2019. augusztus 26. hétfő, Ma Izsó napja van. Ez az év 238. napja. Holnap Gáspár napja lesz. Advertisement
www.szekelyfoldert.info
Főoldal arrow Elektronikus Könyvtár arrow Acta Siculica 2005/2 arrow Acta Siculica 2005/2 - Régészet, történelem arrow Két világháború közti romániai útirajzok a magyar művelődéstörténetben
Főoldal
Székelyföld
Elektronikus Könyvtár
Kép-Tár
Author Info Module




Két világháború közti romániai útirajzok a magyar művelődéstörténetben PDF Nyomtatás E-mail
Írta: BOÉR HUNOR   
(Kivonat)
A korszak jelentős magyar útirajzait a magyar elitek 1918 utáni válsága, a kiút keresése magyarázza. Németh László 1935-ös romániai útirajza és az azt követő vita a problémák lényegébe kínál belelátást.
Kulcsszavak: Németh László: Magyarok Romániában, 1935; a magyar elitek válsága
(Kivonat)
A korszak jelentős magyar útirajzait a magyar elitek 1918 utáni válsága, a kiút keresése magyarázza. Németh László 1935-ös romániai útirajza és az azt követő vita a problémák lényegébe kínál belelátást.
Kulcsszavak: Németh László: Magyarok Romániában, 1935; a magyar elitek válsága

Călătorii literare interbelice în România în istoria culturii maghiare
(Rezumat)
Călătoriile literare ungare ale epocii reflectă criza interbelică a elitelor maghiare. Eseul provocativ, de mare ecou al scriitorului şi gânditorului László Németh, Maghiari în România (1935), precum şi polemica stârnită de acesta, ieşită din comun, face posibilă pătrunderea în miezul problematicii.
Noţiuni cheie: László Németh: Maghiari în România, 1935; criza elitelor maghiare


Interwar Romanian Travelogues in the Hungarian Cultural History
(Abstract)
The Hungarian contemporary travelogues reflect the interwar crisis of the Hungarian elité. László Németh’s Romanian travelogue, written in 1935 and the ensuing debate offers an insight into the root of the problems.
Keywords: László Németh: Hungarians in Romania, 1935; the crisis of the Hungarian elite


Betájolás
A két világháború, pontosabban Trianon és a részleges területi revízió megvalósulásának pillanatai között a traumatizált, megmaradt csonkaországban számos beszámoló született a hasonlóképpen traumatizált, elszakított magyar közösségek világáról. Ez földrajzilag most már nagyobb területet fedett, mint a történelmi ország elveszített részei, inkább az utódállamok területével esett egybe. Az elszenvedett trauma hangsúlyai természetesen más- és máshová tevődtek aszerint, hogy a vereség csak a legyőzött vagy ezen felül a hódoltságba került státusát jelentette. A csonkaországbeliek a vereség felelősségének és a megmaradt ország országok közötti jövőjének kérdésével szembesültek, az elszakítottak a kisebbségi léttel. Gyakorlatilag mindenki állásfoglalásra kényszerült a magyar művelődésben és közéletben, de a tét csak fokozatosan világosodott meg. Ha Budapesten kezdetben úgy közelítették a kivédendő fenyegetést, hogy az új helyzetet elfogadni kénytelen leszakadt közösségek puszta ténye az, ami a nemzet integritását megkérdőjelezi, később mind világosabbá vált, hogy a magyarság integritását nem a nagy- vagy középhatalmi státus elveszítése vagy az egyes magyar közösségek kényszerű különútjai fenyegetik, hanem ezek tagadása és utóbbiak valamilyen integrálásának elmulasztása. A revíziós sikerek átmenetileg többé-kevésbé felfüggesztették ugyan ennek a tapasztalatnak a továbbgondolását, de a végleges amputálás mint kívánatos megoldás csak a második világháborút követően, megszállók telepítette elképzelésként jelentkezett.
A két világháború közti romániai útirajzok, akárcsak más európai tájakat fürkésző testvéreik, kiútkeresés dokumentumai, különlegességüket az adja, hogy az új Románia területén három korábbi történeti modell erővonalai is jelen voltak. A magyar nemzetfejlődés egyik alternatívája és pillére „kisebbik haza” önszervezése mellett, amely kit zavart, kinek a bizakodáshoz nyújtott ideológiát, ott sötétlett a nemzetfejlődésből kimaradt-kiszorult moldvai „népi magyarok” helyzete, illetve az újabb Kárpátokon túli, elsősorban székely kivándorlás, részben asszimiláció. Miután futó pillantást vetünk az útirajzok és a témájukban rokon írások műfaji-tartalmi, illetve szerzők szerinti szóródására, egy olyan csoportjukra összpontosítunk, amely nemcsak a vázolt politikai indítékot és a belőle következő közvetlen közéleti-politikai cselekvést vállalta nyíltan, de szellemi kísérletként a valósággal való olyan mélyebb, kegyetlen szembenézést is, amely a hivatalos magyar politikának több, mint kínos volt csonkaországban és utódállamban egyaránt. Mind a történelmi pillanat és a fejlemények, mind pedig a részvevők okán, ez a kiemelt csoport óhatatlanul Németh Lászlóék 1935-ös romániai útjához, útibeszámolóikhoz vagy éppen személyükhöz és a hozzájuk közel állókhoz kapcsolódik.
Másként fogalmazva, ezúttal nem az az érdekes, mit láttak a Romániáról tudósító magyarországiak. Láthattak személyi sorsokat, közösségi sérelmeket, kulturális örökséget, a győztesek ilyen vagy olyan arcát, de mindez tényirodalom, politika- vagy tudománytörténeti téma. A kérdés az, hogy miért akartak látni, és ez milyen közvetlen következményekkel járt a tág értelemben vett, így a politikai gondolkodást is felölelő magyar kultúra szempontjából. A két évtized vonatkozó irodalma regényes, ám hiteles helyzetábrázoló feldolgozástól<1> publicisztikai pamfletig<2>, tudományegyetemek statisztikai adatsorokat és értékelésüket  közlő köteteitől<3> szerelmes földrajz és sérelmi irodalom keverékéig terjed.<4> A behatárolást átfedések nehezítik, a szerzők gyakran menekült vagy kitelepedett erdélyiek,<5> de akár odahaza maradottak, akik éppen ezért nevüket sem feltétlenül vállalják.<6> Az óromániai témájú írások másrészt, ha  Erdélyben születnek is, lehet, hogy magyarországi piacra.<7> A csonkaországiak és kisebbségiek közötti különbségtétel megkerülhetetlen, mert viszonyuk asszimetrikus. A kisebbséginek az a gondja, hogy valósága nem vagy csak torzulva jut el a megmaradt ország közvéleményéhez, amelytől segítséget remél, az ottani közgondolkodásé pedig az, hogy a kisebbségi valósága idegen tőle. Hasonló asszimetriát mutat a hivatalos politika és az attól különböző értelmiségi kísérletek, előbbinek súlyosabbak a következményei, ugyanakkor hajlamosabb hatalmi kérdésként kezelni a kritikát.<8> Ahol a szótértés feltételeit ilyen aránytalanul, több szinten is befolyásolja a politikum, ott természetes, hogy felértékelődik az olyan pillanat, amely közös nyilvánosságot és így fókuszt képest teremteni a közérdekű gondolkozásnak.

