között Párizsba induló békedelegációt.

5.
Térjünk vissza az elvi szembenállásra, még mindig a tárgyalt recenzió alapján:
„Nem az a feltűnő, hogy a nagyvonalú beállítás mellett bizonyos aprólékosságok elvesznek, - hiszen ez természetes következmény -, hanem hogy a fény csak oda esik, ahová a művész vetíti (...) de a történelemnek mégis nem az a hivatása, hogy a natúrát, mint a művészet, átalakítsa, hanem ellenkezőleg, hogy - minden művészi szempont ellenére - az igazságot rekonstruálja.” (DOMANOVSZKY 1930, 882.) Ennél is sommásabban: „Szekfű konklúziói (...) végzetesen elhibázottak.” (Uo., 901.) Domanovszky zárszavai: a kiadvány fő ellentmondása „az elbeszélő rész és a szerző koncepciójának egymástól való elhajlása” (uo., 903).
Sokatmondó, mit méltat másfelől Szekfű munkájában - és itt érzékelhetjük, hogy a szembenállás valóban mindenekelőtt szakmai szemléleti és módszertani: „pompás részei vannak, mint pl. a királyi közigazgatás fejlődésének, a török elleni elkeseredésnek, vagy nemzetiségi viszonyaink átalakulásának pompás rajza (…) A munka legnagyobb érdeme, hogy a puszta politikai történeten kívül a közigazgatás, a gazdasági és a társadalmi fejlődés eredményeit is érvényesíti, s így az evolúció mélyen ható erőit szerves összefüggéseikben magasabb egységben foglalja össze. E részben csak az volna a kifogásunk, hogy a szellemi élettel mostohán bánik és azt túlzottan sötét színben festi. A politikai és a művelődési tényezőknek (…) ez az összekapcsolása a haladás a korábbi összefoglaló munkákkal szemben, közeledés a Goetz-féle kultúrtörténeti ideál felé. Ez a kultúrtörténeti vagy szellemtörténeti irány „nem osztja mezőkre” a fejlődést (…) „nem állít korlátokat az egyes részletfejlődési folyamatok közé, hanem az egész történetet mint egyetlen szerves folyamatot fogja fel”” De, folytatja Domanovszky: „A történetíró (…) semmiesetre sem érlelhet ki valamely gondolatsort, ha az nem a részletekbe való elmerülés és a saját következtetésünkkel szemben gyakorolt kritika eredményeként jelentkezik.” (Uo., 902.)

Most már valóban ideje, hogy pozitív kifejtését is megkíséreljük egy kivonatolás szintjén, mire is vállalkozik Domanovszky az egy évtizeddel későbbi Magyar művelődéstörténetben. Az egyes tanulmányok (kötetek) megjelenése részben közvetlenül a második bécsi döntés előtti, részben közvetlenül azt követő, tehát a Magyar történethez képest nagyon más politikai időszakbeli -- a megvalósulni látszó-részben megvalósult revízió hangulatát tükrözhetné. A kötetek összeállításának mindenképpen ez a fordulat az ideje, de a tanulmányok maguk jellegüknél fogva is többnyire hosszú előkészületet feltételeznek, alapozásuk mindenképpen közelibb a Magyar történetéhez. Az első kötet előszava pedig szakmai visszafogottságában, a politikától való távolságtartásában legfennebb görcsöktől lehet mentesebb, mint hogyha pl. a Magyar történet IV. és V. kötete megjelenésekor születne.

6.

Domanovszky historiográfiai betájolással indítja a Magyar művelődéstörténet előszavát. A magyar nyelv szerencsés: meg tudná különböztetni akár kifejezés szintjén is kutatási tárgyától  a történetírást, mint tudományt (történet, ill. történelem). Ehhez maga az előszó sem fogja magát következetesen tartani, de a kérdésfelvetés iránya lényeges. A szellemtörténet -- írja Domanovszky -- a természettudományhoz hasonló törvényszerűségeket kíván megállapítani, és a történelmi fejlődést néhány törvényszerű fejlődési formulára egyszerűsíti. Holott „a történelemben semmi sem ismétlődik, az események egyediek, szingulárisak, a feltűnően egyezők között is lényeges különbségek vannak. Ami azonosnak látszik sem az, s az ilyen hasonlóságok korántsem olyan szabályos ismétlődések, mint a természet törvényszerűségei.” (DOMANOVSZKY, 1939--1940, 9.) Ezt már a IV. és V. Magyar történet-kötetet recenzáló Domanovszky tételesen megfogalmazta, mint elvi kifogást: a kollektív jelenségek előtérbe emelése komoly tévedési lehetőséget hoz magával: a fejlődést leegyszerűsített formába szorítva, elhomályosulnak a szubtilitások, az egyének tevékenysége, a pillanatnyi helyzetek döntő hatása (DOMANOVSZKY, 1930, 881).