Romániai utasok, 1935
1935  késő nyarán Németh László, Keresztury Dezső, Boldizsár Iván és Szabó Zoltán tanulmányutat tesz Romániába. A beszámolók nyomán kirobbanó vita széleskörű és elhúzódó.<9> A feszes tempójú út első hetében a Dunán érkező vendégek a román Ókirálysággal ismerkednek, főleg Bukaresttel. Szabó Zoltán nem is jön át Erdélybe, a tengerparton marad el, hogy onnan Isztambulba utazzon. A második hét az erdélyi utazás, Brassó–Székelyföld–Újradna–Kolozsvár–Kalotaszeg–Nagyvárad vonalon. Hazatérve előbb Boldizsár Iván számol be (Erdély második Trianonja, Napkelet, 1935. nov. 2.), és Budapesten Herczeg Ferenc (a Pesti Hírlapban), Kolozsváron László Dezső (a Pásztortűz) és Jancsó Béla (az Erdélyi Fiatalok) már ezt lereagálják év végéig. Ezután jelenik meg a Tanuban a Magyarok Romániában. Németh László élménye apokaliptikusra sikerült, pusztulással és beteg kisebbségi közérzettel szembesül, ítélete: Erdély vizsga volt, amelyen a magyarság elbukott. Az indulatok elszabadulnak, az író ellen még bűnvádi eljárást is kezdeményeznek, nemzetgyalázással vádolva, de Kozma Miklós, a vele rokonszenvező belügyminiszter közbelép. A kialakuló vita zömében 1936-os írásainak száma hatvanon felüli. Keresztury 1937 őszén értékel, ez a Magyarok Romániában egybevetése Németh Sanremói naplójával, de ugyanő még 1976-ban is emlékezik (Utazás közben, Tiszatáj, 1976/5), Boldizsár pedig 1986-ban tér vissza a témára (Utazás Regátban és Erdélyben 1935-ben, Kortárs, 1986/6, 7). A vita összegzését Monostori Imre végzi el.<10>
Boldizsár, írja Monostori, a második Trianont magában az azóta eltelt 15 évben látja. Erdélyben az Országos Magyar Pártnak számos mentsége lehet, de tény, hogy nem ismeri eléggé a valós helyzetet, az alternatív cselekvést pedig lebénítja. A téma aktuális, 1935–36-ban különösen kiéleződik a rossz magyar–román viszony, a magyar kisebbség helyzete valóban tragikus. A román atrocitások ellenében vajmi keveset segíthet a magyarországi sajtóvisszhang.<11> A diagnózis, amelyet Németh László a vita során<12> pontokba rendez, vád: Erdély romlásának oka elsősorban az anyaország, mert 16 év alatt sem tudott olyanná válni, hogy fel lehessen nézni rá, és ezzel bár erkölcsi tartalékot biztosítani a magyar kisebbségeknek. Másodsorban az erdélyi magyarság vezetői általában, mert az anyaországi beteg közszellem fenntartásával tartják fenn ott magukat a nép felett. A románok csak harmadsorban, nem mert vétlenek, hanem mert egy nemzet összeroppanásában az idegen mindig csak másod-harmadsorban lehet hibás. Miért nem szervezett például  az erdélyi magyar vezetőség a gazdasági autonómiához szövetkezeteket?
A tanulmány vitája, idézzük újra Monostorit, mélységekig megrázza a magyarországi és az erdélyi magyar közéletet. Közvetve hozzájárul a Vásárhelyi Találkozóhoz is, ahol többek között azt mondják ki, hogy a közép-európai magyarság nyelvi és kultúrközösséget képez, s ennek a romániai magyarság is része. De az 1937-es, népfrontos indíttatású Vásárhelyi Találkozó is egyszeri seregszemle, amelynek igazából nincs folytatása. A tanulmány többről szólt.
A Magyarok Romániában Tanuból és a Sorskérdésekből kihagyott 16. fejezete, amelyet Nagy Pál leközöl a 2001-es marosvásárhelyi válogatásban, szégyenről vall, saját elvakult prófétasággal való szembesülésről, illúziókkal való leszámolásról. Veres Péter 1944-es meglátása: kicsit minek is kellett annyi „hivatás” és mögötte hivatás-gőg. Ezt különben a románok helyből így reagálták le, figyelmeztet Monostori, az Alexandru Olteanu írta méltatásban is ott a Duna-gondolatot „közmondásos magyar megalomániának” tekintő kitét. Bajcsy-Zsilinszky Endre 1936. februári vitacikkében ugyancsak kemény dolgokat mond ki. Nem megengedhető, mondja, bármennyire kívánatos, a magyar–román közeledést a romániai magyar kisebbség megkerülésével kezdeni, másrészt úgy egyáltalán felelőtlenül utóbbi számlájára cselekedni. Vagyis nem elég pusztán a revizionista felelőtlenséggel csínján bánni. Másrészt már Jancsó korai reakciója jelzi: ők valóban a kisebbségi magyarságot szerették volna Némethtel megismertetni, kéri is tőle a perújrafelvételt. Tamási Áron a sötét felhőt rója fel, amely magyarországi egyes törekvéseinek kudarca miatt szállta meg a Romániába induló írót, Keresztury pedig úgy fogalmaz 1976-ban, hogy Németh útirajzaiban nem útikalauzt, hanem egy kivételes lélek belső drámáját érdemes keresni, „a maga problémáit hordozta még utazásunk színterein is; igazából csak azt vette tudomásul, amire valamiképpen felkészült. De amivel szembesítette az útközben látottakat: egy korszak és egy nemzedék legjava magyarjainak nehéz problematikája volt.”
Németh Lászlót nyilván egészen más érdekelte, mint vendégfogadóit, és ez kisebbségi magyar szempontból több, mint tanulságos. Erdélyben tulajdonképpen eltérítette ottani céljától a tanulmányutat, és következetlensége A dzsentri felelősségében árulkodó. Nem a Duna-gondolatot adta fel benne, írja itt visszatekintve indulatokat kavaró tanulmányára, hanem a magyarságot kínpadra vonó akkori román társadalmat. A kergetett és elveszített illúziók tehát valóban a dunavölgyi tejtestvériség gondolata körül keresendőek, amely kisnépválság-kérdésként maga is egy magyar út-válság kiváltotta kompenzatív keresés. Amihez a szociális problematika is inkább „közös ügy”-eszköz, illetve ürügy, a megoldás keresésének igazi iránya pedig az elit kérdéséhez vezet. Maradjunk egyelőre Szabó Zoltán összegzésénél. A tengerparton elszakadó útitárs már Boldizsár Iván cikkével párhuzamosan közölt pár epizódot, emléket a tanulmányútról (Ahol a népi kultúra még nem emlék, Új Kor, 1935. nov. 15.). Ugyanő a prágai Új Szellemben tér vissza a témára,<13> az európai tájakon magunkat kereső magyar utazókat veszi számba. A legkínzóbb és legkeserűbb tapasztalat közülük, írja Szabó Zoltán, akitől az apokaliptikus jelzőt is kölcsönöztük, a Németh Lászlóé, az erdélyi magyarság érdekében, az erdélyi magyarság elmarasztalásával. Legfontosabb tanulsága persze a Duna-gondolattal való leszámolása, úgy a magyarság erőtartalékai, mint a szomszédokkal való józan ész alapú megegyezés tekintetében. Gondoljuk tovább, egyáltalán közös nevezőre volt-e hozható az utazás két célja, az óromániai (a közép- és kelet-európai kisnemzetek közötti közeledésé), illetve az erdélyi (a magyar kisebbség megismerése)? Németh bizonyára őszintén gondolta utóbbit is, de az első cél érdekében való mozgósítás belső kényszerével számolva inkább az lett volna meglepő, ha a regáti tapasztalat nyomán az erdélyi folytatás nem siklik ki.

Magyar Atlantisz utasai
Tegyük fel újra a kérdést: mivel szembesült (mivel nem szembesült) 1935-ös romániai útjukon Németh László? Két lehetséges, egymást kiegészítő közelítés kínálkozik a válaszadásra:
1. Azzal, amit elébe tártak (és amit nem keresett). Ehhez az út megtervezőivel és szervezőivel, illetve a kísérőkkel és a meglátogatottakkal szükséges közelebbről ismerkednünk.
2. Azzal, amit keresett (és nem talált). Legyen ez tejtestvériség, duna-völgyi magyar hivatás, avagy új nemesség, a rokon célkitűzések, keresések, teljesítmények tárgyalását kéri.
Mielőtt bármelyik közelítést is górcső alá vennénk, nézzük, hová indult 1935. augusztus elején, kik azok, akik valóban otthonosak voltak a felkeresett világban. Kapcsolatban álltak-e (fognak állni) velük az utasok, volt-e (lesz-e) valóban lehetőségük azok értelmezésével találkozó értelmezésre: rejlett-e csakugyan szellemi fókusz lehetősége az utazásban, és nem csak a vitájában, illetve kinek?  
Milyen következtetésekhez juthatott volna Németh László, ha a tanulmányút nem siklik ki, Szvatkó Pálnak a Szép Szó 1937. júniusi különszámában közölt tanulmányából<14> alkothatunk róla fogalmat. A kisebbség legnagyobb magyar élménye, írja, kisnemzet-voltának felfogása, az ebben való megnyugvás. A kisebbségi magyar az utódállamokat korántsem ítéli meg olyan fölényesen, mint a magyarországi (a felvidéki magyarnak pl. a román eredmények ehhez túl nagynak látszanak), egyenrangúnak tekinti őket. Az Erdélyből érkező szerint a román nem oly férges, mint hirdetni szoktuk. Más a morálja, de dinamikus, szívósabb, már az első világháború előtt jobban szervezte magát. A kisebbségi magyar meglepetéssel látja, hogy a három partner nép (cseh, román, szerb) kis népnek vallja magát (szúrjuk közbe, hogy ez ugyan nem volt igaz), és nem szégyelli, a sikeres kisnemzetek, a flamand és skandináv minták felé tájékozódik. A kisebbségi magyar helyzetértékelésében másrészt az első fiatal nemzedék optimizmusát (ők 1926–1930-ban az az anyaországival szembeni többletértékekkel vélték kompenzálni elveszett értékeiket) felváltja a pesszimizmus, a fokozott vesztestudat és a kifáradás. A magyar életképesség válik kérdésessé, így az autonóm élet kialakítása lesz a kisebbségi helyzetbe való beletörődés utáni logikus továbblépés. A kisebbség magatartása és jövője persze az anyaországban történőktől függ, „az egyetlen, ami ma összetartó erővel hat, a magyar szellem felsőbbrendűsége”. Nagyobb ugyanakkor a szociális érzékenysége, mert alul van, a felfele simulás lehetősége nélkül, ezért az anyaországi ilyen irányú mozgást feszültebben figyeli. A tételek ismerősek a Magyarok Romániában oldalairól is, ami túl a kisebbségi helyzet valóságán a tanulmány nemrég elcsitult vitájával is magyarázható.
Az 1935-ös romániai út valóban kulcsfontosságú. Nézzük, kik azok, akik ezekben az években nemcsak érdeklődtek a romániai dolgok iránt, de ennek kapcsán számottevő teljesítményt mutattak fel. Itt találjuk mindenekelőtt az Eötvös-kollégiumban 1936-tól Keresztury-tanítvány Mikecs Lászlót<15>, és akire Mikecs a legnagyobb tisztelettel nézett a Óromániát kutató magyarok közül: a Györffy István és Kodály támogatta Lükő Gábort<16>. Mikecs, Lükő egyaránt rész vesz a jeles román szociológus Dimitrie Gusti Németh Lászlóék által is megtekintett falumunkájában, de a történész Nicolae Iorga Vălenii de Munte-i szabadegyetemén is. Lükő kulcsalakja a falukutatásban kialakuló román–magyar kapcsolatnak (a románok ezen kívül csak a szászokhoz tudtak közel kerülni), a Németh emlegette Tanu-számot neki köszönhetően ismeri bukaresti román vendéglátó. <17> Budapesten is ő ismerteti a nevezetes tanulmányút előtt a román falukutatást.<18> Mikecs másfelől az, akinek a legnagyobb a rálátása a két világháború közötti óromániai magyarságkutatásra, a Csángókban megjelent bibliográfiájának tételeit nagyobbrészt értékeli is. 1938–39-es útjai nyomán előbb egy kéziratos beszámoló születik,<19> majd 1940 első felében kétszer is megjelenik útirajza (Románia). Ezt követi 1941-ben a Csángók, 1943-ban pedig nagyrészt ennek kicenzúrázott részei, illetve tudományos eredményeinek újabbakkal kibővített összegezése.<20> Némethtel szemben mindketten jól ismerik a romániai helyzetet, a románságot, Mikecs kritikája lényegibb is, pl. szembeállítja a nemzeti (román) szempontból felelős román földreformot a megfelelő magyarországi politikával. Lükőre másfelől a román szociológia jeles képviselője, Henri H. Stahl úgy emlékezik, mint akinek igen világos és termékeny célkitűzése az azonos térségben élő nemzetiségek kulturális kölcsönhatásainak vizsgálata volt.<21>
Makkai Lászlóval folytathatjuk a sort, ő a Boldizsárhoz is legközelebb álló erdélyi nemzedékhez tartozik, a kolozsvári első Hitel alapítója. Ez a Hitel csak 1935 első felében jelenik meg, mert Makkai is követi kitelepedő apját, az erdélyi református püspök Makkai Sándort. Csak a visszakerült Észak-Erdélybe fog visszatérni, és neki (és Gáldi Lászlónak) köszönhetjük ezt követően talán legjobb románság- történelmünket. Már 1935-ben megjelent a románság kultúrájának keleti, történeti gyökereit bemutató, revelatív könyve, a Két világ határán, 1941-ben másrészt Cs. Szabó Lászlóval adja ki az Erdély öröksége tíz kötetes válogatását az erdélyi memoár-irodalomból. Cs. Szabó László ugyancsak megkerülhetetlen. Ő vallja vívódva 1937-ben a Levelek a száműzetésből kötetben, hogy sajnos már nem erdélyi, hiszen nem tapasztalta meg a kisebbségi sors szorítását, de hogy egy kicsit mégis mindig az marad. Cs. Szabót is Szabó Zoltán ismerteti, akárcsak Makkai írásait.<22> Recenziója 1940-es Cs. Szabó-kötetről: az olvasó úgy érzi magát, mint aki „tengerfenékről a szabad és napfényes levegőre merült fel... a Kárpátok legkeletibb pontjáról is egész Nyugatot bejáró tekintet az, amivel különbek vagyunk.”<23> Cs. Szabó 1937-es politikai véleménye sem mellékes: „A magyarságmentő kisebbségi politikát csak uralmi álmok alól felszabadult új gondolkodással lehet gyakorolni... Ne súgjon senki a fülükbe... Helyettünk is vezekelnek.” Kiáll a dunai sorsközösség mellett, és büszke, hogy a dunai önérzet első szavait Adynál, Bartóknál, Kodálynál látja, másrészt szkeptikus, nem tartja kizártnak, hogy a nevükkel induló népi mozgalom is csak új gyűlölet-mítoszra tudja cserélni a régit.