Helyesbít másrészt: a természettudományokkal szemben, vigyázzunk, nem csak a társadalomtudományok állnak, de általában a szellemtudományok, tehát mindazok a módszertanilag másként alapozandó diszciplínák, amelyek az emberi szellem produktumait tanulmányozzák. Utóbbiak szemében a szó legtágabb értelmében vett történelem maguk az eleven életet élő (különböző) kultúrák, változásukban, mint az emberi szellem különböző megnyilatkozási formái. Hasonló közelítésből fakadó definíciókat idéz: (a Dilthey-tanítvány) Spranger szerint a történelem a kultúra élete, de a szellemtörténettel szembenálló, a civilizációt kutató franciáknál is, Hanotaux-nál pl. a történelem az a társadalom emlékezete, amely(ben) rendszerezi és tudatosítja tapasztalatait, így határozhatja meg jövőjét is. De Windelbandnál is az emberi nem emlékezete a történet. A történelem tehát mindeképpen emberi közösségek életélménye, nem lényeges, hogy a társadalomé vagy a kultúráé, hisz előbbi tkp. „gondolkodó társadalom”, utóbbi maga is társadalmi alakulás. Az ember csak mint közösséget alkotó, kulturált lény tárgya a történelemnek. (DOMANOVSZKY, 1939--1940, 9--11.).

A történettudomány felelőssége abban áll, hogy az erők kiszámíthatatlan játéka következtében a fejlődési folyamat áttekintése történeti távlatot kér, és mert az emlékező nem átélő is egyben, a történetkutatónak előbb megfelelő szemléletet kell munkájához kialakítania-elsajátítania. A módszer lépései: anyaggyűjtés, majd forráskritika, ezt követően kerülhet sor rekonstrukciós kísérletre, és állandó veszély, hogy a történész túl sokat kever a szemléletbe magából, korából. Az eseménytörténetet mindenesetre nem csak a szellemtörténet kívánja meghaladni, események értelmét, magyarázatot keresve. (Uo., 12--13.)

A szellemtörténet szerint nincs külön művelődéstörténet (nem állítható szembe egy esemény- és politikatörténettel), de a Magyar történet is vállaltan a politikai tényezőket emeli ki legelső sorban, ami a művelődéstörténeti vonatkozásoknak nemigen kedvezhet. Domanovszky ezt a meglátását világosan indoklásnak szánja (lám, a célok pozitívnak szánt kifejtése is a más közelítéssel egybevetbe a legkézenfekvőbben megvalósítható): a Magyar művelődéstörténet is a magyar nemzet történetét adja, csak némileg más szemszögből. Egy helyzeti előnye épp ebből adódik: már feltételez(het)i a politikai események ismeretét, erre már építhet.
A vállalkozás a francia civilizáció-történettel rokonítható, illetve a német kultúratörténettel. Miközben a tárgy adta lehetőségek határait keresi, egy megjegyzés erejéig a század második felének nagy antropológiai módszer-dilemmáját is előlegezi: a fehér ember civilizációját érti csak a civilizáció alatt, mert idegen kultúrák megértéséhez hiányzik belőlünk a „rezonancia”. Az európai kultúra, persze, a Magyar művelődéstörténetben is óhatatlanul megjelenik, de inkább bizonyos, mindenekelőtt nemzeti hatásokon át érvényesülve, befogadott idegen hatások („nosztrifikálások”) révén. (Uo., 15--16.) Domanovszky valóban Hanotaux-hoz áll közelebb, aki tagadja az emberi nem közös emlékezését, és csak nemzeti történetet ismer (annak rekonstruálása, árnyaljuk tovább az előbbi, a megértés-korlátot érintő megjegyzés tükrében, talán még megoldható). Másfelől, az új vállalkozás szemléletének megfelelően, ebben a magyar történetben az egyén inkább háttérbe szorul, előtérbe a keretek kerülnek, a hős helyett a (csak aggregátumként értett) „ nagy nemzeti tömegek” életformája, gondolatvilága, teremtő cselekvése lesz a főszereplő (uo., 17).