Az Órománia–Erdély magyar Atlantiszának témáit kutató vagy örökségét míves esszékbe mentő jelentős magyarok tehát valóban kapcsolatban állnak (kerülnek) az 1935-ös utasokkal, de az ő közelítésük eleve más. A tudományos érdeklődés higgadtabb, mint a politikus gondolkodás, ideológiai céloktól nem mentes ugyan, de mint feltárás-elemzés, gyümölcse lassabban érő. Az esszékben egyetemesebb értékek világába integrált örökség pedig az uralom kérdése helyett rokonszenvesen a lehetőségek magasabb szintjébe fordítja a „kultúrfölény” gondolatát, így védekező, de nyugodtabb méltósággal szerveződő közösségi identitás eszköze és belső ereje lesz. Mindezt azonban talán épp a témájukat érintő párhuzamos vita tudatosítja a leginkább, a fókuszált fény ereje nagyobb.

Keresők és megkeresettek
Boldizsár szerint az 1935-ös utat József Attila csehszlovákiai diplomata barátja, Anton Straka kezdeményezi, Baltă Moise budapesti román kultúrattasé segítségével, a fiatal magyar szociográfusoknak. Eredetileg 20-30 fős kutatócsoportban gondolkoznak (a nép mozgalom jelentős alakja Kovács Imre pl. egyetemi vizsgák miatt marad le), és következő évre Csehszlovákiába terveznének folytatást. A gyakorlati előkészítés, szervezés Gusti munkatársa, a magyarul is tudó Anton Golopenţia érdeme. Németh utólag szerez tudomást a lehetőségről, és utóbb csatlakozik. Cseke Péter kutatásai a fentieket némileg árnyalják: Mikó Imre, az Erdélyi Fiatalok alapító főmunkatársa szerint 1935. március végén, a Debreceni Diétán részt véve, ő hívott meg egy csoportot Erdélybe „az új magyar ifjúságból” és Németh Lászlót is. A meghívottak ugyanis Duna-völgyi konföderáció irányába keresik ekkor a jövőt, meg kívánják ismerni az utódállamokat és az ott élő kisebbségeket, így indulhatna közeledés is, a kisebbségek segítségével, győző és legyőzött népek között. Mikó nagybátyja, az erdélyi irodalomkritikus-orvos Jancsó Béla az Országos Magyar Párt bukaresti irodájából kezdi meg a diplomáciai előkészítést Moise közreműködésével. Jancsóékra magukra (a Tizenegyek és az Erdélyi Fiatalok köre) az erdélyi fogadtatás szervezése hárul.<24>
Az útitársak tájékozottsága különböző. A falukutatás kérdésével Magyarországon ezekben az években számos kiadvány foglalkozott.<25> Ami erdélyi ismereteiket illeti, Keresztury Dezső, ekkor berlini lektor, épp Móricz Erdély-trilógiáját recenzálja,<26> de az újságíró Boldizsár Iván is említ majd év végi tanulmányában Györffy István egykori, első világháború előtti víziójára emlékeztetőt: moldvai csángó sorsról beszél, mint erdélyi magyar sors pesszimista előképéről. Németh László A dzsentri felelősségében írja majd le: jól ismerte az erdélyi irodalmat, ez volt rálátása az út előtt, harminc ottani informátora között pedig minden világnézet képviselve volt, a legnagyobb erdélyi író (Tamási?) és a legtisztább erdélyi vezető (Kós?) is.
Németh gondolati fejlődését az út előestéjén a két jelentős 1935-ös tanulmány, a Magyarság és Európa és a Sanremói napló kitételei jellemzik. A magyarság szétszóródott, nemcsak öt országba, de ott is egyre nagyobb területre; az ifjúságban így a közép-európai gondolat vehetné át az irredenta és a revízió helyét. „Egy kis népnek ekkora területen szétszóródni vagy halál, vagy küldetés... A diaszpóra megvan, mondta Kerényi (Károly) a Regátból jövet, hiányzik hozzá a biblia. Ezt a bibliát adjuk a szétszórt magyarság kezébe... Hogy a korlátlan önrendelkezés és öncélúság a kis népek övében esztelenség: azt a környező népek java ifjúsága is tudja. Egy fiatal román küldte el a minap hozzám a közép-európai államszövetségre vonatkozó kérdéseit.” Következik a birodalmak közti kisnépek egymásrautaltságára vonatkozó gondolatsor: a sorsgyűrű zárt, de ez a magyarságnak még szalamiszi győzelem is lehet.<27> A cseh Pekar munkáját olvasva figyelt fel arra, hogy a kritikus cseh, lengyel, magyar dátumok mennyire egybeesnek, tehát Közép-Európa nem csak legyen kérdése, de van is! Sorstudomány-terve: általános (ember a világban), európai (Európában), közép-európai; hungarológia vagy magyar sorstudomány (a magyarok Közép-Európában) ötlete. Kivonulás szigetet építeni, emigráció helyett – a közép-európai gondolat az, hogy a román, lengyel, cseh, magyar ifjúság kiköltözik hazájából, egy új Európába (mert itt rothadás van).<28> Csakhogy a felkeresett román értelmiség nem igényelte a szövetséget. Akik pedig Brassóban veszik át kalauzolását: László Dezső fogalmazta meg utóbb, fél, hogy Németh azért nem látta meg Erdélyben az építkezést is, mert pletykáik megártottak neki – Pestre késéssel jut el minden erdélyi változás tudata, illetve Erdély ilyen patriarchális világ, ahol az akár rosszindulatú pletykák célpontjává válni már rangot jelent.<29> 1935 a nagy szakítás éve a két jelentős fiatal erdélyi generáció között: a Hitel csoportjának reformkonzervatív fordulata az inkább népi és transzilván Erdélyi Fiatalokkal szemben. A Vásárhelyi Találkozón is, a Szekfűhöz közelibb Hitel egy asztalhoz ül a baloldali Korunkkal, míg az Erdélyi Fiatalok nem lesznek ott.
Pár támpont a további út megértéséhez. László Ferenc, miközben megrója Sepsiszentgyörgyről írott levelében Jancsó Bélát 1935. aug. 14-én, bírálva, hogy (az Erdélyi Fiatalok véleményei) túl agresszívek: „Németh Lászlóék kalauzolását és elszállásolását Bandi vállalta, természetesen én is segítem őt ebben, különben tartom magamat a tanácsodhoz.”<30> Bandi a testvére, László Endre, ekkor joghallgató. Mindketten László Dezső öccsei, és annak a László Ferencnek a fiai, akit tíz évvel azelőtt veszítettek el, és aki a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum régész-igazgatóőreként akkor az erdélyi magyar tudomány egyetlen nemzetközi súlyú alakja volt. Marosvásárhelyi mozzanat: Gál István bonyhádi levele a Németh Lászlót pár nap múlva vendégül látó Molter Károlynak 1935. aug. 14-én: most jött haza másfél hónap Prága után, megindította tavaly az Apollót, Erdélyből is anyagot várna, Makkai László, (a brassói) Szemlér adna.<31> Molter ígéri, ő is ad. Visszaemlékezés az erdélyi hangleütés városából, Brassóból: a Tanu-szám után úgy érezte magát a vendéglátó, Németh által a „szervező erdélyi” típusában megörökített Kacsó Sándor, „mint a beteg gyümölcsfa, melynek már száradnak is el a gyümölcsei” – „kedvesek voltak mind a hárman, s ahhoz képest, hogy Budapestről jöttek, inkább az őszinte érdeklődés látszott rajtuk, mint leereszkedés. Németh László az ÁGISZról faggatott ki aprólékosan (Kacsó falumonográfia-sorozatot, „új Orbán Balázs”-t is tervezett szövetkezete), Boldizsár Ivánt a további tervek érdekelték, Keresztury Dezső sajnált, hogy sok közéleti munkám miatt elhanyagolom az irodalmat. Hanem az úti beszámolóban már nem vendégként társalogtak, igazmondásra kötelezte őket a leírásig kiérlelt vélemény.”<32>
Végül a negyedik utas, aki – lehet, nagyon is lényeges – nem kísérte már Németh Lászlót a hegyeken innen: az Erdélyben valóban otthon mozgó és irodalmára rálátó Szabó Zoltán.
1934-ben, az Erdélyi Fiatalokat ismertette, majd egy László Dezső-cikkéből kiindulva írta, az anyaország közömbös az erdélyi fiatalok magárahagyatottságára, revizionista szólamai pedig csak kártékonyak, miközben a román nacionalizmus nyíltan szélsőséges. Két magyar havi folyóirat a kivétel, de egyiküknek csak nagy a publicitása. Ez az út két-három magyarság felé vezet és két Magyarország felé, a föld integritásának álmodása közben a magyarság integritásának lehetősége veszik el. 1935-ben az erdélyi irodalmat szemlézi és a minimális román–magyar szóértést benne, meg a Hitelt, jelezve egyben, hogy az az Erdélyi Fiatalokkal szomorú módon máris fiatal-irodalom-politikai harcban áll. A második, újraindult, (a Magyar Szemlére emlékeztető irányba) megújult Hitelről is fog írni 1936-ban, vezető tanulmánya<33> alapján emeli ki, hogy Erdély magyar népének nagy gondja a gazdasági, ez magyarázza a Regátba is a kivándorlást. Íme, idézi Boldizsárt, a második Trianon. 1937-ben újra a nyelvét vesztő bukaresti szolgamagyarságot fogja emlegetni; 1938-ban, miközben a magyar szélsőjobb a Vasgárdának szurkol, megírja: „egy nemzet nem akkor kezd romlani, amikor elveszti területének kétharmadát. Hanem amikor fiai nem tudják, vagy nem akarják felismerni, hogy mi van a nép megmaradása érdekében, s mi ellene.” A Hitellel, írja ugyanebben az évben, senki sem foglakozik a Magyar Szemlén kívül, holott dolgoznak, kiadták a Bözödi Székely bánja szociográfia-kötetét, megszervezték a Vásárhelyi Találkozót, amely Romániában az Erdélyi Szépmíves Céh alakulása mellett a legjelentősebb háború utáni magyar esemény. 1939-ben is erre tér vissza a kolozsvári Ellenzék új melléklete, a Vasárnapi Szó kapcsán: igazi Szellemi Honvédelem ez, nem volt hiába a Vásárhelyi Találkozó. Majd a szántódi kisebbségi konferencián védi a falukutatókat: rögtön közép-európai szinten voltak szociálisan érzékenyek és egyben szociálisan radikálisak, a kis népek Európájában csak ők tudtak nemzetek fölötti tervet megpendíteni, szociográfiában (a Márciusi Front 12. pontja), és ugyancsak a magyar – irodalom (Cs. Szabó, Németh László, az Apollo stb.), szomszédaink ebben provinciálisak maradtak. Az 1935-ös vállalkozás csillagjegyei tehát nem is olyan rosszak. 1975-ben, mikor még egyszer az útra emlékezik, mégis fel fogja róni Németh Lászlónak, hogy a közügyeket adott pillanatban felhőkakukkvárba repítette.<34> Hova is?

Atlantisz magyar utasai
Ahogy mondani szokás, nincs felnőtt férfiak között nagyobb korkülönbség, mint egy 20 és egy 30 esztendős férfi közötti. Az 1935-ös romániai út idején a tárgyalt szereplők többnyire 20 és 35 közöttiek, Mikecs nem töltötte be még a 18-at sem. László Endre, Makkai László, Szabó Zoltán, Boldizsár 20-22 évesek, Mikó, László Ferenc, Lükő, Albrecht 24-27, Cs. Szabó, László Dezső, Keresztury, Jancsó 30-32, Németh László és Kacsó 34. Az eszmélés pillanatát tekintve Albrecht áll közülük a vízválasztón, épp hogy betöltötte a tízet a történelmi ország széthullásának idején, nem véletlen, hogy ő a legidősebb, aki még szerkesztheti a Hitelt. Az előtte járó nemzedék, Cs. Szabó vagy Jancsó és László Dezső számára háború sújtottan ugyan, de legalább egybeesett még a kamaszkori haza és szülőföld. A még korosabbak már öregek hozzájuk képest is, ismerik a háborút. Így a farkaslakai vendéglátó Tamási Áron, aki csupán négy évvel nagyobb, mint Németh László, de 1897-ben született, egy évben Kerényivel és – Hamvas Bélával.  
Atlantisz mítosza gazdag, lehet tudósként földi másának helyét mérlegelni, vélt városainak romjait kutatni, lehet szellemi értékeink forrását keresni benne, és meríteni próbálni kincseiből, de lehet politikai utópia, időtlen, tehát a jövőről is szóló tudás igézete.  Magyar Atlantiszról szól-e Németh Lászlóék 1935-ös útja, vagy ők már egy ennél mélyebb Atlantisz magyar utasai valójában? A másik nagy szellemi vezéregyéniség, akire Erdély fiatal értelmisége nagyon is figyelt akkor, Szekfű Gyula volt. Az Erdély magyar, tág értelemben vett kulturális értékét is érintő vita, amelyet  Németh László a számára imponáló, majd mind inkább taszító történésszel folytatott, jóval feldolgozottabb, ennek ellenére az 1935-ben történteket ilyen irányból közelíteni inkább megtévesztő volna. Alkalmasabb annak a gondolkodásában keresni a viszonyítás bázisát, akiben Némethnek is több gondolata letisztult, helyére kerülhetett. Szabó Zoltán nagyobb távlatot és így mélyebb megértést kínáló barátja, akiben megvolt az adottság az angyalok hangját megtalálni, Bibó István, a 20. századi magyar politikai gondolkodás legnagyobb alakja. Szavának mélyebb fedezete van, ő mutatja meg 1956-ban, államminiszterként Illyés Gyula és épp Keresztury visszalépése nyomán, mit jelent az, hogy római jellem. A másik lehetséges szilárd pont a nevezetes névtelen, aki ekkor még lehetőséget lát bár szűkkörű együttgondolkodásra: Hamvas Béla.