7.
Az előszó a kötetek tematikus tagolását is indokolja: el nem végzett előtanulmányok nélkül nem vállalkozhatnak (ebben a pillanatban) többre, mint egy további kutatásokra ösztönző (inkább mozaikszerű) első szintézisre. Ennek az „előtanulmány”-jellegnek, persze, írja Glatz Ferenc, vitathatatlan módszertani érdemei vannak: Domanovszky jól látta, hogy csak a forrásadatokat kritikailag megszűrő, a történés egyediségét is látó kutatói megközelítés képes feltárni a társadalom, a gazdaság működését, annak sokszínűségét, a cselekvő ember, tehát az egyén társadalmi cselekvésének motivációit. (GLATZ, 1978, 218--219.) Ma már értékelhetjük azt is, mit jelent ez pl. egy olasz microstoria ismeretében, a kvantitatív történetírás paradigmájának kimerülése idején, de a megállapítás mindenképpen egy „hivatalos“ rehabilitáció kezdete volt.
Hogy ez nem is számított olyan könnyűnek egy ideológiailag terhelt értelmiségi mezőben, jól jelzi az évtizeddel későbbi, Pach Zsigmond Pál szerkesztette nagy, bár csonkán maradt Magyarország története, amelyben a József-nádor iratok sűrű idézésén kívül sommásan annyi jut Domanovszkynak, hogy „a konzervatív faktológiából újabb, társadalom- és művelődéstörténeti orientáció irányába haladó” tagja az 1919 utáni történettudományban központi szerephez jutó mozgékonyabb szellemiségű fiatalabb generációnak  (Mt 7/2, 1988, 885), illetve, hogy: „Művelődéstörténeti anyagában értékes, de felfogásában elavult összefoglalás: Magyar művelődéstörténet III. A kereszténység védőbástyája. Szerk. Domanovszky Sándor (Bp. é.n.)” (Mt 3/2, 1987, 1857). Az irodalmi utalás pontos, de egyben jellemző. A köteten valóban nincs feltüntetve a megjelenés éve, de az jelzésértékű, hogy egy ekkora vállalkozásra a 12 kötetes  nagy összefoglalásban a pár szórványos megjegyzésén kívül a következő szakmai komolyság jut: a Magyar művelődéstörténet III. megjelenési éve 1939 (Mt 3/2, 1987, 1445, lapalji jegyzet), négyszáz oldallal hátrább ugyanazon kötet megjelenési éve 1940 (Mt 3/2, 1987, 1857).

A rehabilitáció igazában a 2000-ben, az Osiris Kiadónál megjelenő Magyar művelődéstörténettel valósul meg, amely esetenként bőven merít is elődje anyagából, vagy legalábbis, érthető módon, ugyanarra a forrásbázisra támaszkodik gyakorta. A szerkesztő Kósa László 1998. nyári előszava vállalja az örökséget: Domanovszky Magyar művelődéstörténete, ez a sokszerzős mű, illetve valójában terjedelmes tanulmánygyűjtemény a magyar történetírás jeles eseménye volt, egyidejűleg olvasói könyvsiker -- hasonmás kiadása (1990--1991) is rövid idő alatt eltűnt a könyvkereskedésekből. A hasonló újabb munka nyilván hiányzott. A marxizmus egyeduralomra jutása után a művelődéstörténetre általában ideológiai gyanú árnyéka vetült (bátorkodjunk kibontani: a kultúrfölény agresszivitás-kényszeréé vagy nyugalmáé, egy vágyott, illetve beteljesült revízió-helyzet emlékéé), és csak a hatvanas években kezdte visszanyerni létjogosultságát a magyar történetírásban. Az első újabb részletes áttekintés a magyar kultúra teljes történetéről azonban az ezredfordulóig váratott magára -- tárgya ennek is (egy) a történettudományok széles együttműködésével kutatható kulturális-civilizációs folyamat (Mmt, 9-10).

Irodalom

CSAPODY Csaba (1978): Történészhagyatékok a MTA könyvtárának kézirattárában. III. 25. Domanovszky Sándor. Századok 1978/2.
DOMANOVSZKY Sándor (1930): Hóman Bálint és Szekfű Gyula: Magyar történet. IV. kötet. Szekfű Gyula: A tizenhatodik század. Bp.; V. kötet. Szekfű Gyula: A tizenhetedik század. Bp. Századok, 1930, 831--903.
DOMANOVSZKY Sándor (1933): Hóman Bálint és Szekfű Gyula: Magyar történet. VI. kötet. Szekfű Gyula: A tizennyolcadik század. Bp. Századok, 1933, 308--315.
DOMANOVSZKY Sándor (1939--1940): Előszó. In: Magyar művelődéstörténet, III, A kereszténység védőbástyája, Magyar Történelmi Társulat, Bp. é.n.
GERICS József (1978): Domanovszky Sándor, az Árpád-kori krónikakutatás úttörője. Századok, 1978/2, 234--250.
GLATZ Ferenc (1978): Domanovszky Sándor helye a magyar történettudományban, Századok, 1978/2, 211--234.
HAJNAL István (1947): Domanovszky Sándor 70 éves. Századok, 1947.
KOSÁRY Domokos (1982): Történészek és irányzatok: emlékezés. Magyar Tudomány, 1982/10, 722--734.
LEDERER Emma (1955): Domanovszky Sándor (1877--1955). Századok, 1955/3, 522--523.
*** Domanovszky Sándor. In: MÉL=Magyar Életrajzi Lexikon, I, A--K, Akad. K., 4. kiadás, Bp. 1967, 388.
*** Mt 3/1--2=Magyarország története. 1526--1686 (Főszerk.: Pach Zsigmond Pál). Akadémiai Kiadó, Bp. 1987.
*** Mt 7/1--2=Magyarország története. 1918--1919. 1919--1945 (Főszerk.: Ránki György). Akadémiai Kiadó, Bp. 1988.
*** Mmt=Magyar művelődéstörténet (Szerk.: Kósa László). Osiris kiadó, Bp. 2000.
 
< Előző
 
Erdélyi Top10 | relatio.ro - Az információ

| www.szekelyfoldert.info | Minden jog fenntartva © 2005-2006 | Digital Studio |