Bibó 1911-es, két évvel idősebb, mint Szabó Zoltán. 1935-ben magánéleti válságát éli, akárcsak Hamvas. Bibó 1935. októberig Genfben végzi tanulmányait, magyar állami ösztöndíjjal, az Institut des Hautes Etudes Internationales hallgatója, 1936-ban a hágai Nemzetközi Jogi Akadémián lesz Cornegie-ösztöndíjas. Pályája tehát töretlenül ível fölfelé, de ekkorra, 1935-re datálja saját fordulatát egyfajta szociális érzékenység irányába, ekkor szembesül az emberi méltósággal olyan országokban, ahol már volt forradalom. A 30-as évek addig tagolatlanul jobb- és baloldali magyar reformmozgalmaiban, emlékezik, 1935 a nagy választóvonal, tulajdonképpen belső radikalizálódási folyamat polarizálódik ekkor balra-jobbra, és nem csak a nácizmussal szemben való megkerülhetetlen állásfoglalás okán. Az elbizonytalanodó, elöregedő magyar hatalmi oligarchia reformszükségletekkel szembesül, de, épp Némethtel szólva, a szerves folyamatba Hitler belekavar: „nekünk az a bajunk, hogy a mi kis fazekunk mindig valami szomszéd fazekának a hatására, mindig értelmetlenül és idő előtt vagy idő után forr fel”.<35>
Ami Hamvast illeti,  épp ekkor, 1935. augusztusban jelenik meg az elsősorban általa kezdeményezett Sziget I. kötete, benne a saját és a másik alapító Kerényi két-két tanulmánya, illetve egy Némethtől is. 1936-ban követi a II. kötet, Kerényivel három-három tanulmányt közölnek, Németh két verset ad, utána Hamvas visszavonul, Kerényi világi ambíciói idegenek tőle. De már az 1934/10-es Tanu-számban, Németh reflektált elsőként válság-irodalmi munkájára, méltányolva jelentőségét. A hatalmas, annotált világválság-bibliográfia és bevezető tanulmánya 1937-ben fog megjelenni.<36> A válság az elit (mibenlétének) válsága, és nem a magyar, de az emberi történeté.
Szabó Zoltán 1937-es prágai írását itt kell újra idéznünk. Az útnak indulókat sorolja, az aggódó kéthazájúakat: egyik a Kárpátok alatti, a másik a táj, ahol megvalósul, amit itt szeretnének megvalósulva látni. Cs. Szabó a demokrácia után indul (Doveri átkelés), Kodolányi János kontraszt-idillt talál a honi állapotokhoz képest, bár nem mondja ki a keserű tanulságokat (Suomi, a csend országa), Márai már fegyverek fenyegetését sejtető európai napnyugtakor járja Napnyugati őrjáratát, Gogolák Lajos Prága lényegét mutatná (Egy prágai út), Makkai László a románság hitbeli történeti gyökereit (Két világ határán), Fejtő Ferenc Dalmáciába tesz Érzelmes utazást. Táj és polgárság, táj és könyvek, táj és szellemtörténet, táj és kultúrtörténet, táj és saját alakuló világnézetük között utaznak, írja a szerelmes földrajz fogalmának bevezetője.<37> Kiegészíthetjük a sort Illyés Gyula és Nagy Lajos 1934-es oroszországi élményével.<38>
Kenedi János világítja meg, a külső emigrációt választó Szabó Zoltán kapcsán, belső emigrációba vonuló barátjáról beszélve, kik ők, a keresők. A Kisállamok... kulcsfontosságú fogalompárjának (hamis realisták és túlfeszült lényeglátók) előzményeként, a „szellemi irányítók” számbavétele nyomán Bibó 1942-től kezdve, a Békecsinálók könyvén dolgozva eredetileg egy „emigráns” és egy „belföldi” attitűdöt vázolt, előbbi csak „hibát, vétket, árulást” lát a hazában, míg a „hazai” Európában nézi csupán az értékek pusztulását. Ahogy a Békecsinálók megvalósult részei hozzászűkültek az 1945–48 közötti magyar politikai játéktérhez, úgy szorult háttérbe „hamis realisták” és „túlfeszült lényeglátók” térbeli vonatkozása.<39> Pedig emigráns végülis az, aki a hazai problémákból lép ki, hiába maradt a hazában. Amíg valaki hazai gondok megoldását keresi, emigránsnak nem tekinthető. Ez érvényes az egyetlen, de nem öncélú utazás erejéig kilépőre is, ő próbál legalább felelős elitje lenni közösségének és nem a saját ködeiben élő, legyen az politikailag hatalmon vagy ellenzékben. Ha téved is, azért téved, mert szellemi alapozása hiányos, de ez újfent több, mint magyar probléma.
Az öt géniusz, jegyzi meg utószavában Dúl Antal, 1959-ben nyeri el végső formáját, de 1940-es tanulmányból nő ki (Az öt géniusz földje), benne találjuk Hamvas állásfoglalását a magyarságra vonatkozó szellemi próbálkozásokról: „Amit Szekfű Gyula írt, az politikus és nem jóhiszemű. A harmincas és negyvenes évek falukutatása azonban, ha nem is mindenütt jóhiszemű, komoly mondanivalóval jelentkezett. A Le Play-féle módszer persze, amely társadalmi tények célzatos csoportosításával reformokat akar kierőszakolni, nem tisztességes. De a falukutató művek serege, mint a depravált nemesi kaszt uralmának végső fázisáról szóló helyzetjelentés, jelentékeny. Éretlensége, hogy a kor téveszméinek kritikátlanul felül, és a megújulást a néptől várja. A szellemileg kellőképpen nem iskolázott és a divatos politikai jelszavaktól megtévesztett szerzők inkább zsurnaliszták.” „Az uralom első feltétele az önuralom. A magyar ebben a percben jelentéktelen nemzetiségi államocska, amely makacsul ragaszkodik nem létéhez, hanem vétkeihez, de a vétkeket eszeveszett gyűlölködésével nem más, hanem önmaga ellen követi el. A kis nemzetiségi államok a világhatalomért való marakodásban a sokmilliós népeknek csak útjában vannak. A megrendítő az, hogy éppen az olyan kis nemzetiség, mint amilyen a magyar, amelynek közvetlen életét fenyegetik, nem tudja az egységet sem önmagában megteremteni, sem nem képes a hasonló kis népekkel barátságban élni...”<40>

Zárszó
Hamvas ellenében felhozható, hogy történetfilozófiai alapja meghaladott. Kovács Gábor hasonló problémára figyelmeztet az 1935-ös Magyarság és Európa kapcsán.<41> Ez a tanulmány az addigi Tanu társadalomfilozófiai-történetfilozófiai gondolatmeneteinek egyféle szintézis-kísérlete, a Tanu-korszak Némethének egyik legelméletibb igényű műve, és egyik előfeltevése az (szembefordulva a felvilágosodás haladás-optimizmusával), hogy a történelem értékek szempontjából nem akkumulatív, inkább értékvesztő. (Tegyük hozzá, ismert, hogy magyar vonatkozásban ez Szekfű, a Három nemzedék hatása Némethnél.) Németh válságfilozófiai közelítése is azt célozza, Hamvassal egybevethetően: Európának az a baja, hogy elitjét veszítette. 1935 és 1942 között Bibó is rokonszenvezik a válságfilozófiai állásponttal, de az idős Bibó, folytatja Kovács Gábor, már szekularizált aranykormítosznak tekinti. Függesszük fel az ítéletet, hisz a válság irodalmát és problémakörét, mint említettük, legjobban Hamvas ismerte, és úgy tűnik, korántsem magyar szinten, őt pedig 1968-ban, Bibót csak 1979-ben veszítettük el. Sérülne az audietur altera pars elve. A globalizációnak nevezett jelenségről nem itt helyénvaló vitát kezdeni. Térjünk át Kovács Gábor egy másik lényeges meglátására.
Németh László, írja,  Erdélyben emberi sorsokat, típusokat  keresett, azokat kereste (vö. az ugyancsak 1935-ös Sanremói napló nemzetkarakterológiájával), amelyek lehetővé tették „a termékeny késések országát”, ahol a magyarság még képes volt a történelmi katasztrófákat is maga javára fordítani. Bibó 1940. végi, az erdélyi társadalmi egyensúlyt bevallottan idealizáló Erdély-tanulmánya<42> hasonlót céloz, Bibó is az elit problémáját vizsgálja Erdély kapcsán, és lényeges, hogy ekkor Bibó elitfelfogásában az elit már korántsem a tömeg ellenében tételeződik. Bibónál a társadalmi érdek maga is a már elit termelte értékek szerint artikulálódik, az elit alapvető társadalmi funkciója a társadalom értékrendjének közvetítése példaadó magatartásminták segítségével, bármilyen területen (az aktuális politikai vezető „osztály” nem tévesztendő össze az elittel). Az Erdély-tanulmány funkcióteljesítő és nem teljesítő elitek szembeállításával indul, és az itt idealizált, bár valóban egyik lehetséges, szerves európai fejlődési modellnek látott Erdélyben együtt lehetnek a feltételek, hogy egy teljesítőképes elit funkcionálhasson, ti. a társadalmi közmeggyőződés, illetve a mögötte álló értékrend itt jogosnak ismeri el az elit birtokolta társadalmi pozíciókat.
Németh László akkor indult Erdélybe, amikor már harmadik éve meghirdette az „új nemesség” programját, politikai reformok összekapcsolását elitkoncepciójával. Erről szólnak a Mozgalom 1932–34 közötti írásai. Bibó fogalmát visszavetítve, feltehetőleg ugyancsak egy funkcióteljesítő elitettel való találkozásra készült. Nem készült arra, hogy a kritikus, 1935-ös év anyaországi csalódásainak tetőzéseként nemcsak a magyarság közép-európai hivatásának illúzió-voltával szembesül, nemcsak az utódállambeli kisebbségi kiszolgáltatottsággal, de generációs és egyéb ellentétek tépte erdélyi magyar elittel végül. És Erdély valóban olyan volt jobbik arcában is, amilyennek Hamvas látta aztán: „Az erdélyi komplikált civilizációjának szellemében sokrétű, és ebben a bonyodalomban az idegen könnyen gyanút fog, mintha a kapcsolat nem lenne egyenes. Holott csupán szövevényes. Az erdélyinek egyszerre több véleménye van, és ezek, ha egymásnak ellent is mondanak, ő maga ezekben a tekervényes ellentmondásokban igen otthonosan mozog. Az idegen megzavarodik. Úgy látszik, hogy egyszerre igen is meg nem is. Vannak néha nagyvonalú kizárólagossággal végiggondolt eszméik, de többnyire aprólékosak, és erejük a részletekben van. Bukdácsolnak és köntörfalaznak... Sohasem lehet nyíltan megmondani azt, ami van, és ha valaki mégis az igazat mondaná nyersen, szemben el kellene hinni, és titokban mást kellene gondolni. Ami Északon a pletyka, az Erdélyben az intrika... Az intrikában méreg van, egy kicsit gyilkosság, és sajátos helye a politika, a dinasztikus hatalmi féltékenység és az uralomvágy... Amit Erdélyben politikának neveztek, az igen nagy részben mindig intrika volt... Uszítani és félrevezetni, hátulról és titokban, beugratni és rágalmazni és letagadni, árulkodni és elárulni...”<43>
Az 1935-ös út tanulságai máig érvényesek, és éppen fiaskójának köszönhetően. Kérdései: miről szól tehát a magyar kultúraépítés, érték-újratermelés, milyen értékek irányából lehet termékeny. Bibóval szólva, milyen irányba érdemes újratermelni, milyen értékekre alapozva, ill. mentén a magyarnak nevezett közösséget, válaszkeresések hagyományosan folyamatos válságsorában, mint Szekfűnél, Némethnél, Bibónál is. Mi a magyar megoldás? Németh a nemzet hivatását kereste, Bibó a méltóság forradalmának igézetében és a problémamegoldó közösségként felfogott nemzet optimizmusában az elfogadható, értelmes kompromisszumokat. Hamvas a történelem teleológiájára kérdezett végül, a történetben a személy kibontakozását találta. De ez a közösség szintjén is érvényes, egy közösség, egy társadalom értelme az értékek gazdagsága lehet, amelyhez tagjait juttathatja. Mindenekelőtt szellemi értékekre értve, nyilván, a látás képességére talán, és akkor Cs. Szabónak is igaza van, mire volt büszke. A társadalom- és történetfilozófiák jönnek és mennek. Hamvas egyelőre érvényes. Bibó pedig, mint Kovács Gábor is emlékeztet, a válságból való kijutáshoz ugyancsak transzcendens garanciát látott szükségesnek: egy társadalom értékeinek integrálásához „vallásos gyökerű integráló erők” szükségesek.<44>

Jegyzet


1. Jó példák Ignácz Rózsa regényei (Anyanyelve magyar, 1937, Született Moldovában, 1940) vagy a Levelek Erdélyből (Dante, Bp. 1939) 1935–39 írásai (1919 és 1939 közöttről, ha nem számítjuk az 1916-os gyulai visszaemlékezést). Ignácz Rózsa a Született Moldovában megírását alapozó moldvai út élményanyagát útleírásként is megörökíti (Keleti magyarok nyomában, 1941).
2. Pl. Székely Mihály, Erdély sötét korszaka, Bp. 1931.
3. Pl. a pécsi Erzsébet-tudományegyetem kisebbségi intézetének kiadványai, mint a Móricz Miklós és Zathureczky Gyula jegyezte Észak - kelet - dél és nyugat. Négy előadás az elszakított magyar részekről  vagy a Temesváry Pelbárt, Miként látják az erdélyiek Erdély kérdéseit füzetek, mindkettő Pécs, 1937.
4. Pl. ***, Fekete Magyarország, Bp. 1933.
5. Pl. a később a pécsieknél is publikáló Móricz Miklós Erdély és a Regát c. kötete még erdélyi korszakának a terméke, Brassóban, 1928-ban jelent meg, tehát helyi közönségnek. Ami nem azt jelenti, hogy szerzője elszigetelt volt a csonkaországi köröktől. Móricz Miklós 1923–28-ban a Brassói Lapok szerkesztője, tehát bátyjának, Móricz Zsigmondnak az első Erdély-trilógiát alapozó erdélyi látogatása idején is.
6. Vö. pl. a 2–4. jegyzetek („Székely Mihály”, „Temesváry Pelbárt”, ***).
7. Makkai László még kolozsváriként adta ki a Két világ határán c. kötetet (Minerva, Kolozsvár, 1935), mégis – szerencsés befogadás – a hasonló budapesti útirajzok között emlegették a határ túloldalán. Csűry Bálint 1930-ban ugyancsak kolozsváriként közli, de Budapesten moldvai útibeszámolóját (Szathmáry Balázs, A moldvai magyarok közt, Napkelet, 1930).
8. A két megkülönböztetés további árnyalásához jó példa a hivatalos politika biztosította vagy ahhoz közeli nyilvánosságban megjelenő tényirodalom. A Szekfű Gyula szerkesztette Magyar Szemle nemcsak Zathureczky Gyula értékeléseit vagy Krenner Zoltán sérelmi irodalomba sorolható útibeszámolóját közli, hanem Jakabffy Elemérnek is helyet ad, de ez inkább gesztus értékű jelenlét, illetve nyilvánosság-biztosítás a Magyar Kisebbség folyóirat romániai magyar nyilvánossága mellett.
9. L. Németh László, Magyarok Romániában. Az útirajz és a vita, Mentor, Marosvásárhely, 2001. Előszava: Nagy Pál, 5–15.
10. Monostori Imre, Németh László Tanu-korszakának korabeli fogadtatása, Magvető, Bp. 1989, a 2001-es válogatásban ennek a megfelelő fejezete: Vihar egy útirajzban – s körülötte, 355–380.
11. Főleg a Magyar Párt mellett mindig kiálló Magyar Szemle ismerteti az erdélyi fejleményeket. 1935. augusztustól Zathureczky Gyula állandó rovatában az atrocitásokról olvashatunk, de szeptemberben az erdélyi magyarság „spirituális forradalmának” pozitív jeleiről is – beleértve a falukutatást, a Hitel folyóiratot –, majd mégis vészjelzés, Zathureczky újabb sérelemlistája következik, illetve Krenner Zoltán pesszimista bánsági 1935. őszi útibeszámolója 1936. januárban. A Magyar Szemle a vitába is beszáll: Ravasz László, Jakabffy Elemér, Zathureczky és végül Keresztury említett hozzászólását közli.
12. Németh László, A dzsentri felelőssége (Pesti Napló, 1936/3). Nagy Pál a 2001-es válogatás jegyzeteiben közli (403–406).
13. Szabó Zoltán, Vigasztalásul útnak indulunk..., Új szellem, 1937/7, lásd a 2001-es válogatásban 241–248.
14. Szvatkó Pál, Magyarok a határon túl, in Mi a magyar most? (Pantheon, 1937), Cserépfalvi-Gondolat-Tevan, 1990, 177–190.
15. L. Kósa László előszava (Mikecs László élete és munkássága), in Mikecs László, Csángók, 2. k., Bp. 1989, I–XVIII.
16. L. Lénárt Anna, Adatok a Székely Nemzeti Múzeum két világháború közti néprajzi kutatásszervező tevékenységéhez, in Acta (Siculica) 2000/2, Sepsiszentgyörgy, 2002, 127–153.
17. Stahl, Henri H., Egy utópia időszerűsége, in Tűzcsiholó,Táton, Bp., 1999, 56.
18. Lükő Gábor, Román falumunka, Magyar Út, 1935. március, de a Bodor Antal szerkesztette Honismeret könyvében is ebben az évben. Ugyancsak 1935-ben moldvai témákról az Ethnographiában és a Néprajzi Értesítőben, kelet-közép-európai kitekintésben Bartókról pedig az Apollóban közöl.
19. Kollégista Zemplén-ösztöndíja fejében (benne kutatói program is: magyar–román viszony, a romániai magyar kisebbség, a románság történelmi tudata és magatartása, magyarok és szomszéd népek nemzetképe, településtörténet, nyelvi helyzet tanulmányozása).
20. Az egykönyvű magyar c. recenzióban (Termés, 1943. ősz), ill. A Kárpátokon túli magyarság. Románok és magyarok, in Történettudományi Intézet Évkönyve (I. k., 1943, 441–507). L. 15. j.
21. Stahl, i.m., 55. Vö. Szabó László visszaemlékezése: Lükő bevallottan azért érdeklődött a román népi kultúra iránt, mert az hívebben megőrizte az asszimilált ázsiai hatásokat, mint az azokhoz pedig szervesebben kapcsolódó magyar (Lükő Gáborról, in Tűzcsiholó, 765).
22. Szabó Zoltán, Ablakok Erdélyre (válogatás), Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2000, 232.
23. Erdély művelődéstörténeti értékeiből kovácsolni ideológiát akár, mellesleg régebbi hagyomány. A kitelepültek közül vö. pl. Szilády Zoltán művelődéstörténeti-román néprajzi írásait, így már A mi Erdélyünk kötetet (Budafok, 1922). De ide sorolható a 4. jegyzetben említett, név nélkül megjelent munka is.
24. Németh László, Magyarok Romániában. Az útirajz és a vita, Mentor, Marosvásárhely, 2001, 5–6. Cseke adatait Nagy Pál a Németh László és Jancsó Béla (Korunk, 2001/5, 6–7) közlemény alapján ismerteti.
25. Csokor abból, ami még Sepsiszentgyörgyre is eljutott: az 1935-ben pályázatokat is meghirdető Magyar Társaság Falukutató Intézete kiadta A falu megismerése (Bodor Antal, 1934), A falukutatás vezérfonala (uő., 1935), A falukutatás és a tanítók (Barabás Endre, 1935), az ugyancsak a Magyar Társaság támogatásával, 1934-ben induló Falumunka (Agrár Settlement) füzetek, korábbról A falufejlesztés alapvetése (Bodor Antal, 1931), de az Erdélyi Fiatalok Falu-füzetei sem ismeretlenek Budapesten (1931–1932, köztük Mikó munkája is). Szabó Zoltántól A tardi helyzet következő évben, 1936-ban jelenik meg.
26. Keresztury Dezső, Erdély, Magyar Szemle, 1935. június, 145–156.
27. Németh László, Magyarság és Európa, in Sorskérdések, Magvető és Szépirodalmi, Bp. 1989, 327, 329, 336.
28. Németh László, Sanremói napló (1935. február 17. – március 2.), in A minőség forradalma – Kisebbségben, Püski, Bp. 1992, 733–734.
29. László Dezső, Erdély megismerésének titka, Pásztortűz, 1935/23–24, a 2001-es válogatásban 124.
30. Erdélyi Fiatalok. Dokumentumok, viták, Kriterion, Bukarest, 1986, 270.
31. A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944), II, Kriterion, Bukarest, 1979, II, 72.
32. Kacsó Sándor, Fogy a virág, gyűl az iszap, Magvető, Bp., 1985, II, 705–706.
33. Albrecht Dezső, Az építő Erdély, Hitel, 1936/1, 1–26.
34. Szabó Zoltán, i.m., 38–42: A fiatalok társadalomkutató munkája (1934, részletek); 30–33: Kisebbségi fiatalok (1934); 42–49: Erdélyi körkép (1935); 49–51: Talán építő Erdélyt (1936); 237–242: Székely kivándorlók Bukarest utcáin (1936); 235–237: A Vaskapun túl (1937); 53–55: Gogáért vagy a székelyekért (1938); 55–58: Erdély ügyében (1938); 65: „Szellemi őrség” (1939); 247–270: Magyarság és Közép-Európa, (1939); 233–235: Utazás 1935-ben Németh Lászlóval (1975).
35. Bibó István (1911–1979). Életút dokumentumokban, 1956-os Intézet–Osiris-Századvég, Bp. 1995, 37, 43–44.
36. Darabos Pál, Hamvas Béla – egy életmű fiziognómiája, II, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, h.n. 1997, 152, 154, 20.
37. L. a 2001-es válogatás, 241–249.
38. Illyés Gyula, Oroszország, Bp., 1934; Nagy Lajos, Tízezer kilométer Oroszország földjén, Szabadság, Bp., 1934–35.
39. Kenedi János, Jónás, Világosság 1996/8–9 (Régi magyarokról mai magyarok), 161–170.
40. Hamvas Béla, Az öt géniusz; A bor filozófiája, Életünk, h.n. 1988, 107, 105.
41. Kovács Gábor észrevételeit l. Az „inspiráló hatás”. Németh László történelemfelfogása, elitelmélete, Európa-képe, politikai koncepciója és Bibó István ezekhez való viszonya. Forrás, 2003/11, 78–112 (Bibó politikai gondolkodását tárgyaló készülő monográfia fejezete), 82–100.
42. Bibó István, Erdély társadalmi közszelleméről (Korunk, 1993/1), Bárdi Nándor közlése. Vö. még uő., Bibó és Erdély, in A hatalom humanizálása, 191-198.
43. Hamvas Béla, i.m., 37–38.
44. Bibó István, Korunk diagnózisa (Karl Mannheim-recenzió), in uő., Válogatott tanulmányok I, Magvető, Budapest, 260.

 
Következő >
 
Erdélyi Top10 | relatio.ro - Az információ

| www.szekelyfoldert.info | Minden jog fenntartva © 2005-2006 | Digital Studio |